Szerelmem elől elfutottam,
Mégis ide, Hozzád jutottam.
Szép emlékeim Hozzád húztak,
Elmenekülni már nem tudtam.

Megpróbáltam én messze szállni,
Rég meguntam már Téged várni,
Önmagammá akartam válni,
Bűbájod, átkod nélkül járni.

Hiányod fájdalmát feledni,
Innen távol szabadnak lenni.
Saját akaratból szeretni,
A múlt képeit elengedni.

Hosszú, vörös hajamat szemembe fújta a londoni szél. Megborzongtam, de inkább kellemesnek éreztem, hogy újra saját bőrömön tapasztalhatom Nagy-Britannia szomorú, hideg és esős időjárását.

Úgy hagytam itt az országomat, hogy nem tudtam, hova megyek, és azt sem, hova fogok hazajönni. Most sem tudom igazán, hova tértem vissza, de nem bírtam már tovább távol maradni. Ez az egy év szabadság is elég volt arra, hogy a gyászomat magamba zárjam, az életemet átértékeljem, és olyan dolgokat tanuljak, amelyek mindig is érdekeltek.

            Beutaztam Európát, jártam minden olyan helyen, ahol valami újat tanulhattam. Találkoztam nimfákkal, akik az erdő szépségeit és rejtélyeit tárták fel előttem, láttam olyan lényeket, amelyekről a muglik azt hiszik, hogy csak a gyermekmesékben szerepelnek, de még a varázslók szerint is rég elpusztultak. Amerikai utam során olyan wicca kovenek tagjai között éltem, akik nem rendelkeztek ugyan erővel, mint én, de tehetségük volt a gyógynövényekkel való gyógyításhoz, áldoztak az isteneiknek, tisztelték a természetet, a társaikat és önmagukat is.

Aki nem élte át ezeket, el sem tudja képzelni, mennyire sokszínű is lehet a világ. Mennyire keveset ismer a felfedezésre váró csodákból.

Hermione barátnőm sikoltozott volna örömében, ha olvashatta vagy halhatta volna azokat a történeteket a múltból, amelyeket néhány halhatatlan mesélt el.

Utam mégsem feledtethette velem a háború veszteségeit. Társaim, barátaim, testvérem halálát. A mérhetetlen gyászt, ami mindannyiunkat elragadott, ami miatt elfeledtük, hogy érdemes ünnepelnünk, mert elértük a célunkat. A varázsvilág felszabadult.

Sok mindent veszítettünk, de volt miért élnünk. Újrakezdhettük. A szerencsésebbek meg is tudták tenni, de voltak olyanok, akik nem voltak képesek elszakadni a fájdalmuktól.

Harry is egy volt ezek közül. Nem tudta elfogadni, hogy nem másíthatja meg a múltat. Nem hozhatja vissza a halottakat. Minden éjjel az elvesztett lelkekkel álmodott és Voldemorttal. Aztán, mikor felriadt, kiabált, rázta a hideg, lázas volt… sírt. Mellette akartam lenni, de elutasított, eltaszított magától. Szégyellte, hogy nem tudta feldolgozni a történteket.

Ezen összevesztünk. És utólag már egyikünk sem másíthatta meg a másik fejéhez vágott szavait.

Egyikünk sem kért bocsánatot, úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, de már nem volt ugyanolyan a kapcsolatunk.

Végül én voltam az, aki feladta… Összepakoltam a holmimat, írtam egy levelet, hogy ne aggódjanak, és hoppanáltam az országból. Talán nem ez volt a megoldás, hibáztam, de nem bántam meg. Nem csak a világ csodáit ismertem meg, hanem önmagamat is.

Kábulatomból a szemerkélő esőcseppek ébresztettek. Megszorítottam szövetkabátom övét, és az Abszol Út felé indultam a tömegben.

London varázsló negyedében nagyobb volt a forgalom, mint amit valaha is láttam. A „színes” forgatag - amit nagyrészt varázslók, boszorkányok, koboldok alkottak - a mugli New York vagy Los Angeles nevű városok mindennapjaira emlékeztetett. Alig tudtam mozogni, minden lépésemmel nekiütköztem valakinek. Mire elértem bátyáim boltját, úgy éreztem magam, mintha egy hippogriff csorda vágtatott volna keresztül rajtam.

Közben eszembe jutott, hogy ez már nem is a bátyáim boltja, hisz Fred meghalt… De korántsem taglózott le az a fajta gyász, amit a háború után éreztem. Az utazás előtti Ginny sírógörcsöt kapott volna, de az, aki a Bölcsek mellett lettem, csak elmosolyodott a cégért látva.

A Weasley Varázsvicc Vállalat üzlethelységébe belépve még nagyobb tömeg fogadott. Mindenhol kisdiákok nézelődtek. Egy kisfiú éppen elindult a falon fölfelé, nem sokkal mellette egy csapat lány rózsaszín felhővel körülvéve sikítozott. Egy szőke hajú kislány egy felnőttet kínált édességgel, és nem tudhattam ugyan, de sejtettem, hogy rossz ötlet volt elfogadni. És valóban, mikor elhaladtam mellettük, a férfinak hirtelen szoprán hangja lett, melyet még Celestina Maggica is megirigyelt volna.

 A pult mögött - mely ki sem látszott a sok rászórt WVV termék alatt- egy kék hajú nő csomagolt éppen,s és bennem egy pillanatra felidéződött a múlt. A Tonksszal kapcsolatos szép emlékeim törtek elő, de jobban megnézve a nőt észrevettem, hogy a hajszínükön kívül semmi közös nem volt bennük. Az eladó haja festve volt és közel sem viselte olyan természetességgel, mint ahogyan barátnőm tette. A nagy munkában éppen csak rám pillantott, hogy megkérdezze, miben segíthet.
- George-ot keresem.
- Sajnálom, a főnök éppen az egyik barátjával tárgyal- válaszolt, miközben kinyitotta a pénztárgépet.

Gondoltam, észre sem veszi, ha elsétálok mellette, így magabiztosan indultam az emeletre, ahol az iroda volt berendezve.

Az emeleten a szoba előtt mély levegőt vettem, és háromszor rákoppintottam az ajtóra. Mikor meghallottam bátyám engedélyét, kitártam az ajtót és megálltam a küszöbön. Nem voltam képes tovább menni. Az irodában két meglepett férfi fordult felém. George és…
- Harry.

Ő a nevét hallva székét hátrarúgva pattant fel. Ahogy belenéztem a smaragd zöld szemeibe, úgy éreztem, végre jó helyen vagyok. Harry elindult felém… és engem mellőzve ment ki az iroda ajtaján.

Hát, nem erre számítottam az első találkozásnál…

Miután Harry otthagyott minket- Geore-ot és engem, a bátyám kábultan, de boldogan ölelt magához, és máris a kandalló felé kezdett lökdösni, mondván, ha már egyszer hazajöttem ne bóklásszak a városban, induljunk haza, az Odúba.

Jobb szerettem volna hoppanálni és egy kicsit kívülről nézni az otthonomat, hogy minden apró változást észrevehessek, hogy csendben gyönyörködhessek néhány percig, mielőtt kitör a káosz.

Így terveztem, mert tudtam, hogy a ház és a család is úgy fog viselkedni, mint egy megpiszkált hangyaboly. Mégsem volt más választásom, mint hogy nagy levegőt vegyek és belépjek a kandallóba, és otthonom nevét mondva eltűnjek a zöld lángok között.

***

             A hazatérésem óta eltelt egy hétben semmi mást nem csináltam, csak látogatókat fogadtam. Először a bátyáim rohantak haza; Bill, Percy és Ron, aztán mikor megbizonyosodtak, hogy nem csak egy délibáb vagyok, hozták a „tartozékaikat”. Megjelent Fleur a kicsi Victoirral, de már terhesen a következő csöppséggel. Percy is elhozta a barátnőjét, Audrey-t és George is küldött egy baglyot barátnőjének, Angelina Jonhsonnak. Mire Angie az Odúhoz ért, már Hermione is körülöttem téblábolt, és Charlie-nak is üzentek. Anyám úgy, mint barátnőm, körülöttem szaladgált könnyes szemmel, és leste minden kívánságom. Megfőzte a kedvenceimet, kitakarította a szobámat, és ha elment mellettem megölelgetett és megpuszilt, minden egyes alaklommal.
            Nem is gondoltam, hogy ennyire hiányoztam nekik. Hiszen annyian voltak, idejük sem volt rám gondolni. És mégis, még a bátyáim is úgy viselkedtek, mintha én lennék a kicsi hercegnőjük.
            Az egyik étkezésen Anyám kijelentette, hogy vacsorát ad a hazatérésem ünnepére és meghív minden családtagot, barátot, régi iskolatársat… szóval mindenkit, aki él és valaha szóba állt velem. Nem tartottam rossz ötletnek, mert kíváncsi voltam, mi történt itthon, míg nem voltam idehaza, és elég idegesítő volt, hogy állandóan betoppant valaki az Odúba, hogy köszönjön. Egyszerűen könnyebb lenne, ha mindenki egyszerre csodálkozna rá, hogy mennyire megváltoztam.

            A kedvem a buli közeledtével azonban egyre rosszabb lett. Harry nem jelent meg egy alkalommal sem, nem írt és, bár eddig minden este itt vacsorázott a családdal, most meg sem látogatta a szüleimet.
            Fleurön kívül - aki nem értette, miért hallgatnak a többiek - senki sem beszélt Harryről. Mindig is előítéletes voltam sógornőmmel, de most be kellett látnom, hogy a divat iránti beteges rajongásán túllépve egy csoda aranyos és szeretetreméltó nő. És beszédes, ami most nagyon jól jött. Akárhányszor hívták el mellőlem, mindig visszajött és folytatta a mesélést. Mindenről csacsogott, ami csak eszébe jutott, a kis Victoire-tól kezdve a legújabb talárdivaton át Harryig.
            Úgy beszélt róla, mint egy megbabonázott kamasz, s tudom, hogy megőrültem volna a féltékenységtől, ha nem láttam volna, Fleur milyen szerelmesen nézett férjére. Mégis részletes történetei - melyeket én nem élhettem át -, mint például, mikor Harry testvéreimmel a ház sérüléseit javította, puszta kézzel, félmeztelenül a meleg miatt, felpezsdítették a véremet. El tudtam képzelni, milyen hatással lehettek egymás mellett dolgozó kockás hasú, kidolgozott testű testvéreim a lányokra, Harry valószínűleg csak a ráadás lehetett nekik.

            Mikor eljött az ideje, hogy elkezdjünk ténylegesen készülődni a vacsorára, már semmi kedvem nem volt az egész hajcihőhöz. Úgy éreztem, egyszerűbb lenne csak összeszedni a holmimat és újra elindulni a nagyvilágba. Ahogy azonban a családomra néztem, rá kellett jönnöm, hogy jó helyen vagyok. Akkor is, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt gondoltam.
            Mire lezuhanyoztam, már az ágyamon várt egy csodaszép ruha. Egy zöld színű, pánt nélküli rövid darab volt, amin a mellrész alatt az összehúzott anyagot strasszok díszítették. Sosem volt még ilyen szép ruhám, ebben biztos voltam. A ruha jó volt rám, úgy illett az alakomra, mintha csak rám varázsolták volna. Nem kerestem ékszert, mindig csak azt az ezüstláncot viseltem, amihez a fogyó holdat mintázó medál tartozott. A hajamat átfésültem és előre húztam a bal vállamra, de szabadon hagytam.
            Így sétáltam le a konyhába, ahol közel akkora volt a felfordulás, mint egy esküvőn. Anyám még mindig parancsokat osztogatott, de mikor meglátott, rám mosolygott és úgy tűnt, mintha ragyogna a boldogságtól, hogy mind együtt vagyunk.

            A vacsora már legalább két órája tartott, a vendégek nagy részével már beszéltem, de akit mindennél jobban látni szerettem volna, nem találtam. Éreztem, hogy itt van, a pillantása égette a hátamat, mégsem láttam Őt.
            Semmi sem tudta elvonni a figyelmemet, alaposan néztem körül minden egyes alkalommal, ha elindultam valaki felé, hátha meglátom feltűnni, de egyre kevésbé bíztam benne, hogy egyáltalán oda jönne-e. Még az is megfordult a fejemben, hogy rajta van az apja láthatatlanná tévő köpenye, és abban figyel a vendégektől távolabb.
            Valami hideget éreztem meg a közelemben, amitől megborzongtam, aztán a nyakamba akasztott medál - Hekaté szimbóluma - megemelkedett, majd vissza is hullott mellkasomra. Úgy vettem ezt, mint egy jelet, ami megerősített az elméletemben. Viszont nem akartam a végtelenségig várni ­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­- Harry bizonyára eddig húzná a beszélgetésünk eljövetelét, ezért úgy gondoltam, felbosszantom egy kicsit, hátha legalább azért előbújik, hogy csalódottan nézhessen rám, vagy valami hasonló. Teljesen Harrys reakció lenne.
            Michael Corner volt az első, akit megláttam és úgy döntöttem, tökéletes lesz a tervemhez. Néhány férfival beszélgetett - bocsánat, varázslóval -, ám amikor rám nézett, megpróbáltam elbűvölően mosolyogni és viszonozni a pillantását.
            Sosem volt szükségem női praktikákra, ha fel akartam kelteni valakinek a figyelmét, de most próbáltam minél kecsesebben, szexisebben mozogni, ringatni a csípőmet, a hajammal játszani. Úgy látszott, hogy született tehetség vagyok, ami a férfiak behálózását illette, mert Michael elfelejtett pislogni és levegőt venni. Elégedett voltam, ha minden más úgy ment volna, mint ez az apróság, megoldódtak volna a gondjaim.

            Ám a Sorsistennők, vagy éppen csak Hermione nem állt mellém. Mielőtt elértem volna Michaelhez és társaihoz, barátnőm előttem termett a semmiből, és ráncigálni kezdett a gyümölcsöskert felé. Hiába próbáltam és tudtam kiszabadulni, ő mindannyiszor visszahúzott maga mellé, és folytattuk utunkat.
- Az istenért, mondd már meg, mit akarsz, és ne ráncigálj! - csattantam fel.
- Az istenért?- kérdezett vissza, és a meglepetéstől, amit nem értettem megtorpant. Összeütköztünk, és mikor hátráltam két lépést még mindig furcsán méregetett. – Boszorka vagy, Ginny.
- Nem hiszem el, komolyan mondod? - adtam az ártatlant.
- Merlinre, mi történt veled?! Figyeltelek! És… és megváltoztál. Nem csak külsőre, hanem a szokásaid, a beszéded, a testtartásod! Minden. Nem csak egyszerűen megváltoztál… inkább átváltoztál. - Hermione kitörése végére teljesen elhalkult. Összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogy zavartan dörzsölgette halántékát.
- Sajnálom, ha már nem látod bennem a barátnődet. - Igazából nem tudtam mit mondhatnék. Nem számítottam rá, hogy neki magyarázkodnom kelljen. Úgy éreztem, hogy egy rég látott barát esetében egyszerűen csak elfogadta volna a tényeket és faggatózott volna, persze mindezt csak óvatosan, tapintatosan. Aztán rájöttem, hogy ha erre gondoltam, a szóban forgó barát mindig Harry képében jelent meg. Persze. Hermione Harrynek sosem róná fel ezeket a dolgokat.
- Nem arról van szó, hogy nem látom benned azt, aki voltál. Hanem arról, hogy látok benned valakit, akit sosem ismertem. Néha, ha nem figyelsz oda magadra… nem is tudom, olyan félelmetes vagy. Mintha az erőd elszabadulna. Eddig ilyet csak Harry mellett éreztem, de az nem volt ennyire zavaró.
- Hermione, az én mágiámat össze sem lehet hasonlítani az Övével. Az erőm pedig… nos, meg tudom fékezni, nem kell aggódnod, nem eshet bajod és másnak sem! - Mindezt olyan megfontoltan és hidegen mondtam, hogy magamat is megleptem vele. Vetettem rá még egy utolsó pillantást, aztán megfordultam és visszaindultam a vendégekhez.

            A tervemhez és az exemhez már nem volt erőm, így csak lehuppantam az első székre egy teljesen üres asztalnál, és néztem a táncolókat. Sokan voltak, és mind boldognak tűntek, úgyhogy elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg ennyire kilógok, megváltoztam volna? Nem éreztem magamat közülük valónak, pontosabban egy részem elvágyódott innen. Becsuktam a szememet és hagytam, hogy érzékeim mondják meg szemeim helyett, hogy mi zajlik körülöttem.

            A zene hangosan lüktetett a fülemben, de én azt is hallottam, amit a többiek nem. A lejátszó már kicsit kattogott és nem sok hiányzott hozzá, hogy szétessen. Egy asztaltársaság, akik fiatal lányokból álltak, az egykori szobatársaim éppen azon nevetgéltek, hogy az egyik fiú, aki imponálni akart nekik, idegességében magára öntött egy egész kupa vajsört. A bátyáim whiskyvel koccintottak, a hamarosan születendő unokahúgom tiszteletére. Anyám Apámmal perlekedett, amiért hagyja a fiúkat inni, a többiek pedig táncoltak. Hermione még mindig nem tért vissza a gyümölcsösből, felém pedig egy férfi közeledett.

            Ahogy megéreztem mágiáját, reménykedni kezdtem. Tudtam, hogy semmi esély rá, hogy Harry legyen az. Az erőm nem volt ugyan ilyen kifinomult, mikor utoljára találkoztam vele, de a szívem érezte volna, ha Ő az. Legalábbis szerettem volna, ha így van.

            Egy meleg tenyeret éreztem meg a vállamon, és hátrapillantottam. Neville állt mögöttem, azzal az ellenállhatatlan kisfiús mosolyával nézett le rám. A kezét nyújtotta felém, én pedig szó nélkül elfogadtam.

            Ahogy a táncparkettre vezetett, megint tizenháromnak éreztem magam. Éppen egy lassú szám ment, mint régen a Karácsonyi Bálon, és felidézve emlékeimet én is úgy lépkedetem, mint akkor. Fejet hajtottam, akár egy hölgy, és kezemet az övébe tettem. Megpörgetett, aztán felvettük az alapállást. Az első lépéseink, meglepő módon összhangban voltak és nem is kellett különösebben odafigyelnem arra, hogy mit csinálok. Mikor a lejátszó végre egy pörgősebb számra váltott, közelebb léptem Neville-hez.
- Ez nagyon profi volt - súgtam a fülébe. Ő csak nevetett, miközben ölelt.
- Ez gondolom egy köszönöm volt, amiért nem tapostalak össze, mint anno.

            Vele együtt nevettem. Szívből, és hálás voltam érte, hogy bár tudta, sok minden megváltozott, nem vetette a szememre. Azért volt itt, hogy jól érezze magát. Én is ezt akartam tenni, ezért elengedtem, és táncolni kezdtem. Az egész testemet a zenéhez igazítottam, éreztem, ahogy lassan teljesen ellazulok.

            A buli jobban felpörgött, mint vártam. Néhány számmal később már Anyuék is velünk együtt táncoltak. Egy különösen pörgős szám alkalmával, valamelyik pár - hogy a kiszemeltjeikkel táncolhassanak, gondoltam - elkezdett partnert cserélni, így eshetett meg, hogy hirtelen Dean Thomas karjai között találtam magam. Egykori barátom olyan felhőtlen és gondtalan volt, hogy nevetve pörgetett meg, aztán erősen számra szorította ajkait, és máris továbbállt. Mikor visszakaptam Neville-t, még mindig nevettem, de belül… egy kis szúrást éreztem.

            A tánctól kifulladva ültünk le egy késői vacsorához. Igazából én nem voltam éhes, de nem volt kedvem tovább táncolni, mióta szó szerint szúrt a szívem. Hiába próbáltam rájönni, miért volt, nem sikerült. Eddig még sosem éreztem ilyet, sem ehhez hasonlót. Arra gondoltam, hogy csak kimerültem; túl sok volt a tánc, az emberek. De nem ez volt a baj, mert pulzusom meg sem emelkedett.

            Neville éppen egy mugli viccet mesélt, aminek a csattanóját nem értettem tisztán, mert hangokat hallottam. Az Odú oldalánál, az árnyékban három alak állt. A sziluettekből és a hangokból ítélve két férfi veszekedett, egy nő pedig megpróbálta békíteni őket. Hunyorognom kellett, hogy jobban lássak, mégis csak akkor tudatosult bennem, kik voltak, mikor a két férfi verekedni kezdett.

            Deannek esélye sem volt kitérni Harry ütései elől. Ezt még futás közben meg tudtam állapítani. Bár egyenlő magasak voltak, Harryt izmosabbnak, erősebbnek, fürgébbnek és józanabbnak láttam. Mire azokban a francos tűsarkakban odaértem, ők már a földön birkóztak. Hermione mellettük állt, és próbálta megállítani őket, de nem sikerült. Nem értettem, mi történt és miért, de véget kellett vetni az egyoldalú harcnak, mert Dean arca véres volt, és már ahhoz sem volt ereje, hogy védje magát. Csak feküdt a földön, míg Harry felette térdelt.

            Nem bírtam tovább nézni, el akartam rángatni onnan Harryt, de valaki visszarántott. Ron volt az, a csuklómnál fogva tartott, és mondani is akart valamit. Meg sem hallottam a tipikus férfimondatot: „Hagyd, ez rájuk tartozik.”, csak a csuklómra néztem, aztán rá, és az arca megrándult a fájdalomtól. Megtanultam megvédeni magamat, ezért nem volt szükségem a pálcámra ahhoz, hogy varázslat nélkül energiát küldjek felé, mintha áram rázná meg. Elengedett, mert tudta, hogy mást is kipróbálok rajta, ha nem teszi.

            Nem hiszem, hogy több idő telt volna el egy percnél, de közben Dean sokkal sápadtabbnak tűnt. Harry felé nyúlt, mire ösztönösen támadtam meg. Régen használtam már tényleges varázslatokat, amiket ki is kell mondani, ezért megszokásból, csak arra gondoltam, mit szeretnék elérni mágia segítségével, és meg is történt. Egykori párom - aki először ütött - a ház falának csapódott, aztán a fal tövében összeesett. Nem aggódtam miatta, nem volt időm vele is foglalkozni. Dean nem kapott levegőt a vértől, sürgősen ellátásra volt szüksége. Kérhettem volna segítséget Hermionétől, vagy bátyámtól, de tudtam, hogy az első gondolatuk Harry volt. Ron elszaladt mellettem, az összevert varázslót és engem figyelemre sem méltatva.

Elláttam sötét bőrű barátom sebeit, és nagyot sóhajtottam, mikor láttam, hogy a vér nélkül nem is olyan rossz a helyzet. Bár az orra el volt törve, és valószínűleg mindkét szeme alatt monokli lesz, más sérülést nem vettem észre. Hagytam, hogy a veréstől és az alkoholtól elveszítse eszméletét. Gondoltam, addig sem érez fájdalmat.

Összeszedtem minden önuralmamat, és a fal felé néztem. Harry a ház oldalának dőlt, lábait felhúzta, és a térdére támaszkodott. Hermionéhoz beszélt, aki mellette ült és belékarolt, de közben engem nézett.

Ökölbe szorított kezemre támaszkodva keltem fel a földről. Lassan feléjük sétáltam, aztán megálltam előttük. Meg akartam ütni Harryt, de semmit sem értem volna el vele. Reméltem, hogy ránéznem is elég volt ahhoz, hogy kitalálja, mit gondolok Róla.

Csak azért sem voltam hajlandó arra gondolni, ami történt. Elrendeztem Deant, más szóval, megkértem Neville-t, vigye haza, aztán elbúcsúztam a vendégektől, és felszaladtam a szobámba. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, lerúgtam a szandálomat, a szemközti falig röpítettem őket, aztán a saját fürdőszobám felé indultam. Útközben lecsúsztattam magamról a ruhámat, a zuhany előtt már csak a bugyim volt rajtam. Nem aggódtam, egészen, míg észre nem vettem, hogy áll valaki az ablakom előtt. Nem sikítottam, becsületemre legyen mondva, pedig egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy boszorkány vagyok.

Harry kinyitotta az ablakomat, és beugrott az előtetőről. Döbbent voltam, és tudtam, hogy érzi rajtam, ezért dacból nem mozdultam. Nem vagyok kislány, gondoltam, nincs mit eltakarnom.

Ő felém lépkedett, és mikor elég közel állt hozzám, kinyújtotta jobb kezét, és megsimogatta az arcomat, az államat, a nyakamat, a jobb vállamat, mögém lépett, és a hátammal folytatta, mutatóujját végighúzta gerincemen, aztán bal oldalamon, és mikor megint szemben állt velem, kezét derekamra csúsztatta. Baljával beletúrt a hajamba, ujjaival keresztülszántva tincseimen, majd megismételte néhányszor a mozdulatot.

Elgyengültem a közelségétől, az illatától, de még mindig éreztem a dühöt. Azért, amit kettőnkkel tett, és mert volt, amiről sosem mesélt. Utáltam, hogy titkolózott, és azt, hogy nekem is ezt kellett tennem.

De abban a pillanatban már nem számított. Nem azért volt ott, hogy elmondja, amit addig nem, hanem mert engem akart. Én pedig elkeseredetten gondoltam arra, hogy ha ez a legtöbb, amit kaphatok Tőle, el kell fogadnom.

Hozzásimultam, karomat nyaka köré fontam, arcomat vállába fúrtam. Éreztem a megnyugtató fenyő- és mentaillatot, és erősebben szorítottam magamhoz. Olyan érzés volt, mintha az utóbbi másfél év nem is lett volna.

Orromat borostás állához dörzsöltem, mikor hátrálni kezdtünk a szobám felé. Én értem először az ágyhoz, a szélére ültem, a lábamat a földön hagyva. Harry elém térdelt, a combomra támaszkodott, miközben közelebb hajolt hozzám. Semmi kedvesség, óvatosság nem volt bennünk, ahogy ajkaink találkoztak. Dühöm és elkeseredettségem szenvedéllyé változott. Lerángattam róla a pólót, és a hátam mögé dobtam. Nem szakadtunk el egymástól, mikor felemelkedett, és engem hátradöntve felém feküdt.

A sok régi és új érzéstől elzsibbadtam. Úgy éreztem, nem vagyok tudatomnál, és a testemet sem tudtam kontrollálni, ahogy az ő forró az én hideg testemmel összeért. Csókolni kezdett, a számtól haladt lefelé, kezével simogatott, és nem tudtam megállni, hogy fel ne nevessek, mikor oldalamhoz ért. Aztán csípőnk összeért, és egy pillanatra megszűnt minden. Nehéz volt elhinni, hogy volt olyan idő, amit nem együtt töltöttünk. Mert nem számított más, csak mi ketten.

Ahogy a ruháinktól megszabadultunk, már az egész testem lángolt. A sóvárgásomon kívül, semmi mást nem éreztem. Sürgetően közelebb húztam magamhoz, amikor nyakamba suttogta.
- Ez már annyira hiányzott!

Valószínűleg a büszkeségem térített magamhoz. Harry, mintha semmit sem mondott volna, akart megcsókolni, és belém hatolni. Elhúzódtam, és lelöktem magamról, aztán felpattantam, és meg sem álltam a fürdőszobám ajtajáig.
- Takarodj innen. – Örültem, hogy a hangom nyugodt és kimért volt, miközben majd meghaltam szégyenemben és fájdalmamban. Felém indult, feltartott kézzel, lassan, mintha egy vadat próbálna becserkészni. Elgondolkodtam rajta, hogy ismét a falhoz vágom.
- Takarodj - ismételtem, mire megállt néhány lépésnyire, és kinyitotta ökölbe zárt kezét. A medálomat tartotta.
- Gyere utánam, ha akarod. – Azzal eltűnt a szemem előtt.

- Mégis mi a francot képzel ez a szemét, kéjsóvár, agresszív… Váá! Hülye! – Lehuppantam az ablakpárkányomra, kezemben az összeszedett ruhadarabokkal. - Nyugodj meg. A medált mindenképpen vissza kell kapnom. Mindenképpen- ismételtem.

Húzni akartam az időt, nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy megint találkozzak Harryvel, de tudtam, nincs választásom. Megmostam a hajamat, és kifésültem, felvettem egy szoknyát és egy blúzt. A tükör előtt állva szuggeráltam magamat, mikor eszembe jutott, hogy Ő meztelenül „távozott”. Más esetben biztos, hogy nevettem volna.

Elszámoltam magamban tízig, aztán utána hoppanáltam.

A Grimmauld téri ház nagyságrendekkel jobban nézett ki, mint a háború idején. A képeket leszedték, a falakat világos színekkel festették le. A nappali, ahová érkeztem még otthonosabb lett. Nem volt spártai a berendezés, de nem is tartották meg a régi címereket, kitüntetéseket, serlegeket. A falak mentén könyvek sorakoztak a polcokon. A szoba közepén egy nagy kanapé, két fotel és egy asztal állt. Az ablak melletti sarokban pedig egy zongora, aminek tetején képek sorakoztak. Közelebb mentem, és az iskolás éveinkben készült képeket fedeztem fel. Középen egy kettőnkről készült kép állt ezüstkeretben.
- Nocsak.
- Annyira meglepő magadat ott látni? - összerezzentem Harry hangjától. Mögöttem állt, kezében a láncommal. Felé nyújtottam a kezemet, de ahelyett, hogy a medált visszaadta volna, magához húzott.
- Beszéljük meg - kérte.

Olyan volt, mint egy kisfiú. Mindig is bátortalannak tartottam, néha azonban meg is ijedtem Tőle. Volt, hogy magába zuhant, de olyan is, hogy dühöngeni kezdett.
- Beszélhetünk. De szerinted lesz valami eredménye?
- Nem tudhatod, ha meg sem próbáljuk. Kérlek, Gin!

Éreztem, hogy a szemem könnybe lábad a kedves hangtól és a becézéstől. Bólintottam, mire a kanapéhoz vezetett. Szemben ültünk egymással a bútor két végén, mikor beszélni kezdett.
- Tudnod kell, hogy nagyon sajnálom, ami történt. Tudom, hogy az én hibám, hogy elmentél, mert nem bántam veled jól, de már csak annyit tudok tenni, hogy bocsánatot kérek.

Harryre jellemző volt az önvád, és nem is volt alaptalan, de magamnak is hazudtam volna, ha azt mondom az egész az Ő hibája.
- Sosem okoltalak - mondtam halkan.
- Nem - helyeselt. – De elmentél.
- Mert akkor azt tartottam az egyetlen lehetőségnek. És nem bántam meg. Sajnálom azt, ahogyan elváltunk, de annyit tanultam, annyi mindent megismertem - hadartam. Egy pillanatig mindketten csendben voltunk. Közelebb húzódott hozzám, és a hajammal kezdett játszani.
- Boldog vagy.
- Igen, azt hiszem - válaszoltam.
- A medál miatt? – Elgondolkodtam a válaszon.
- Nem, a medál sokat jelent, de magam miatt érzem azt, amit. Sokat tanultam és fejlődtem.
- Tanultál Hekatéről is? – kérdezte, miközben felemelte a láncomat. – Vannak olyan írások, ahol azt írják, hogy a sötétség istennője.
- Hekaté a mágia istennője, a bölcsesség szövője, a keresztutak őre. A wiccák közül nagyon sokan tisztelik. Az ajándékot - érintettem meg a holdat - azért kaptam, mert segítettem az egyik istennőt tisztelő koven főpapnőjének.
- Azt hittem sövényboszorkány vagy - jegyezte meg Harry. Elmosolyodtam a kifejezésen, a magányos wiccákat hívták így.
- Ők is… Csak nem azt hitted, hogy fekete mágiát gyakorlok? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel.

Sokat beszélgettünk, de kettőnkről egy szó sem esett. Időközben megpróbáltam valahogy kényelmesebben elhelyezkedni, de sehogy sem sikerült. Addig ficánkoltam, míg Harry végignyúlt a kanapén, én pedig mellékucorodtam, fejemet a vállára hajtottam.
- Azt hittem veszekedni fogunk - suttogta.
- Én már fel is készültem rá - válaszoltam. Elnevette magát, amitől nekem is jókedvem lett.
- Akkor, hogyhogy csak fekszel itt?
- Átgondoltam a dolgokat - vontam meg a vállamat. – Követtünk el hibákat, de vezekeltünk értük, nem? Mindig is veszekedtünk. Te túl nyugodt vagy, én pedig túl temperamentumos.
- Arra gondolsz, hogy egymás ellentétei vagyunk?
- Ez sosem számított. Nem ezért voltunk együtt, és nem is ezért mentünk szét. A makacsság a probléma. – Megint hallgattunk egy ideig, és én arra gondoltam, bárcsak minden egyszerűbb lenne. Ő azzá tette egyetlen mondatával.
- Szeretlek, Gin.

Ránéztem, és hittem neki. Mert én is így éreztem. Olyan volt, mintha a távolság, a hiány, a fájdalom, még a mai nap sem létezett volna.

Megcsókoltam, és hagytam, hogy magával ragadjon, és mindent elfelejtsek, mert semmi más nem számított. Akkor nem, ha Ő is velem volt.