|
30. fejezet: A Per – első rész
AgiVega 2010.01.14. 19:04
Harry nem mert hinni a fülének… a hang irányába nézett, és hirtelen a szemének sem hitt… A kislány küszködve próbált kiszabadulni az eszméletlen Pettigrew alól... Élt.
Hogyan? Hogyan lehetséges ez? A kislány nem halt meg! De hát… saját kezével ölte meg… pontosabban saját pálcájával, akkor… hogy lehet életben?
Ha nem lett volna annyira megdöbbent, szólíthatta volna Lindát, hogy megkérdezze, hogyan lehetséges mindez, de Harry egyelőre másra sem tudott gondolni, mint hogy odarohanjon, kihúzza kislányát Féregfark alól, és a karjaiba zárja.
Kis idő múlva Amrita visszahúzódott kissé, és rémülten látta, hogy az apja sír.
- Miért sírsz, apu? – kérdezte vörösesszőke szemöldökét felnőttesen összevonva.
- Én csak… csak… ó, Amrita! – Harryt cserbenhagyta a hangja, és még szorosabban ölelte magához a gyermeket, miközben egész testét rázta a zokogás.
A kislány Ginnyre pillantott apja válla fölött, a nő pedig ragyogó mosollyal nézett le rájuk, és az ő arcán is könnyek csillogtak.
- Mi ütött belé? – tátogta Amrita Ginnynek.
- Később elmondom, hadd sírja ki magát - tátogta vissza Ginny, letörölve könnyeit, de hiába, egyre csak újak és újak jöttek helyettük. Szemmel láthatóan nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, így a legegyszerűbb megoldást választotta: egyszerre sírt és nevetett.
Ha arra lennél kíváncsi, hogyan lehetséges ez… Linda hangja hirtelen szólalt meg Harry fejében, és a férfi megremegett, mivel minden másról elfeledkezett, kivéve, hogy halottnak hitt s mégis élő lányát tartja a karjában.
Persze, hogy kíváncsi vagyok, te tudod hogyan…? – felelte, el sem eresztve Amritát, aki kicsit idegesen fészkelődött a karjában és „nagyon szeretem aput, de mikor enged már el?” pillantást vetett Ginnyre.
A varázsige, amit mondtam neked… a Héliosz bűbáj… csak tegnap hallottam róla egy agg varázslótól. Ha már előbb tudtam volna róla, elmondom neked még az Alvilágban, de így nem volt időm elmagyarázni, mit fogsz csinálni, csak rá kellett vennem téged, hogy tedd meg… A varázslat lényege, hogy az áldozat halottnak tűnik, anélkül, hogy valóban meghalt volna. Amikor legközelebb fölkel a Nap, az áldozat föléled tetszhalott állapotából. Most, hogy apa teljesen elveszítette a varázserejét, többé nem állíthatja azt helyre, akkor sem, ha újra megpróbálkozna Amrita vérével… Csak biztosra akartam menni, hogy a kislány halottnak látszik, míg apa minden varázsereje elfogy. Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam Harry, de nem tehettem másképp.
Harry az órájára sandított és látta, hogy már valóban háromnegyed négy van, éppen kel a Nap.
Mi történt volna, ha fényes nappal találja el az átok? Akkor fent lett volna a Nap, tehát…
Gondolom, akkor másnap reggel napkeltekor éledt volna föl - felelte Linda.
- Apuuuuu! – nyöszörgött Amrita, mert nem tudta tovább elviselni a fojtogató ölelést.
- Igen, hercegnőm? – húzódott vissza a varázsló. Örömkönnyei elhomályosították a látását, de könnyei függönyén keresztül is látta, mennyire elvörösödött a kislány arca. – Jól… jól vagy, szívem?
- Igen… csak majdnem halálra szorongattál – vont vállat a kislány, aki nem igazán értette apja arcán a megkönnyebbült kifejezést. – Te is jól vagy, apu?
- Soha jobban – felelte Harry boldogságtól izzó szemekkel.
- Ó, gyere a mamihoz, kicsi angyalkám! – gügyögte Phaedra, és felvette kislányát a díványról, ahová Leto fektette. A levendula színű párnát, melyen a kicsi feküdt, vérnyomok tarkították, és Phaedra szíve elszorult a gondolatra, hogy Voldemort vért vett a gyermekétől… - Most már minden rendben van… a nagy gonosz varázslót legyőzték, és soha többé nem bántja az én kis angyalkámat!
- Szerintem inkább hagynod kéne aludni – szólalt meg egy hang a félig nyitott ajtóból, és amint megfordult, Draco Malfoyjal találta szemben magát.
- Ki vagy te, hogy megmondod, mi tegyek vele? – kérdezte gúnyosan az anya. – El is veszíthettem volna, így jogom van megszorongatni egy kicsit! Fogalmad sincs, milyen elveszteni egy gyermeket, fogalmad sincs, mennyire fáj… hogyan vágysz rá, hogy újra megölelhesd, mégsem teheted soha többé… - Phaedra elfordította a tekintetét, és a továbbiakban a falnak beszélt. - Nem ölelgettem eleget az első lányomat, nem voltam elég jó anya… és mire rájöttem, már meghalt. Többé nem ölelhettem meg, nem mutathattam meg neki, mennyire szeretem. Elhatároztam, hogy ezzel a másodikkal másként lesz. Minden ölelést megkap, amelyet Daphnénak nem adtam meg… - dacos arccal visszatekintett a férfira. – Szóval ne próbálj kioktatni, hogyan bánjak a gyerekemmel! Ha Dora fölébred, és sírni kezd, nem baj. Legalább hallom a hangját, míg Daphnéét soha többé nem hallhatom…
- Ne vedd rossz néven, Phaedra – felelte Draco nyugodt hangon, mintha elfeledkezett volna szokásos csípős visszavágásairól. – Nem akarlak semmire sem kioktatni… igazad van, nem tudom, milyen szülőnek lenni… és valószínűleg nem is tudom meg… Ginny nem fog nekem gyereket szülni. – Elhúzta a száját. – De szült egyet a férjednek.
- Micsoda? – kerekedett el Phaedra szeme. – Nem azt mondtad, hogy meddő?
- Az volt, igen… aztán… nem t’om. Kiderült, hogy Potter gyerekét hordja. Tulajdonképpen ezért jöttem Görögországba.
- Mert a feleséged gyereket szült Harrynek? Ezt nem értem.
- Amikor Ginny a világra hozta, mindenki azt hitte, hogy a gyermek halva született… még Ginny is – felelte Draco, és szórakozottan nézegette az asszony karjában fekvő kisbabát. – Ginny azt hitte, eltemették a kicsit, de nem. Én is csak tegnap tudtam meg, hogy él, de addigra Ginny már elhagyta Angliát, és úgy éreztem… kárpótolnom kell őt… hogy el kell mondanom neki, a fia életben van.
- Hogy kárpótolnod kell? – Phaedra felvont szemöldökkel nézett a varázslóra. – Hűha, kiderült, hogy a Szőke Hercegnek van szíve! Mondd csak, esetleg még bűntudatod is van?
Kezét nadrágzsebébe süllyesztve, Draco vállat vont. – Talán. Tudod… azt hiszem, akkor tényleg éreztem bűntudatot, amikor elhagytalak… augusztusban.
- Reméltem is! – felelte csípősen az asszony.
- Nézd, Phaedra, tudom, hogy szemétség volt tőlem, de…
- Kímélj meg ettől, jó? Semmit sem utálok jobban, mint egy mentegetőző férfit!
- Csak arról van szó…
- Azt mondtam, kímélj meg tőle! – csattant föl a nő.
A kisbaba felébredt a karjában és sírni kezdett.
- Hűha. Hogy sikít a kicsike… - jegyezte meg Draco. – Hasonlít a mamájára…
- Még egy rosszmájú megjegyzés, és azt is megbánod, hogy a világra jöttél! – sziszegte Phaedra.
A varázsló hátrahőkölt. – Csak ne a sípcsontomat, oké?
Phaedra egy pillanatig zavartan nézett rá, aztán nevetésbe tört ki. – Sajnálom, Malfoy, egyszerűen szeretem sípcsonton rúgni az embereket… a bátyám, Jaszon is mesélhetne róla.
A kis Dora még hangosabban kezdett sírni; arcocskája egészen elvörösödött az erőlködéstől.
- Nem vicceltem, mindenben hasonlít rád, nem csak a hangja… ő is szép, amikor dühös… – mosolygott le Draco az ordító bébire.
Phaedra kérdően nézett rá. – Szerinted szép vagyok, amikor dühös vagyok?
- Igen, de csak akkor, ha nem rúgsz sípcsonton, és nem hívsz Szőke Hercegnek.
Phaedra elrejtette vigyorát, aztán az ajkába harapott, ahogy eszébe jutott Harry, amint bevallja, hogy meg kellett ölnie a saját lányát. Itt van ő, és boldog, mert Dora ép és egészséges, míg Harry nyilván a lányát gyászolja…
- Mi történt? – vonta össze a szemöldökét Draco látván, hogy a nő arca elkomorult.
- Csak elgondolkodtam – felelte amaz, leülve a díványra, és gyengéden ringatva Dorát, hogy elcsendesítse. – A világ olyan igazságtalan.
- Igazságtalan? Ja, legtöbbször az… de legalább az öreg Tom megkapta, amit érdemelt.
- De milyen áron? – Phaedra fájdalmas pillantást villantott a férfira. – Harry lányának meg kellett halnia érte, Draco. Harry a második gyermekét is elveszítette.
Draco már nyitott a száját, hogy azt mondja „jó, de itt van a kisfia, és ez a kicsike is”, de mielőtt kimondta volna, valami eszébe jutott. – Nem… nem azt mondta Potter, hogy Voldemort tévedett, mikor azt hitte, hogy Dora az ő gyereke?
A fiatal boszorkány elhúzta a száját és a félig nyitott ajtóra meredt. – De igen… azt mondta.
- És Voldemort volt olyan ostoba, hogy elhiggye? Azt hittem, jó a legilimenciában az öreg, legalábbis apám azt mondta. Észre kellett volna vennie a hazugságot…
- Nem vehette észre, mert nem volt hazugság – felelte Phaedra.
- Na peeeeersze… - vigyorgott Draco, aztán, ahogy leesett neki a tantusz, a vigyor eltűnt az arcáról, és csodálkozás vette át a helyét.
- Nem mondták még, hogy nem áll jól, ha tátva hagyod a szád? – kérdezte az asszony.
Eltartott pár pillanatig, míg szavai eljutottak Draco tudatához. A férfi nagyot nyelt, és becsukta a száját, de szeme akkorára kerekedett és kidülledt, hogy egy pillanatra Lüke Lovegood hímnemű változatának látszott.
Miután pár pillanatig csak bámult rá, aztán Dorára tekintett, aztán vissza Phaedrára, majd megint Dorára, végül megjött a hangja. – Az… e-enyém?
- Ragyogó következtetés, Szőke Herceg.
- Ne hívj így!
- De én nem akarok aludniiiiiiii – ásított Amrita, ahogy Harry visszavezette a kiságyhoz, amelyből kimászott az éjszaka.
- De igen, akarsz – mosolygott az apja. – Először viszont azt hiszem, tiszta ruhát kell húznod.
A gyerek beharapta az alsó ajkát. – Nem akartam, apu, tényleg… csak… megtörtént… amikor meghallottam, hogy itt vannak a halálfalók…
- Persze, persze – bólintott Harry megértően. Mivel négy évig Daphne gondoskodó apja volt, észrevette a lányát ért kis „balesetet”. – Ne aggódj emiatt, hercegnőm – folytatta, és keresgélni kezdett Daphne holmija között, melyeket Phaedra még nem dobott ki. Végül előhalászott egy bő hálóinget; remélte, hogy jó lesz Amritára, noha Amrita legalább három évvel idősebb, mint Daffy volt, amikor meghalt.
- De… de annyira szégyellem magam, apu.
- Nem kell szégyellned magad. – Harry letérdelt Amrita elé és rávigyorgott. – Hidd el, még engem is ért ilyen baleset a te korodban.
- Igazán? – kerekedett el a kislány nagy zöld szeme.
- Bizony, hét éves voltam, amikor Marge néni elhozta a bulldogját, Marcangot a nevelőszüleim házába, és úgy megijedtem a rosszindulatú kutyától, hogy összepisiltem magam. Dudley, az unokatestvérem, alig bírta abbahagyni a nevetést…
- Mi történt?
- Petunia nénikém rám ordított, hogy tűnjek a szeme elől – felelte Harry tűnődő arckifejezéssel. – Majd később elmesélem, jó? Most vedd föl ezt, és aludj, angyalkám. Szükséged van rá. – Ezzel fölállt, és odaadta Amritának a hálóinget. A kislány elvette, de nem vette föl.
- Apu?
- Igen?
- Mi történt nagyapával?
- Nem kell többé félned tőle … legyőztük. Senkit sem bánthat többé.
- Megígéred?
- Megígérem.
- És Farki? Mi lesz vele? – a gyermek arcán aggodalom tükröződött.
Amrita csodálatos feléledése után Nauszika elvitte az eszméletlen Pettigrew-t, és Harry gyanította, hogy ugyanabba a szobába került, ahová a többi lefegyverzett halálfalót helyezték el.
- Nos… – kezdte elgondolkodva –, Féregfark igazi hősként viselkedett… Voldemort ellen fordult… azt hiszem, ez enyhítő körülmény lesz.
- Enyhítő kör… micsoda?
- Figyelj rám. – Harry újra térdre ereszkedett. – Ha rajtam múlik, nem büntetik meg súlyosan. Lehet, hogy nem tudok segíteni neki, de legalább megpróbálom.
Reménykedő kis mosoly tűnt föl a kislány arcán, aztán Harry nyaka köré fonta karját és cuppanós puszit nyomott az arcára. – Szeretlek, apu.
- Én is szeretlek – felelte az apja, és szíve ugyanazzal a csodálatos érzéssel telt meg, mint amikor Daphnétól hallotta ezeket a bűvös szavakat. Már épp ki akart menni a szobából, amikor a kislány utána szólt.
- Nem akartál megölni, ugye?
Harry megdermedt az ajtóban, és lassan megfordult. – Nem, édesem, nem akartalak.
- Ó, már értem – bólogatott a kislány megértően. – Csak nagyapát akartad megijeszteni, igaz? Remélem naaaaagyon megijedt!
- Igen, nagyon megijedt – kacsintott a kislányra Harry, majd mosolyogva kilépett a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
Ginnyt az ajtótól pár méterre találta – a nő nyilvánvalóan hallgatózott.
- Tudod, ez igazán szép tőled – szólt Ginny, megfogva a férfi kezét.
- Micsoda?
- Az, hogy megpróbálsz segíteni Pettigrew-nak. Nagyon nagylelkű tőled, azok után, amit veled és a családoddal tett.
- Tudod, Ginny… – sóhajtott a varázsló ledobva magát a díványra –, Dumbledore egyszer azt mondta, mindenki megérdemel egy második esélyt… még Peter is. Dumbledore azt is mondta, egy nap örülök majd, hogy megkíméltem Pettigrew életét. Most örülök neki. Ha nem védtem volna meg, ki vigyázott volna Amritára? Ki szerette volna? Az egyetlen, akitől eddig szeretetet kapott, Peter volt. Nélküle még pokolibb lett volna az élete… és Peter Voldemort ellen fordult, mert azt hitte, ő ölte meg Amritát. Szereti a kislányt, és Amrita is szereti őt. Gyakorlatilag ő volt eddig az apja. Hozzájárult a szüleim halálához, ez igaz, de megmentette a lányomat… minden lehetséges módon, ahogy embert csak meg lehet menteni… mert megóvta a lelkét. Az ő szeretete nélkül Amrita könnyen olyan megkeseredett gyermekké válhatott volna, mint Tom Denem volt, és onnan csak egy lépés gonosszá válni…
Ginny a férfi vállára hajtotta a fejét, és azt suttogta: - Nem tudom elképzelni gonosznak Amyt, Harry… A te lányod. A lelke annyira olyan, mint a tiéd.
- Lehetséges, Ginny, de ő Mardekár leszármazottja is, így fogékony a gonoszságra. Féregfark gondoskodása a Potter örökséget hozta ki belőle, nem a Mardekárt, és ezért csak hálás lehetek neki.
- Mmmmm – bólintott Ginny, karját szorosabban a társa nyaka köré fonva. – Gondolom, most perre számítatunk?
- Igen. És nem csak Wizengamot-féle perre. Nagyon valószínű, hogy az ügy a Nemzetközi Varázsbíróság elé kerül. Végülis, nemzetközi bűnözőkről van szó… ami pedig engem illet…
- Ami téged illet? – motyogta a nő álmosan.
- Feladom magam Lucheni megöléséért.
Ginny rögtön kibontakozott az öleléséből és elképedve bámult a fiatalemberre.
- Igen, megteszem – sóhajtotta Harry. – Nézd, vállalni kell a felelősséget a tetteinkért, és én megöltem a fickót. A lányom védelmében tettem, vagyis… úgy valahogy… de akkor is gyilkosság volt. Nem akarok tovább rejtőzni, mások nevét használva… Tisztán akarok játszani, és mindent elölről kezdeni. Új életet kezdeni hazugság, zsarolás, vérszomj és a múlt bűnei nélkül…
Tekintete találkozott Ginnyével, és látta benne az aggodalmat, így megfogta a lány kezét. – Új életet akarok kezdeni veled és Amritával, Ginny, de nem vagyok rá képes… így nem. Tiszta lappal akarok indulni. Még ha a Labirintusban kell is töltenem valamennyi időt.
- A… Labirintusban? – nyelt nagyot a nő, amikor eszébe jutott mindaz, amit a híres görög börtönről hallott, ahol az emberek általában megőrülnek. – Nem Harry, nem engedlek! Nem zárhatnak be oda! Ott meg fogsz őrülni!
Harry nem tudta megállni a nevetést. – Megígérem, hogy nem fogok. Minden nap rád és a lányomra gondolok majd, és ez erőt ad, hogy kitartsak. Persze, ha nem akarsz várni rám hónapokig… talán évekig, azt megértem. Megértem, de kérlek, gondoskodj Amyről.
Ginny szúrós pillantást vetett rá. – Hogyan… hogyan tételezheted fel, hogy nem várok rád? – a szeme valósággal villámokat szórt a varázslóra. – Hogy lehetsz ekkora marha, Harry? Jobban szeretlek, mint az életemet! Hogy lehetsz…?
Nem fejezhette be kirohanását, mert Harry hirtelen magához szorította és csókkal zárta le az ajkát. – Teiiióta! – mondta Ginny, már amennyire bármit is mondani tudott a férfi szorosan az övére préselődő szájától, de amaz sejtette, hogy a nő azt akarja mondani: „te idióta”. Nos, be kellett ismernie magának, hogy valóban idióta volt… ez a lány szereti. Egy pillanatra az is átvillant az agyán, hogy meg sem érdemli a szerelmét.
o
Kicsit később - Ginny nem tudta, hogy öt perc, vagy félóra múltán - kopogtak az ajtón. Óvatosan, nehogy felébressze a karjaiban alvó Harryt, felkelt a kanapéról.
- Draco? – vonta össze szemöldökét, amint kinyitotta az ajtót.
- Hm, igen… Bejöhetek?
- Nos… - Ginny a válla fölött hátranézett békésen alvó szerelmére. – Nem. Hagyjuk aludni Harryt. Kimerült. Sok mindenen ment keresztül.
- Akárcsak mi – mutatott rá a szőke varázsló. – Mind harcoltunk, rémlik?
- Igen – bólintott Ginny és kilépett, becsukva maga mögött az ajtót. – De egyikünk sem volt kitéve akkor nyomásnak, mint ő.
- Ja igen, a gyerek – motyogta Draco, aki nem találkozott Nauszikával miután a csata véget ért, így nem tudott Amrita csodás „feltámadásáról”. – Nézd, sajnálom a kislányt, szörnyű lehetett így elveszítenie őt is...
- De nem veszítette el.
Most Dracón volt a homlokráncolás sora. – Hogy érted ezt?
- Amrita csak halottnak látszott… csak V… Voldemort átverése miatt kellett. De amikor Harry rászórta a bűbájt, valóban azt hitte, megöli. Szent ég, nem kívánnám senkinek, még a legrosszabb ellenségemnek se, hogy ilyen helyzetbe kerüljön… hogy választania kelljen a világ és a saját gyereke megmentése között…
- Még nekem se?
- Te nem vagy az ellenségem, Draco - rázta fejét fáradtan a nő.
- Nem? – pislogott amaz. Nem mert hinni a fülének. Ginnynek gyűlölnie kellene azok után, amit vele tett.
- Nem. Hitvány féreg vagy, de nem ellenség – felelte félmosollyal Ginny. – Legalábbis… addig nem, amíg beleegyezel a válásba. Mert ha nem, esküszöm, hogy pokollá teszem az életedet. Vedd ezt baráti ígéretnek.
Draco grimaszolt egyet. – Ne aggódj, Ginny, nem szándékozom a férjed maradni. Sosem fogsz szeretni, és ez négy életet tenne tönkre, nem csak a miénket.
- Úgy érted, Harryét és…?
- Természetesen Phaedráét – vont vállat.
- Óóóó, Phaeeeeedra – Ginny pajkosan nézett a varázslóra. – Mondd csak Draco, láttad már Phaedra kislányát?
Az ifjabb Malfoy valamiért elvörösödött. – Ehm, igen. És hát… ő…
- A tiéd. Tudom.
- Tudod? – pislogott a férfi. – Ki mondta?
- Harry, ki más?
- Na ez már sok! Potter tudja, te tudod… Szóval rajtam, az apán kívül mindenki tudta! Az egészről lemaradtam, Ginny! A terhességről, a szülésről, élete első három hetéről…!
- Nyugodj meg, és nézd a dolog jó oldalát. Nem tudtad, hogy Phaedra a gyerekedet várja, de mostantól kezdve van esélyed büszke apaként viselkedni. Én viszont… szeretettel, reménykedve, és igen, félelemmel is vártam a fiamat, de… - nagyot nyelt, és majdnem vádlón nézett a szőke varázsló szemébe. – Annyira akartam azt a gyereket. És meghalt. Szóval te csak ne sajnáld magad amiatt, hogy lemaradtál a terhességről és szülésről, mert még mindent bepótolhatsz. Légy hálás az élet kegyéért. Légy hálás a szerencsédért, Draco.
Ezzel megfordult, hogy visszamenjen a Potter lakásba, a férfi azonban a vállára tette a kezét. – Várj.
- Mi van? – sóhajtotta Ginny. – Nézd, Draco, ha a bocsánatomért jöttél, megbocsátok. Ha feloldozást akarsz, kérd Istent, és hagyj engem békén. Fáradt vagyok.
- Megígérem, hogy nem tartalak fel sokáig… Hat évet már elraboltam az életedből… csak még egy percet kérek.
- Jól van. – Ginny kihívó tekintettel fonta össze a karjait. – Ki vele.
- Nem… nem vagy kíváncsi, miért jöttem Görögországba az ikrekkel?
- Most, hogy mondod… miért? – kérdezte a lány hanyagul. Ugyan, mit mondhat a férfi, ami érdekelné őt?
- Azért jöttem, hogy megmondjam, a kisbabád él.
- Na peeeeersze – forgatta szemét Ginny. – Keress jobb kifogást, Draco.
- Ez nem kifogás, Ginny, ez az igazság.
A nő zavarodottan sandított a férjére - félig ingerülten, amiért az gúnyolódik a bánatán, félig kíváncsian, hogy mi késztette a férfit arra, hogy ilyen nevetséges ötlettel álljon elő.
- Nézd, Ginny, lehet, hogy kicsit szemét voltam azelőtt…
- Csak egy kicsit szemét?
- Úgy értem, annak ellenére, hogy olyan… nagyon szemét voltam veled, ilyesmivel nem tréfálnék. A kisfiad él. A manók mondták nekem.
- A manók? – nézett rá hitetlenkedve Ginny.
- Igen. El akarták temetni, de amikor kivitték a kúriából, egyszer csak… kiderült, hogy életben van. Sírni kezdett. Nyilvánvalóan el akarták mondani neked, de elkaptalak benneteket az alagút kijáratánál, és így nem tudták.
Ginny tanulmányozta férje arcát, próbálva eldönteni, hogy vajon az igazat mondja-e. Nem is vette észre, hogy körmei már mélyen, majdnem fájdalmasan vájnak a karjába. Nem is érezte a fizikai fájdalmat, elfeledkezett a kimerültségéről is, csak a lelkében dúló viharra tudott összpontosítani. – Miért… miért nem mondták el előbb? – suttogta végül.
- Feltételezem, a gonosz gazdájuk miatt – grimaszolt Draco. – Attól féltek, ha elmondják neked, annyira izgatott leszel, hogy nem tudod majd eltitkolni előlem, és akkor én… meggyilkolom a gyereket. – Olyan óvatosan, olyan halkan ejtette ki a „meggyilkolom” szót, mintha maga is félne tőle. Pár hónappal azelőtt semmi kivetnivalót nem talált benne, hogy a gyermek megölésével fenyegesse feleségét, de most… most minden más volt. Draco megváltozott. Nem sokat, de valamennyit mégis. Még most sem tartotta magát jó embernek, és volt egy olyan érzése, hogy soha nem is fogja, de hogy voltak más érzései is a gyűlöleten, a féltékenységen és a dühön kívül, az már határozottan haladás volt. - Izé, Ginny… soha nem akartam megölni a gyerekedet. – Ajkába harapott, és nem mert a nő szemébe nézni. – Csak azt hittem, hogy akarom, mert olyan dühös voltam rád és Potterre, de… nem hiszem, hogy bántottam volna, még ha nem is rád hasonlított volna, még ha pont úgy nézett is volna ki, mint Potter… Tudom, hogy hülyén hangzik, de…
- …de? – Ginny kihívóan nézett rá, bár alig tudta visszatartani magát, hogy hangosan fel ne zokogjon, mind örömében, mind megkönnyebbülésében… mind dühében. Dühében, mert egy egész hónapig hazudtak neki, és mert megfosztották őt a lehetőségtől, hogy együtt lehessen a gyermekével.
- Nem könnyíted meg a dolgom, mi?
- Miért, te valaha is megkönnyítettél számomra bármit is? - vágott vissza a nő.
Draco mélyet lélegzett és kihúzta magát, mintha valami kellemetlen és nehéz dologra készülne fel.
- Csak azt akartam mondani, hogy bocsánatot kérek. Mindenért. És… ha te csak… Potterrel lehetsz boldog, hát legyen. Nem állok az utadba.
Válasz helyett Ginny csak némán bólintott. – Hol… hol van most a fiam?
- Dobby vigyáz rá, ha jól hallottam.
Ginny arcán ragyogó mosoly tűnt föl. – Ó, bárcsak rögtön érte mehetnék!
- Miért nem mész?
Ginny lemondóan sóhajtott. – Harry nem megy vissza Angliába, legalábbis nem azonnal. A halálfalók… Gondolom, per lesz, és ott akar lenni. Én pedig vele akarok lenni. A kisbaba jó kezekben van. Harrynek nagyobb szüksége van most rám.
Ezzel visszafordult a Potter lakás ajtaja felé. Megállt a küszöbön, és visszanézett a férjére. – Nem vagyok dühös rád, Draco… csak, hogy tudd. És köszönöm, hogy eljöttél.
A férfi halványan rámosolygott, és figyelte, amint az asszony eltűnik az ajtó mögött. Valamiért pihekönnyűnek érezte a szívét… könnyebbnek, mint valaha. Most már minden rendben lesz, nem igaz? A felesége megbocsátott neki, nem kerül börtönbe zsarolásért, soha senki nem tudja meg, hogy elvágta Arthur hajszálát, a nagy gonosz Voldemort már csak történelem, és Phaedra kislányt szült neki. Na nem mintha Phaedra magától mondta volna neki, hogy jöjjön Athénba, de… talán a sors akarta, hogy idejöjjön, és megtudja. A sors akarta így - somolygott, ízlelgetve a gondolatot, vagy azt kéne mondanom, hogy a Sorsistennők?
o
Ahogy meghallotta az becsukódó ajtó kattanását, Harry kinyitotta a szemét, és látta, hogy Ginny a dívány felé tart, melyen ő pihen. Az ifjú boszorkány ingatag léptekkel, egész testében reszketve ült le mellé.
- Gin?
Amint a lány lerogyott a kanapéra, feltört belőle a zokogás, és kezébe temette arcát.
- Gin, mi a baj? – ölelte magához Harry. – Csitt… minden rendben van. Ginny, miért sírsz? Bántott valaki? Kinyuvasztom a szemétládát…
Ginny hüppögve elvette kezét az arcáról, és Harry meglepetten látta, hogy mosolyog. Sír, de közben mosolyog. Míg a férjével beszélt, Ginny elfojtotta érzelmeit, de most szabad folyást engedett nekik. Ordítani szeretett volna örömében, sírni a boldogságtól, de leginkább megosztani végtelen örömét Harryvel.
- Mi történt?
- Nem fogod elhinni… - suttogta. – Tulajdonképpen… szinte én sem hiszem el, amíg nem látom a saját szememmel, amíg nem tarthatom a karjaimban…
- Miről beszélsz?
- A kisfiunkról, Harry! – szipogott a lány, s megtörölte könnyes arcát.
- A… fiunkról? – ráncolta homlokát Harry. – Ginny, azt hiszem, pihenned kell. A sok izgalom az idegeidre ment. Menj, feküdj le, és amikor felébredsz, rendben leszel.
Ginny megragadta Harry kezét, és hevesen megrázta a fejét, a haja csak úgy röpködött körülötte. – Nem bolondultam meg, Harry! A kisbabánk él! Draco most mondta el nekem!
- Draco? – vonta föl szemöldökét a varázsló. – Ne vedd rossz néven, szerelmem, de Malfoy nem a legmegbízhatóbb információforrás. Mi van, ha csak… tréfált?
- Nem, nem tréfált. Tudom. Érzem! – mondta Ginny szenvedélyesen. – Azért jött Athénba, hogy elmondja, él a kisbabám!
Harry hitetlenkedve nézett rá. – Malfoy… azért jött utánad, hogy… szívességet tegyen? Biztos vagy benne, hogy nem azért jött, hogy elkapjon?
Az asszony megrázta a fejét. – Akkor a bátyáim nem engedték volna. De Fred és George is eljött, hogy segítsenek Dracónak megtalálni engem. Nem érted, Harry? A kicsikénk él! – Ezzel a fiatalember nyakába vetette magát, és olyan szorosan ölelte, hogy majd’ megfojtotta.
Igaz lehet ez? - tűnődött Harry. Annyira Malfoy-szerűtlen, hogy segíteni akarjon valakinek… másrészt, még az az idióta Draco is megváltozhat, nem igaz?
Harry belevigyorgott a nő sűrű, vörös hajába. Mindannak ellenére, ami rá várt, boldog volt. Boldog, és megbékélt. Amikor kétségbe volt esve, amikor azt hitte, sosem látja meg az alagút végét, egy kis reménysugár mindig leragyogott rá, keresztültörve a félelem és önvád sötét felhőin. Mindig jönnie kell egy viharnak ahhoz, hogy az ember igazán örülni tudjon a napfénynek… És most az ég percről percre felhőtlenebb lett; Harry már majdnem látta a Napot. Egy szép nap az egésznek vége lesz, és a Nap teljes erővel ragyogni fog. Csak türelmesnek kell lennie.
A fejezet második felében már tényleg lesz per – nem is egy, hanem három -, csak tessék türelmesen kivárni!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
