|
31. fejezet: A Per – második rész
AgiVega 2010.01.14. 19:04
Hága, egy héttel később
- Vádlott, a Nemzetközi Varázsbíróság befejezte a vizsgálatot az ügyében.
Harry, a vádlott, bátorító mosolyt vetett Ginnyre, Hermionéra, Weasleyékre, valamint a Hermész Körének tagjaira. Fred és George feltartott hüvelykujjal jeleztek neki, Mrs. Weasley pedig olyan félmosollyal nézett rá, amelyből látszott, hogy menten sírva fakad. Ami Ginnyt illeti, ő nem mosolygott, de a szeme többet árult el, mintha mosolygott volna: tekintete teli volt szerelemmel, támogatással és büszkeséggel – igen, büszkeséggel, hogy Harrynek volt bátorsága beismerni bűneit és új életet kezdeni a múlt szégyenfoltjai nélkül.
A bíró megköszörülte a torkát. – Az ön ellen felhozott vádak a következők: Anacleto Lucheni meggyilkolása, a görög Varázsbűnüldözési Főosztállyal szemben kifejtett ellenállás, visszaélés más személyek nevével, gyilkossági kísérlet Amrita Rätsel ellen, és végül az, hogy felhatalmazás nélkül halhatatlanná tette azt, Akit Nem Nevezünk Nevén, ezáltal veszélyeztetve a világ mágikus népességét.
Nem hangzik túl jól, nem igaz? - gondolta keserűen Harry.
Fel a fejjel, Nagyfiú, felelte Linda.
Nem is szólítottalak meg, nem szép dolog ám kihallgatni a gondolataimat!
Sajnálom, Harry, csak gondoltam, kell valaki, aki bátorít.
Köszönöm, Lindy, de kétlem, hogy bátorítani tudnál. Szinte már látom a lelki szemeimmel… a Labirintust… vagy Azkabant…
Túl borúlátó vagy!
- Anacleto Lucheni meggyilkolásáért négy év szabadságvesztést érdemel – folytatta a bíró. Harry szeretteire sandított és látta, hogy egytől egyig hamuszürkére sápadnak. – Az Amrita Rätsel elleni gyilkossági kísérletért két évet érdemel, a felhatalmazás nélküli döntéséért további két évet. A más nevével való visszaélésért hat hónapot érdemel, míg a Varázsbűnüldözési Főosztállyal szemben tanúsított ellenállásért további hat hónapot. Ez összességében kilenc év börtönbüntetést jelent.
Valaki felzokogott a teremben, és Harrynek nem kellett felnéznie, hogy tudja, Molly Weasley az. Nem tudott, nem is akart a hallgatóságra nézni, mert tudta, meghasadna a szíve Ginny arca láttán.
Látod Linda, semmi okom az optimizmusra, sóhajtotta magában. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy nem kellett volna beismerő vallomást tennie a Varázsbűnüldözési Főosztály előtt, viszont a gondolat, hogy egész életét rejtőzködve és szégyenben élje le, még rosszabb volt. Rosszabb, mint kilenc évet börtönben tölteni? Nos… egy biztos: a kocka el van vetve, nincs visszaút. Szembe kell néznie tettei következményeivel.
Szíve összeszorult a gondolatra, hogy nem láthatja felnőni gyermekeit, hiszen harminchárom éves lesz, mire kiengedik a börtönből. Amrita addigra tizenhat, és a fia (akit még nem is látott), kilenc éves lesz… De már éppen elég rossz döntés hozott. Egyszer végre helyesen akart dönteni. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Mély lélegzetet vett, felnézett, és kihúzta magát, megacélozva magát a végső ítéletre.
- Azonban – folytatta a bíró –, Nauszika Kondos és Jaszon Stephanides tanúvallomásának fényében, Anacletio Lucheni meggyilkolása önvédelemnek bizonyult. Az Amrita Rätsel elleni gyilkossági kísérletét több tucat jelenlévő szerint azért követte el, hogy a Sötét Nagyúr bukását előidézze, és megmentse a varázsvilágot. Az is enyhítő körülménynek számít, hogy feladta magát. Kérem az esküdteket, hozzák meg a végső döntést, egyenként az említett vádpontokban. A vádlott bűnös-e Anacleto Lucheni meggyilkolásában?
- Nem bűnös! – felelte az esküdtszék elnöke.
Harry azt hitte, rosszul hall.
- A vádlott bűnös-e Amrita Rätsel elleni gyilkossági kísérletben?
- Nem bűnös!
Harry szíve nagyot ugrott.
- A vádlott bűnös-e jogtalan döntésében, hogy halhatatlanná teszi a Sötét Nagyurat?
- Nem bűnös!
Harryben lassan felébredt a remény.
- A vádlott bűnös- e a Varázsbűnüldözési Főosztállyal szemben tanúsított ellenállás vádjában?
- Bűnös!
- A vádlott bűnös-e az illegális névhasználat vádjában?
- Bűnös!
- Ez egy év letöltendő börtönbüntetést jelent – bólintott a bíró. – Van ellenvetés?
- Igen, tisztelt bíró úr! – felelte az esküdtek elnöke. – A vádlott azzal a vádponttal kapcsolatban állt ellen a Varázsbűnüldözési Főosztállyak, amely alól felmentettük. Így javasoljuk, hogy büntetését csökkentsük figyelmeztetésre vagy bírságra. Ami a nevekkel való visszaélést illeti, Mr. Papafotiu nem kíván vádat emelni Mr. Potter ellen, ahogy Mr. Dursley sem. Hivatalos nyilatkozatunk van róla, hogy Mr. Dursley nem vádolja semmivel Mr. Pottert.
Hát persze, lefogadom, hogy Weasleyék „meggyőzték” Dudleyt… teszem azt, megfenyegették pár rontással arra az esetre, ha nem írná alá a nyilatkozatot, miszerint nem vádol semmivel - gondolta Harry, elrejtve vigyorát.
A bíró ismét megköszörülte a torkát. – A bizonyítékok és az esküdtszék döntésének fényében, ezennel 500 galleon bírságra ítélem Harry James Pottert a Varázsbűnüldözési Főosztállyal szemben tanúsított ellenállása miatt. Az eljárás lezárva.
Harry úgy érezte, mázsás kő esett le a szívéről. Amint a hallgatóság felállt, és többségük feléje indult, érezte, hogy elgyengül a térde. Képes volt kitartani a Voldemorttal és a halálfalókkal vívott küzdelem során, felülemelkedett félelmein, és megcselekedte a „helyes dolgot”, amikor Amrita feláldozására került sor. Kitartott az elmúlt hét alatt, amikor a Varázsbűnüldözési Főosztály különböző tagjai vallatták, képes volt állva maradni az egész per alatt… de most, hogy vége van, úgy érezte, összeesik a testi-lelki fáradtságtól. Mielőtt azonban a lába összecsuklott volna alatta, odaértek hozzá a Weasley ikrek, és olyan túláradó lelkesedéssel zárták a karjukba, mint Harry harmadik roxforti évében tették, a kviddicskupa megnyerése után.
- Fred, George, még megfojtjátok! – szólt Mrs. Weasley élesen, de elérzékenyült arckifejezése ellentétben állt szigorú hangjával.
Harry hálás volt az ikreknek, hogy megtartják, és hagyta, hogy mindenki a kezét szorongassa és lapogassák a hátát - a három szirénnek még azt is megengedte, hogy cuppanós puszikat nyomjanak az arcára, ugyanis túl fáradt volt azt mondani nekik, „hagyjátok abba, lányok, semmi kedvem a What shall we do with a drunken sailor-t énekelni…”
Amikor azonban Draco Malfoyjal találta szemben magát, összeszedte minden erejét, és kihúzta magát. Már kevésbé volt ellenséges egykori iskolatársával, de mégsem hagyhatta, hogy Malfoy gyengének lássa.
- Csak azt akarom mondani, Potter, örülök, hogy megúsztad.
- Kösz, Malfoy.
Draco megfordult, és indulni készült, amikor Harry utána szólt: – És köszönöm, hogy mellettem tanúskodtál.
Draco vállat vont. – Nem érted tettem, Potter, hanem Ginnyért.
Ezzel az ifjabb Malfoy kisétált a tárgyalóteremből, és Harry, akit újra körülvettek ünneplő barátai, nem látta, hogy Phaedra követi a szőke varázslót.
o
- Draco, várj!
A fiatalember megállt, és visszafordulva Phaedrát látta, amint felé siet. – Igen?
- Csak… meg akartam köszönni. Senki nem várta tőled, hogy Harry mellett tanúskodj, szóval… szép volt tőled, hogy segítettél neki.
- Mint már korábban mondtam, nem Potterért tettem, hanem Ginny kedvéért – felelte a férfi. – Ginny szereti őt, és szüksége van rá… a gyerekeiknek pedig apa kell. Látod, Phaedra, egészen szentimentális lettem… rúgj sípcsonton, légy szíves. Attól talán magamhoz térek.
- Tudod - szólt Phaedra vigyorogva –, szerintem irtó aranyos, ha egy férfi megpróbál keménynek, látszani de elbénázza.
- Szóval szerinted elbénáztam? – tette karba a kezét a varázsló.
- Úgy van, Szőke Herceg. – Phaedra látta, hogy Draco ajka megrándul, így gyorsan hozzátette: - De ne aggódj, ez nem teszi tönkre a hülye alak-imázsodat. Csak az egyéniséged látszik színesebbnek tőle, és az még a hülye alakokra is ráfér.
- Szóval azt mondod, Xena, hogy eddig egyhangú és unalmas voltam?
- Mondtam én ilyet egy szóval is? – Phaedra rávigyorgott a férfira és elsétált mellette.
- Hé!
- Mi van? – nézett vissza a válla fölött a boszorkány.
- Hová mész?
- Xena hazamegy, hogy megetesse az ő kis harcos hercegnőjét. Akarsz velem jönni, Szőke Herceg?
- Úgy érted, megszoptatod a kislányt? – vonta föl szemöldökét a fiatalember.
- Hogyan máshogyan etetnék egy egyhónapos gyereket?
A varázsló arcán széles vigyor terült szét. – Persze, hogy jövök, ezt nem hagyhatom ki!
Két nappal később, ugyanabban a tárgyalóteremben
- Peter Pettigrew! A bíróság bűnösnek találta az alábbi vádpontokban: meggyilkolt tizenhárom muglit, meggyilkolta Cedric Diggoryt, elárulta Potteréket a Sötét Nagyúrnak, hamis bizonyítékokat koholt Sirius Black ellen, elrabolta Bertha Jorkinst, segítséget nyújtott az ifjabb Barthemius Kupornak Alastor Mordon megtámadásában, fogságban tartotta idősebb Barthemius Kuport a saját házában, valamint segített a Sötét Nagyúrnak a kiskorú Amrita Rätsel fogvatartásában.
Peter arca megrándult a bíró szavaira, és a beszéd végére szinte fele méretére zsugorodott. Régebben az volt a szokása, hogy idegesen ide-oda tekintgetett, igyekezvén elkapni az emberek pillantását, próbálva segítséget kérni, de most lesütött szemmel állt a vádlottak padján. Már nem remélt semmit. Nem tudott mást elképzelni, mint az életfogytiglanit. Csak abban reménykedett, hogy lesz alkalma végezni magával a börtönben. Akkor nem szenved sokáig. Eszébe jutott Alexander Dumas-tól a Monte Christo grófja. Fiatal korában az volt a kedvenc olvasmánya. Abban a könyvben az Edmond Dantes nevű rab megpróbálta halálra éheztetni magát: kidobta az ételt az ablakon, és úgy tett, mintha megette volna. Talán Azkabanban vagy amelyik börtönbe Peter kerül, lesz ablak, amin kidobja az ételt… Aztán talán újra együtt lehet Amritával a túlvilágon…
Amikor Peter a csata után magához tért, a többi halálfalóval együtt összekötözve találta magát. Nem látta többet Amritát, pedig szerette volna még egyszer megölelni, mielőtt eltemetik szegénykét... így fogalma sem volt róla, hogy a gyermek él.
A térde elgyöngült és összegörnyedt a teste, ahogy a bíró ítéletét várta. Életfogytiglanit kap, az már biztos…
- Azonban - folytatta a bíró, mire Pettigrew döbbenten nézett föl (az „azonban” szóra a legkevésbé sem számított) -, Mr. Potter szerint szépen gondját viselte Amrita Rätselnek. Segített a kislánynak elviselni az életet a Sötét Nagyúr karmai között. Emellett Mr. Potter, Mrs. Malfoy és Miss Kondos vallomása szerint maga a Sötét Nagyúr ellen fordult, mielőtt bármelyik halálfaló megtette volna. Figyelembe kell vennünk a világos oldalnak nyújtott segítségét…
Peter azt hitte, rosszul hall. Segített volna a világos oldalnak? Egyszerűen csak meg akarta átkozni Voldemortot Amrita halála miatt érzett őrült dühében és fájdalmában! Ez lett volna a segítség a világos oldalnak?
- …így, az enyhítő körülmények fényében, a Nemzetközi Varázsbíróság öt év szabadságvesztésre ítéli.
Moraj futott végig a termen - a hallgatóság láthatóan hosszabb büntetésre számított. Peter akaratlanul is Harryre pillantott, aki különös módon halványan rámosolygott.
Másnap, ugyanabban a tárgyalóteremben
- Tom Denem! – dördült föl a bíró hangja a teremben, visszaverődve a falakról. A hallgatóság összerezzent. Senki nem emlékezett rá, hogy a bíró valaha is ilyen hangosan és fenyegetően szólított volna meg egy vádlottat.
Tom Denem - többé már nem Voldemort, simán csak az öreg Tom - a vádlottak padján állt, olyan egyenesen, amennyire csak tudott, bár nagy erőfeszítésébe került, hogy kihúzza magát. Szembeötlő volt, hogy mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt tíz nap alatt: most tényleg öregembernek nézett ki. Már túl volt a hetvenen, és noha egy varázslónak a hetven év nem kor, egy muglinak igenis az…
Tom szeme már nem fénylett vörösen, újra szürke lett - fáradt, vizenyős-szürke, szinte áttetsző. Egykor sima, kígyószerű arcát most ráncok tarkították, főleg a szeme és orra körül. Bár az orra most is lapos volt, és szinte csak orrlyukakból állt, az arca sokkal emberibbnek látszott, mint ahogy Harry, vagy bárki más emlékezett rá. Ha valaki nem tudta volna, hogy az egykori Sötét Nagyúr áll előtte, csak egy szegény, beteges öregembert látott volna. Tom Denem valóban betegnek és kimerültnek tűnt. Úgy tartják, az embert a percek öregítik, nem az évek, és ez Tom Denemre különösen igaz volt.
- A következő vádpontokban találták bűnösnek: több mint kétszáz emberre küldött halálos átkot, beleértve a saját apját és nagyszüleit; számtalan emberre szórt Cruciatus és Imperius átkot; baziliszkuszt uszított egy kiskorú boszorkányra; hadsereget szervezett feketemágusokból, amely több, mint ötven támadásért felelős mugli- és varázsló közösségek ellen; továbbá bűnös az Alastor Mordon elrablására és idősebb Barthemius Kupor fogságban tartására való felbujtás vádjában; embereivel szabotáltatta az 1994-95-ös Trimágus Tusát; megpróbálta kiűzni a mugli születésű diákokat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából, egy ártatlan gyermeket használva fel erre a célra; megrontotta saját kiskorú lányát azzal, hogy akarata ellen szexuális kapcsolat létesítésére kényszerítette, valamint erőszakkal illegális százfűlé főzetet itatott a lányával…
A lista szinte a végtelenségig folytatódott, míg a hallgatóságban minden egyes ember úgy érezte, zúg a feje az egykori Sötét Nagyúr rémtetteitől. Némelyek kezdtek elálmosodni és laposakat pislogni.
- …tehát - a bíró felemelte a hangját, jelezve, hogy a hosszú bűnlajstrom végére ért –, a Varázsbíróság életfogytiglanra ítéli… életfogytiglanra, ami az ön esetében örökké tart majd.
Tom fölnézett, fáradt szürke szeme résnyire szűkült. Próbált gyűlölködve és fenyegetően nézni, de nem igazán sikerült neki, ugyanis a hallgatóság inkább ijedtnek látta, nem ijesztőnek. Az egykori Sötét Nagyúr, akinek a tekintetétől korábban összerezzentek az emberek, többé egyáltalán nem látszott félelmetesnek.
- Mindezek ellenére könyörületesek leszünk magához, Tom Denem – folytatta a bíró.
A teremben mindenki megbotránkozva meredt rá. Hogy lehet könyörületes valaki egy ilyen szörnyeteggel, aki több száz ártatlan embert pusztított el?
Tom szemében alig észrevehető érdeklődés csillant. Úgy érezte, már semmin sem lepődik meg. Mire céloz a bíró? Könyörület? Miféle könyörület? Talán úgy értette, hogy kellemes magáncellát kap tévével, hogy ne unatkozzon örökkévaló életében?
- Kegyelem? – kérdezte valaki döbbenten a hallgatóságból.
- Kegyelem – bólintott a bíró. – És köszönje Harry Potternek, Tom Denem, hogy nem zárják egy cellába örök élete hátralévő részére. Életfogytiglani büntetést kap… de másfajta börtönben kell töltenie. Nem lesznek sötét falak, sem dementorok, csak… muglik. Mint maga.
Újabb moraj futott végig a termen; mindenki izgatottan és zavarodottan suttogott.
- Mit jelent ez egész pontosan? – kérdezte Tom, aki hosszú ideje most szólalt meg először.
- Száműzzük a varázsvilágból. Visszavonhatatlan riasztó bűbájt bocsátunk magára, amely jelzi, ha be akar lépni a világunkba, így azt tanácsolom, ne próbáljon visszatérni. Mugliként tölti majd az életét, muglik között. Gürcölnie kell majd az ételéért és szállásáért, ki kell jönnie a muglikkal, akik olyan szerencsétlenek lesznek, hogy a szomszédságában laknak… Meg kell alázkodnia a muglik előtt, akik fizetnek azért a munkáért, amit választ magának… jobban mondva, amilyen munkát adnak magának… mert kétlem, hogy a maga korában még válogathatna az álláslehetőségek között. Gondolom, fogalma sincs, hogyan élnek a muglik… nos, meg kell tanulnia. Megtanul varázslat nélkül élni, mugliként éli végtelen életét, muglikkal körülvéve. Végül megtanulja majd, hogy tisztelje őket és békében éljen velük. Ó, igen, Tom Denem… sokszor meg kell majd alázkodnia előttük… ez a büntetése, és legyen érte hálás. Vezessék el!
Az egykori Sötét Nagyúr alig bírta felfogni a bíró szavait, amikor két varázsló megfogta, és a kijárat felé vezette. Hagyta, hogy magukkal húzzák, miközben elméjében olyan zavar dúlt, hogy akkor sem tudott volna ellenállni, ha megpróbálja.
Amint elhaladtak a széksorok mellett, tekintete találkozott egy zöld szempárral, és hirtelen mintha felébredt volna félálomszerű kábulatából. – Potter! – sziszegett a fiatalemberre. – Ezért még elkaplak, Potter!
- Add át üdvözletemet a mugliknak, Tom! – kiáltott utána Harry, és a helyzet komolysága ellenére vigyorognia kellett. Gyors egymásutánban kétszer adta meg Tomnak a kegyelemdöfést: először, amikor halhatatlanná tette, miután az elvesztette varázserejét; aztán, amikor ezt a sajátságos büntetést javasolta a bírónak. Semmi kétség, hogy Tom jobban örülne, ha végtelen életét egy sötét cellában tölthetné, mint hogy leereszkedjen a muglik világába.
Minden jó, ha jó a vége, mi? - szólalt meg Linda hangja Harry elméjében.
Igen, úgy tűnik, felelte amaz. És te segítettél, Lindy.
Á, nem segítettem valami sokat, csak idéztem Gilderoy Lockhart naptej reklám szlogenjét! Bár idézhettem volna a híres fogkrém jelmondatát is…
Honnan ismered egyáltalán ezeket a reklámszövegeket?
Az újságokból, amelyeket járatunk az alvilágba - felelte a boszorkány. Perszi odaadja őket, miután elolvasta, és egyszer volt egy hosszú cikk Lockhartról, miután kijött a zárt osztályról. Mivel az új könyve, az „Egy elbűvölő emlékezetvesztett” olyan népszerű lett, ajánlatokat kapott mindenféle gyógytermék gyártótól, aztán a Hírverőben volt egy hosszú újságcikk, amelyben Lockhart naptejet és fogkrémet reklámozott.
Hm, így már értem, felelte Harry, ahogy Ginny kikísérte őt a tárgyalóteremből. Persze Ginnynek fogalma sem volt róla, hogy Harry épp Tom Denem leányával társalog. Nos, azt hiszem…
…vége van - fejezte be Harry mondatát Linda. Vége, és itt az idő, hogy búcsút vegyek. A nő hangja szomorúan csengett a fejében, de hirtelen vidámra fordult. El kell mondanom a jó híreket a szüleidnek, Siriusnak és Dumbledore-nak. Apát közönséges muglivá degradálták! Ezt imádni fogják!
Öhm… ja, biztosan. Nos… nézd, Linda, én…
Ne mondj semmit, Harry… nem kellenek ide szavak. Többé már nem… Vigyázz magadra, és… vigyázz a lányunkra, jó? Szeresd helyettem is. Csak a jó Isten tudja, mennyivel több szeretetre van szüksége, mint egy átlagos gyereknek, miután eddig apám mellett élt… Harry…
Igen?
Ha egy napon beszélnél rólam Amritának, mondd meg neki, hogy mindennél jobban szeretem.
Megmondom, Linda.
Köszönöm. Isten veled, Harry.
Ezzel elhallgatott, és Harry tudta, hogy végleg.
Érezte, ahogy valami kellemetlen érzés fészkeli be magát a lelkébe, és összeszorul a szíve… máris hiányzott neki az asszony. Annak ellenére, hogy kétszer lefeküdtek egymással, nem volt más számára, mint egy barát, de egy nagyon különleges barát. Nem a Hermione-féle-nőnemű-barát… Linda egészen más volt számára. Talán azért, mert már halott? Harry maga sem értette igazán, megmagyarázni pedig végképp nem tudta volna Lindával való barátságát, de abban biztos volt, hogy soha nem felejti el.
Ginny arcán könnyek futottak le, de ezúttal nem a fájdalom, hanem az öröm könnyei. Visszaért Angliába Harryvel, és egy kis roxmortsi házban álltak, amelynek falán egy csodás Harry Potter óra lógott, és „Harry a hősöm” több tucat példánya hevert szanaszét: polcokon, asztalon, pohárszéken, éjjeliszekrényen… még a pulton is a konyhában.
Ginny karjában egy kis csomag mocorgott: apró kezek nyúltak felé a csomagból, és most, álmaival ellentétben, arca is volt a kicsinek a pólyában. Még hozzá micsoda arca! Úgy érezte, sosem látott ilyen imádni való arcocskát… pufók, rózsás orcák, hatalmas zöld szemek, sűrű, kócos fekete haj…
- Foghatom egy kicsit? – suttogta Harry, és Ginny úgy hallotta, mintha elcsuklott volna a férfi hangja.
- De csak egy kicsit, aztán kérem vissza! – mondta mosolyogva, miközben még mindig könnyek csorogtak le az arcán.
- Óóóóó… - sóhajtotta Harry, amint kézbe vette kisfiát. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, mióta utoljára kisbabát tartott a karjában. Megmagyarázhatatlan érzés volt - olyan melengető, olyan boldogító… Az újszülött Daphne nagyon hasonlított ehhez a kisfiúhoz… de ez nem Daphne, figyelmeztette magát Harry. Először is, ezt a gyermeket élete szerelme hozta a világra, míg Phaedrába sosem volt szerelmes. Emez majdnem meghalt, míg Daffy tényleg meg is halt. Harry megesküdött, hogy nincs olyan hatalom a világon, amely elvehetné tőle és Ginnytől ezt a kicsikét. A fia boldog családban fog felnőni. Mindkét lánya szenvedett, de ezt a kisfiút nem engedi szenvedni. Soha.
Apró rántást érzett az ingén, és lenézett Amritára, aki tágra nyílt szemmel, érdeklődve figyelte őt és a kisöccsét. – Megnézhetem? Szabad?
Harry lejjebb tartotta a babát, hogy a kislány jól megnézhesse, és vissza kellett tartania a nevetését, amikor Amrita álmélkodva felkiáltott: – Hűha! – Nyilván sosem látott még csecsemőt, talán nem is tudta, hogy léteznek kisbabák.
- Ő az öcsém? – Harry bólintott. – Hogy hívják?
- Tényleg, mi a neve? – nézett Harry Ginnyre, aki vállat vont, és Dobbyra pillantott.
- Még nincs neve – felelte a házimanó, aki a sarokba húzódva figyelte a boldog családegyesülést. Ráncos arcát könnyek áztatták: örömkönnyek, mert újra láthatja Harryt. Dobby, mint mindenki más, halottnak hitte őt. – Dobby csak Babának hívta.
- Olyan aranyos… de miért ilyen kicsi? – kérdezte Amrita.
- Mert a babák ilyen kicsik. Egyszer te is ilyen kicsi voltál, csak nem emlékszel rá – felelte Harry.
Amrita összevonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy ilyen kicsi voltam. Senki sem lehet ilyen kicsi.
- Hát csak várj, míg megmutatom a kisbabakori képeidet – mosolygott le rá az apja. Megtartotta a képeket, melyeket Voldemort azért küldött neki, hogy a szívét fájdítsa. – Meglátod, hogy egyszer ilyen kicsi voltál… de te teljesen kopasz voltál.
Amrita arca elborult, és önkéntelenül göndör fürtjeihez nyúlt. – Úgy érted, nem volt hajam? De nem leszek megint kopasz, ugye?
- Nem édesem, biztosan nem. – Harry másik kezével megsimogatta a kislány dús, vörösesszőke haját.
- Fú, micsoda megkönnyebbülés! – sóhajtott Amrita, és újra bekukkantott a pólyában rejtőző kisöccsére. – Úgy csillognak a szemei, mint két kis csillag!
- Csillag? Esetleg… legyen Sirius? – sandított Harry Ginnyre.
- Sirius – bólintott az ifjú anya, letörölve utolsó könnyeit, és ragyogóan rámosolygott a férfira. Eszébe jutott a beszélgetésük, mielőtt beléptek az Istenek Sorába.
- Tényleg, ha lenne egy fiad, hogy neveznéd el?
- Azt hiszem… Siriusnak nevezném.
- Tökéletes, Harry. Biztos vagyok benne, hogy Sirius büszke lenne, ha tudná.
- Talán meg is tudja – vigyorgott Harry.
- Hogyan? – Ginny zavartan pillantott rá.
- Tudod, nem hiszem, hogy sokáig eltitkolhatom a sajtó elől, hogy visszatértem Angliába… és ismerve Rita Vitrolt, tudni akarja majd a részleteket… amelyeket persze nem mondunk el neki. Azt a tényt azonban nem titkolhatjuk el, hogy gyerekünk van, Gin, és amint megjelenik az újságban, Sirius és a családom megtudják. Minden újságot megkapnak a Sztüx-postával.
- A mivel?
- Később elmondom – mosolygott az ifjú apa. Most nem akart beszélni, csak élvezni akarta családja társaságát… saját családjáét: jövendőbeli felesége, lánya és fia társaságát.
Minden nehézség ellenére, amelyen keresztül ment, minden fájdalom ellenére, meg kellett adnia, hogy az élet mégsem annyira igazságtalan, mint hitte. Elvesztett egy gyermeket, de kettőt kapott helyette.
- Add visszaaaaaa! - kérte Ginny, és Harry gyengéden átadta neki Siriust, egyik karjával átölelve őt, a másikat Amrita vállára téve.
- Szeretlek benneteket – suttogta a fiatalember. – Nagyon, nagyon.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
