10. Zabolátlan őszi szívek

Az Auror Parancsnokság központi tárgyalótermének berendezése nélkülözött mindenféle fölösleges cicomát, és túldíszítettséget. A hűvös helyiségben álló bútorok egyszerűek, és praktikusak voltak, a padlót márványmintás, szürkés-lila kőlapok fedték. A neonkék jelzőgyertyák fényétől különös, futurisztikus hangulatot árasztottak a fehérre meszelt, magas falak. A hosszúkás, csarnokméretű szobában dolgozó minisztériumi sötétmágus vadászok mind arra vártak, hogy a falióra végre hangos gongütéssel jelezze, hogy lejárt a munkaidő.

Lily annyira belemelegedett az asztalán tornyosuló aktakupac rendezgetésébe, és aprólékos szelektálásába - melyik irat tartozik szorosan a Yaxley gyilkosság nyomozati anyagához, melyik kapcsolódik valamely más ügyhöz - hogy sokáig észre sem vette, hogy már milyen későre jár.

- Kicsi Lily, hazamész, vagy van még valami dolgod idebent? - kérdezte Harry, ahogy belépett a tárgyalóba, és megállt az asztal mellett ott, ahol az épp szétdűlni készülő pergamen halom mögött legkisebb gyermekét sejtette. - Az édesanyádnak megígértem, hogy ma kivételesen szabaddá teszem magam, és végre elmegyünk vacsorázni az Abszol útra, csak mi ketten. Hétig edzést tart a Tornádóknak, úgyhogy azt beszéltük meg, hogy elé megyek a belvárosi pályához. – Harry meglehetősen szomorú hangon, és bűnbánóan lesütött szemekkel hozzáfűzte. - Sajnos az utóbbi időben valóban kevés időnk jutott egymásra.

 - Hát, szó mi szó… - húzta el a száját Lily, majd szúrósan megjegyezte. - Tényleg szuper ötletnek tartom, hogy kimozdultok egy kicsit. Mindig csak a munka, a csapat, és a Minisztérium… Azért néha rátok fér egy kis szórakozás, meg kikapcsolódás! Ne haragudj, hogy ezt mondom Apa, de én egyáltalán nem csodálom, hogy Anya időnként besokall, és legalább esténként igényt tart a férje társaságára.

- Igen, igazad van Kislányom, de hát mit tegyek? Mostanában összecsaptak a hullámok a fejünk felett, és véleményem szerint ez még csak a kezdet… Te is látod, hogy az utóbbi hetekben megsokszorozódtak a sürgős feladatok a Parancsnokságon. A régi rend hívei megint tesznek róla, hogy ne unatkozzunk – felelte sötéten Harry.

A varázsló gyakran révedt el a múltban. Mint egy tüske, egy éles kis szilánkdarab, mely mélyen beleágyazódott a lelkébe, és sajgó nyomot hagyott a személyiségén, olyan volt a Voldemort elleni ádáz küzdelem emléke, a dermesztő félelem, a sok szörnyűség, a kísértő borzalom, és a feldolgozhatatlan veszteségek, amit átélt. A varázsvilágban most béke, és nyugalom uralkodik, a családja szinte mesébe illően boldog, és elégedett… Mindene megvan, amiről csak álmodhatott, talán még több is… a gyerekei, a felesége Ginny, a barátai, akik minden veszélyes, és kilátástalan helyzetben mellette álltak, a viszonylagos gazdagság, vagy a minisztériumi karrier, és a jelentős politikai befolyás. Harry attól rettegett, mindez túlságosan is törékeny kincs, s hogy egyetlen szempillantás alatt összeomolhat az egész élete, elillanhat az illékony szerencse, ami ez idáig segítette sorsának göröngyös útján. Elveszíthet mindent, ami fontos számára, ha aggasztó félelmei beigazolódnak. Vajon hányan lehetnek, akik titokban más értékrendszer szerint élnek? Hányan akarnak hatalmat a társadalmuk fölött? Hányan érzik úgy, hogy lépni kell az aranyvér megtisztítása érdekében, és hányan tekintenek rá úgy, mint legfőbb ellenségre? Sajnos voltak olyan rögzült beidegződések, olyan örökké forrongó erők, melyek ellen még ő, a Kis Túlélő, a Hős is tehetetlennek bizonyult. Érezte a zsigereiben, hogy valami készülődik. Úgy futott át az érzékein, akár egy jeges borzongás. Hogy még nincs vége… hogy meglehet, soha sincs vége…

- A régi rend hívei? – ismételte meg csodálkozva a boszorkány. - Mármint… Voldemort egykori követőire, vagy azok leszármazottai gondolsz? Tudom, hogy beszéltünk róla, hogy valószínűleg olyan mágusok, vagy boszorkányok követték el a gyilkosságokat, és a muglik elleni támadásokat, akik jól ismerik a sötét varázslatokat, de hogy valóban… úgy értem eszmei szempontból is közük lenne a halálfalókhoz, azt nem igazán tudom elhinni.

- Eszmék - merengett elgondolkodva Harry, mintha csak hosszasan ízlelgetné ezt a különös szót. - Az eszmék, a hit, és a kitartó akarat legalább annyira veszélyes dolgok, mint amennyire tisztelendők. Vagy győztest csinálnak az emberből, vagy eszelős gyilkost. Csak egy leheletnyi különbség van a két véglet között, mégis mennyi minden múlik rajta…

- Tehát akkor mi legyen most? - tudakolta a boszorkány a homlokát ráncolva, mellei előtt keresztbevetett karokkal. - Hogyan folytassuk a nyomozást? Az a gáz, hogy megrekedtünk egy ponton, és innen egyszerűen képtelenség továbblépni. És hát, nem túl bíztató ómen, hogy szerinted halálfalókat üldözünk. És csak úgy mellékesen említem meg, hogy Malfoyjal sem egyszerű együttműködni!

Harry alig érzékelhetően elmosolyodott erre a megjegyzésre, majd borongós tekintettel válaszolt a lánynak.

- Egyelőre csak feltevéseink vannak, Lily! Semmiféle konkrét bizonyítékunk nincs. Az azonban tény, hogy bárkik is azok, akik után most kutatunk, túlságosan is gyakorlottan használják a halálfalók által kedvelt varázslatokat, és eszközöket. A módszereik kísértetiesen hasonlítanak arra, ahogy annak idején Voldemort, és az emberei elintézték azokat, akik az útjukba álltak. Ugyanannak a homályba vesző, csendes, kezdeti készülődésnek a nyomait látom és érzem, mint… akkor. Arról nem is beszélve, hogy Bellatrix Lestrange neve is felmerült… ez pedig egyet jelenthet azzal, hogy nagyon is helytálló a teóriám.

- Yaxley és Bellatrix Lestrange, Voldemort udvartartásához tartoztak, tehát természetes, hogy elég közelről ismerték egymást. Ettől még az korán sem biztos, hogy a boszorkánynak bármi köze lenne a mostani eseményekhez.

- Bellatrix sok mindenre képes volt, amíg élt. Szörnyű dolgokra, és elvetemült gyilkosságokra. Olyan hévvel, és szenvedéllyel állította összes varázserejét Voldemort szolgálatába, amilyet elképzelni sem tudsz, Kicsim! Talán felkészült arra, hogy még a halála után is keresztbetegyen azoknak, akik nem az imádott Nagyúr oldalán állnak – ironizált Harry keserű mosollyal a szája szegletében.

- Apa, szerintem egy kicsit túldramatizálod a helyzetet - rázta meg Lily lángvörös tincseit, majd újra merően az apja arcát fürkészte, s felsorakoztatta érveit. - Gondolj csak bele, miért ölnének meg a tettesek öreg halálfalókat, ha ők maguk is azok, vagy ha az lenne a tervük, hogy feltámasszák az Aranyvér letűnt birodalmát? Akkor mindenkire szükségük lehet, és nem pazarolnák az értékes varázslóvért. Kinek lehetne érdekében ma ez a kuszaság, és békétlenség, vagy ne adj Merlin, egy esetleges harc a mágusvilágban?

- Nos, éppen nem kellene messzire mennem, hogy példát hozzak rá neked, hány ősi, aranyvérű családnak szúrja a szemét, hogy jelenleg nem ők vannak hatalmon, és hogy perdöntő beleszólásuk a politikába. Lestrange, Monstro, Nott… Malfoy… hogy csak egy pár nevet említsek, akik szemében sosem leszünk többek, mint aljas, mocskos vérárulók, és undorító sárvérűek haszontalan gyülekezete. Ezenkívül meggyőződésem, hogy Yaxley-nak azért kellett meghalnia, mert egy olyan felbecsülhetetlen értékű információ birtokában volt, melyet mindennél jobban szerettek volna megszerezni azok, akik a gaztettet elkövették.

- Lehetséges - helyeselt Lily, s lelki szemei elé tolakodott az öreg, kövér, fogatlanul vicsorgó kocsmáros alakja a Háromlábú macskából, aki ugyanúgy úgy gondolkozott, és hasonlóképpen mesélt az agg halálfaló csúfos végéről, mint ahogy most Harry. - A Cseppekről biztos, hogy többet tud, mint akárki közülünk, vagy az elkövetők közül. Ennek ellenére, én nem hiszem, hogy bárki is nyíltan szervezkedni merne ellenünk, Apa… vagyis ellened.

- A kulcsszó az, hogy nyíltan. Te magad mondtad ki a leglényegesebbet. Alattomosan megbújva azonban szőhetik a hálójukat, ahogy a pókok, úgyhogy fel sem tűnik nekünk, csak ha már a csípéseiket is érezzük, akkor bizonyosodunk meg róla, hogy összehangolt támadásról van szó. Az az igazság Lily, hogy… elfelejtettünk félni…

- De Apa, ezeknek a halálfaló családoknak a legfiatalabb tagjai – mint ahogy Scorpius Malfoy is, tette hozzá gondolataiban Lily. - már ebben a rendszerben születtek, és nevelkedtek fel - világított rá a lány, s szeme sarkából rápillantott az akta sötét fedelére, mely a nyomozásról szóló jelentést rejtette, majd nagyot sóhajtva legyintett egyet. - Nem is érdemes ezen a problémán törni a fejünket addig, amíg nem tudjuk meg végre, hogy ki írta azt a levelet, amit Yaxley lakásán találtunk. Szerintem, ha rájönnénk, hogy kit takarnak azok a titokzatos betűk, akkor sokkal tisztábban látnánk az ügyben. - Lily óvatosan kinyitotta a dossziét, kikereste a kérdéses üzenetet, s ujjait végigsiklatta a sorokon. Már számtalanszor elolvasta a gyöngybetűs, illatozó tintával vetett írást, de nem tudta megfejteni a titkot, amit magában rejtett a rövid kis levélke… a lány hirtelen a homlokára csapott, és felemelve a fejét, az apjához fordult. - Jaj, tudom már mit akartam mondani még neked! Igaz, még Malfoy orra alá kell dugnom az összekészített nyomozati anyagot, hogy nézzen rá ő is, ha már egyszer társak vagyunk, de ígérem, hogy már holnap reggel, még a megbeszélés előtt az asztalodon lesz az egész dokumentáció.

- Köszönöm, Kislányom! Egyébként jól gondolod, először valóban fényt kell derítenünk arra, hogy kik vannak a háttérben, és akkor majd megtudjuk, hogy mi is az igazság. Addig sajnos csak sötétben tapogatózunk, találgatunk, és engem ez a tisztázatlan helyzet rettenetesen dühít! – morgott mérgesen Harry, s vetett egy futó pillantást az órájára. - Uh… most mennem kell, Kicsi Lily, mert még elkések a találkámról! – vigyorodott el szélesen a férfi, s csibészesen rákacsintott a lányra.

- Persze, Apa, siess csak! Semmiképp ne várakoztasd meg Anyát! Ismered milyen! Hogyha egyszer belemelegszik a játékba, akkor nem vonszolod el a kvaff közeléből egyhamar - mosolygott vissza kedvesen az apjára a boszorkány, majd lemondóan sóhajtva, végignézett az asztalán uralkodó rendetlenségen. - Nekem még el kell pakolnom ezeket a papírokat, meg ezt a sok mindent, ami itt hegyekben áll előttem, de egyébként azonnal indulok én is. Mára épp elég volt!

- Vettem Édesanyádnak egy kis meglepetést - somolygott szerelmesen csillogó, zöld szemekkel Harry, s előhalászott egy vörös szalaggal átkötött ajándékcsomagot fekete egyentalárja zsebéből. - Egy újabb üveg a kedvenc parfümjéből. Láttam reggel a fürdőszoba polcon, hogy már fogyóban van az, amit a szülinapjára kapott. Szerinted örülni fog neki? - Harry kétkedve forgatta, méregette maga előtt a díszes, illatos dobozkát, s ajkait harapdálva, tanácstalanul nézett Lilyre.

- Jaj, Apa, ne legyél már ilyen… kis izé… már hogyne örülne egy ilyen kedves figyelmességnek, mint ez! – biztatta Lily a kócos, fekete hajú varázslót, majd áthajolva a papírtornyok felett, cuppanós csókot nyomott a férfi villámsebhelyes homlokára. – Na, menj már! Még a végén Anya megunja a várakozást, és hazamegy mielőtt a pályához érnél, és akkor aztán nincs az az ajándék, amivel kiengesztelhetnéd, az tuti fix!

- Rendben, megyek! – tolta fel az orrán a szemüvegét Harry, búcsúzóul még visszaintett az ajtóból, aztán kilépett a helyiségből. - Otthon találkozunk, Lily!

A lány így végül teljesen egyedül maradt a hűvös teremben. Még legalább egy óra hosszába telt, mire az utolsó, a Minisztérium cirádás ezüstpecsétjével díszített, fekete bőrdosszié helyét is megtalálta a polcon, majd egy fáradt pálcasuhintással működésképtelenné tette az idegtépően kattogó írógépet, s mire kimerülten, pihegve rogyhatott le a székére. Elege volt ebből a nehéz, és igencsak munkás napból. Semmire sem vágyott jobban, minthogy hazaérjen, és hogy nyakig merülhessen egy kád liliomillatú fürdővízben. A szemei égtek, kivörösödtek az egész napos olvasástól, és szakadatlan iratböngészéstől, s kezdte úgy érezni, hogy az agya olyan, mint egy túlterhelt, kicsurranó merengő. A vörös hajú boszorkány már épp összeszedte a holmiját, s bársonytalárját is magához röptette egy sietősen elhadart begyűjtő bűbájjal, amikor határozott férfiléptek zaja szűrődött be a sötét, és üresen kongó folyosóról.

- Szabad? – nyitott be néhány erőteljes koppintás után az ajtón Scorpius Malfoy, tökéletesre szabott, átmeneti talárban, és láthatóan frissen mosott, ezüstösen csillogó hajjal. - Már menni készülsz, Potter? Pedig beszélnünk kellene… - A varázsló hideg, szürke tekintete megállapodott a lány szép, alabástromfehér arcán, mely finom, s érzéki kontrasztot alkotott égővörös tincseivel, és meleg barna szemeivel. Scorpius majdnem félre nyelt, ahogy Lily mélyen kivágott blúzának dekoltázsát, és feszes nadrágba bújtatott, hosszú combjait leste kerekre nyíló pupillákkal…

- Elég késő van már, lejárt a munkaidőm is, úgyhogy sietnék. Mond gyorsan, mit akarsz, Malfoy? – kérdezett vissza Lily némi éllel a hangjában, s nagy műgonddal táskájának cipzárját kezdte el babrálni, ahelyett, hogy felnézett volna a magas varázslóra.

- Na, már csak Ő hiányzott, hogy elrontsa ezt a pazarnak induló estét! - mérgelődött magában füstölögve a lány. Miért épp most, ebben az indulás előtti, szerencsétlen pillanatban kellett megjelennie Malfoynak? Hisz már vagy teljes öt perce nem jutott eszébe, hogy tulajdonképpen mit is mondott Perla a fiúval kapcsolatban szombat délután, mikor a Potter rezidencián tartózkodtak. A fenébe is, pedig már majdhogynem büszke volt önmagára! Hosszan tartó, belső viaskodások árán elérte, hogy most így a nap végén, már nem is érezte Merlin súlyos csapásának, hogy még a rövidke ebédszünetében sem futott össze a varázslóval. Napközben többször is elment Hermione irodája előtt, s dél tájt még a Minisztérium földszinti étkezőjébe is legalább tízszer bekukkantott, hátha megpillanthatja Őt, ha csak egy szemvillanásnyi időre is… Ó, Édes Merlin! Miért ég most az arca a fiú jelenlétében úgy, mintha legalábbis egy fél üveg Lángnyelv whiskyt nyakalt volna be magányosan, elrejtőzve a tárgyalóban? Miért van ennyire zavarban, mintha egészen pőrén állna Scorpius vizslató tekintete előtt? És különben is, miért áll olyan eszméletlenül jól ez a talárja színével tökéletesen harmonizáló, mélyzöld ing a szőke mágusnak?

- Nem egészen ilyen fogadtatásra számítottam, Potter – húzta össze a szemöldökét Scorpius, majd önelégült, flegma vigyorral az arcán megkérdezte. - Még mindig amiatt az ártalmatlan csók miatt emészted magad azóta is? Valószínűleg az életedet mentettem meg vele, úgyhogy nem hiszem, hogy különösebb szemrehányást érdemelnék miatta.

- Blablabla… szállj le a magas thesztrálról, Malfoy! – vetette oda Lily gúnyosan, és kíméletlenül. - Nem volt azért annyira emlékezetes élmény ügyetlen, és szánalmas kis próbálkozásod, hogy ezen rágódjak még hetekig. Ha nem hozod most szóba, már eszembe se jutott volna, hogy mi is történt abban a lepusztult csehóban. Tudod, engem sokkal inkább foglalkoztat, hogy miért egyedül kellett átnéznem az összes iratot, mely összefügg a Yaxley gyilkossággal, és hogy miért hárítja rám teljes egészében a nyomozótársam az ügy dokumentációjának elkészítését, és archiválását… hm? Ráadásul részletesen, és a szigorú minisztériumi szabályrendszernek megfelelően előkészítve? Van erre valami megnyugtató, és minden kíváncsiságomat kielégítő magyarázatod, Malfoy, vagy ezt is írjam csak a többihez?

- Látom megint formában vagy, Potter – sziszegte dühösen Scorpius, s haragos szürke szemei résnyire szűkültek. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, hogy mivel foglalkozom, de mivel nem szeretnék kellemetlenségeket, vagy félreértéseket, ezért tájékoztatásul közlöm veled, hogy a főnöknőm bízott meg egy különösen fontod, határidős faladattal, úgyhogy fogd vissza magad, mert… mert…     

- Mert megint rám cuppansz? - tette csípőjére a kezét Lily, s bosszúsan meredt Scorpius helyes, kisfiús arcába.

- Szeretnéd mi, Potter? – vigyorodott el újra fölényesen Scorpius. - Ne reménykedj, Te vipera!

- Inkább vágynék egy dementor csókjára, mint a tiedre – fújtatott Lily, s dacosan farkasszemet nézett a fiúval.

- Megkaphatod, ha akarod! – csattant fel a varázsló rekedtes hangja. – Csak egy szavadba kerül, és elintézem, ha azt jobban élveznéd!

- Látod, Malfoy rajtad már egy dementor csók sem tudna változtatni – felelte ridegen a lány. - Te így is épp elég szemét vagy! Még csak tenned sem kell érte semmit!

- Jól van Potter, ezzel a hozzáállással ma már nem jutunk el sehová sem! – fordított hátat Scorpius a vörös hajú boszorkánynak, s öles léptekkel az ajtó felé indult. – Szólj, ha már kitomboltad magad, és hajlandó vagy normális, emberi keretek között lefolytatni egy munkamegbeszélést… lehetőleg anélkül, hogy a másik fél azt érezze, hogy egy az intelligens varázslóviselkedést még csak hírből sem ismerő hegyi troll, és egy szépséges, ugyanakkor veszélyes véla nászából született lénnyel kellene kommunikálnia - azzal mérgesen feltépte a foszforeszkáló mécsesek fényében úszó tárgyalóterem ajtaját, s kiviharzott a teremből.

Lily összerezzent, ahogy a vastag, súlyos fémajtó velőtrázó dörrenéssel becsapódott Scorpius háta mögött. Lerogyott a székére, és az arcát a tenyerébe temetve, átgondolta az elmúlt percek történéseit. Miért is kellett neki már megint ilyen undok, és még a legalávalóbb halálfaló körökben is elfogadhatatlannak tartott módon elriasztania Scorpiust? Pedig a fiú tulajdonképpen csak közölni akart vele valamit… talán a nyomozásról… talán valami egészen másról… lehet, hogy nagyon is fontos információról lett volna szó, s ő hagyta dolgavégezetlenül elmenni a varázslót, anélkül, hogy kiderítette volna Scorpius késői látogatásának valódi okát. Már megint csak holmi női szeszély, és családjaik múltban gyökerező politikai szembenállása miatt volt ilyen elviselhetetlenül szemtelen a mágussal. Vagy lehet, hogy más is van amögött, hogy egyszerűen képtelen kordában tartani feltörő indulatait, és hogy olyan modortalan, mint egy durva pokróc, amikor szemtől szemben áll a vonzó Malfoy fiúval? Újfent úgy viselkedett, mint egy durcás kölyök. Azt, hogy Scorpius már egyáltalán nem közömbös számára, még a varázsvilág összes kincséjért sem árulta volna el, vagy vallotta volna be még önmagának sem… Jól tudta, most aztán tényleg töredelmesen bocsánatot kell kérnie a fiútól, és hogy az lesz a legildomosabb, ha erre a kellemetlen eseményre minél hamarabb sort kerít…

A lány lassan feltápászkodott hivatali asztala mellől, pálcájával eloltotta a gyertyákat, majd percekkel később fejét lehajtva belebújt a Minisztérium fényűző alujában sorakozó kandallók egyikébe. Beleszórta a hopp-port a tűzbe, s nyugtalanul várta, hogy a halkan duruzsoló, zafírlángok elnyeljék.

Lily másnap reggel korán ébredt, s fáradtan, rosszkedvűen nézett a rá váró minisztériumi feladatok elé. Szinte egész éjjel furcsa, komor álmok kínozták, és igaz, ami igaz, egy cseppet sem lett derűsebb hangulata attól, hogy a homályos foszlányokban Scorpius Malfoy játszotta a főszerepet… már nem tudta volna egész pontosan felidézni, hogy mi is történt az álmaiban, csak arra emlékezett, hogy milyen felkavaró, rémisztő, s mégis megismételhetetlen érzés volt, mikor a fiú hozzáért, és az ajkaihoz hajolt…

A boszorkány tűzszínű hajzuhatagán, és selymes, tejfehér bőrén a reggeli fényben megcsillantak a lecsurranó vízcseppek, ahogy a zuhanyzóból a szobájába lépett. Törölközőjébe csavarva, hangtalanul osont tetőtéri birodalmának oválisforma ablakához. Kinézett a néptelen, esőáztatta utcára, mely a Potter Rezidencia előtt húzódott. Csupasz, széles törzsű tölgyfák szegélyezték a járdákat, s a villák előtti vizes árkokat befedte a lepergett, rozsdaszínű avar. Lily szomorúan próbált megbarátkozni azzal a kínzó gondolattal, hogy odakint az időjárás ma is épp oly zord és csapadékos, mint amilyennek Londonban ez idő tájt, novemberben lennie kell.

A közismert, és népszerű varázslócsalád többi tagja még békésen szuszogott a vörös téglás ház emeleti szobáiban. Az épületre békés csönd borult, csupán a skarlát-arany színben pompázó lányszoba éjjeli szekrényén huhogott halkan egy csodaszép, hófehér bagoly, villogó borostyánszemeivel hűségesen követve gazdája minden egyes mozdulatát. 

- Jól van, Hercules, azonnal hozok neked valami csemegét, de addig is kérlek, maradj nyugton! Még mindenki alszik! – suttogta Lily csitítóan, mire a fenséges állat kedveskedve megcsipkedte a lány ujjbegyét, majd visszahúzódott a kalitkájába. 

Lily lábujjhegyen lemasírozott a csigalépcsőn a konyhába, aztán nem sokkal később egy nagyadag bagolyeledellel, és egy csésze, gőzölgő tejeskávéval tért vissza a szobájába. Mikor belépett, már kisebbik bátyja gubbasztott az ágyában, összegyűrve a paplant, és egy szál alsónadrágban mutogatva izmos, kisportolt felsőtestét, s erős karjait. A fiú egy míves kis aranycikeszt dobált a levegőbe, majd gyors reflexekkel újra, s újra a markába zárta a ficánkoló, szárnyas golyóbist.

- Albus Perselus Potter, elárulnád, hogy mit keresel az ágyamban? – szegezte a kérdést felháborodottan a boszorka az ágyán hasaló testvérének, közben letette a szekreterre a bögrét, s óvatosan beleszórta baglya etetőtálkájába a finomságot. – Azonnal kellj fel onnan, nem hallod?

- Jó reggelt neked is, Hugicám! – nyöszörögte ásítozva, álomittas hangon a fiatalabb Potter fiú, kinyújtóztatta tagjait, s úgy tett, mint aki nem hallotta meg az egyértelműen neki címzett felszólítást. - Nahát, mi történt veled Kicsi Lily? Nem szoktál ilyen korán felkelni!

- Ahogy te sem arról vagy híres, hogy a délelőtti kviddicsedzés előtt magadhoz térsz, Al! – jegyezte meg szúrósan Lily, s ledobta magát az oroszlánfej mintás faragásokkal díszített pipereasztalkája elé.

- Hosszú volt a szombat éjszaka, még most sem pihentem ki magam teljesen, mégis kivetett magából az ágyam.

- Aha, értem már - fintorgott a lány. – Ezért próbálkozol most az enyémmel. El kell, hogy keserítselek, az enyémből meg én foglak kihajítani, ha esetleg magadtól nem menne!

- Fú, nagyon király buli volt az Üstben, Hugi! – eresztette el a megjegyzést Albus a füle mellett. - Még most is kóvályog a fejem, annyi tökpezsgőt ittunk meg Freddel, és a Salamander ikrekkel. Legközelebb ti is eljöhetnétek velünk.

- Kire gondolsz a „ti” alatt? – érdeklődött a boszorkány.

- Tudod, a lányokra… Rosie, Lucy, Roxanne… - sorolta a neveket Albus. – Na jó, egye meg a futóféreg, gyere Te is… és Perla… esetleg…  

Albus felemelte a fejét az aranyszállal átszőtt, puha párnáról, s megtámaszkodott hátul a könyökén. Smaragdzöld szemeivel folytonosan húga bájos-lányos vonásait fürkészte a tükörben, s közben látszott rajta, hogy arra vár, hogy a boszorkánynak végre leessen az a bizonyos bronz knút, hogy egyébként miért is zavarog itt ilyen szokatlanul korai órán… Lily gyengéd mozdulatokkal fésülni kezdte hullámos tincseit, de ahogy megérezte a hátára szegeződő bizonytalan oldalpillantásokat, a fiú felé fordult, s kérdően nézett vissza testvérére. A fiú erre zavartan beletúrt borzas, koromfekete hajába, felült, visszafeküdt, majd megint felült.

- Figyelj, Albus halálra idegesítesz! Bökd már ki, hogy mi bánt! – pirított rá Lily a varázslóra türelmetlenül.

- Miből gondolod, hogy mondani akarok valamit? – kérdezett vissza csodálkozva Albus.

- Lassan már 20 éve, hogy megszülettem, azóta vagyok kénytelen tudomást venni arról a sajnálatos tényről, hogy a bátyám vagy… ismerlek, mint gringottsi kobold a hamis galleont. Csak akkor vagy képes így egyhelyben ülni, és bambán nézni ki a fejedből, ha valamit akarsz, de nincs merszed megkérdezni!

- Nem, nincs semmi… - habozott a válasszal Albus, s megint visszahintázott a hófehér lepedőre.

- Aha… szóval semmi – fordult újra a tükör felé a lány, de látva Albus gondterhelt arckifejezését, és összeráncolt homlokát, halkan felkuncogott. - Nos, elárulod végre, hogy miben segíthetek Anglia legnagyobb boszorkányszomorítójának, vagy szenvedsz tovább még egy darabig? Jaj, ne legyél már ilyen szégyenlős, nem áll jól neked! Mond már, hogy mi van!

- Nem lehetne, hogy egyszer az életben végre komolyan vegyél? – mordult fel Albus. A fiú egy óvatlan pillanatban - mialatt a lány küszködött a hajába gubancolódott kefével - elorozta a szekreteren felejtett kávét, s nagy kortyokban nyelte a meleg, frissítő italt. – Ez most nem játék, Lily!

- Nocsak! – húzta fel a szemöldökét kíváncsian a lány, majd gonoszkodva megkérdezte. -  Vegyelek komolyan? Oké, én szívest-örömest komolyan veszlek, ha majd nem viselkedsz úgy, mint egy ötéves kisgyerek. Vagy ha például majd nem kell legilimenciával kiszedni belőled, hogy mit keresel itt korán reggel, elkeseredett, töprengő arcot vágva a szobám közepén! - A boszorkány vetett egy mérges pillantást a testvérére, és dühösen hozzáfűzte. - És… végtelenül hálás lennék, ha galád módon nem innád meg a kávémat, hanem mondjuk, elkészítenéd magadnak! Tudod, úgy ahogy a nagyfiúk szokták.

- Ja… bocs – lóbálta meg vigyorogva az üres pöttyös bögrét Albus, majd arca hirtelen elkomolyodott, s feltette végre a kérdést, amely már szombat délután óta folyvást foglalkoztatta. – Mond, Hugi, te mit tudsz Perláról? Mindent tudni akarok, ami vele kapcsolatos.

- Perláról? – visszhangozta Lily elképedve, s leejtette kezéből az asztalra az ezüstfésűt. –Nem értem, hogy miért érdekel téged Perla!

- Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit tudsz róla, nem kértem hozzá semmiféle megjegyzést, vagy kommentárt! - dörmögte sürgető hangon Albus. – Egyébként csak azért kérdezem, mert eszembe jutott, hogy meghívhatnám a soron következő bajnoki mérkőzésünkre…

- Várj egy pillanatig! Te randira akarod hívni Perlát? – hökkent meg a boszorkány, s kikerekedett szemekkel bámulta Albust. A varázsló nem válaszolt, csak mosolyra húzott ajkakkal bólintott, mire Lily visszafordult a tükörhöz. – Verd ki a fejedből ezt a badarságot! Perla túl nagy falat neked, Al! – mondta ki Lily nyersen, mindenféle kertelés nélkül azt, ami elsőre az eszébe jutott. A fiú arcáról lefagyott a magabiztos vigyorgás, úgy érték a lány meggondolatlan szavai, mintha egy végleges, megsemmisítő ítéletet hoztak volna fölötte.

- Ezt most miből gondolod? - pislogott Albus értetlenül a húgára.

- Csak onnan Albus, hogy Perla nem dől be a „menő kviddicssztár vagyok, és azt teszek mindenkivel, amit csak akarok” szövegednek, és nem alél el a messze varázslóföldön híres, csábító mosolyodtól sem. Szerintem Neki ennél sokkal több kell, nem elég a fizikai erő, a kétes, csajozós hírnév, meg egy helyes arc… arról nem is beszélve, hogy idősebb tőled.

- Oh… hmm… hát igazán nagyon örülök, hogy a tulajdon húgom ilyen hihetetlenül jó véleménnyel van rólam – jegyezte meg végigsértetten, mély, férfias hangon Albus, s egy hirtelen ugrással felpattant az ágyról. – Mit mondjak, nem esik túl jól, hogy te csak ennyit látsz bennem, Lily! De nem baj… nos, akkor én megyek, nem is zavarlak tovább. Tudod, még engem is meglep, hogy ezt mondom, de… kezdem sajnálni Scorpius Malfoyt! Nagyon nehéz téged hosszú távon elviselni! Nehogy azt hidd, hogy csak azért, mert auror vagy, és mert te vagy Apuci kicsi lánya, te tökéletes vagy! Még véletlenül sem!

A boszorkány úgy ült a székén, mintha leforrázták volna egy üstnyi, forró bájitallal. Nahát, nagyszerű, sikerült alaposan beletaposnia a bátyja érzékeny, sérülékeny lelkivilágába, és megint megdönthetetlen bizonyosságot adott arról, hogy Scorpius nem alaptalanul véli úgy, hogy ő, Lily Luna Potter egy kiállhatatlan nőszemély. Erről is az a felfuvalkodott Malfoy tehet… ha nem találkoznak tegnap este, ha nem említi meg azt az édes-dühítő csókot, és ha nem róla álmodik egész éjjel vadabbnál vadabb álmokat, akkor valószínűleg nem zúdít ilyen remekbeszabott, válogatott bugyutaságokat Albus fejéhez…

- Várj, Al! – kiáltott Lily a varázsló után, de ő csak lemondóan legyintett egyet, és sietősen kimenekült a szobákat összekötő, emeleti közlekedőbe. Hallotta ugyan a testvére bocsánatkérő szavait, de nem akaródzott se válaszolni rájuk, se visszamenni a húgához. - Én… én nem úgy gondoltam! Nem akartalak megbántani, hallod?

A vörös, aranymintás drapériákkal takart boltíves ajtóban Albus majdnem frontálisan ütközött az édesanyjával, aki épp a fürdőbe igyekezett. Ginny épp hogy csak ki tudott térni a fiú útjából.

- Mi van Kisfiam? Nem látsz a szemedtől? – terítette magára a fürdőköpenyét Ginny, s méltatlankodva nézett fel férje fiatalkori hasonmására. – Majdnem fellöktél. Figyelj egy kicsit oda másokra is! A kvidicspályán legyél ilyen vehemens!

- Bocs, Anya – mordult alig hallhatóan Albus, és a saját szobájához érve dühösen becsapta maga után az ajtót.

- Ezt a fiút meg mi lelte? – kukkantott be a lányához a vörös hajú boszorkány választ remélve, de elég volt egyetlen pillantást vetnie az ágyra roskadt, fiatal lány komor arcára, azonnal látta, hogy Lily sincs sokkal jobb állapotban ezen az amúgy is szürke, és borongós reggelen, mint orkánként közlekedő kisebbik fia. - És miért lógatod te is az orrod? Már megint összekaptatok?

- Tudod, Anya az elmúlt huszonnégy órában sikerült két embert is halálosan megbántanom, és kőkemény munkával sikerült elérnem azt, hogy kétszer is a fejemhez vágják, hogy velem képtelenség kijönni - kesergett remegő hangon a lány, s közben szélsebesen kapkodta magára a bársonyfotelre készített ruhadarabokat. - Ne haragudj, Anya, most nem érek rá, majd elmesélem az egészet máskor, jó? Ó, ráadásul ma lesz az a rohadt tárgyalás is a Yaxley ügyben! Annyira semmi kedvem hozzá! Na, rohanok! Szia!

- Rendben. Várlak este haza, és vigyázz magadra, Lily!

Ginny furcsállóan figyelte, ahogy legkisebb gyermeke kilibben a szobából, s hangos, csattogó rohamléptekkel leszalad a lépcsőn. - Hogy milyen zaklatottak ma ezek a gyerekek… - mélázott magában. - Mindketten megbolondultak? Pedig most már őszi eső áztatja a földet, és nem pedig bizsergető tavaszi szél fúj… akkor zavarodik meg, és bolydul fel méhkas módjára a varázsvilág, és a szerelmes szívek is olyankor vernek sebesebben…

Lily seprűjén lovagolva igyekezett a munkahelyére. Arra gondolt így legalább a sebességtől, és a száguldozástól egy kicsit kiszellőzik a feje. Útközben megállt egy rövid időre, egyhelyben lebegett pár percig, s álmélkodva nézte maga alatt az ébredező várost, London lassacskán benépesülő utcáit, s a nagyobb, közlekedési csomópontokban sürgő-forgó tömeget. Nehezére esett elszakadni a szemét, s lelkét gyönyörködtető, lenyűgöző látványtól, és csak akkor ocsúdott fel az álmodozásából, mikor a híres Big-Ben toronyóráján meglátta, hogy mennyi a pontos idő. Könnyedén, gyors seprűvezetéssel röppent tovább a Mágiaügyi Minisztérium felé, közben végig attól rettegett, hogy nem ér oda időben az életbevágóan fontos tárgyalásra. Pedig ilyen pontatlanságot jelen helyzetben nem engedhet meg magának. Amúgy sem akarta tálcán kínálni a lehetőséget, hogy Scorpius beléköthessen, vagy, hogy bármilyen apróságon megint szópárbajt vívjanak egymással. Nem, ezúttal másképp lesz… másképp kell, hogy legyen. Nem hibázhat többet, és nem futamodhat meg, még akkor sem, ha legszívesebben elmenekülne messze a zűrzavaros érzéseitől, lázasan kavargó gondolataitól, és… leginkább tőle. Tőle, aki már az álmaiban sem hagy neki békét, akit már nyugodt szívvel gyűlölni sem képes…

Egy biztos, semmi szükség újabb összetűzésekre, és kölcsönös sárdobálásra. Miért is nem lehet minden olyan egyszerű, mint amilyen azelőtt volt, hogy alig néhány hete az ifjú Malfoy rányitotta keresztanyja irodájának ajtaját?

Az alacsony, karcsú testalkatú boszorkányt a kékterembe érve egy váratlan, és bosszantó üzenet fogadta, melyet csak úgy hanyagul az asztalára hajítottak, a reggeli baglyokkal érkező postájával együtt. Ahogy a kezébe vette a sötétkék borítékot, szemei megakadtak Harry Potter hivatalos, aranytintával nyomott, aurorparancsnoki pecsétjén. A rövidke pergamenen kusza sorokban, és ákombákom betűkkel róva az állt, hogy a meggyilkolt halálfaló ügyében, a ma délelőttre tervezett tárgyalás előre nem látható okok miatt elmarad, és hogy haladéktalanul jelenjen meg a Parancsnoki irodában személyes meghallgatásra…

Lily lihegve, futólépésben haladt végig a keskeny paravánsor mentén egészen a hátsó traktusig, ahol az apja irodája állt. Kopogtatás nélkül rontott be a vastag fémajtón át a helyiségbe, amely sokkal ízlésesebben, és barátságosabban volt berendezve, mint a tárgyaló, és a Parancsnoksághoz tartozó többi terem. A tisztára meszelt, fehér falakon néhány családi fénykép függött, akár csak a nagynénjénél, és az asztal mögött, egy csodálatos falikárpit omlott alá, melyre a Roxfort címerét hímezték a szorgos, és ügyes kezű házimanók. A Grimmauld térről, egyenesen Sirius szobájából idevarázsolt gobelin uralta az egész irodahelyiséget, s letűnt korokat idézett meg azok előtt, akik megcsodálták.

A boszorkányt meglepetten vette észre, hogy bent a szobában nem csak az apja várja, hanem ott ül az íróasztalnál Hermione is, szemben velük pedig a kissé sápadt, s megszeppent Scorpius foglal helyet. Harry egy apró biccentéssel üdvözölte a belépő lányt, s a Malfoy fiú melletti karosszék felé intett, jelezve, hogy szeretné, ha Lily leülne.

- Most hogy végre Lily Potter is megérkezett, akár el is elkezdhetjük ezt a tervezettnél szűkebb körű megbeszélést – szólt a szemüveges férfi fagyosan csengő hangsúllyal, fel sem nézett, csak homlokát ráncolva olvasta a kezében szorongatott pergament. – Tedd már le magad valahová, Lily! Már így is késésben vagyunk. Nem akarok hosszú órákat pazarolni erre az egyetlen ügyre. Más dolgunk is van még mára!

Lily el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, mire fel ez a kimért, és paprikás hangnem az apja részéről. Mérgelődve vette tudomásul, hogy kénytelen lesz közvetlenül Scorpius mellett végigszenvedni ezt a felettébb furcsán, és dermedt hangulatban kezdődő meghallgatást. Bátortalanul közelebb lépett az egyetlen székhez, amely még szabad volt, majd várakozón nézett le a fiú hideg, szürke szemeibe. A varázsló egy lapos, beleegyező pillantással adott engedélyt rá, hogy a boszorkány letelepedjen mellé.

- Tehát, ma, szinte még a hajnali órákban megkaptam azt az aktát, amely a Yaxley meggyilkolásának ügyében folytatott nyomozás teljes, dokumentált anyagát tartalmazza. Mivel ez az eset minden szempontból kényes, és rendhagyó, így nagyon körültekintően, és óvatosan kell eljárnunk, hogy elkerüljük a veszélyes helyzeteket. Egyelőre nem lenne célszerű, ha napvilágra kerülnének bizonyos részletek. Ebben ugye egyetértünk? – kérdezte Harry, ahogy egy kicsit előredőlt, s zöld pillantását Lily riadt, aranyíriszű tekintetébe mélyeztette.

- Igen, így van Mr. Potter – adott feletetet határozott fellépéssel Scorpius, Lily helyett.

- Abban is megegyezhetünk, hogy bizony az életével játszik az, aki nem követi azokat a szabályokat, melyeket a Minisztérium felállított az ilyen esetekre vonatkozóan?

- Igen, Apa! – válaszolt Lily.

- Rendben. Tehát tisztában vagytok azzal, hogy milyen előírásokat kell betartani, ha egy bűntény helyszínén, vagy annak közelében keresitek az árulkodó nyomokat, vagy magukat a tetteseket - bólintott morcosan Harry, és indulatoktól szikrázó smaragdszemeit továbbra sem vette le egyetlen pillanat erejéig sem a vele szemben ülő fiatalokról. - Lily és Scorpius, akkor megmagyaráznátok nekünk, hogy miért nem gondoskodtatok megfelelő kíséretről, és miért nem tettétek meg a szükséges biztonsági intézkedéseket, mikor a Háromlábú macskába mentetek? Hogyan képzeltétek ezt? Van fogalmatok róla, hogy az egész nyomozás sikerét veszélyeztettétek ezzel az akcióval?

- Apa, de hát szóltam, hogy odamegyünk – szólalt meg Lily csöndesen. – Engedélyt kértem, ahogy azt előre megbeszéltük.

- Igen, valóban tudtam róla, hogy felkeresitek a helyet, de arra álmomban sem gondoltam, hogy annyira felelőtlenek vagytok, hogy csak édes kettesben látogatjátok meg azt a csehót.

- Azért mentünk oda, Mr. Potter, mert Yaxley pár perccel a halála előtt ott járt – próbálta tisztázni a helyzetet Scorpius. - Onnét indult haza azon az estén, amikor… nos, mikor a sajnálatos haláleset történt. Meg kellett tudnunk, hogy mit láttak vagy hallottak azok, akik megfordultak a Macskában.

- Semmi sem indokolhatja azt, hogy ellenszegültetek az egyértelmű parancsomnak, Scorpius! - dörrent Harry ellentmondást nem tűrő hangja. - Nem tájékoztattatok arról, hogy nem visztek magatokkal másokat, akik a háttérben várakoznak, és beavatkoznak szükség esetén. Teljesen elment az eszetek! Az apád halálos átokkal súlytana engem, méghozzá teljesen jogosan, ha tudomást szerezne az esetről. Én vagyok a felelős az életedért, amíg a kezem alatt dolgozol.

Scorpius erre elhallgatott, s kérdően, lopva Lilyre függesztette jeges pillantását. Lily kétségbeesetten pislogott vissza a varázslóra, majd makacsul felszegett fejjel az apja felé fordult, és magyarázkodásba kezdett.

- Apa, egyszerűen nem tartottuk annyira lényegesnek, és olyan szörnyen veszélyesnek ezt a feladatot, hogy az akciót fedett műveletté nyilvánítsuk. Persze, az nem is számít, hogy mit tudtunk meg… az nem érdekel téged, hogy milyen eredményekkel, és információkkal lettünk gazdagabbak, csak az, hogy nem rohantuk hozzád, mikor amúgy se érsz rá soha semmire? Különben is, még a hajunk szála sem görbült, hisz itt vagyunk épségben, láthatod. Vagy talán eljöttél volna vigyázni ránk? – csúszott ki a boszorkány száján a szemtelen kérdés.

- Lily, Merlin szerelmére, de hát itt van kerek-perec, hogy valaki pálcát rántott, és megtámadt téged abban a fogadóban! - Harry fortyogva újból felkapta a meggyűrődött iratot, és mint egy véres kardot, mint első számú bűnjelet, meglobogtatta a fiatalok orra előtt. – Meghalhattál volna! Ráadásul hagytátok elfutni azt a szemetet, aki kezet emelt rád!

- Mert még csak annyira sem volt vészes az ügy, hogy utána menjünk, és behozzuk őt, Apa!- sistergett Lily. - Én is auror vagyok, meg tudom védeni magam, ha kell, és a társam is. Hidd már el, kérlek!

- Meg kell, hogy mondjam, Uram, Miss Potter tökéletesen a helyzet magaslatán állt – vetette közbe váratlanul a hirtelen szőke varázsló. Lily hitetlenkedve meredt a fiúra, köpni-nyelni nem tudott, annyira meglepődött, hogy még pislogni is elfelejtett. Egyszerűen nem akart hinni a saját fülének. Scorpius minden nézeteltérésük, és szurkálódásuk ellenére kiállt mellette… mellettük.

- Pillanatok alatt lefegyverezte a támadót, s bár ez némiképp levon az szerepem fontosságáról… mire odaértem Lily már elijesztette a gazembert. Elismerést érdemelne, nem pedig szemrehányást. - Lily egy hálás mosolyt villantott Scorpius felé, s a szíve olyan erősen dobogott, hogy attól félt a fiú meghallja a hangos zakatolást.

- Tehát nem tart bénának. Ez is valami! – fojtott el egy elégedett vigyort magában a lány. - Kezdetnek nem is rossz… mármint a kibékülésünk, és gyümölcsöző együttműködésünk érdekében… természetesen…

- Te egy igazi gavallér vagy, Scorpius! - dohogott Harry, s megadóan az asztalra dobta a jelentést. – Nehogy azt higgyétek, hogy nem értékelem a képességeiteket, vagy, hogy nem bíznék abban, hogy elég rátermettek vagytok a feladatra. Ha így lenne, akkor most nem lennétek itt. Én az ellenségeinkben nem bízom, azokban, akik lesben állnak, és várják, hogy mikor hibázunk, és mikor kapnak lehetőséget a támadásra.

- Még mindig nem tudjuk ki az ellenség, Apa, bárki lehet az! – ellenkezett háborogva Lily.

- Épp ezért nem lehetsz meggondolatlan, és elővigyázatlan, és épp ezért kell engedelmeskedned minden parancsnak, amit a nálad tapasztaltabbak adnak - szólt bele Hermione is a megbeszélésbe. - Hidd el, az Édesapád tudja, hogy mit beszél!

- De én… - hebegett a lány.

- Örüljetek neki, hogy nem veszem el tőletek az ügyet, és nem varrok helyette valami unalmas, idegölő papírmunkát a nyakatokba – figyelmeztette őket Harry.

- De Apa, én csak… mi csak…

- Amit varázslat nélkül kell megcsinálnotok – nyomatékosította, tagolva a mondatot Harry, s olyan haragos pillantással nézett a lányára, amilyen csak telt tőle. Lily nem szólt semmit, csak durcásan összeszorította az ajkait, s közben meleg fényű szemeiben lángot vetett a tomboló indulat. - Most pedig elmehettek. Vigyázzatok, ne történjen meg még egyszer!

Lily már fél lábbal kint állt a folyosón, mikor Harry még utána kiáltott.

- Még csak annyit Kislányom, hogy tudnod kell, számomra mindennél fontosabb az épséged, és az, hogy ne történjen semmi bajod! Sokkal fontosabb, mint az, hogy büszke lehessek rád, amiért jó aurorrá válsz!

Apja, és lánya hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig figyelték egymás arcát. Lily megértette az apját, a férfi félti őt, aggódik érte, hiszen ha valaki, akkor Harry Potter jól tudja, milyen szembenézni a megátalkodott gonosszal, s hogy milyen a saját bőrén érezni a fékezhetetlenül áradó gyűlölet erejét. A fekete hajú varázsló pedig csak remélhette, hogy a gyermekei sohasem ismerik meg azt a világot, amelyben félniük kell, és harcolniuk a túlélésért. Harryben egyre jobban körvonalazódott, hogy Lily épp oly eltökélt, és ugyanolyan lobbanékony természet, mint amilyen ő maga, és tudta így nem lesz könnyű kordában tartania a lányát…

Scorpius gondolataiba mélyedve, széles léptekkel szelte a homályba borult emeleti folyosót. Cipőjének koppanása visszhangzott a fényes, cirmos-mintás kövezeten, fekete talárjának alsó szegélyét fel-felkapta a nyitott oldalablakon besüvítő őszies, északi fuvallat. Hallotta, hogy valaki a nyomában lohol, de nem fordult meg, hogy megnézze ki az.

- Várj, Malfoy! - finom, kecses női ujjak ragadták meg a karját. – Fogadjuk, hogy direkt élvezed, hogy futok utánad már legalább két sarok óta, mint egy jól idomított kis sárkánykölyök. Már azóta próbállak elérni, amióta kijöttünk a parancsnoki irodából.

- Mit akarsz Potter? – állt meg hirtelen Scorpius, mire Lily ijedten, szégyenlősen kapta el a kezét a fiútól. - Nem kell megköszönnöd, nem érted tettem, hanem csak magamat védtem meg vele - folytatta az útját a fiú, nem törődve a lánnyal.

- Most meg miről beszélsz? - lihegte kifulladva Lily, s közben sietősen kapkodta a lábait, hogy lépést tudjon tartani a szőke varázslóval.

- Arról, hogy az apádnak hízelgően nyilatkoztam rólad. Pedig hidd el, Potter minden energiámat össze kell szednem, hogy ne mondjam ki, amit gondolok.

- Igazad van, tényleg modortalanul viselkedtem veled tegnap este, épp ezért… szeretnék… szeretnék bocsánatot kérni tőled – hadarta el Lily egy szuszra, mintha attól tartana, hogy ha tovább magában tartja a mondókáját, akkor elszáll a bátorsága, és nem meri kinyögni azt, amit eltervezett. – És végtelenül hálás vagyok neked, amiért kiálltál mellettem az apám előtt.

- Jól hallom? Lily Potter bocsánatot akar kérni tőlem? – húzta flegma, jellegzetesen malfoyos grimaszra az ajkait Scorpius. – Mily meglepő fordulat.

- Hát… ha leszel olyan udvarias, és elfogadod a könyörgő esdeklésemet - eresztett meg egy bátortalan mosolyt a boszorkány.  – Na, jó azért térdre nem borulok előtted, ha nem muszáj.

Scorpius vizes, szürke pillantása átszaladt a lány arányos alakján, s porcelán színű babaarcán, majd a lány zöld csillámokkal játszó, várakozó tekintetébe fúródott, végül zavartan visszamosolygott a boszorkányra.

- Oké, rendben. Kössünk fegyverszünetet – biccentett kisvártatva a fiatal mágus. - Nincs több szemétkedő beszólás, vagy célzás a családom halálfaló múltjára. Semmi sértő vagy durva megjegyzés egyikünk részéről sem.

Lily beleegyezően bólintott, s közben hátratett kézzel billegett egyik lábáról a másikra.

- Majd igyekszem visszafogni magam – ígérte Lily, s közben Scorpius mosolyát fürkészte. Ezúttal nyoma sem, a gúnyos, pökhendi arckifejezésnek, amely szinte a védjegye volt Scorpius Malfoynak, s amelyet a boszorkány már megszokott a varázslóról. Ez a mosoly most lehengerlő volt, aranyos, és szemtelenül kisfiús, de mindenekelőtt meglepően kedves, és gyengéd.

- Akkor megpróbálunk együttműködni, ahogy igazi jó kollégák szoktak? – kérdezte Lily. - Talán jobban haladna a nyomozás is, és hamarabb kézre kerítenénk a gyilkosokat.

- Rajtam nem fog múlni Potter! Megpróbálok én is… hm… hogy is szokták ezt mondani… toleránsabb lenni hozzád - húzta ki magát a délceg, karcsú fiú.

- Örülök, hogy sikerült tisztázni a helyzetet, Malfoy. Bocsi, de én most már szaladok, mert még meg kell keresnem Perlát, mielőtt hazamegyek - nyújtotta a kezét Lily Scorpius felé.

- Én is, én is örülök, és légy óvatos Potter! - kiáltott a lágyan libbenő, tűzvörös hajzuhatag tulajdonosa után a mágus. - Tudod, az ellenség bárhol leselkedhet rád!

Scorpius arcáról még akkor sem fagyott le a vigyorgás, mikor Lily már réges rég eltűnt a korridor végi lépcsőfordulóban. Úgy állt ott, mint akit odacövekeltek. Ez a szépséges, nagyszájú, temperamentumos boszorkány teljesen levette a lábáról. Hiába is tagadná, vagy mondana mást, csak hazugság lenne. Lily Potter természetes üdesége, a telt cseresznyeszínű ajkak, a különös, aranybarna ragyogás a lány szemeiben elbűvölte, foglyul ejtette, és nem ereszti. De elvesztheti-e a legendás hidegvérét, a veleszületett kimértséget egy Malfoy örökös? Hagyhatja-e, hogy egy nő fenekestül felfordítsa az életét, és hogy felkavarja hűvös érzelemvilágát? Lehet-e egy Potter lány az, aki mindent összezavar, amit eddig Scorpius Malfoy biztosnak, és sérthetetlennek hitt?