Álmatlanság

Ginny a hálószoba ablakpárkányán üldögélt, és a semmibe meredve nézett ki a sötétségbe… Gondolatai messzire kalandoztak, talán a múltba vagy inkább a vágyai világába.

Hét év telt el Voldemort legyőzése óta, és a huszonhárom éves boszorkány élete látszólag idillien tökéletes volt. Gyönyörű házban lakott Brighton egyik elegáns negyedében imádott férjével, Harry Potterrel és egy éves kisfiukkal, James Siriusszal. Ezek alapján a lánynak semmi oka nem lett volna panaszra, lelkében mégis ádáz csata dúlt a józan ész, a lelkifurdalás és a család szeretete között.

Gyermekkorát Ginny az Odúban töltötte hat bátyjával, szerető, féltő, bár kicsit túl aggodalmaskodó édesanyjával és a kissé különc, de hatalmas szívű apjával; és bár nem voltak gazdagok, mégsem kívánhatott volna tökéletesebb családot magának. Mindene megvolt, amire csak egy gyereknek szüksége lehet: szülői szeretet, féltés és a testvérei, akikkel bár nagyon sok vitája volt, lévén a legfiatalabb és az egyetlen lány, mégis semmi pénzért nem cserélte volna el őket.

De az utolsó csata, a roxforti végső küzdelem az egész eddigi életét millió apró darabra zúzta.

Azokban a hónapokban rengeteget kérte Merlint, a varázslók legnagyobbikát, hogy védje meg élete szerelmét, a kis túlélőt Voldemorttól, és érjen boldog véget a közös történetük.

- Ez így is lett – gondolta, és rápillantott a mellette álló kiságyra, ahol drága kisbabájuk békésen szuszogott, majd az ágyra tévedt a tekintete és elmosolyodott a sebhelyes homlokú szerelme látványán, aki egyenletesen lélegezve mélyen aludt. Pár perc múlva visszafordult és a homlokát a hideg üvegnek nyomva újra a gondolataiba merült.

Igen, Merlin megmentette Harryt, ahogy ő azt kérte, de azóta sem tudta megbocsátani magának, hogy a családja túléléséért sosem fordult a Legnagyobbhoz. Testvérei és szülei biztonságát magától értetődőnek tekintette és sose gondolt arra, hogy bármi elválaszthatja boldog Weasley-ket. Magát okolta, amiért egyértelműnek érezte, hogy a családjának sosem eshet baja és örökké boldogságban együtt lesznek. Ahogy ezen merengett, a fali óra elütötte az éjfelet és ő a hirtelen kondulás hangjára riadtan tért vissza a valóságba. Ránézett az óra alatt pihenő asztalra és összeszorult a torka, amikor a rajta lévő képre siklott a tekintete. Felállt, a kezébe vette a megsárgult szélű fényképet, majd azzal együtt visszatelepedett az ablakhoz.

- Itt még minden rendben volt – gondolta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. A fotón mosolygó kilenc alak boldogan integetett neki. Ginny úgy emlékezett a kép készítésének a napjára, mintha csak tegnap lett volna: tizenkét éves volt és nyáron végre meglátogathatták Billt, a legidősebb bátyját Egyiptomban.

A szép emléket felidézve újra eszébe jutottak az azóta történt események. Minden Fred halálával kezdődött, és talán a temetésen látta utoljára együtt az egész családot. Azóta sok minden megváltozott. Egy bátyja halt meg Voldemort legyőzése közben, ő mégis az egész családját elvesztette nem sokkal azután. Vagyis mégsem: mindenkit, kivéve a legkisebb bátyját, Ront. Vele a mai napig nagyon szoros volt a kapcsolata, szinte mindennapi vendégek voltak a házukban Hermionéval, és a kis Rose-zal. Tekintve, hogy ők voltak Harry legjobb barátai, ez nem is lehetett volna másképp. Ronból is auror lett – csakúgy, mint Harryből –, de az utóbbi időkben inkább a Weasley Varázsvicc Vállalat körül tevékenykedett.

Ránézett Billre – akkor még nem volt sebhelyes az arca – mosolyodott el. Pár héttel a győzelem után bejelentették Fleurrel, hogy kisbabájuk lesz, majd nem sokkal később Párizsba költöztek, mert Fleur Franciaországban szerette volna világra hozni gyermeküket. Annak már sok éve, és a lányuk, Victoire már majdnem hét éves.

- Micsoda gyönyörű kislány, pont, mint az anyja, de a mosolya az apjáé – tűnődött el a fiatal boszorkány, bár személyesen csak néhány alkalommal találkozott a kicsivel, és az sem tegnap történt.

Tekintete a mellette álló hosszú hajú fiúra vándorolt, a második legidősebb bátyjára, a sárkányokkal foglalkozó Charlie-ra.

- Őt se látom gyakrabban, mint Billt… – sóhajtott. Ő is már majdnem hét éve, hogy visszament Romániába szeretett bestiáihoz. Ginny úgy tudta, van a fiúnak barátnője is, akivel már évek óta együtt él, s aki szintén a tűzokádókkal tevékenykedik, de személyesen még sosem volt hozzá szerencséje.

- Talán nem is lesz – gondolta –, Charlie mindig gyorsan váltogatta a lányokat.

Ott van még Percy is, a család kakukktojása… Hogy hogy sikerült Percy olyanra, amilyen, sosem értette a lány. Ez a testvére állt tőle mindig is a legtávolabb. Nem szándékosan, de valahogy ők ketten sosem értették meg egymást igazán, s ez manapság sem volt másképp. Percyvel néha összefutott, de sosem töltöttek együtt hosszabb időt. Ginny tudta, hogy a szemüveges fiú a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, és London egyik külvárosában bérel lakást, de munkája miatt élni is alig volt ideje, nemhogy a családjára.

- Főleg mióta megismerte Audreyt… – forgatta a szemeit a lány.

Amikor a következő, megtévesztésig hasonlító alakokra tévedt a tekintete, már nem tudta visszafojtani a könnyeit, így azok hang nélkül, csendben potyogtak felhúzott térdére. Ron után mindig is ezt a két szerencsétlent szerette a legjobban a családból. Nagyon fájt neki Fred elvesztése, de nagy nehezen fel tudta dolgozni és együtt tudott élni a veszteséggel, tudva, hogy legalább George megmaradt neki.

- Szegény George, neki volt a legnehezebb, ő az ikertestvérét veszítette el, a másik felét – gondolta és megsimította a fotót a két fiú alakjánál. – Hosszú időbe telt felfognia, és az elején szinte rá sem lehetett ismerni, árnyéka volt önmagának. Egy viccet vagy csínyt sem lőtt el, még csak el sem mosolyodott. Csak fej leszegve járkált a bolt feletti lakásukban, a vállalattal sem törődött. Aztán szép lassan minden javulni kezdett és nemsokára már mosolygáson kapták a fiút, sőt még viccelődött is, amikor elfelejtkezett magáról. Talán akkor tért vissza igazán a régi George, amikor egymásra találtak Angelinával.

A kép másik oldalán ott találta az édesanyját és a mellette álló apját. Talán az asszony esett át a legnagyobb változáson az elmúlt hét évben. Bár mindig is túlontúl aggodalmaskodó volt, de ha lehet, a roxforti csata óta még inkább azzá vált. Amíg Ginny az Odúban lakott, szinte az őrületbe kergette folytonos védelmezésével, pedig Voldemort halála óta egy csepp okuk sem volt a félelemre.

Az asszony a fia elvesztését úgy dolgozta fel, hogy úgy tett, mintha Fred sosem létezett volna, és a jelenlétében a fiú nevét sem lehetett kiejteni. Volt is ebből nem egy veszekedés, mikor Ginny dacból vagy bátyja iránti tiszteletből és szeretetből mégis kimondta. Ennek is George lett a legnagyobb vesztes: nem tehetett róla, de mikor az anyja meglátta, megállíthatatlan zokogásban tört ki. A fiú végül úgy döntött – egy hónappal a győzelem után –, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha ő nem sűrűn látogatja meg egykori otthonát; túl fájdalmas sebeket tépne fel újra és újra megjelenésével a szülői házban. Mindenki legnagyobb meglepetésére Mrs. Weasley arca még csak meg sem rezdült, mikor fia ezt bejelentette. Azon az estén ment vissza Romániába Charlie és költözött Párizsba Bill a várandós feleségével, nem kis mértékben anyjuk reakciója miatt. Ők is tudták, hogy mennyire fájtak az előző hónap eseményei az asszonynak, de azt már nem tudták tett nélkül tűrni tovább, hogy kitaszítja George-ot.

Néhány hónap múlva Ron is elköltözött, majd bejelentette az eljegyzését Hermionéval.

Ő, Ginny – mint a legkisebb – egyetlen gyerekként maradt az azelőtt örökké gyerekzsivajtól hangos, most néma Odúban tizenhat évesen. Szeptemberben még visszament a kastélyba, letette a RAVASZT, aztán a Holyhead-i Hárpiák felkérésére csatlakozott a kizárólag boszorkányokból álló csapathoz, s az első fizetéseinek egyikéből kibérelt egy lakást.

- Teljesen feleslegesen – mosolyodott el magában, mivel szinte minden szabad percét Harryvel töltötte, aki a lány tizenkilencedik születésnapján feleségül kérte őt.

Az óra hajnali kettőt ütött, és Ginny ezzel újra a valóságban érezte magát. Már két órája ült ott gondolataiba mélyedve és mégsem jött álom a szemére, még csak nem is ásított. Viszont meglepetéssel nyugtázta, hogy fázik: a karja csupa libabőr volt. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd pokrócért indult a székhez. Útközben betakargatta Jamest, és egy puszit nyomott Harry arcára. Majd hirtelen gondolattól vezérelve befeküdt mellé az ágyba, gondolva, hogy most már tényleg itt az ideje az alvásnak. De pár perc múlva rájött, hogy értelmetlen volt a próbálkozása, úgyhogy visszamászott az ablakpárkányhoz és bebugyolálta magát a pokrócba. Ahogy kényelmesen elhelyezkedett, újra kezébe akadt a fénykép…

Mióta elköltözött, csak ünnepekkor látták őt a szülei. Karácsonykor mindig elmentek Harryvel az Odúba, s ugyanígy tett Ron és Percy is. Viszont másik három bátyját máskor kellett felkeresnie, ha találkozni akart velük. Charlie gyakori vendég volt a házukban, ha pihenésre vágyott vagy honvágya volt, sokszor a Potter családnál kötött ki. Billék is meglátogatták őket néha, és egyszer-kétszer ő is volt a párizsi Kagylólakban. George-ról pedig – ahogy eszébe jutott utánozhatatlan bátyja, akitől a legtöbbet tanult, önkéntelenül is ravasz vigyorra húzódott a szája – csak ő egyedül tudta a családból, most hol lakik. A bolt fölötti lakás mára már az Abszol úti üzlet felső emelete lett, így a fiú Angelinával egy, a többiek által nem ismert helyre költözött.

Felcsendült a szívében egy régi karácsonyi nóta, ami előhozta az egy hete történt események minden pillanatát. Amikor a testvérek végre úgy érezhették, hogy az anyjuk lassan túltette magát Fred halálán, és nyílni kezdett gyermekei felé, minden a visszájára fordult.

Amikor három éve Bill először küldött fényképet az akkor négy éves Victoire-ról a szüleinek, Mrs. Weasley a képet szorongatva félrevonult és zokogásban tört ki. De – és ezt bárki észrevehette, aki látta – ez másfajta sírás volt, mint bármelyik az elmúlt években, ezek a boldogság, meghatódottság könnyei voltak. Egy új korszak kezdetéi. Miután az asszony megnyugodott, felrobogott a hálószobába és villámgyorsan összepakolta a férje és a saját holmiját, majd Mr. Weasley-vel pár perc múlva csomagokkal megrakodva készen álltak a párizsi látogatásra. Ez így történt ezentúl minden új baba születése után. Jött a hír, kezdődött a zokogás, majd a gyors szedelődzködés és a házaspár már a legújabb kis unokáját ölelgette. Így volt ez a  kis Molly érkezésekor, mikor is Percyéknek már úgy kellett a végén kidobni az asszonyt; majd az ő egyetlen Jamese és végül Rose születésekor is.

Ginny mocorgást hallott az ágy felől, majd a szeme sarkából látta, ahogy Harry felült és odasétált hozzá.

A férfi gyengéden megölelte imádott feleségét és a szemébe nézve egy pillantásból, szavak nélkül tudta a boszorkány álmatlanságának okát. Mellételepedett a párkányra, a vállára fektette a lány fejét, és még szorosabban ölelve mindkettejüket betakarta a pokróccal.

- Holnap már egy új nap lesz, ki tudja, talán a változást hozza a hajnali szél. Aludj, hogy hamarabb érkezzen a jövő, és oldja meg az idő a problémákat! – suttogta a fülébe csendesen.

Ginny behunyta a szemét és a néhány perc múlva egyre egyenletesebbé váló légzése arra következtette a férfit, hogy felesége végre elaludt. Harry ismerte a lány bánatának okát és a fájdalma keserűséggel töltötte el, de tudta, egyelőre nem tehet semmit. Ő is visszaemlékezett a felgyorsuló eseményeket megindító estére:

…Pont egy hete karácsonykor ismét együtt ünnepelt a család nagy része, kiegészülve az apróságokkal, még Charlie is hazalátogatott a jó hírek hallatára – bár egyedül. A társaságból csak Billék hiányoztak – akiknél Franciaországba költözésük óta tradíció volt a párizsi karácsonyozás – és George. Minden kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, Harry hosszú idő óta ismét olyannak látta Mrs. Weasleyt, mint élete tizenhatodik karácsonyán. Megvacsoráztak, meghallgatták az asszony kedvenc karácsonyi slágerét, a Vággyal teli üst a szívet, majd nézték a kicsiket, akik gondtalanul játszottak együtt. Ez volt talán a boldogság utolsó perce, amikor is megérkezett egy bagoly George levelével. Az asszony kibontotta a borítékot:

Drága Anya és Apa!

Remélem levelemmel nem zavarom meg a karácsonyi ünneplést, de gondoltam, hogy a szeretet ünnepénél nem találok jobb alkalmat arra, hogy elmondjam azt, amit már két hónapja titkolok az egész család elöl, attól félve, hogy túlságosan felzaklatna benneteket a hír. Úgy gondolom, ez a legjobb időpont, hogy elmondjam: Angelinával kisfiunk született…

Bár a többi jelenlévő nem olvasta a levelet, az ezt követő jelenetből egyértelműen megtudhatták, mit tartalmaz George írása, mégis mindannyiukat nagyon meglepte, hogy az anyjuk hosszú évek után először George-hoz is hajlandó elmenni. Miután az asszony pakolás címszó alatt kirobogott a nappaliból, ők is elolvashatták a levelet.

Pár perc múlva újra felbukkant a boszorkány csomagokkal megrakott sziluettje, majd maga mellé utasítva férjét, készen állt, hogy csapot-papot otthagyva ellátogasson George-ékhoz. Már épp indulni készült, amikor eszébe jutott egy apró, de létfontosságú részlet.

- Tudja valaki, hol laknak? – tette fel a kérdést az azóta is döbbenten álló jelenlévőknek.

- Én igen – pattant fel Ginny széles mosollyal az arcán –, elviszlek titeket a kis Fredhez szíves…

De nem tudta befejezni a mondatot, mert az anyja, a Fred szó hallatán kiejtette kezéből a bőröndjét, amelyből zoknik és egyéb kerek dolgok tömkelege gurult szét a padlón, és leroskadt a legközelebbi székre.

Minden jelenlévő döbbenten nézte a jelenetet, majd Mr. Weasley óvatosan megkérdezte:

- Visszapakoljam a ruhákat a szekrénybe, drágám?

Egy halk, de annál határozottabb és tisztábban érthető igen volt a felelet a könnyektől áztatott arcú asszonytól.

A család többi tagja érthetetlenül nézett egymásra és Harry mindegyikük tekintetében a zavarodottságot látta, kivéve Ginny visszafojtott könnyektől csillogó szemében. Látta, hogy baj lesz, próbálta pillantásával megakadályozni, de már késő volt. A lányból kitört a hét évnyi elfojtott fájdalom és az anyja iránti csalódottsága.

- Ezt most komolyan gondolod, anya? Már hét év telt el, és mindannyiunkat nagyon megrázott, de próbáltunk erősek maradni… – kezdte a házaspár legkisebb, de mindig is legbátrabb, legszókimondóbb gyermeke, akinek könnyei most megállíthatatlanul folytak le az arcán. – Igen, meghalt a fiad, nekünk pedig a testvérünk… és őt már nem tudod visszahozni, bármit teszel is. De a fájdalmad nem lesz kisebb, ha úgy teszel, mintha sose létezett volna, csak még több fájdalmat okozol vele nekünk is…

Nem kiabált, halkan beszélt, szavai mégis úgy csengtek a beálló némaságban, hogy mindenki, aki hallotta, beleremegett; még a másik szobában játszadozó gyerekek is abbahagyták a gügyögést. Talán Ginny most túl messzire ment, mégsem állította le senki, mert mindnyájuk nevében beszélt, ők is ugyanezt gondolták, csak nem volt bátorságuk hangosan kimondani. Még Mr. Weasley sem kelt felesége védelmére.

- Megértem, hogy fáj, de kérlek… anya, itt a lehetőség… az a kisbaba visszahozhat belőle nekünk valamennyit, ne mondj le róla, csak mert az elvesztésére emlékeztet… ő enyhítheti a szenvedésedet és… talán újra olyan lehet a családunk, mint régen volt.

Hosszú csend következett, majd Mrs. Weasley nagyon lassan felállt és egy szó nélkül kisétált a szobából Ginny legnagyobb megdöbbenésére. Nem ezt várta tőle. Úgy gondolta, hogy talán megértetheti vele, amit érez. Pár percig még mozdulatlanul állt, majd az anyja után ment bocsánatot kérni. Tényleg túl messzire ment.

A konyhában talált rá, aki, mintha semmi sem történt volna, mosogatta az edényeket. Ez a látvány minden mást kitörölt Ginny agyából:

- Hogy teheted ezt? Miért nem bocsátod már meg George-nak, amiről nem tehet?! Rendben, tégy úgy, mintha a legkevésbé sem érdekelne a kis unokád, de én kíváncsi vagyok rá, látni, ölelni akarom a bátyám fiát… és helyetted is szeretni fogom a KIS FREDET!!

Azzal kiviharzott a hátsó ajtón és mire a többiek a konyhába értek, már csak a lengő ajtót és a tevékenységét mozdulat közben abbahagyó asszony könnyeinek csillogását láthatták. Ginny távozására pedig csak a messziről érkező pukkanás emlékeztetett…

Harry emlékezett, hogy ezután minden vendég, amilyen gyorsan csak tudott, elmenekült, nem tudták, mit mondhatnának, így jobbnak látták elhagyni az Odút. Ő is fogta Jamest és brightoni otthonukba hoppanált, de előtte elköszönt Mr. Weasleytől és felajánlotta segítségét a későbbiekben, mert tudta, hogy ez a történet még korán sincs befejezve…

***

Ginnyt másnap reggel a felkelő nap első sugarai ébresztgették meleg simogatásukkal. A lány rögtön tudta, hogy került az ablakpárkányra – nem ez volt az első alkalom, hogy ott érte a reggel –, kiszabadította magát a még mindig alvó Harry öleléséből, és felállt.

- Hogy szerethetsz te engem, ha még erre is képes voltál! – mosolyodott el kedvesére nézve. – …pedig tényleg nagyon kényelmetlen az a párkány, mégis mellém ültél, hogy megvigasztalj. Talán sikerült: hajnali szavaid megnyugtattak és ma tényleg derűsebben látom a helyzetet. Köszönöm – háláját csókkal pecsételte.

A kiságyban James már fészkelődött, ezért a boszorkány odalépett hozzá s felvette. Kimentek a konyhába, letette a babát a földre, varázsolt neki néhány csillogó golyót, amivel a kicsi játszhatott, és hozzálátott, hogy reggelit készítsen.

A férje tíz perc múlva lépett be a konyhába, talán a készülő reggeli illata vagy a kényelmetlen éjszakai fekhelye késztette ébredésre. Szemét dörzsölgetve lépett oda fiához, és egy puszit nyomott annak homlokára, majd Ginnyt egy csókkal köszöntötte. A lány akkor már döntött, tudta, hogy ma valami változni fog, változni az egy hete történtekkel kapcsolatban.

Arról a szentestéről, amikor ő kiviharzott egykori otthonából, azóta sem beszéltek. Harry szinte biztos volt benne, hogy felesége George-hoz ment, de még ha tudta volna is a címüket, sem ment volna utána. Tudta, hogy a felesége egyedül akart lenni a bátyjával. Mióta hazaért másnap hajnalban, egyikük sem hozta szóba a történteket. Harry nem vonta kérdőre a lányt és ő sem várt tanácsokat a férjétől.

- De most – gondolta – itt az idő, hogy megosszam vele a bátyámnál tett látogatás emlékét:

…Még sosem érzett ennyi keserűséget, dühöt és csalódottságot a szívében, mint miután eljött az Odúból. Kirohant a kertbe, majd át a kapun, és amint tehette, George címére koncentrálva dehoppanált. De, akármilyen gyakorlott közlekedő volt már, néhány házzal így is elvétette a célt, annyira zaklatott volt.

- Nem is baj – gondolta –, legalább kiszellőzik a fejem, mire odaérek.

Hangtalanul lépkedett a néptelen utcán, amíg elért egy szép, nagy barna házhoz. Bement a kapun, végig a járdán, fel a lépcsőn és bekopogott. Rengetegszer járt már itt, nem egyszer az éjszaka közepén, de most mégis kellemetlenül érezte magát.

A következő percben már hallotta az ajtó felé haladó léptek zaját, majd kinyílt a bejárat és ahogy meglátta George-ot, újra ömleni kezdtek a könnyei. Testvére karjába vetette magát és olyan szorosan ölelte, ahogy csak tudta. A fiú szó nélkül viszonozta az ölelést, és ki tudja milyen sokáig álltak már ott, amikor Angelina hangját hallották:

- Ki kopogott, George? Óóó…

A fiatal afro fonatos boszorkánynak elég volt egy pillantást vetnie a férje ölelésében rázkódó vörös hajzuhatagra, rögtön tudta, megint Ginny a késői látogató. Régen, évekkel ezelőtt sokszor toppant be hozzájuk váratlanul a lány, de ahogy telt-múlt az idő, egyre ritkábbak lettek az ilyen nagy mértékű érzelemkitörések. Mostanában inkább csak mosolyogva, boldogan látták Ginnyt, ezért is volt meglepő az érkezése.

Pár perc elteltével már a nappali kanapéján ültek, George még mindig karjaiban tartotta húgát, Angelina pedig teát hozott és süteményt.

A férfi várt egy darabig, amíg testvére lecsillapodott, és csak utána kezdte faggatni:

- Nem volt jó ötlet a levél, ugye? Rosszul fogadták?

De a lány csak a fejét rázta, szavakat még nem volt képes kipréselni magából. Rápillantott bátyjára és egy „még pár percet kérek, aztán mesélek” pillantással a vállába fúrta az arcát.

Az megpuszilta a lányt, jelezve, hogy annyi időt kap, amennyire szüksége van.

- Te is tudod, hogy mentek mostanában a dolgok anyáék körül: kezdett oldódni a jég, ma Billen és rajtatok kívül mindenki az Odúban volt, együtt karácsonyoztunk, amikor megjött a bagoly… – kezdte Ginny a néhány perc elteltével, és töviről-hegyire elmesélte a történteket, semmilyen apró részletet ki nem hagyva.

- … és akkor eljöttem – fejezte be jó fél óra múlva.

- Sajnálom Hugi, én nem ezt akartam. Régen se tudtunk soha jól időzíteni. Miért pont most lett volna máshogy? – nézett a lányra ironizálva, de őszinte sajnálattal a szemében.

- Egyáltalán nem a te hibád, én veszekedtem és…

- De az én levelem volt…

Ginny, aki nem azért jött, hogy arról vitatkozzon, ki a felelősebb a dolgok ilyen irányú alakulásáról, bátyjába fojtotta a szót, és egy másféle kérdést szegetett neki:

- Miért nem mondtad el?

- Ezt most komolyan kérdezed? Még így is milyen lavinát indított el, mi lett volna, ha rögön közlöm a hírt?

- Nekem miért nem szóltál? Azt hittem, bízol bennem. Én nem fordultam el tőled, nekem nem jelentett a látványod soha elviselhetetlen fájdalmat, én mindig melletted álltam. Ami azt illeti, anyán kívül mindenki más is, csak…

- Tudom, ne haragudj, csak kímélni akartalak.

- Rendben, megértem… tényleg. És most?

- És most mi?

- Láthatom végre a legfiatalabb unokaöcsikémet? – kérdezte és a szája kíváncsi vigyorra húzódott.

- Komolyan beszélsz?

- Miért, úgy nézek ki, mint aki viccel?

- Nem, csak…

- Lehozom neked – mosolyodott el Angelina is, látva, hogy a lány szándékai tényleg komolyak.

Elkezdődött a várakozás borzalmasan hosszú öt perce, ami alatt Ginnyben teljesen új érzelmek alakultak ki: hét éve nem volt ilyen izgatott – talán csak az esküvője napján és James születésekor – és megfogadta, hogy akárhány unokahúga és unokaöccse érkezik még  igen népes családjukba, számára mindig is ez a baba lesz a legkedvesebb, és különleges helyet szentel neki a szívében. Elhatározta, hogy mindenre megtanítja, amit ő tanult az utánozhatatlan iker bátyjaitól.

Gondolataiból a lépcső nyikorgása zökkentette ki, amikor Angelina megjelent az ajtóban, kezében tartva reménységét. A fonott hajú lány odavitte a kisfiút Ginnyhez és a karjára fektette. A kicsi az emelésre nyugtalan lett, de amikor nagynénje megfogta, úgy bújt hozzá, mintha mindig is ismerte volna. Erre a látványra legördült egy könnycsepp Ginny arcán, ezért, hogy letörölje azt, felemelte a kezét és egy-két hajszála a kicsi arcát súrolta. Erre az pajkos kacagásba kezdett.

- Köszönöm – suttogta a lány – ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha is kaptam tőletek.

Nem véletlenül használta a többes számot, tudta, hogy ebben Fred keze is benne volt.

Ránézett a karjaiban lévő, vörös hajával játszó kis csöppségre, és elégedetten nyugtázta, hogy jól választott kedvenc unokaöcsikét. Ginny, a húguk lévén sosem látta két hónaposan az ikreket, de érezte, hogy ugyanilyen pajkos mosollyal szemlélhették ők is a világot huszonhét évvel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy ennek a babának fekete volt a haja és sötétebb a bőre. De a mozdulataiból a büszke nagynéni összetéveszthetetlenül felismerte egykori testvére vonásait.

Örömmel nyugtatta magát azzal, hogy bár a veszekedés semmire sem megoldás, ő mégis jól döntött, hogy nem mondott le erről a tüneményről és hogy minden, amit állított róla, igaz. Valószínűleg George fejében is hasonló gondolatok motoszkáltak, mert megkérdezte:

- Te is látod?

- Igen.

Nem volt szükség magyarázatra, mindketten tudták mire utal a másik, végre, oly sok év után reményt láttak a tökéletes boldogságra, és tudták, hogy nem kell még végleg megválniuk szeretett testvérüktől…

Ginny ezután elmondta Harrynek, hogy ott töltött még néhány órát, beszélgettek George-dzsal. A legnagyobb megkönnyebbülést jelentette a fiatal boszorkánynak, amikor az emlék felidézésének befejezése után a férje első kérdése ez volt:

- Mikor látogatjuk meg őket?

Ebből a rövid, de annál többet jelentő kérdésből a lány tudta, hogy azon a napon tényleg változik majd valami, tudta, végül minden jól  végződik.

A délelőtt folyamán megvitatták a kérdést minden lehetséges szemszögből, majd arra a következtetésre jutottak, hogy le kell végre zárnia a múltat Mrs. Weasleynek is. Ezért késő délután Ginny elindult megejteni tervezett látogatását az Odúba, Harry pedig Ronékhoz sietett, hogy beszámoljon nekik az eseményekről, majd utána együtt menjenek babalátogatóba, végül pedig befejezzék az előbb kidolgozott tervet.

***

A nap már bővel a fák mögött járt, mikor Ginny megérkezett gyerekkori otthonának bejáratához. Érdekes, hogy most nem érzett szomorúságot, ami pedig hét éve egy kicsit mindig eltöltötte, mikor átlépte a kertkaput; az emlékek most is feltolultak benne, de most meleg, barátságos színekben és végre nem szorult görcsbe a gyomra, ha Fredre gondolt. Tudta, hogy nem ez lesz élete legegyszerűbb és legkönnyebb beszélgetése, de mégsem izgult vagy félt az előtte álló helyzettől. Érezte, hogy bátyja most is vele van, és segít neki, ahogy ott volt az elmúlt hét év minden percében, csak ő túlságosan is félt ezt elhinni. De ennek most már vége a kis Freddyvel való találkozás óta.

Vett egy mély lélegzetet és benyitott az ajtón. A konyhában ott találta ez apját újsággal és kávéval a kezében, lévén, hogy vasárnap volt.

- Szia, apa – köszönt neki puszival kísérve az üdvözlést.

A férfi nem szólt, csak elmosolyodott és viszonozta a gesztust, majd a lépcső felé fordulva felkiáltott:

- Molly drágám, gyere le, kérlek! Vendégünk van.

Néhány perc múlva már hallatszott az asszony lábainak dobogása a lépcsőfokokon. Befordult, de a lánya láttán az ajtóban megtorpant. Letette a kezében tartott ruháskosarat és Ginnyhez fordult:

- Beszélnünk kéne, kisasszony.

- Tudom anya, sajnálom, nem kellett volna úgy beszélnem, nem lett volna szabad... – a lány az előre megfogalmazott és betanult mondókát kezdte darálni.

- Kicsim, teljesen igazad volt – válaszolta az asszony és elmosolyodott.

- Tessék? – Ginny teljesen összezavarodott. Fel volt rá készülve, hogy megbüntetik, bár már nem volt gyerek, elviselte volna, ha kiabálnak vele… de erre a reakcióra nem számított. Főleg, mert a következő pillanatban az asszony már a nyakába kapaszkodva zokogott. A lány segélykérően nézett az apjára, most már végképp nem értve,  mi lelte az anyját.

- Molly, ne fojtsd meg azt a gyereket, inkább meséld el neki a tegnap estét! – kérte a férfi a feleségétől.

- Jaj, igen… – törölte meg a szemét az asszony és beterelte a lányát a nappaliba. Leültette a kanapéra, majd ő is letelepedett mellé és belekezdett meséjébe:

- Tegnap éjjel nagyon nehezen tudtam elaludni – nem mintha az elmúlt hét évben valaha is nyugodtan álomra tudtam volna hunyni a fejem, na mindegy – aztán végül mégis elért a fáradtság és olyat álmodtam, ami megváltoztatta a véleményemet. Freddel voltam egy kis kertben és beszélgettünk.

Ginny próbált bármilyen mimikát kivenni anyja arcáról fia nevének említésekor, de az rezzenéstelen maradt, s hangja sem remegett meg miközben folytatta:

– Elmondta, hogy nem élhetek örökké őt gyászolva és megkért, hogy ne bántsalak titeket, főleg George-ot ne, mert azzal őt is bántom. Megmutatta, hogy mit éreztetek ti a végső csata után, és visszatekinthettem az elmúlt évekbeli életünkbe. Rájöttem, hogy mennyi időt elvesztegettem siránkozással, pedig a fiam, bár nem lehet velünk, most is boldog és még találkozunk, ha eljön az ideje. Majdnem lemondtam a családomról, az unokáimnak sem szenteltem annyi időt, amennyit megérdemelnének és a kis Fredet még nem is láttam. Nem lehetek ilyen önző, most már belátom, sajnálom, hogy annyit bántottalak titeket.

- Én is sajnálom, anya – ölelte meg Ginny az édesanyját és akkor mondott neki hosszú évek óta először színtiszta igazat; eddig még sosem érzett boldogság töltötte el a szívét. Tudta, hogy vége a hosszú, fájdalmas időszaknak, most már tényleg továbbléphetnek, és csak előretekintve élhetik az életüket, emlékezve a múltra – de nem benne élve – végre szabadon. Bár egymás karjaiban sírtak, mint hét éve, mindketten érezték, hogy hosszú ideig nem lesz szükségük a könnyeikre, vagy ha mégis, az nem a fájdalom, hanem a boldogság könnye lesz.

Ebbe az idilli jelenetbe érkezett meg Harry Jamesszel, Ronnal, Hermionéval, Rose-zal, Angelinával, és George-dzsal, aki a karjában tartotta a kis Freddyt. Ahogy a jelenlévők boldogan köszöntötték egymást, a viszontlátás örömének könnyeit hullatva, Mrs. Weasley végre megpillanthatta legfiatalabb unokáját. Amikor a kisfiú meghúzta az asszony haját, mindenki számára világossá vált, hogy nem csak vonásait örökölte a híres Weasley ikrektől. Mindenki tudta, hogy ez a kicsi nem egy embernek fog még sok bosszúságot okozni csínyeivel és vicceivel, de pillanatnyilag mindenki túl boldog volt, hogy a jövő nevelési kérdéseivel foglalkozzon.

Aznap este pedig mindenki fáradtan, de annál boldogabban tért nyugovóra azzal az örömteli tudattal, hogy sem azon az estén, sem bármikor máskor a jövőben nem kell már álmatlanul forgolódniuk az ágyban. Most már tényleg mindenki el tudta engedni Fredet és azzal a boldog megértéssel hajtották álomra a fejüket minden éjjel, hogy egyszer, ha eljön az ideje, látják még a fiút. Addig pedig legfőbb feladatuk a gyorsan növő és egyre elevenebbé váló új nemzedék kordában tartása volt, akik, hűen szüleikhez, csak úgy vonzották a bajt, nem kevés fejfájást okozva ezzel az egykori „légyszi, már nagyok vagyunk” DS tagoknak…

VÉGE