|
28. fejezet: A vér nem válik vízzé
AgiVega 2010.01.14. 19:01
- Mit… mit művel azzal a gyerekkel? – kapott levegőért Leto, amint a szobájába érvén Voldemort a kis Dora karjához érintette pálcáját. Mély vágás tűnt föl a baba rózsaszín bőrén, és a kislány azon nyomban felsírt. Ha Phaedra itt lett volna, nyilván anyatigrisként veti magát Voldemortra, de nem volt jelen más Körtag mint Spiro és Leto, őket pedig szorosan lefogták a halálfalók. Leto anyai ösztöne megszólalt és a szíve elfacsarodott az ártatlan kisbaba bántalmazásnak láttán. Honnan tudhatta volna, hogy Dora nem az első bébi, akinek a Sötét Nagyúr felhasítja a karját? Szegény Amrita születése óta szenvedett ettől a „szertartástól”…
Bellatrix elővarázsolt egy edényt, és a kisbaba karja alá tartotta, míg elég vér gyűlt össze a vénájából, aztán Voldemort pálcája suhintásával lezárta a sebet.
- Most már nem számít, hogy Amrita elveszett – jelentette ki elégedetten a Sötét Nagyúr. – Talán ennek a gyermeknek a vére nem lesz annyira hatásos, mint az övé, mivel az én véremből nem csörgedezik az ereiben, de Potteréből igen… és addig elég lesz, míg megtalálom az unokámat. Igaz, Féregfark?
- I… igen, nagyuram – dadogta Pettigrew, félig azt kívánva, hogy Voldemort sose találja meg a kislányt. Athéné Könyve szerint Amrita tudja, hol van Harry Potter, tehát talán együtt vannak… és valahol a szíve mélyén Féregfark örült is ennek. Tudta, ha a Sötét Nagyúr megtudná, hogy ő örül annak, hogy Amrita Potternél van, akkor alaposan megbüntetné őt… de Féregfark nem tudott nem örülni. Az apjánál Amrita biztonságban lesz, szeretetet és gondoskodást kap… Ha a Potter fiú hagyta magát zsarolni, és hajlandó volt Amrita életéért cserébe elengedni Voldemortot, az azt jelenti, szereti a kislányát. Ahogy Peter visszagondolt az iskoláskorú Harryre, akit három évig ismert, meg kellett hagynia, hogy a fiút nagylelkű, jószívű és figyelmes embernek ismerte, aki biztosan jó apja lesz Peter kis angyalkájának…
Féregfark felsóhajtott. Igen. Mindig úgy gondolt Amritára, mint az ő kis angyalkájára… és most az a kis angyal kiterjesztette szárnyait, és kirepült a fészkéből. Peter remélte, hogy a kislány boldog, akárhol is van, és akármit is csinál éppen.
Nemsokára befejeződött a szertartás, és Voldemort önelégülten vigyorgott halálfalóira. – Most, hogy ismét varázserőm teljében vagyok, folytathatom a pergamenem keresését. Tehát… mit is mondott ez a könyv? Kérdezd Nauszika Kondost. Feltételezem, Miss Kondos előbb vagy utóbb visszatér ide, ha ő a vezetője ennek a szánalmas gyülekezetnek. Mit gondolsz, Papafotiu?
Spiro és Leto aggódva nézett rá.
- A fiút kérdeztem – morogta Voldemort. – Hamarosan visszajön a főnöknőd, ugye?
- Gondolom, igen – rántotta meg a vállát Spiro. – De ha lenne lehetőségem figyelmeztetni, hogy ne jöjjön vissza, megtenném, abban biztos lehet!
- Ó igen… biztos vagyok benne… - mosolygott csaknem atyai arckifejezéssel Voldemort. – Crucio!
- Neeee! - Leto próbált kiszabadulni fogvatartói vasmarkából, míg bátyja a padlón vonaglott és ordított a fájdalomtól.
- Miért ne? – somolygott Bellatrix. – A fivéred szemtelen volt. A Sötét Nagyúr csak megbünteti a szemtelenségéért.
Voldemort hirtelen abbahagyta a görög varázsló kínzását, és leeresztette pálcáját.
- Jól vagy, nagyuram? – kérdezte Bellatrix aggódva, látván a kimerült kifejezést ura arcán.
- Én… azt hiszem igen, Bella – felelte Voldemort. – De valami nincs rendben.
- A kínzásomra gondol? – zihálta Spiro. – Azt ne mondja, hogy megsajnált, Voldemort!
- Jaj, fogd már be a szád, Spiro! – pirított rá Leto könnyes szemmel. Ha az idióta fivére így folytatja, biztosan halálra kínozzák!
- Nem – szólt Voldemort, de nem Spirónak, hanem Bellatrixnak. – Az nincs rendben, ahogy érzem magam. Furcsán érzem magam, talán ettől a szokatlan vérkeveréktől…
A halálfalók zavartan néztek egymásra, mert még sosem hallották urukat így beszélni. Azt a tizenhárom évet leszámítva, amelyet erőtlenül töltött, Voldemort mindig az erő és legyőzhetetlenség mintaképe volt, valóságos bálvány, akit senki sem győzhet le. De most…
- Biztosra veszem, hogy csak hozzá kell szoknod, nagyuram. Különben is, a vér, amit kaptál, nem tisztán Potter vére, és a tiédből egy csepp sincs benne...
- Igen, ez lesz az, Bella – bólintott Voldemort, mélyeket lélegezve. – Máris jobban vagyok.
- És most mit csinálunk, nagyuram? – szólt közbe Macnair.
- Leülünk és megvárjuk Miss Kondost – felelte a Sötét Nagyúr. – Talán vissza kéne mennünk a könyvtárba…
- Ez azt jelenti, hogy olvasnunk kell? – kérdezte Monstro rémülten.
Voldemort az égre emelte a tekintetét, és még a jégkirálynő Bellatrixnak is küzdeni kellett arcizmaival, hogy közömbösnek látsszék.
- Mi volt ez? – kapott levegőért Ginny, és kibontakozott Harry szenvedélyes öleléséből.
- Öhm… azt hiszem az… angolnám? – felelt a varázsló kissé elpirulva.
- Nem az! – rázta fejét a társa. – Az a kiabálás.
- Ja az – legyintett a férfi. – Gondolom Leto kisfia Boreas, vagy Dora.
Egy pillanatig megfordult Harry fejében, hogy a lánya felébredhet a kiabálásra, de aztán eszébe jutott, hogy a Potter lakás gyerekszobájára olyan speciális némító bűbájt bocsátottak, amely kiengedi a szobából az esetleges gyereksírást, hogy a szülők meghallják, de kizárja a zajokat a gyerekszobából.
- Nem, ez nem gyereksírás volt – állapította meg Ginny.
- Honnan tudod? Hány kisbabát hallottál sírni?
- Egyet sem. – Ginny az ajkába harapott, és elfordította a tekintetét, ahogy a fájdalom a szívébe markolt. Mit nem adna, ha legalább egyszer hallotta volna sírni a kisbabáját! De nem… az övé hallgatott… mint a sír. Könnyek futották el a szemét, de visszapislogta őket.
- Sajnálom… - szólt a varázsló, és kezébe fogta az asszony állát. – Nem kellett volna ezt mondanom.
- Biztos, hogy ez nem gyereksírás volt, Harry – ismételte a boszorkány komolyan. – Ez sikítás volt… egy felnőtt sikolya.
- Ugyan, ki sikítana itt? Ha jól tudom, rajtunk kívül csak Leto van itt, de…
A sikoly megismétlődött.
- …ez nem női sikoly. Úgy hangzik, mint egy megkínzott ember, egy férfi jajgatása.
Ginny elsápadt. – A Cruciatus?
- Lehet. Gyerünk, mentsük meg, akárki legyen is az… - szólt Harry, noha volt egy sejtése, hogy ki lehet az. Csak Spiro lehet annyira ostoba, hogy ilyesfajta bajba kerüljön… Na, nem mintha Harry nem keveredett volna nagyobb zűrökbe is, de neki mindig sikerült kivágnia magát. Spiro azonban mestere volt a csávába kerülésnek, amelyből aztán rendszerint nem tudott kimászni.
Harry gyorsan Deminuót mormolt, pálcájával ágyékára bökve, aztán Ginnyvel a nyomában az ajtóhoz osont.
Miután kiléptek a Potter lakásból, Harry megfordult és varázslattal lezárta az ajtót. Ha tényleg feketemágusok vannak a közelben, nem kell megtudniuk, hogy a lánya itt van. Pláne egy bizonyos feketemágusnak nem kell tudnia…
- Meg is van. Senki nem fogja zavarni az angyalkám álmát – jelentette ki Harry jobbra fordulva. Ginny megütögette a vállát.
- Mi van? – tátogott a férfi.
- A sikítás a másik irányból jött – suttogta a nő.
- Tudom – súgta vissza Harry. – De először át akarom tekinteni a terepet. Bízz bennem.
Ginny vállat vont és követte társát a kijárat felé. A varázsló hirtelen megállította kinyújtott karjával, és mutatott neki valamit.
Ginny meresztgette a szemét, hogy jobban lásson, mivel a bejárati csarnok elég sötét volt, csak néhány fáklya fénye világította meg. Most esett le neki, hogy mit értett Harry a terep áttekintése alatt: két csuklyás alak állt a bejárat közelében. Nyilvánvalóan az volt a feladatuk, hogy riadóztassák Spiro kínzóit, ha valaki megpróbálna bejönni a főhadiszállásra.
- Ezek… - suttogta Ginny, de a férfi egy intéssel elhallgattatta, és szemével jelezte neki, hogy „tudom”. A két őrt álló alak határozottan halálfalónak nézett ki. – Elkábítsuk őket? – tátogta Ginny.
A varázsló bólintott, és jelezte, hogy háromra.
Amint kinyújtotta a harmadik ujját, mindketten Stuport suttogtak a két őrre, akik a padlóra zuhantak - nyilván hátulról nem számítottak támadásra, csak a bejáratot figyelték.
- Jól van – vigyorgott Harry Ginnyre. – Most szépen kötözzük meg őket, jó?
A boszorkány figyelte, ahogy társa köteleket varázsol az eszméletlen halálfalók köré.
- Tudod, mit jelent ez? – suttogta a nő.
- Igen – bólintott Harry komoran. – Voldemort itt van.
- De… mit akar itt?
- Gondolom, a pergament.
- Amit elégettél?
- Azt.
A helyzet komolysága ellenére Ginny nem tudott elfojtani egy vigyort. A jó öreg Tom nem kapja meg, amit akar…
- És most? – fordult Harryhez.
- Megyünk és megmentjük azt a szerencsétlen fickót.
- De mit gondolsz, hány halálfaló lehet itt? Úgy értem… tudom, hogy kiváló varázsló vagy meg minden, de… ha tíz halálfaló van itt, vagy még több, akkor nem győzhetjük le őket…
- Ne aggódj miattam. Maradj itt és várd meg a körtagokat. Mondd el nekik, mi a helyzet, és azt is, hogy siessenek a könyvtárba. Szerintem ugyanis a könyvtárból jönnek a sikolyok…
- Észnél vagy te? – hördült föl Ginny. – Nem állhatsz ki egy csomó halálfaló és Tudodki ellen egyedül! Még ha legyőzhetetlen vagy is. Biztosan megölnek!
- Lefogadom, hogy nem – felelte a varázsló és elindult a folyosón a sikongatás forrása felé.
- Ezt meg hogy érted? – szaladt utána Ginny.
- Később elmondom. Csak maradj itt és tegyél róla, hogy a Körtagok a könyvtárba jöjjenek.
Ginny már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a férfi ajkára tett ujjával elhallgattatta.
- Bízz bennem.
Volt valami a férfi tekintetében, ami meggyőzte Ginnyt, aki végül bólintott.
Harry elvette ujját a boszorkány ajkáról, és helyére a száját szorította rá, de csak egy pillanatig.
- Vigyázz magadra - suttogta társa után Ginny, de az már hallótávolságon kívül járt. Csak ekkor jött rá az asszony, milyen butaság volt hagyni, hogy Harry egyedül menjen. De most már eső után köpönyeg, hiszen megígérte, hogy itt marad, és értesíti a Hermész Körének visszatérő tagjait. Beleborzongott a gondolatba, hogy Harry egyedül sétál be az oroszlán barlangjába, de volt valami a férfi tekintetében, amitől megbízott benne. Ginnynek halvány fogalma sem volt róla, hogy Harry mit forgat a fejében, sem pedig arról, hogy hogyan lehet ennyire bátor avagy botor, hogy egyedül akar elbánni egy tucat halálfalóval…
Már megbánta az ígéretét, hogy itt marad, míg a szeretett férfi egyedül néz szembe a Sötét Nagyúrral és bandájával… de az ígéret szép szó, ugyebár…
o
A sikítás egyre gyengébb lett, pedig Harrynek egyre erősebben kellett volna hallania, ahogy közeledett a könyvtárszoba felé. Spiro nyilván ereje végére ért, túlságosan elgyengült, és már ordítani sem tudott a kimerültségtől. Ha Harry gyorsan nem tesz valamit, Spiro meghalhat, vagy elmegyógyintézetbe kerül, akárcsak Longbottomék.
Harry egy pálcasuhintással kiábrándította magát.
Tíz halálfaló, ahogy sejtettem - gondolta, amint belesett a könyvtárba.
Spiro a padlón hevert, és lehunyt szemmel kapkodott levegőért. Messziről is látszott, milyen rossz állapotban volt.
- Ez fájt, igaz? – vigyorgott gúnyosan Voldemort a szerencsétlen ifjú varázslóra, akinek már arra sem volt ereje, hogy dacosan vagy szemtelenül nézzen. Spiro meg sem mozdult. Egy pillanatra Harry szívébe hasított a rémület: ha Spiro meghal, az az ő bűne lesz. Noha nem ez lesz az első eset, hogy mások szenvednek az ő hibájából, ez mégis olyan érzelmi kínt jelentett számára, hogy majdnem fizikai fájdalmat érzett.
Leto Monstro és Macnair markában reszketett, míg Bellatrix ajkát lebiggyesztve nézte az eszméletlen Spirót. Láthatóan sajnálta, hogy a görög férfi elájult, megtagadva tőle az élvezetet, hogy tovább hallgathassa a jajgatását. Harry keze ökölbe szorult, ahogy a szadista nő arckifejezését figyelte. Egyelőre azonban mérsékelnie kellett magát, a támadás ideje még nem jött el.
A háttérben számos halálfaló állt karba tett kézzel, arcukon elégedett vigyor ült.
Egyedül Féregfark ütött el a társaitól, ő ugyanis nyugtalanul tekintgetett az eszméletlen (vagy talán már halott?) görög varázslóra, aki Voldemort lábánál hevert. Az aggodalom mellett sajnálatot látok az arcán? - tűnődött Harry.
A Sötét Nagyurat és halálfalóit annyira lefoglalta Spiro, hogy nem vették észre Harryt. Nyilván mind azt hitték, hogy az előcsarnokban őrnek állított társaik figyelmezetik őket, ha a Kör tagjai megérkeznek. Leto elmondta nekik, hogy ő az egyedüli felnőtt a főhadiszálláson, és Voldemort, mint tehetséges Legilimentor, megállapította, hogy igazat mond. Leto kelletlenül bár, de elárulta nekik, hogy nem lehet hoppanálni és dehoppanálni a főhadiszállásra, tehát a tagok csak az előcsarnok ajtaján keresztül térhetnek vissza. Így Voldemort meg volt róla győződve, hogy az előcsarnokba állított őrei riasztják őt, ha bárki megpróbálna bejönni. De honnan tudhatta volna Leto, hogy Harry már azelőtt visszatért, mielőtt a halálfalók megérkeztek? Még ha tízen voltak is egy ellen, Harry kezében volt az ász: a halálfalók nem tudták, hogy itt van.
Pár pillanatig vizsgálgatta a szobát, elemezve támadása esélyeit. Tudta, ez lesz a végső csata közte és Voldemort között, és győznie kell. Be kell teljesítenie Sybill Trelawney jóslatát a Sötét Nagyúr legyőzésével… a Sötét Nagyúr megsemmisítésével…
Amit Trelawney nem tudott, az az, hogy több mód kínálkozik valakinek az elpusztítására… Harry remélte, hogy lehetősége lesz azon a módon megtenni, amit az Elíziumban eltervezett. Ahhoz azonban biztosra kell mennie, hogy Voldemort kifogy az Amrita vére által szolgáltatott varázserő utánpótlásából. Nem tudta, normál körülmények között mennyi ideig tart, míg a Sötét Nagyúr elhasználja a varázserejét, de feltételezte, hogy kemény harcban a folyamat felgyorsul, hiszen az erős kimerültség mindig kiszívja az ember erejét. Az átlagvarázsló varázsereje nem olyan, mint a test természetes energiakészlete, így sosem fogy ki belőle, de Voldemort már régen messze van az „átlagostól”… Harrynek már csak egy dolga maradt, mielőtt belépett a szobába.
Linda? - gondolta.
Igen, Harry? - jött a válasz.
Szeretném, ha velem maradnál egy ideig.
Hűha, máris itt az ideje? - a nő hangja izgatottnak hangzott a fejében.
Úgy tűnik. Legalábbis remélem… Meg kell most tennem, Linda. Ha nem bánok el vele most, nem tudom, mikor próbálhatom meg újra.
Értem… Tudsz valamit Amritáról? - kérdezte a boszorkány kissé aggódó hangja.
Megszökött Voldemorttól - felelte Harry -, és békésen alszik egy közeli szobában. Ha sikerül lezárnom az elmémet, Voldemort nem fogja megtudni, hogy itt van… amíg túl késő nem lesz a számára.
Értem. Tulajdonképpen mindent látok, amit te… de furcsa!
Hogyan láthatsz mindent, amit én? A kapcsolatunk nem csak hangösszeköttetés?
Én is azt gondoltam… de ezek szerint tévedtem. Határozottan audiovizuális. Nagyszerű… Nézz apámra, szeretném látni a szemeden keresztül!
Harry beoldalazott a szobába, és Voldemortra sandított, aki unottan nézegette Spirót, mintha elvették volna a kedvenc játékszerét. Harry szíve összeszorult a gondolatra, hogy Spiro talán már nem is él. Ha így van, az határozottan Harry bűne.
Ne okold magad - szólt Linda gyengéden.
Ó, elfelejtettem, hogy itt vagy - gondolta Harry. Még hozzá kellett szoknia, hogy valaki beszél a fejében.
El tudom képzelni, nekem is elég hátborzongató… de reméljük, hamarosan vége lesz.
Harrynek nem volt ideje megkérdezni, hogy értette azt, hogy „hamarosan vége lesz”, mert Spiro hirtelen megmozdult, és ördögi vigyor ömlött szét mind Voldemort, mind Bellatrix arcán.
- Folytassam, nagyuram? – kérdezte a nő reménykedve.
Voldemort széles gesztust tett, jelezve, hogy a nő nyugodtan folytathatja a kínzást.
- Ne! Kérem! – tört ki Leto, vergődve Macnair és Monstro vasmarkában. – Meghal, ha még többet kap!
- Tudom – felelte a Sötét Nagyúr hidegen. – Bella, nyugodtan folytasd.
Leto szemét elfutották a könnyek, ahogy Bellatrix valaha csinos arcán az elégedettség őrült vigyorával felemelte a pálcáját. A könnyek annyira elhomályosították Leto látását, hogy észre sem vette, amint Bellatrix pálcáját kicsavarták a kezéből.
A halálfalónő felhördült és körülnézett, de nem látta meg Harryt, aki tökéletesen beleolvadt a gránitfalba.
- A pálcám! - sivította Mrs. Lestrange csalódottan. A halálfalók körülnéztek, a zavar okát kutatva, de hiába. Bellatrix pálcája a levegőben balettozott, éppen elérési távolságon kívül, Harry ugyanis nem akarta magához ragadni, mivel Bellatrix pálcája nem volt kiábrándítva, így elárulta volna a helyzetét, ha megfogja.
- Láthatatlanná tévő köpönyeg? - tűnődött Rodolphus Lestrange.
Nem hittem volna, hogy a kiábrándítás ilyen hatásos - gondolta Harry, aztán hirtelen érezte, hogy valami hozzáér a lábához: egy patkány volt az, amely azonnal elszaladt. Amikor eléggé messze került Harrytől, visszaváltozott Féregfarkká.
Kiszimatolt téged - közölte a véleményét Linda.
Tudom… - kezdte Harry, és idegesen fészkelődött. Hiba volt megmozdulni.
- Ott! – kiáltotta Rodolphus, Harry felé mutatva.
Nyolc pálca lőtt átkokat a pontra, ahol Harry állt még egy pillanattal azelőtt. Ha lett volna ideje, áldotta volna a kviddicsen edzett reflexeit, és átkozta volna Peter Pettigrewt. Azonban arra sem volt ideje, hogy egy árva gondolat végigfusson az agyán, mert a halálfalók megsorozták átkaikkal. Most, hogy már tudták, hogy Harry ott van, a halálfalók könnyebben kivették őt a szürke fal előtt. Elég volt kissé megmozdulnia, és az apró mozdulat felfedte a pozícióját. Ez éppen olyan volt, mint kaméleonnak lenni: amíg a kaméleon dermedten áll, nehéz megkülönböztetni az őt körülvevő buja zöld bozóttól, de amint megmozdul, könnyebb észrevenni, főleg a ragadozóknak, akik mozgó prédájukra lesnek. A halálfalók tehetséges ragadozóknak bizonyultak, és Stuporok, Capitulatusok, taroló átkok, valamint még gyilkos átkok is záporoztak Harryre, akiről sorozatban vissza is pattantak.
Pfűű, el is felejtettem, hogy sebezhetetlen vagyok! - gondolta Harry, miközben szíve a torkában dobogott, és testét átjárta az adrenalin. Ha nem lenne sebezhetetlen, nem tudta volna megvédeni magát tíz halálfaló ellen... Ha nem zuhant volna át a Sztüxön, mostanra már halott lenne, vagy legalábbis súlyosan megsérült volna.
Úgy látom, sikerült apucit megdöbbentened - jegyezte meg Linda.
Voldemort valóban tisztelettel vegyes félelemmel nézte Harryt. Életében nem látott még olyan erős pajzsbűbájt, amely ilyen átoközönt képes lett volna visszadobni az átokszórókra.
- Hagyjátok abba idióták, és eresszétek le a pálcátokat! – morogta. – Élve akarom… legalábbis egy ideig.
A halálfalók kissé zavarodottan engedelmeskedtek.
- Nem félsz, hogy pici darabokra átkozom őket, ha leengedik a pálcájukat? – kérdezte Harry a falnak dőlve, olyan közönyösen, mintha Voldemort valami csapos volna, akitől éppen Ogden-féle Lángnyelv viszkit akar rendelni. Hogy kihangsúlyozza nyugodtságát a halálfalók előtt, Harry megszüntette a kiábrándító bűbájt. Már úgysem volt hatásos, hát minek tartsa fenn? Ily módon a halálfalók - és különösképp Voldemort - kivehették Harry arckifejezését. Márpedig Harry tudta, hogy egy szemtelen vigyorral és sokatmondó pillantással megadhatja Voldemortnak a kegyelemdöfést.
- Még mindi szemtelen vagy igaz, Potter? – szűkült össze a Sötét Nagyúr szeme. – Ugyanilyen szemtelen voltál legutóbb is, amikor találkoztunk… de amikor kiterítettem a kártyáimat az asztalra, rájöttél, hogy az ászok mind nálam vannak…
- De ezúttal nincsenek – vetette oda Harry lazán.
- Nálam van a gyermek! – dörögte Voldemort. Valahol mögötte Bellartix lehajolt a pálcájáért, melyet Harry hagyott leesni, amikor tucatnyi átok zuhogott rá.
Egy pillanatig Harrynek kedve lett volna azt mondani Voldemortnak, „Nem, nincs nálad”, de meggondolta magát, mert egy ilyen állítás olyan kérdésekhez vezetett volna, mint „honnan tudod? Esetleg nálad van?”, és bár Harry elég jól megtanulta az okklumenciát, nem volt benne biztos, hogy teljesen le tudja zárni az elméjét a Sötét Nagyúr támadása előtt. Különben is, az utóbbi tíz hónapban kétszer álmodott Voldemortról, és ez azt jelentheti, hogy Voldemort ha akaratlanul is, de képes behatolni az elméjébe. Így, ha Voldemort akarja, még mindig meghallhatja Harry gondolatait, és Harry nem kockáztathatta meg, hogy Voldemortnak oka legyen bepillantani az elméjébe.
- Na igen, nálad van – bólintott Voldemortnak. – És?
- És? És mi? – Voldemort kígyószerű orrlyukai kitágultak az ingerültségtől. – Tudod, hogy meghal, ha csak megpróbálsz egy ujjal is hozzám nyúlni!
- Tudod, Voldemort, azt hiszem, a te uralmad alatt élni rosszabb lehet a kislánynak, mint meghalni. Szóval öld csak meg... - Jelentőségteljes pillantást vetett a Sötét Nagyúrra - …ha már nincs szükséged a véradományaira.
Harry hallotta, hogy Bellatrix és valaki más - talán Féregfark - levegőért kap, és látta, ahogy Voldemort fakó arca még jobban elsápad, mint rendesen.
- Ezt meg honnan tudod?
- Dolores Umbridge mesélte – vont vállat Harry.
- Umbridge? – kerekedett el Voldemort szeme. – De hiszen ő meghalt!
- Nem mondod... – forgatta a szemét Harry.
- Jól van. Nem érdekel, honnan tudod, hogy megidézted a szellemét vagy mi…
- …csak az számít, hogy tudom – fejezte be Harry a Sötét Nagyúr mondatát. – Nem fogod megölni Amritát, mert szükséged van rá. Nélküle senki vagy. Rosszabb, mint egy sárvérű, rosszabb, mint egy kvibli, rosszabb, mint egy közönséges mugli… - Voldemort Harry minden kiejtett szavától sápadtabb lett. – Fáj, igaz? Az igazság nagyon kegyetlen tud lenni…
- Ebből elég nagyuram, öljük meg! – kiáltotta Bellatrix.
- Jól van. Öljetek meg. Akkor elveszted az utolsó erőforrásodat, Voldemort – válaszolt Harry.
A Sötét Nagyúr kíváncsian méregette a fiatalember. – Szóval a könyvnek igaza volt. Tudod, hogy Amrita nincs nálam, mert nálad van!
- Nálam? – pislogott Harry. – Ugyan már, lát Őlordsága egy árva Amritát is nálam? – nézett körül színpadiasan, mintha keresne valamit. – Én egyet se látok.
- Tudod, hol van – sziszegte Voldemort, és pálcájával Harry szívére mutatott.
- Ha tudnám, akkor sem mondanám el neked – vigyorgott szemtelenül az ősellenségére Harry. Eldöntötte, hogy ha sor kerülne rá, mindenáron harcolna a gondolatai biztonságáért… ha kell, megkérné Lindát, hogy egyfolytában fecsegjen a fejében, így Voldemort nem hallhatná meg az Amrita hollétéről szóló gondolatait…
Erre azonban még nem volt szükség.
- Tudsz valami mást is – szólt Voldemort. – A pergamen. Hol van?
- A pergamen? – Harry elgondolkodott. – Arra gondolsz, amelyet elégettem?
- Elégetteeeed? – csattant fel a Sötét Nagyúr.
- De el ám. Egy csinos kis hamukupac lett belőle valahol Atlantiszban. Az volt a halhatatlanság elérésének egyetlen receptje? Hű, de kellemetlen…
Voldemort sápadt arca hirtelen olyan vérvörös színt öltött, amilyennek szolgái még sosem látták.
- Te kis… - kezdte Bellatrix és pálcát rántott rá.
- Kis mi? – vonta föl szemöldökét Harry. - …félvér szemét? Az urad is az! – Harry most gúnyos bébi-hangra váltott. – Vagy talán kis bébi Potter? Már nem vagyok kisbaba, Bellatrix. A gyermeket örökre megölted bennem, amikor megölted Siriust. És még megkínoznod sem sikerült, enyje-bejnye…
- Majd most sikerül! – sivította a nő. – Crucio!
Harry azonban csak kinyújtotta a tenyerét és az átok visszapattant róla, mint egy kifényesített tükörről. Visszapattant, és eltalálta Bellatrixot.
A boszorkány sikolyai betöltötték a könyvtárat, és Harry egy pillanatig elégedettséget érzett, noha nem ő indította útjára az átkot, hanem a nő akaratlanul önmagát kínozta.
- Finite – Voldemort odaadó szolgája vonagló testére szegezte pálcáját, és Bellatrix térdelő helyzetbe emelkedett, levegőért kapkodva.
- Ez fájt, ugye? – kérdezte Harry.
Bellatrix szorosan összezárt szájjal nézett fel rá, de ha tekintettel ölni lehetne, Harry holtan esett volna össze.
- Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Voldemort, bár nem várt választ, mert sejtette, hogy az ifjú varázsló úgysem osztaná meg vele a titkát.
Harry arcán azonban mosoly terült szét, és megszólalt: - Sebezhetetlen vagyok, Voldemort. Egyetlen ártás sem árt nekem, egyetlen átok sem ölhet meg, semmilyen bűbáj semmilyen módon nem sebezhet meg.
- Lehetetlen…
Harry vállat vont. - Ahogy gondolod… de láthatod a saját szemeddel. Az összes átok visszapattant rólam. Gondolom, az Avada Kedavra nem talált el, mert ha eltalált volna, az egyik halálfalód már halott lenne, mivel visszapattant volna rá.
Voldemort szája megrándult és szemét Harryre szegezte.
Linda, kezdj el beszélni. Beszélj amiről akarsz, csak tegyél róla, hogy túlkiabálod a gondolataimat Amrita hollétéről.
Ahogy akarod.
Valóban, ahogy Harry számított rá, Voldemort legilimenciával próbálkozott nála. Voldemort annyira magas szintű Legilimentor volt, hogy nem is kellett hangosan kimondania a varázsigét ahhoz, hogy a bűbáj működjön. Harry ötödéves korában sem kellett a Legilimens bűbájt a fiúra szórnia, és nem is tehette volna meg, hiszen több ezer mérföldnyire voltak egymástól… Elég volt koncentrálnia, és máris Harry elméjében járt… Ott volt most is, és amit hallott, meglepetésként érte.
És most az időjárás-jelentés: holnap melegfront érkezik a kontinensről, de nem okoz erős hőmérséklet-emelkedést, csak körülbelül öt Celsius fokkal lesz melegebb. Az UV sugárzás azonban szokatlanul magas lesz, tehát egy jó tanács azoknak, akik a tengerparton akarnak napozni: legyenek óvatosak, és használjanak naptejet! Reklám. Itt a Mágikus Naptej Gilderoy Lockhart ajánlásával:
Ugye akar jól festeni?
Az én arcbőröm isteni!
Fuss a boltba, ne késs el,
Le a rút leégéssel!
És most vissza a stúdióba…
- Mi… mi ez? – sziszegte Voldemort.
- Ööö… a Varázsszem Rádió? – mosolygott Harry udvariasan.
- Ismerem ezt a hangot… - Voldemort szeme összeszűkült.
- Nem lennék meglepve, ha ismernéd – vont vállat Harry. Jól csináltad, Lindy!
Kösz szépen, tudok még szlogeneket, ha kell.
Csak több Gilderoy Lockhartosat ne, ha lehet! - gondolta az ifjú varázsló Voldemort arcát fürkészve. Különböző érzelmek tükröződtek rajta: leginkább düh, gyűlölet és meglepetés.
- A lányom… - sziszegte végül Voldemort. – Ez a lányom volt. Összeesküvés szőttél ellenem a lányommal, Potter!
- Kiváló megfigyelés, Őlordsága – bólintott Harry. – Látod, most még a legilimencia sem segít rajtad… sehogy sem árthatsz nekem. Neked kell félned tőlem, nem fordítva. És, mint nyilván már tudod: nem lehet hoppanálni és dehoppanálni a Kör főhadiszállásának falain belül. Csapdába estél.
- Csapdába? – horkant föl Bellatrix. – Lehet, hogy sebezhetetlen vagy Potter, de akkor is egyedül vagy, míg mi tucatnyian!
- Ja… szörnyen sokan vagytok... – felelte Harry hűvösen.
A Sötét Nagyúr mélyet lélegzett, mintha meg akarná nyugtatni magát, bár Harry biztosra vette, hogy forr benne a méreg: dühös, mert Amrita megszökött, dühös, mert Umbridge elkotyogta a titkát Harrynek, dühös saját áruló lányára, aki az ősellensége mellé állt… és volt ott még valami más is.
Kimerültség.
Igen, határozottan – kimerültség.
Harry biztos volt benne, hogy Voldemort fárad. Most első ízben tűnt öregnek Harry szemében. Lassan kifogy az erejéből…
Helyes. Egyre gyengébb, és gyengébb…
Párbajra kell kényszerítened, Harry. Minél többet használja a varázserejét, annál hamarabb használja el az egészet.
Tudom, de…
Harry nem tudta befejezni a gondolatát, mivel hirtelen öt ember robbant be a helyiségbe, kábító átkokat szórva mindenkire, aki az útjukba került.
Három halálfalót eltaláltak, mire azok ájultan terültek el.
Tökéletes időzítés. Most apád kénytelen lesz harcolni - vigyorgott Harry és csatlakozott Ginnyhez, Dracóhoz, Nauszikához, Fredhez és George-hoz, hogy ártások, rontások és átkok záporát zúdítsák a halálfalókra.
- Apu? – Amrita ásított és megdörzsölte a szemét. Felült Daphne régi ágyában, visszahajtotta a fodros rózsaszín takarót és belebújt a cipőjébe. Meg kellett keresnie a fürdőszobát, amilyen hamar csak lehet. Fogalma sem volt azonban, hogy merre van. Csak meg kell kérdeznie az apját. – Ginny? Apu?
Senki sem válaszolt a hívására.
Kinyitotta szobája ajtaját, és hirtelen hangok ütötték meg a fülét. Hangok, melyeket nem hallott a gyerekszobában.
- Apu? Te vagy az? Ginny, hol vagy? Bújócskáztok? Akkor jól csináljátok, mert Farki sosem tudott rendesen elbújni, mindig megtaláltam! Gyertek elő! Mi folyik itt? Itt vagytok valahol?
Kis idő múlva arra jutott, hogy apja és Ginny nincsenek ott. De hová mentek? Miért hagyták egyedül?
Elfelejtve, hogy a fürdőszobába kellene sietnie, a Potter lakás ajtajához futott és megpróbálta kinyitni, de az zárva volt, vagy meg volt bűvölve, hogy ne nyíljon ki.
A kislány szívét összeszorította a félelem. Mi van, ha apu végleg elment? És miért zárta be őt a lakásba? Apu biztosan nem azért zárta be, hogy itt tartsa, míg Voldemort nagyapa érte jön, és magával viszi megint, ugye? Neeeem! Apu nem lehet olyan gonosz, hogy hagyja, hogy a nagyapa megint elkapja!
Valaki beszélt odakint.
- Elkábított halálfalók? Furcsa.
- Tudod, mit jelent ez, Phaedra?
- Igen, Jaszon, nem vagyok annyira nehéz felfogású! A Sötét Nagyúr itt van.
Amint a két beszélő léptei elhaltak, Amrita reszketett és érezte, hogy valami szokatlan melegség tölti be a bugyiját… Hároméves kora óta először bepisilt.
Vagy egy percig csak állt ott, remegve a kis tócsában, miközben könnyek szaladtak le az arcán.
- Neeem… az nem lehet… - hüppögött. – Nem lehet itt… nem találhat meeeeeg! Nem megyek vissza hozzá… Apuuu, miért mentél eeeel?
Valami megrázta az épületet, mintha egy átok robbant volna föl benne, és ez kizökkentette a gyermeket hisztériás állapotából. Könnyes szemel összevonta szemöldökét, száját szorosan összepréselte és nekiszaladt az ajtónak.
A következő pillanatban az ajtón kívül találta magát, egy üres, homályos folyosón.
Hűha. Ezt meg hogy csináltam? - gondolta. Azt sem tudta, honnan vette szegény ajtó „megtámadásának” ötletét, valószínűleg ösztönösen cselekedett.
Most csak ki kell találnia innen, és olyan messze futni nagyapa elől, amennyire csak lehet.
A könyvtárat füst töltötte be, könyvek hevertek mindenfelé, a polcok összetörve, könyv lapok kitépve feküdtek a földön tarka összevisszaságban. Spiro még mindig a padlón hevert, bár nővérének sikerült egy sarokba vonszolnia. Leto a zűrzavarban visszaszerezte a pálcáját és időnként átkokat küldött a legközelebbi halálfalókra, élő pajzsot képezve bátyja körül.
Mostanra négy halálfaló, valamint George és Jaszon volt eszméletlen. Macnair Nauszikával párbajozott, míg Rodolphus Lestrange - lebukva egy átok elől, amely Fred pálcájából érkezett - megbotlott Jaszon ájult testében, és pálcája kirepült a kezéből. Phaedra, aki egy fiatal, Jetson nevű halálfalóval küzdött, elkapta Lestrange pálcáját, és miközben elhárította Jetson rontását, a másik pálcával eltérítette Bellatrix Dracónak szánt átkát is.
- Hé, kösz! – kiáltotta Draco, ahogy félreugrott az idősebb Monstro átka elől.
- Szívesen, szőke hercegem! – válaszolt a boszorkány.
- Ne szólíts… - kezdte Draco, de nem tudta befejezni, mert Monstro újabb átkot küldött felé azt morogva: „te véráruló, hogy engedhettem, hogy az én kis Gregemmel barátkozz?”
- Nélkülem a kis Greg sosem tette volna le az RBF vizsgáit! – csattant föl Draco és pálcája suhintásával egy csomó kígyót küldött Monstro felé, amelyek kötelekké váltak és körbefogták a testét.
Az átkok záporától elhomályosult könyvtárban Harry észrevette, ahogy egy sötét alak oson az ajtó felé valamivel a hóna alatt, amely egy meglehetősen nehéz, öreg könyvnek látszott. Athéné Könyvének.
- Ne is álmodj róla! – sziszegte.
- Mi van? – kérdezte Ginny rémdenevér rontást szórva a legközelebbi halálfalóra.
Harry csak legyintett, és keresztülszaladt a helyiségen, amilyen gyorsan csak tudott a cikázó átkok között.
Kapd el, Harry! Nem szökhet meg! – sürgette őt Linda izgatott hangja a fejében.
Ne izgulj, nem hagyom meglépni – felelte a férfi, és felgyorsította lépteit, amint kiért a könyvtárból. Szó sem lehet róla, hogy kiengedje Voldemortot a kezei közül, most, amikor a győzelem olyan közel van… amikor Voldemort percről percre gyengébb…
Stuport küldött a Sötét Nagyúrra, bár nem számított rá, hogy működik. Sejtése beigazolódott: a Sötét Nagyúr pajzsbűbájt használt.
A folyosó elkanyarodott, és Harry szem elől vesztette Voldemortot. Ha akart volna, átláthatott volna a falon, de az pár pillanatnyi összpontosítást igényelt volna, és nem volt vesztegetni való ideje, hiszen el kellett kapnia ősellenségét, mielőtt az eléri a Kör főhadiszállásának kijáratát.
Befordult a sarkon, és az elé táruló látvány jeges kézként markolt a szívébe.
Ott állt Voldemort, egy kis alakot tartva maga előtt. Athéné Könyve a földön hevert, és Voldemort pálcájának vége a kicsiny alak halántékára szegeződött.
- Még egy mozdulat, és meghal! – recsegte a Sötét Nagyúr.
- Ha meghal, akkor honnan szerzel vér-utánpótlást, mi? Rám ne számíts, én nem adok egy árva cseppet sem a véremből – felelte Harry, próbálva nyugodtnak látszani, bár belül remegett a félelemtől.
Amrita nagy zöld szeme elkerekedett a félelemtől - mozdulni sem mert, még levegőt venni sem.
- Találtam másik vér-utánpótlást – sziszegte Voldemort gúnyos mosollyal. – Egy órával ezelőtt végeztem el a szertartást… a kisebbik lányoddal.
- Hogy a kisebbik…? – Harry szeme elkerekedett, ahogy rájött, hogy ellenfele Doráról beszél. Egy pillanatig megfordult a fejében, megköszöni Dracónak, hogy felcsinálta a feleségét. Malfoy nélkül Voldemort most nem lenne abban a hitben, hogy több hétre elegendő erőt gyűjtött magába.
Harry sejtette, mi járhatott Voldemort fejében, amikor meglépett a könyvtárból: nyilván azt tervezte, hogy elhagyja a Kör főhadiszállását, aztán találomra kiválasztott emberekkel kérdezteti Athéné Könyvét Amrita hollétéről, mivel ő már felhasználta a saját kérdését. Voldemortnak nyilván az volt a szilárd meggyőződése, hogy képes lesz megtalálni unokáját, és energiapótlása kitart addig… Szemmel láthatólag úgy gondolta, még van ideje, még hetei vannak, hogy megtalálja a kislányt…
Harry azonban tudta, hogy nem így van. Tudta, és ettől a tudattól bátrabbnak kellett volna lennie… De nem lett az, mivel Voldemort sakkban tartotta a gyermekével együtt. Miért is kellett Amritának elhagynia a Potter lakást? - sóhajtott magában Harry. Ha a gyermek nyugton maradt volna, Voldemort nem jön rá, hogy a közelben van és…
Késő bánat ebgondolat - szólalt meg a fejében Linda, és Harry mély lélegzetet vett. Tudta, ha nem akarja, hogy lányának baja essék, hagynia kéne, hogy Voldemort megszökjön a gyermekkel… legalábbis így tettek a gonosztevők minden olcsó akciófilmben: pisztolyt szegeztek a lány fejének és követelték a rendőrségtől a szabad elvonulást, különben kivégzik túszukat. Még Voldemort is, aki nyilván egy árva mugli akciófilmet sem látott, remélte, hogy Potternek lesz esze, és elengedi őket.
Harry azonban más véleményen volt. Itt volt a lehetőség, hogy Voldemortot örökre megfossza a vér-utánpótlástól, itt volt a lehetőség, hogy legyőzze a Sötét Nagyurat… De bizonytalan volt.
Most mi legyen? - gondolta.
Szegezd a pálcádat a kislányra, Harry, és mondd…
Avada Kedavra? - kérdezte csüggedten az ifjú apa.
Nem. Van egy másik átok is erre a célra… és az emberségesebb. Semmit sem fog érezni.
Tisztában vagy vele, arra buzdítasz, hogy öljem meg a lányunkat?
Csak tedd meg, Harry. Ismételd a következő szavakat…
Harry kissé remegő kézzel fölemelte a pálcáját. Amrita szemébe nézett és látta, hogy egy könnycsepp csillog a kislány jobb szemében.
Linda hangja folytatta a fejében: …Szép Héliosz halld meg szavam, haljon meg a napsugaram!
Harry kinyitotta a száját, de érezte, olyan száraz, mint a tapló, és képtelen hangot kiadni.
Valami eszébe jutott, amit Linda egyszer régen mondott neki: „Az én kis angyalkám sokkal boldogabb lenne itt velünk, mint az apámmal.” Igen… Amrita határozottan boldogabb lesz az Elíziumban, mint itt… és Voldemortnak is vége lesz…
Harry még egyszer kislánya szemébe nézett, és látta, ahogy a könnycsepp lefut az arcán…
- Félsz, mi, Harry? – gúnyolódott Voldemort, aki abban a hitben volt, hogy Harry csak fenyegeti őt a gyermekre szegezett pálcájával.
Harry nem válaszolt, nem is nézett rá. – Szép Héliosz… - motyogta olyan halkan, hogy szavait Voldemort nem is tudta kivenni – halld meg szavam…
Amrita az ajkába harapott, és olyan vadul reszketett, hogy Voldemort nehezen tudta helyben tartani.
- …haljon meg a napsugaram.
Voldemort, aki szorosan fogta Amrita bal vállát, most érezte, hogy az egyszerűen kicsúszik a kezéből, ahogy a gyermek összeesik. Következő pillanatban csak azt látta, hogy unokája élettelenül hever a lába előtt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
