Három nap telt el a rendhagyó esküvő óta. Dracót még aznap letartóztatták gyilkosság vádjával. Molly pedig boldog volt, hogy James nem halt meg, és szülei is újra együtt vannak. Harry pedig megkérte Ginnyt, hogy költözzön hozzá és James is. Ginny pedig örömmel ment bele. Végre egy igazi család voltak, amiről James és Molly már olyan rég álmodtak. Ott ültek a nappaliban és újságot olvastak. Ginny a lábait Harry ölébe tette és úgy pihent. Harry pedig kíváncsian bújta az újságot, míg Molly egy filmet nézett, James pedig egy könyvet olvasott.

 - Holnap lesz Draco tárgyalása! Minden el fog dőlni! – szólt váratlanul Harry. Ginny felkapta a fejét, James lerakta a könyvet, Molly pedig kikapcsolta a televíziót. – Rita Witrol mindig is színessé tette a dolgokat. Olyanok vannak ebben a cikkben, amik nem is igazak! – mondta mérgesen. – Például: „Ginevra Weasley még mindig szereti Draco Malfoyt, csak azért van együtt a „Kis Túlélő”-vel, hogy segítsen Malfoynak megölni Pottert”, meg hogy „Weasley kisasszony mindig is tudta, hogy mi a terve Malfoy úrnak a kis Potterrel, még sem tett semmit…”. Hogy találhat ki egy ember ilyen mocsadékot? Még hogy azt akartad, hogy James meghaljon és segíts is a megölésében! Ez már több a soknál! Én megölöm azt a nőt! – Harry fel akart állni, de Ginny lábai nem engedték.

 - Ne, Harry! Tudod, hogy egy szó sem igaz belőle! Akkor meg minek rendeznél botrányt? Aki normális, nem hiszi el, aki meg nem, az meg higgye nyugodtan! Téged mióta érdekel más véleménye? Az a lényeg, hogy mi tudjuk az igazat! – Harry elmosolyodott.

 - Te mindig képes voltál arra, hogy megnyugtass, bármi is történt. – Odahajolt kedveséhez és megcsókolta. – De mi legyen? Elmenjünk a tárgyalásra? – Ginny elgondolkodott.

 - Igen. Menjünk. Szeretnék ott lenni, mikor a fiam gyilkosát elítélik. De nem tudok rá úgy gondolni, mint egy gonosz emberre. Miért van ez?

 - Mert még mindig megbízol benne!- Ginny elnevette magát.

 - Hogy én benne? – Harry bólintott.

 - Bizony. Ne is tagadd!

 - Ugyan már! – legyintett Ginny. A két tini összenézett.

 - Jól van! Bármi legyen is az az érzés, nem fontos! – mondta James. – Elmegyünk és kész. Mondjuk, én nem értem, hogy mi értelme van a tárgyalásnak, ha bevallotta, hogy ő ölt meg és még tanúk sincsenek, hogy vallhassanak ellene, mert senki sem látta, hogy a fék vezetékét elvágta, vagy megbűvölte. Egyre megy az egész. Évekig az Azkabanba. Nem mindegy, hogy négy évre, vagy öt évre? Utána már csak nem lesz olyan hülye, hogy megöl még valakit.

 - Igazad van, fiam! De Malfoy nem csak négy-öt évet fog kapni, az biztos. Lesz az húsz év is, hisz nagyon súlyos bűn az övé. Megölni valakit. És nem változtat rajta az sem, hogy te visszajöttél az életbe! Ő egy szemét és kész! De ennyit Malfoyról. Holnap úgy is tele lesz vele az újság, hogy elítélték hosszú időre, és ahogy Rita Witrolt ismerem, ő fog ebből a legnagyobb hasznot húzni. Ír egy négy oldalas cikket róla, és megkapja a Pulitzer-díjat.

 - A mit? – kérdezte James.

 - A mugliknál egy kitüntetés. Újságírók, írók kapják.

 - Drágám, nem hiszem, hogy ez a varázslóknál is létezik – válaszolta Ginny. Harry ránézett.

 - Lehet, de engem nem is érdekel. Rita Witrol csak egy díjat érdemel meg és az a hazugság-díj. De ő nem is fontos. A lényeg, hogy mi együtt vagyunk. Csak ez a fontos. Egy család. És ha a családnál tartunk. Nem gondolod, hogy valami hiányzik az életünkből, Gin? – Ginny elkezdett gondolkodni.

 - Nem tudom, hogy mire célzol. – Harry elővett egy kis dobozt a zsebéből.

 - Erre.

 - Jézusom… - nyögte ki Ginny. Elállt a lélegzete.

 - Igen. Ehhez Jézusnak is sok köze lesz. Leszel a feleségem? – James és Molly felnéztek. Ginny már rögtön rá is vágta a választ.

 - Igen! Igen! – Felpattant és Harry nyakába ugrott, így elterültek a kanapén. James és Molly mosolyogva nézték az eseményeket. Majd leültek egy asztalhoz és megbeszéltek mindent az esküvőről. Az esküvő dátumát is kitűzték. Két hónap múlva összeházasodnak.

*

Harryék a tárgyalásra készültek. Harry (bár nem igazán akarta), megengedte, hogy Molly és James is elmenjenek a tárgyalásra. Csak Ginny tiltakozott egy kicsit, hogy ő nem akarja látni, hogyan ítélik el Dracót. Nem bírt volna Draco szemébe nézni, hogy nemrég még jegyesek voltak, most meg Ginny csak úgy ül a tárgyalásán, és nézi, hogyan ítélik hosszú időre börtönbe. De ezt persze nem mondta el Harrynek. De végül úgy döntött, elmegy a tárgyalásra. Mikor beléptek a tárgyalóterembe, egy tucat újságírót pillantottak meg, köztük Rita Witrolt, aki egy millió galleonért sem hagyta volna ki Draco Malfoy elítélését. Helyet foglaltak a második sorban. Pár perc volt a tárgyalás kezdetéig.

 - Remélem, hogy húsz évet kap! – mondta James, egy „kis” gonoszsággal a hangjában.

 - Többet fog kapni! – mondta határozottan Molly. Ránézett apjára. Tekintetéből látszott, hogy ő is több időre saccol. Csak Ginny nem szólt bele a vitába. Ő csöndben ült Harry és James között és a gondolatai egészen máshol jártak. De ekkor belépett a bíró és helyet foglalt. A bemondó bejelentette, hogy ki is a bíró. Kingsley Shacklebolt. 

 - Kísérjék be a vádlottat! – mondta a bíró. Ginny gyomra hirtelen fájni kezdett. Látni fogja a férfit, akiről azt hitte, hogy szereti és most meg csak néz. Ekkor jött be Draco és az őr, aki kísérte. Draco leült és Ginnyre nézett. Ginny nem tudta miért, de rögtön megsajnálta. Ezért nem akart eljönni. Biztos volt benne, hogy sajogni fog a szíve, ha Dracót elítélik.

 - Nevét kérem.

 - Draco Malfoy – válaszolt a kérdezett.

 - Mr. Malfoyt azzal vádoljuk, hogy megölt egy fiatalembert, nevezett James Weasley Pottert. Az indíték máig ismeretlen. Elmondaná nekünk, mi vezette arra, hogy megöljön egy embert, aki éppen nagykorú lett és még előtte az élet? – James csak nézte, hiszen ő is kíváncsi volt, mit fog hazudni. De Draco nem hazudott. A színtiszta igazságot mondta.

 - Én beleszerettem az édesanyjába. Mikor viszont találkoztam vele, rögtön felébredt a vágy, amit tizenkilenc éve éreztem. De mikor láttam, hogy a fiú nem engedi, hogy az anyja velem legyen, iszonyú mérges lettem és elöntött a méreg. Nem szerettem senkit úgy, mint a fiú édesanyját. És akkor jutott eszembe: ha a fiú nem lenne, senki nem akadályozhatná meg az anyját, hogy velem legyen és hozzám jöjjön. De nem bírtam nézni, hogyan szenved a szerelmem. – Folyamatosan Ginnyre nézett. – Így az esküvőn, mikor megjelent a fiú apja, a nő, akit szeretek, igen mondott, de én mondtam ki a döntő szót: NEM. És bevallottam, hogy mit tettem. És most itt vagyok.

 - Szóval, magát elvakította a szerelem. – Draco bólintott. – Rendben. Minden megvan ahhoz, hogy a bíróság eldöntse, mi legyen a büntetése. A bíróság most visszavonul, hogy meghozza a döntését. – Felállt és az esküdtekkel együtt kiment a teremből. A szóvívó pedig mindenkit kiküldött a teremből. A teremben csak Draco maradt. De ő csak ült és nézett ki a fejéből. Fél óra telt el, mire a bíró bejött, egy papírral a kezében. Ekkor beengedték a „nézőket” is. Mindenki ugyanoda ült, kivéve Ginnyt, mert ő kiült a pad szélére.  – A bíróság meghozta döntését. – Rita már szorongatta a pennát. – A bíróság ítélete a következő: mivel magát emberöléssel vádoljuk, és nemrég kiderült, hogy a fiú mégsem halt meg, a büntetése enyhébb. A bíróság ezennel kijelenti, hogy az itt ülő Draco Malfoyt ötven év börtönre ítélik, amit az Askabanban kell letöltenie. – Ginny arcán végigfolyt egy könnycsepp. Nem tudta mit tesz, de hirtelen felpattant.

 - Ne!!! – kiáltotta, mire minden szem rá szegeződött. Draco, aki eddig a padlót bámulta, Ginnyre nézett. Látta a szemében a fájdalmat. Ekkor Ginny elkezdett rohanni. Draco tudta, hogy nem szabad, de utána ment. Harry ideges lett és ő is kirohant utánuk. Witrol meg csak szorgalmasan jegyzetelt.

 - Ginny! Állj meg! – kiáltott Draco, mikor kiért tárgyalóteremből. Ginny meg is állt. Dracót pedig meglepte, hogy egy őr sem jött utánuk. – Gin! Figyelj! Én megérdemlem ezt a sorsot! Hiszen te is tudod! Aki másnak vermet ás, maga esik bele! Nem kell félned! Jó lesz nekem ott, ahova megyek!

 - Senkinek sem jó az Askabanban, Draco! – sírt Ginny. Ekkor érkezett meg Harry, de nem szólt bele az eseményekbe.

 - Miért sajnálsz, Ginny? Miért? Megöltem a fiad! És ha nem jött volna vissza, akkor is így éreznél? Akkor biztos, hogy nem sajnálnál! Neked nem engem rendelt az ég! Neked Harry Potter a végzeted! Ő szeret téged! Úgy, mint én! A kettőnk között a különbség az, hogy ő elengedett, mert szeret. De én nem. Csak a saját boldogságom számított, most már belátom. Menjünk vissza a terembe és neked látnod kell, hogyan visznek el. A lelked akkor végleg megnyugszik. – Ginny megrázta a fejét.

 - Én nem megyek oda vissza!

 - Figyelj, Ginny! Tudom, hogy ezt te nem szerelemből teszed, de meg fogsz nyugodni, ha bejössz.

 - Nem! – mondta Ginny könnyezve és elrohant. Draco csak nézett utána. Mikor megfordult, látta Harryt, de nem is sejtette, hogy ő is utánuk jött.

 - Nem értem, miért sajnál téged! Azt kapod, amit megérdemelsz!

 - Téged nem kérdeztelek. Nem érdekel, mit gondolsz! – mondta és elsétált mellette. Draco visszaült a helyére és Harry sem ment Ginny után, mert tudta, hogy szereleme most egyedül akar lenni és csak összevesznének, ha nem hagyná békén.

*

Ginny nem tudta, hova mehetne. Lassan sétált a vakvilágba. Aztán rájött: anyja nem is tudja, hogy nem ment hozzá Dracóhoz. Csak azt nem értette, hogy anyja biztos olvasta a prófétát, de észrevette volna, hogy Dracónak ma van a tárgyalása. Elkezdett szakadni az eső. Ginnyt ez sem késztette rohanásra. Sétált az esőben és gondolkodott az elmúlt napokról. Már vagy egy órája sétált a szakadó esőben, mikor meglátott egy vörös hajú nőt. Felé tartott. Arcát egy sál takarta. Ginny haja csupa víz volt, ruhája teljesen átázott. A kezeit maga elé kulcsolta, így védekezett a hideg ellen. A vörös hajú nő egyre közelebb ment Ginnyhez. Mikor már két méter választotta el egymástól a két vörös hajú nőt, Ginny észrevette, hogy a nő egy idős hölgy és ősz tincsek vannak a hajában. Már tudta, ki áll előtte.

 - Anya? – kérdezte, mire a nő levette a sálat. Tényleg Molly Weasley állt előtte és mosolygott.

 - Igen, kicsim. Én vagyok. – Ginny odarohant és megölelte szeretett édesanyját.

 - Azt… azt hittem, hogy...hogy soha többé nem ölelhetlek át… - mondta Ginny nyögdécselve.

 - Kicsim, ilyet nem szabad hinni. Ha hozzámentél volna Draco Malfoyhoz és most Mrs Malfoyként állnál előttem, akkor is ölelnélek. Mert a lányom vagy. Történjék bármi, én nem engedem, hogy bajod essen, egyetlen, kicsi lányom! – Tíz percig álltak ott, teli érzésekkel. Fájdalom, boldogság, öröm, meglepettség volt mindkettejük szívében. – Mi történt, kincsem? – Ginny anyja szemébe nézett, majd leültek egy kis padra, amely a járda mellett állt. – Miért vagy ilyen szomorú és miért sétálsz idekinn az esőben? – kérdezte aggódóan. – Tudod, hogy édesapád mit mondott volna erre… Ha elmondod, mi történet, akkor én elmesélek egy emléket gyerekkorodból, amire te sem emlékszel, pedig veled történt. – Ginny bólintott.

 - Biztos olvastad az újságban, hogy Dracónak ma volt a tárgyalása, és szerintem pár perce fejeződhetett be. Mindent bevallott, hogy miért bántotta Jamest, majd a bíróság tagjai elmentek dönteni. Pár perc múlva visszamehettünk a terembe. Majd a bíró kihirdette ítéletét… - Ginny ismét sírva fakadt. – Azt mondta, hogy… hogy mivel James él, így nem lesz olyan súlyos a büntetés… ötven évet kapott… ötven évet az Askabanban. És mi van, ha James nem tér vissza? Talán lelövik? – kérdezte kétségbeesettem. – Mikor meghallottam az ítéletet, felpattantam és tiltakozni kezdtem, mire mindenki rám nézett, én pedig kirohantam a teremből, Draco pedig utánam jött. Nyugtatgatott, hogy nem lesz baja és jó lesz neki, de én nem bírtam visszamenni a tárgyalóterembe, és ismét elrohantam. Nem néztem vissza. Majd egy órája elkezdett szakadni az eső. Nem bírtam megállni, és azt sem tudom, hogy hova indultam… Draco mostanra biztos a dementorok kezébe került és én sajnálom, pedig megölte a fiamat…

 - Drágám, nyugodj meg… Én nem fogom azt mondani, hogy nem érdemelte meg a börtönt, de ahogy látom, téged nagyon megviselt. Nagyon sok éve állunk viszályban a Malfoyokkal. Él egy ősi történet, tizenöt éves koromban a nagynéném mesélte el nekem, és a nagynéném pedig együtt járt iskolába anyámmal, így anyám mindent elmesélt neki és így ezt is. Édesanyám nagyon korán meghalt. És ezzel meg is magyarázhatom, hogy a Malfoyok nem csak a Weasleyket utálják, hanem a Prewetteket is. Bár, szerintem Lucius Malfoy sem tudta, hogy miért utálnak minket, Prewetteket. Az apja belénevelte ezt az utálatot. Édesanyám húsz éves volt, mikor engem megszült és huszonöt, mikor meghalt. A Roxfortban tizenhét évesen megismerkedett egy fiúval. Ő volt az édesapám. Mind a ketten griffendélesek voltak. De anyára egy mardekáros is kivetette a hálóját. Ő volt Theodore Malfoy. Lucius Malfoy apja, Draco Malfoy nagyapja. Mindennel próbálkozott, hogy elhódítsa apámtól, és elkövetett egy hatalmas szörnyűséget. – Ginny kíváncsian figyelt. – Mikor édesanyám és édesapám már jártak egymással, olyan tervet eszelt ki, amihez hasonlót még nem látott a világ. Talán csak Voldemort gonoszságai tettek túl rajta. Éjszaka volt. Fagyos, hideg éjszaka. Ezen az éjszakán a szerelmesek összebújnak, hogy testükkel védjék egymást a szúrós hidegtől. Édesanyám a Szükség Szobájába ment, mert levelet kapott, amire az volt írva, hogy édesapám várja a Szükség Szobájában. Anyám nem sejtett semmit. Gyanútlanul ment oda és nem is sejtette, mi fog történni. Egyszer csak megjelent egy férfi, aki azt állította, hogy ő Charles Prewett. Anyám persze el is hitte. Sok minden történt köztük azon az estén. Mikor anyám reggel felébredt, már volt mellette senki. A klubhelyiségbe sétált, ahol a valódi Charles várta. Apám persze rögtön faggatózni kezdett, hogy hol volt az éjszaka, mire anyám meglepődött és elkezdte magyarázni, hogy együtt töltötték az éjszakát. Majd anyám rájött, hogy valószínűleg nem is apám volt, hanem egy olyan illető, aki százfűlé-főzetet ivott és felvette Charles Prewett alakját. Nem derült ki, hogy ki volt az a férfi. De mikor kiderült, hogy anyám terhes, minden megváltozott. Apám mellette állt, de tudta, hogy nem ő az apa. Szerencsére az iskolának vége lett, ők elvégezték a Roxfortot, letették a RAVASZ vizsgát. Anyám még akkor sem tudta, hogy ki volt a férfi. Majd apám feleségül vette. Mikor megszületett a gyermek, szőke haja és szürke szeme volt, mint a Malfoyoknak. Apám persze rögtön felkapta a vizet, mikor meglátta a gyermeket és felkereste Theodore Malfoyt, akinek akkor már felesége volt. Összeverekedtek, és a párbajból apám került ki győztesen. Theodore kisebb-nagyobb sérüléseket szendevett. Apám sajátjaként szerette a gyereket. De aztán, két év múlva egy súlyos betegség kezdte el szedni a város varázslóit. A betegség Amerikából indult, senki sem számított rá, hogy Angliában is felüti a fejét. Mindenki félt kimenni az utcára, nehogy elkapja a beteges kórt. De nagyon sokan meghaltak. És a gyermek is meghalt abban a betegségben. A Londonban élő varázslók 1/3-a meghalt ebben a betegségben. Kis idővel később a kór eltűnt Londonból. Anyám pedig terhes lett velem. A terhessége alatt kiderült, hogy Theodore Malfoy meghalt és magára hagyta fiát és özvegyét. Anyám rögtön megnyugodott. Majd megszült engem, két évre rá pedig a húgomat, majd meghalt a szülésben. Tizenöt év múlva én is megismertem apádat a Roxfortban, akkor már a húgom is odajárt. Őt pedig Lucius Malfoy akarta levenni a lábáról, de nem sikerült neki, hisz a húgom minden apró dologból rájött, hogy az illető nem az, akinek mondja magát. És ezek szerint a Malfoyok vadásznak a Prewett-lányokra. Először anyám, majd a húgom és végül te. – Ginny elsírta magát a történeten, mondjuk azelőtt sem nagyon hagyta abba a sírást. – De igaziból nem is ezt akartam elmesélni, de valahogy a Weasley-Malfoy ellentétre terelődött a szó és így ezt meséltem el. De hamarosan megtudhatod a másik történetet, ha itt az ideje.

 - Rita Witrol írt valami ostobaságot az esküvőről? – kérdezte Ginny, elterelve a témát.

 - Csak a szokásos. Azzal vádol téged, hogy nem szereted Harry Pottert, csak azért vagy vele, hogy híres és körül rajongott légy. A szegénységről nem is beszélve. Az is a cikkben volt, hogy így anyagilag is támogatott vagy. – Ginny már nyitotta a száját, hogy valami nagyon sértőt mondjon Rita Witrolra, de anyja közbeszólt. – Nem szeretem, ha csúnyán beszélsz. Te is tudod. – Ginny enyhe mosolyt eresztett és bólintott. – De így mi lesz veled és Harryvel?

 - Jaj, te nem is tudsz róla… Harry tegnap megkérte a kezem és én igent mondtam neki – mosolygott, mint a vadalma. Anyja pedig ugyanígy tett.

 - Na, végre!!! Beláttad, hogy neked Harry Pottert rendelte az ég!!! – Ginny bólintott.

 - De azt sajnálom, hogy Draco kárára jöttem rá és Draco miattam kerül börtönbe. – Ginny arca szomorú lett. Szívében most egyszerre gyűlt össze a harag, a szomorúság és a sajnálat. De édesanyja mindig rájött, hogy mi baja van az egyetlen kislányának. Az anyjánál jobban csak az apja ismerte a legkisebb Weasleyt. Ginny mindig az apjának panaszkodott, az ő vállán sírt, ha baj volt és neki mondta el öt évesen, hogy szerelmes Harry Potterbe, akit akkor még nem ismert a Varázslóvilág, csak a legendából. Apja persze meghallgatta lánya beszámolóját, bíztatta őt, hogy biztos úgy lesz, ahogyan elképzeli. Ginny nem is sejtette még akkor, hogy az nem csak egy reménnyel teli időszak volt, hanem egy rajongás, egy szerelem kezdete, ami (bár sosem sejtette) viszonzásra fog lelni.

 - Ezen ne rágódj, édesem. Emlékezz apád kedvenc mondatára. Minden jó, ha a…

 - Vége jó – fejezte be a mondatot Ginny. – Emlékszem rá. És ha most megkérdezném apát, ő ugyanezt mondaná, mint te. Hogy nekem Harry Potter a végzetem… - Ginny a semmibe beszélt, mert a mondat közepén elfordult anyjától, mintha ezeket gondolatoknak szánná. – És igaza van. Jézusom! Nekem tényleg Harry Potter a végzetem és én megkeserítettem az életét azzal, hogy majdnem húsz éve elhagytam és megfosztottam a fiától! Hogy lehetek ilyen hülye?

 - Kicsim, ennyi év után csak most jössz rá, hogy Harry Potter a szerelmed és vele kell leélned az életed? – Ginny elpirulva bólintott. – Na, kicsim, ez szép. Pont, mint Ron. Ő is hagyná kisétálni az életéből Hermionét, ha úgy alakulnának a dolgok.

 - Tényleg! Ron hogyan fogadta, hogy nem mentem hozzá Dracóhoz?

 - Sehogy. Nem mondtuk el neki. Hermione már tudja, de Ron megérdemli, hogy egy kicsit szenvedjen. Majd ha eljöttök hozzánk, megnézzük, milyen képet fog produkálni – nevetett Molly, mire Ginny is elmosolyodott. Úgy szerette, ha Ront idegesíthette. – Mi lenne, ha holnap eljönnétek Harryvel és a gyerekekkel?

 - Én benne vagyok. És biztos, hogy Harry is. Ha meg nem, akkor majd ráveszem valahogy. De csak elfogadja a második anyja meghívását – mosolygott Ginny.

 - Nem kellene már hazamenned, édesem? Harry aggódni fog érted. – Ginny ránézett órájára.

 - Milyen gyorsan telik az idő, ha az ember jól elbeszélget. – Anyja bólintott. – Három órája beszélgetünk itt, de nekem húsz percnek tűnt. És közben még az eső is elállt. Hazakísérnél, anya?

 - Hát persze. Elvégre, öreg csontjaim kibírják az utat addig. De remélem, hogy egy tea majd jár érte – mondta Molly, arca tele volt örömmel.

 - Ilyet még kérdezni sem kellett volna. Persze, hogy jár a tea. Sőt, még csokis keksz is mellé.

 - Jaj, kislányom! Azt akarod, hogy jobban elhízzak? – nevetett a pufók asszonyság. – Bár, ha jobban átgondolom, jól esne egy kis csokis keksz.

 - Még jó, hogy bevásároltam tegnap. Azt hittem, hogy sosem állsz velem szóba.

 - Kislányom. Már az előbb elmondtam, hogy ilyet nem szabad hinni, mert egy édesanya nem hagyja el gyermekét. Az anya dolga, hogy gondoskodjon gyermekéről, vigyázzon rá, és szeresse gyermekét. Milyen anya az, aki nem teszi ezeket? Olyan is van, aki nem emlékszik gyermeke nevére, születésnapjára, pedig csak egy gyermek édesanyja. Nekem hét gyermekem van, és mindegyik születésnapjára emlékszem. Mintha tegnap lett volna. – Ekkor Molly megrázta fejét. – Áh, de hagyjuk. Nem rontom a hangulatot. Hazakísérlek! – Fél óra múlva a meleg Potter-házban álltak. Mikor Harry meglátta a hazaérő Ginnyt, rögtön odarohant és megölelte menyasszonyát, majd leendő anyósát.

 - Hol voltál, kicsim? – kérdezte Harry szerelmét.

 - Sétáltam, majd találkoztam anyával. Mi volt a tárgyalás végén? – Váltott hirtelen témát.

 - Semmi különös. A miniszter rizsázott még egy fél órát, aminek nem volt semmi értelme. Az volt az utolsó mondata, hogy Draco örülhet annak, hogy nem kapja meg a dementorcsókot. Majd elment, Dracót elvitték és vége lett a komédiának. Rita Witrol pedig egész végig szorgalmasan körmölt, úgyhogy holnap egy nagyon szép cikket fogunk olvasni Ginnyről és a kirohanásáról.

 - Kit érdekel az a nő? Aki hisz neki, az bolond! Mondjuk, az a nő amúgy is bolond. A szőkék mind bolondok. – Ekkor jött James és Molly.

 - Anya! – kiáltottak egyszerre. Odarohantak anyjukhoz és megölelték. – Azt hittem, hogy valami baj ért! Azt nem éltük volna túl!

 - Én mindig visszajövök!

 - Tudjuk. És mi mindig is várunk, történjék bármi is. – Majd nagy nehezen elváltak. Ekkor az unokák a nagyit vették célkeresztbe. Megölelték Mollyt, hiszen nagyon régen találkoztak már.

 - Drágáim! Hogy vagytok? – A „kis” Molly felelt először.

 - Nagyon jól, Molly nagyi. Főleg most, hogy itt vagy velünk! – Molly nagyi elmosolyodott.

 - Igen, ez az igazság. – csatlakozott James az előtte szólóhoz. Ekkor Harry ölelte meg Molly nagyit, úgy, mintha az édesanyját ölelné, hiszen Molly volt a második anyukája.

 - Hogy vagy, Harry drága?

 - Jól vagyok, Molly. Köszönöm szépen. És te? Nagyon régen találkoztunk.

 - Én is jól vagyok, drágaságom.

 - Gyertek a nappaliba és üljünk le.

 - Jó ötlet – helyeselte bólogatva James. Öt perc múlva a kanapén ültek és teát szürcsöltek. Ginny Harry ölében ült és fogták egymás kezét. Molly és James Pedig azon vitatkozott, hogy ki üljön Molly nagyi mellé.

 - De én akarok mellé ülni! – akaratoskodott Molly.

 - Nem! Én akarok mellé ülni! – Ginny mosolygott a jeleneten. Míg a gyerekek veszekedtek, Ginny odasúgta édesanyjának.

 - Úgy látszik, hogy többször kell majd idejönnöd. – Molly nagyi bólintott. Ekkor Harry felállt.

 - Elég volt, gyerekek! Ne stresszeljétek a nagyit!

 - De mind a két oldalamra ülhet valaki – próbálkozott Molly nagyi. Hátha így lenyugszanak a kedélyek.

 - Jé, tényleg… - mondta James. – Erre nem is gondoltam. – Ginny belekuncogott tenyerébe, majd azt motyogta:

 - Mint az apja. – De Harry meghallotta. Feleségére nézett és ő is elmosolyodott.

 - Tényleg? – Ginny bólintott.

 - Sosem gondoltál a kézenfekvő dolgokra. De tudod mit? Ezen ne vesszünk össze!

 - Nem is veszekedtem volna! Már csecsemőkorukban láttuk, hogy Molly olyan lesz, mint te és James pedig olyan lesz, mint én. Egy kis nosztalgia. Mit szóltok hozzá? – Molly és James ismét együtt mondták, hogy:

 - Benne vagyunk. Úgy is keveset tudunk rólatok. Főleg a gyerekkorotokról. –Harry, Molly és James leült.

 - James, kérdezz valamit és én elmesélem. – James elkezdett gondolkodni.

 - Megvan. Hogyan ismerkedtetek meg? – Harry elmosolyodott, majd Ginny is.

 - Tizenegy éves voltam, mikor megtudtam, hogy varázsló vagyok. Hagrid segített nekem felfogni a dolgokat. Segített megvenni mindent, ami a Roxfotba szükséges volt. Majd félig bekísért a king’s Cross pályaudvarra, átnyújtotta a jegyem. Én ránéztem a jegyemre, és néztem, hogy kilenc és háromnegyedik vágányon indul a vonat. „De olyan vágány nincs is” – mondtam én, majd felnéztem, de ő már eltűnt. Elindultam és nem tudtam segítséget kérni senkitől. Elvégre, egy varázsló kitől kérhetne segítséget? Egy muglitól? Majd meghallottam, hogy egy nő azt mondja, hogy ez a hely tele van muglikkal. Elindultam feléjük és megkérdeztem, hogyan kell bemenni a vágányra. A kedves, vörös hajú nő elmagyarázta, hogyan is kell bemenni a vágányra. Először az egyik fia ment be. Ő volt Percy. Majd Fred és George. Ekkor mondta a hölgy, aki itt ül köztünk, hogy menjek be Ron fia előtt. Ekkor kikukkantott egy vörös hajú kislány az anyja háta mögül és azt mondta nekem, hogy sok sikert. Nem is gondoltam, hogy ő lesz a feleségem. Ez volt az első találkozásunk. – Molly nagyi megrázta a fejét.

 - Nem. Tévedtek. Már előtte is találkoztatok. Harry öt éves volt, Ginny pedig négy. Ginny imádta a „kis túlélő” meséjét. Arthur folyamatosan róla mesélt, mert Ginny mindig azt a mesét kérte. Majd Arthur kitalált egy mesét, ami egy hercegnőről szólt, akit egy palotában, egy gonosz varázsló őriz. A királylány a megmentő királyfira várt. Arthur a királyfit Harrynek nevezte el, hogy a mesét izgalmassá tegye és Ginny is élvezhesse, hiszen tudta, hogyan is hívják a „kis túlélő”-t valójában. De ekkor elkezdődtek a bonyodalmak. Senki sem sejtette, hogyan és miként, de amit Arthur mesélt Ginnynek, az valóra vált. Megjelent egy palota, egy királylány, és egy… gonosz varázsló is. Arthur nem is sejtette, hogy miközben mesél, minden valóra válik. Nem vette észre, hogy a ház egy palotává változott, mindenki eltűnt, és egy gonosz varázsló jelent meg. Ő csak mesélt és mesélt. Majd jött Harry herceg, aki majd legyőzi a gonosz varázslót. De tényleg jött. Szó szerint. De akkor Arthur is eltűnt. Ginny, ahogy a mesében is, szép, hajadon lánnyá érett, és Harry sem maradt meg öt évesnek. Ő is felnőtt. Bár, már nem mesélt senki, Ginny saját magának folytatta a történetet és tovább álmodott. Harry legyőzte a gonosz varázslót, a királylány és a királyfi egymásba szerettek. Ginny ezt egy álomként fogta fel. Mert amint elaludt, mindennek vége lett. Mi visszatértünk, minden más, ami mesébe való, eltűnt. Arthur és én kétségbe voltunk esve, hogy mit is tehetnénk ebben a helyzetben. Úgy döntöttünk, hogy Dumbledore segítségét kérjük. Mikor meghallotta a történetet, rögtön ráfogta, hogy Ginny egy képzelő. Az volt az első kérdésünk, hogyan lehet ezt megszüntetni, vagy elvenni? Ő azt válaszolta, hogy ez adomány, nem lehet megfosztatni tőle, de egy bájital segítségével talán évekre megszabadulhatunk tőle, de attól még Ginny képzelő marad, csak nem tudja majd használni a képességét. – Mindenki kővé dermedve figyelte a történetet. Ginny még csak nem is sejtette, hogy létezhet ilyesmi. Emlékezett arra az álomra. Mintha csak tegnap álmodta volna. De rá kellett jönnie, az nem csak egy egyszerű álom volt. – És Harry is álomként fogta fel. Nem is volt kinek elmesélnie, mert Dursley-ék nem is törődtek volna vele.

 - Szóval az nem egy álom volt? – kérdezte Harry.

 - Emlékszel rá, Harry? – kérdezte Molly nagyi meglepődve.

 - Igen. Azt hittem, hogy csak álomban létezhet olyan gyönyörű tündér, mint az a kislány volt az álmomban. Vagyis, a valóságban. Amikor megláttam a pályaudvaron, olyan volt, mintha már láttam volna valahol. Nem is sejtettem, hogy ő az a lány, akit öt évesen láttam. – Molly nagyi először mosolyodott el.

 - Ideje volt végre megtudnotok az igazat. Arthur sosem akarta elmondani nektek, mivel féltett titeket ettől az egész képzelődéstől. – Ekkor Ginny eszébe jutott egy nagyon fontos kérdés.

 - De… de akkor vissza fog térni ez a képességem… Vagy nem? – Molly bólintott.

 - Annyira féltünk, mikor még kicsi voltál. Bármit átváltoztathattál volna, ha nincs Dumbledore bájitala. Nem is sejthetted, hogy valamelyik reggel nemcsak sima tejet iszol, hanem bájitalt. – Molly nagyi látta Ginny kérdő tekintetét. – Igen, titokban bájitalt öntöttünk az italodba, hogy ne tudd használni ezt a képességet.

 - De a bájital hatása nem tart sokáig, igaz?

 - Nem. Utoljára tizenhat éves voltál, mikor kaptál. Egy bájital körülbelül másfél évig hat.

 - Akkor, hogyan lehet, hogy még nem tért vissza a képességem?

 - Már régen visszatért. De te megfeledkeztél arról az álomról és elfelejtetted, mit mondott Dumbledore neked erről a képességről. Te még mindig képzelő vagy, csak elfelejtetted, hogyan kell használni. Egy képzelő már nem tudja használni az erejét, ha elfelejtette azt. – Ekkor Harry kérdése következett.

 - És ez a képzelőerő örökölhető? – Molly nagyi rögtön válaszolt is.

 - Azt hiszem, hogy igen. Ginny az én nagyanyámtól örökölhette, mert a feljegyzések szerint a nagymamám képzelő volt. Elképzelhető, hogy csak Ginny unokája lesz képzelő, de az is lehet, hogy már…

 - Molly és James is az – fejezte be a mondatot Harry. – Nem! Ők nem lehetnek képzelők! Nagy veszélyben lennének! – Ginny meglepődött Harry reakcióján. Nem hitte, hogy ennyire kibukik a sztorin. Hiszen, már annyira boldogok voltak. És most jött ez az egész történet.

 - Harry… nem lesz semmi baj… - próbálta nyugtatni Ginny szerelmét.

 - Nem lesz semmi baj?! Egy reggel arra ébrednénk, hogy egy palotában vagyunk, és egy gonosz varázsló üldöz?! Mi van, ha Molly vagy James életre kelti Voldemortot és újra visszatér?! Megöl mindenkit! – Ginny arcán végigfolyt egy könnycsepp.

 - Harry… ez adomány… nekik is és nekem is… Abban sem lehetünk biztosak, hogy ők is képzelők…

 - Ginny, ez nem lehet adomány. Hanem egy óriási teher. Egy teher, amit…

 - Amit én hoztam a családba? Ezt akarod mondani? – Harry meglepődött.

 - Ezt egy szóval sem mondtam. Annyit mondtam, hogy veszélyes.

 - De a következő mondatod az lett volna, hogy az én hibám! – Harry a gyerekek felé fordult.

 - Menjetek fel, légy szíves. Édesanyátokkal meg kell beszélnem valamit. – Molly és James – bár Jamesnek nem igazán volt ínyére – felmentek az emeletre.

 - Anya, jobb lenne, ha te is elmennél. Ne érts félre, nagyon szívesen látlak itt, de most nem alkalmas.

 - Értem, kicsim. Nincs semmi baj. Már megyek is. Úgy is Ronék várnak.

 - Mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket, és ha ráérnek, jöjjenek át egyszer egy teára.

 - Rendben, kicsim. – Ginny megpuszilta anyját, majd Harry is. Az asszony elment, remélve, hogy Ginny és Harry nem vesznek össze. – Na, ha már mindenki eltűnt, elmondanád, mi a problémád a képzelőkkel?

 - A képzelőkkel semmi. De azzal, amit elképzelnek, már van. – Ginny elnevette magát.

 - Szóval téged az zavar, hogy valaki képzelődik? – Harry csak nézte vidám kedvesét. – Értsd már meg! Molly nagylány, és James nagyfiú. Tudnak magukra vigyázni!

 - Tudom. De számomra mindig is kisgyerekek lesznek. – Ginny átölelte Harryt.

 - Nekem is. A szülők mindig is azt hiszik, hogy a gyerekeik kis apróságok maradnak, de nem így van. A gyerekek egyszer felnőnek, megházasodnak és gyerekeket nevelnek, majd unokákat. El kell fogadnunk, hogy már nem gyerekek, hanem tinik. – Szorosan ölelték egymást.

*

Két hét telt el a történet kiderülése óta. Ginny és Harry már javában tervezte az esküvőt. A kanapén ültek és magazinokat olvastak, mikor befutott Molly. Abban a pillanatban ért haza. Szüleit nem is vette észre. Csak fel akart settenkedni a szobájába. Elég letörtnek tűnt. Ginnynek ez volt a legfeltűnőbb. Nem szólt a lányának, hagyta, hogy felmenjen a szobába. Amikor hallotta, hogy becsukódik a szobaajtó, megszólalt.

 - Drágám, én felmegyek és megnézem, mi történt Mollyval. Eléggé letörtnek tűnt. Mindjárt jövök. – Majd felment a lányhoz. Mindenre fel volt készülve. Bekopogott, de nem jött válasz. Majd ismét. Szintén semmi válasz. Ekkor benyitott. Molly ott ült ágyán és sírt. – Mi a baj, kicsim? – Molly csak ekkor vette észre anyját.

 - Anya? – kérdezte meglepődve. Mit…mit keresel te itt? – kérdezte szipogva.

 - Hiszen te sírsz. Mi a baj?

 - Semmi. Tényleg semmi. Nyugodtan menj le apához és tervezzétek az esküvőtök. Egyedül akarok lenni.

 - De miért akarsz egyedül lenni, ha nincs semmi baj? – Odament Mollyhoz, leült az ágya szélére, mire Molly hozzábújt és zokogni kezdett.

 - Miért fáj ennyire? Miért? – kérdezte hangosan zokogva.

 - Micsoda?

 - A szerelem. – Ginny mindenre fel volt készülve, csak erre nem. – Miért fáj a szerelem? Mindenki dicsőíti, és azt mondja, hogy szerelem nélkül nem lehetne élni, de miért? Hiszen annyira fáj! – Ginny szorosan magához ölelte lányát.

 - Szerelmes vagy, kicsim? Miért nem mondtad előbb?

 - Igen. Szerelmes vagyok. Az egyik osztálytársamba.

 - Kibe?

 - Nem fogsz neki örülni! – Ginny elmosolyodott.

 - Ha neked ő tetszik, akkor nekem is jó lesz. – Molly várt pár másodpercet.

 - Alex Zambini. – Ginny még jobban meglepődött.

 - Hogy mi?! Kislányom, neked nem tetszhet Alex Zambini. Az apja gonosz.

 - Látod? Mondtam, hogy nem fogsz örülni! – Ginny belegondolt abba, milyen volt tininek lenni és milyen volt, amikor látta Harryt Chóval. Így hát bele kell törődnie: a lánya szerelmes. Talán először életében.

 - Sajnálom. Bocsáss meg, csak meglepett. – Molly ismét anyjához bújt.

 - Szóval, miért fáj a szerelem? – Ginnynek össze kellett szednie a gondolatait.

 - A szerelem? Nincs olyan szerelmes, aki ne szenvedne. De jegyezz meg valamit: nem a szerelem fáj, hanem a reménytelen szerelem. A szerelmed Alex iránt reménytelen? – Molly megrázta a fejét. – Na, látod. Mindig van remény. De meséld el nekem, hogy miért borultál ki ennyire?

 - Ma az iskolában beszélgettünk. Sokat beszélgetünk minden nap. De a mai nap más volt. Az udvaron ültünk az egyik padon, mikor azt mondta, hogy el kell mondania valamit, ami mind a kettőnknek fontos lesz a jövőre nézve. Én kíváncsian hallgattam. Éreztem, hogy azt akarja mondani, hogy szeret, de akkor megjelent néhány bunkó srác és elkezdtek minket piszkálni, hogy miért vagyunk mi mindig együtt és miért sétálunk mindig együtt. Aztán jött a kérdés, hogy szerelmesek vagyunk-e egymásba. Alex pedig letagadta. – Molly hangosan felzokogott. – A fiúk elmentek, Alex pedig bocsánatot kért azért, amit mondott. Azt mondta, hogy nagyon szeret engem. Én kérdeztem tőle, hogy miért mondta az ellenkezőjét azoknak a bunkóknak. És erre azt mondta, hogy nem akarja a pletykákat. Én erre a szemére vetettem, hogy a szerelem minden pletykát megér. Majd elrohantam. Ő ordított utánam, hogy szeret, de nem tudok hinni neki. – Ginny nagyon figyelmes volt.

 - Értem. De szeret. Csak ez a lényeg. Édesem, minden fiú utálja, ha pletykálnak róla. Ezt meg kell, hogy értsd. És ez mindig is így lesz. – Molly letörölte könnyeit.

 - Köszi, anya. Örülök, hogy kiönthettem a szívem. Nagyon jól esett. – Molly először mosolyodott el. - Én most lefekszem, mert holnap kemény napom lesz.

 - Jól van, kicsim. Én pedig lemegyek apádhoz.

 - Neki ne mondd el, kérlek. Nem értené meg. Holnap bejönne a suliba és beverné a képét Alexnek.

 - Bennem megbízhatsz. – Majd lement Harryhez. Nem mondott el semmit szerelmének.

*

Másnap Ginny keltette Mollyt.

 - Kicsim! Kelj fel! Iskolába kell menned! – Molly a fejére húzta a paplant.

 - Nem! Nem akarok! – Ginny elmosolyodott.

 - Biztos vagy te ebben? – a paplanon látszott, hogy Molly bólogatott. – Hát, akkor képtelen leszek elküldeni azt a kedves fiatalembert, aki a nappaliban vár rád! – Molly rögtön kimászott a paplan alól.

 - Mi?

 - Jól hallottad. Azt hiszem, azt mondta, Alex Zambininek hívják. – Molly elmosolyodott.

 - Ugye ez nem vicc, anya?

 - Én sosem hazudnék neked ilyen fontos ügyben. – Molly hangosan felnevetett, majd megölelte édesanyját.

 - Olyan boldog vagyok! – Ginny kibontakozott az ölelésből.

 - De öltözz fel gyorsan! – Molly felpattant és rohant a szekrényhez, Ginny pedig kiment. Ekkor jött James vele szemben.

 - Mit keres lent az a majom? – kérdezte kómás fejjel. Ginny megfogta James vállát.

 - Hagyd békén Alexet. A húgodnak nagyon fontos ember. – James csodálkozó tekintettel nézett.

 - Hogy mi? A húgomnak tetszik egy ilyen gyökér?

 - Ha számít neked a húgod boldogsága, akkor hagyd békén Alexet. – James nehezen, de bólintott. – Jól van. Akkor menjünk le, mert a húgod még elgázol minket, ha kijön a szobájából. – Lementek. – Apropó… neked nem kellene iskolába menned?

 - Én nem akarok velük menni. Majd öt perccel később elindulok. – Ekkor jött Molly felöltözve, iskolatáskával.

 - Óh, sziasztok!

 - Nagy örömmel látom, hogy sokkal jobb kedved van, mint tegnap este – mosolygott anyja, mire Molly is szélesebben mosolygott. Ekkor Molly Jamesre nézett.

 - Te nem jössz velünk? – James a fejét rázta. – Talán megvárod Lian Changot? – James oldalba bökte Mollyt. Ginny pedig nagy szemekkel nézett. – Au… ez fájt. Na, mindegy. Nekem mennem kell. Még a végén apa mond Alexnek valamit és ő elmegy. Sziasztok! – Lerohant a lépcsőn. Mikor meglátta Alexet, minden álma valóra vált. De sok mást is ígért neki az a nap. Köszöntek egymásnak, majd elmentek.

 - Nos, James… mi a helyzet Lian Changgal, vagy kivel? – James érezte, hogy itt az ideje, hogy ő is bevallja.

 - Én is szerelmes vagyok, anya. – Ginny elmosolyodott.

 - Hát igen. Tizennyolc éves korára mindenki szerelmes lesz. És ki is ez a Lian Chang?

 - Az apja nevét nem tudom, de az anyjáét tudom. Cho Changnak hívják. – Ginny félrenyelte a levegőt.

 - Hogy mi? Cho Chang? Na, ne! Vagyis, nagyon örülök neki. De megkérlek, hogy Cho Changot ne hozd apád közelébe. – James kérdően nézett anyjára.

 - Miért? – Ginny nagy levegőt vett.

 - Apád szerelmes volt Cho Changba. Mikor még a Roxfortba jártunk. – James most lepődött meg a legjobban.

 - De… de mi történt?

 - Én negyedikes voltam, mikor elkezdtek járni. De Cho folyton féltékenykedett. Ötödikes voltam, mikor összejöttem apáddal. Cho Chang gyilkos pillantásait nehezen lehetett elviselni. De te ne ess ebbe a csapdába. Nem tudom, milyen vonzerejük van, de ők nem jók. Játszanak a férfiakkal. – James bólintott.

 - Lehet, hogy igazad van. Gyakran flörtöl. És nem csak velem. – Ginny átölelte Jamest.

 - Vigyázz magadra. Menj fel a táskádért és menj az iskolába. – James úgy tett, ahogy anyja mondta. Két perc múlva pedig elindult. Ginny pedig lement a nappaliba és leült az újságot olvasó Harry mellé.

 - Mit keresett itt Blaise Zambini fia? – kérdezte Harry, de szemét nem vette le az újságról.

 - Mérges leszel. Ő Molly udvarlója. – Ginny aggódóan várta a reakciót. De nem történt semmi.

 - Értem. Miért lennék mérges? Ha a lányunknak ő az álomférfi, akkor legyen úgy. – Ginny fellélegzett.

 - De ne tudd meg, hogy Jamest ki bolondítja! – Harry először vette le a szemét az újságról. Szerelme szemébe nézett.

 - Kicsoda?

 - Lian Chang. – Harry érdeklődően nézett Ginnyre.

 - Ugye nem Cho Chang lánya? – Ginny bólintott. – Nem, az nem lehet. James nem dőlhet be neki.

 - Ahogy te annak idején?

 - Igen. Ahogy én.

 - Elmagyaráztam neki, hogy a Changok szeretnek flörtölni, így sokakat megbolondítanak.

 - Ha hazaérek, beszélek vele.

 - Jól van. Én most lefekszem egy kicsit. – Harry Ginnyre mosolygott.

 - Mindjárt megyek utánad.

 - Jól van. – Ginny felment. Harry még olvasott öt percig, majd felment Ginny után.

*

Molly boldogan ért haza. Mikor beért az ajtón, rögtön ordítani kezdett.

 - Anya! Anya! – Ginny ijedten rohant le a nappaliba.

 - Mi a baj? – Molly elmosolyodott. Odarohant anyjához.

 - Megcsókolt! Anya, megcsókolt! Alex megcsókolt! – Szorosan megölelte anyját. Ginny elmosolyodott, és szeme könnyes lett. De ezek az örömkönnyek voltak.

 - Örülök, kicsim. Nagyon örülök!

 - Olyan hihetetlen volt! Azt hittem, már sosem történik meg! Ez volt életem első csókja! – Ginny megsimította Molly hátát.

 - Látod? Megérte ma iskolába menni! – Ekkor kibontakoztak az ölelésből.

 - Apának elmondtad, miért volt itt? – Ginny bólintott. – És mit szólt?

 - Azt mondta – Molly izgatottan várta a folytatást -, ha neked ő kell, akkor ő nem szól bele.

 - Tényleg? – csillogott fel Molly szeme.

 - Bizony.

 - Ez nagyon jó hír! Én most felmegyek a szobámba és alszom egy kicsit, mert tegnap este nem sokat aludtam. – Ginny megpuszilta lányát.

 - Rendben. Menj. Jó pihenést. – Molly eltűnt a lépcső tetején. Két perc múlva James futott be. Elég vidámnak tűnt.

 - Szia, anya! Igazad volt. Lian Chang egy nagyon is… Hát, nem is tudom, milyen. De ma, mikor flörtölni akart velem, elküldtem a fenébe. – Ginny elnevette magát.

 - Nem, fiam. Te ilyet nem tehettél!

 - De megtettem – mosolygott James. – Tényleg létezik számomra az igazi, csak még nem találtam meg.

 - Van még időd. – Ők is összeölelkeztek.  

*

Egy hónappal később:   

Elérkezett az esküvő napja. Mindenki lázas izgalommal készült az esküvőre. Ginny a szobájában készült, ahogy Harry is. A kertjükben már sorakoztak a vendégek. Ott volt az összes Weasley, rokonok, ismerősök. Hermione persze Ginnynek segített, ahogy Ron Harrynek. Hermione épp Ginny fátylát helyezte fel.

 - Úgy izgulok – mondta Ginny. Hangjában érezhető volt.

 - Tudom. Mindenki izgatott az esküvője előtt. Látnád Fleurt. Hozta a tiarát. Istenem, majdnem megőrített. Tegnap érkeztek Billel és a gyerekekkel. Folyamatosan piszkálódott. Nehéz eset, az biztos. Elkértem a tiarát, hogy nehogy megzavarjon téged. Odaraktam az asztalra. – Ginny elmosolyodott.

 - Akkor biztosan mindjárt itt lesz. – Hermione ránézett az órájára.

 - Jézusom! Rose és Hugo még anyáéknál van. Elmegyek értük. Nem baj, ha most elmegyek? &