Scorpius a mindenféle friss salátával, omlós sültekkel, és gyümölcsös tálakkal jól megpakolt svédasztal mellett iszogatta serlegéből a franciapezsgőt, Barry Zabini társaságában.

- Na, ki vele, Scorpius! Hány boszorkányt döntöttél két vállra mostanában? - heherészett a fiatal fiú, aki helyes vonásait, és megnyerő modorát az apjától, a varázsvilág egyik legsikeresebb üzletemberétől örökölte. - Előttem aztán igazán nem kell szerénykedned. Ahogy elnézem Drága barátom, minden lány téged akar, akár aranyvérű, akár keverék… lehet szép, vagy csúf, fekete, szőke… vagy akár… egy édes, kis vörös csinibaba… - Scorpius rosszat sejtve követte Barry sötét pillantását. Lily Potter csábító cipőriszálással, kimelegedve, kipirult pofival épp a pult másik végéhez állt, hogy valami hűsítőt töltsön magának, s Rose-nak.

- Jól érzem, hogy te most célozgatsz valamire, Barry? – kérdezte bosszúsan Scorpius.

- Én? Á, dehogy… - koccintotta hangos csörrenéssel Barry a poharát Scorpius serlegéhez. – Még a vak is látja, hogy a gyönyörű Lily Potter, és te, haver, egész álló este szemmel tartjátok egymást, mintha attól félnétek, hogy valaki lecsap az orrotok előtt a másikra. Olyan féltékenyen figyeled ennek a tüzes kis boszorkánynak minden egyes mozdulatát, hogy még táncolni se merném felkérni az engedélyed nélkül.

- Barry, hagyd ezt abba, mert a végén még pórul jársz, ezt garantálom neked – vágta hátba Barryt vigyorogva Scorpius. - Ha valami véletlen folytán valóban összeakadnánk Potterrel, az csakis azért lenne, hogy keresztbe tegyünk egymásnak, vagy, hogy kritizáljunk egymást valami miatt.

- Én mondom neked Scorpius, számos dögös nő vesz részt ezen a rendezvényen, de most ez a lány a tuti biztos befutó a bálkirálynő címre, nekem elhiheted! Én csak amiatt aggódnék egy kicsit a helyedben, hogy nehogy másoknak is szemet szúrjon, hogy lopva egymást stírölitek - vakargatta meg a tarkóját Barry.

- Az anyámra gondolsz? – prüszkölt bele a pezsgőjébe Scorpius. – Csak mert ebben az esetben baromira nem érdekel, hogy ő mit vesz észre, vagy esetleg mit nem!

- Igen, rá gondoltam, és Divine-ra – tette hozzá Barry. - Tudod, a nők a kényes helyzetekben meglepően jól használják azt a bizonyos hatodik érzéküket, és azonnal kiszagolják az ilyesmit!

- Mihez van különös képességünk, nekünk, nőknek? - búgta egy érzéki hang a fiúk háta mögött. A varázslók megfordultak, és legnagyobb döbbenetükre Divine Lestrange állt velük szemben.

- Arra, hogy tönkre tegyétek az életünket, és hogy akkor toppanjatok be, amikor a legkevésbé sem lenne rá szükség – förmedt Scorpius durván a lányra, s legszívesebben letagadta volna azt is, hogy valaha bármi közük volt egymáshoz.

- Ne is figyelj oda erre a félnótásra, Divine - legyintett Barry kuncogva. - Egyébként épp arról beszélgettünk, hogy milyen lélegzetelállítóak vagytok ezekben a rucikban. Érdemes volt eljönni a bálra, már csak ezért a látványért is!

Divine dús idomai lenyűgözően festettek sötétorgona színű nagyestélyiében, amelynek szabása egy görög istennő tógájára emlékeztetett. A fénylő szaténanyagot a felsőrészen apró hegyikristályokkal díszítették, s az alsó fodrok minden egyes lépésnél újra és újra szétlibbentek a lendületes léptektől. A lány egyenes, lilás-fekete tincsei az elmúlt hónapokban megnőttek, s most már egészen a válláig értek, még nőiesebbre lágyítva így a vonásait.

- Ez igazán hízelgő, Barry! - csapta össze a tenyerét lelkesen a boszorkány. - Tehát akkor reménykedhetek benne, hogy az éjféli Holdfény keringőhöz lesz táncpartnerem - kihívóan tekintett fel Scorpiusra. A fiú jól tudta, hogy Divine a legdurvább, és leghatásosabb csábfegyvereit fogja bevetni, hogy visszaszerezze őt magának. - És ha jól látom… mindjárt elüti az óra a tizenkettőt…

- Nos, akkor jobb lesz, ha elkezdesz sürgősen keresgélni, egy olyan hős lovag után, aki megforgat a parketten, hogyha táncolni akarsz - tanácsolta gúnyosan az ezüstszőke mágus. - Mert én momentán senkit sem tudok neked ajánlani. De ha lehet, mindenképpen olyat válassz, akinek van unokatestvére is… tudod, kettőt egy csapásra… vagy kérdezd meg, Corbint, hátha ő még facér.

- Ó, de vicces! - húzta el a száját keserűen Divine. – Áruld már el, miért vagy ilyen cinikus Scorpius? Különben is, ki mást kérnél fel a híres, éjjeli valcerre, ha nem engem? Talán Pottert? – méregette lenéző pillantásokkal a közelben álló boszorkányt. – Hallom, kollégák lettetek…

Scorpius végighordozta tekintetét Lily karcsú alakján, a keresztpántos selyemcipő orrától, a félig feltűzött, félig aláomló hullámos fürtökig. A lány aranyszállal átszőtt muszlinmídere, és a skarlátvörös, elölről mini, hátulról hosszú tüllszoknyája minden bizonnyal e Minisztériumi bál legfeltűnőbb, s legegyedibb ruhakölteménye lehetett. Rose valami vicceset suttogott Lily fülébe, mire mindketten jóízűen felkacagtak. A lány először az ajkai elé kapta a kezét, majd nevetve megrázta a fejét, s a lángszínű tincsek szanaszét rebbentek a finom mozdulat sodrásában. Scorpius mintha lassított felvételt nézne, letaglózva csodálta a szépséges boszorkányt. Egy igazi angyal, vagy egy álarcos démon, aki magával az ördöggel szövetkezett ellene, hogy teljesen összezavarja, és a padlóra küldje? Nem tudta eldönteni, hogy valaki megátkozta, vagy a végzet űz vele kegyetlen tréfát? Lily Potter annyira más volt, mint az összes többi lány, aki valaha szerepet játszott az életében. Más, mint az illemet, s az arisztokrata szabályrendszert oly jól ismerő, tisztes aranyvérű boszorkányok a környezetében. Olyan természetes báj, magával ragadó derű sugárzik belőle, amilyenhez foghatóval még senki másnál nem találkozott. Zabolátlan, temperamentumos természet, egy igazi kis vadóc, akit szabadnak, erősnek, és szókimondónak neveltek.

- Miért is ne? - szólalt meg végül Scorpius kaján vigyorral az ajkai körül. – Miért is ne kérhetném fel a munkatársnőmet? Ha megengeditek… - A fiú elrobogott unokatestvére, és volt mennyasszonya mellett. Divine hápogva kapkodta a levegőt, s bosszúszomjas tekintettel figyelte, ahogy Scorpius a Potter lányhoz lép.

Lily épp a villájára szúrt egy darabot a finom csoki tortaszeletből, mikor Scorpius egyszerre csak az orra előtt termett a pultnál.

- Hölgyeim! – köszöntötte a lányokat kedvesen a varázsló. - Hogy érzik magukat ezen a pompás estélyen?

- Eddig egész jól elvoltunk, Malfoy… nélküled is – jegyezte meg csípősen Lily, s továbbindult. - Minek köszönhetjük a kegyet, hogy hozzánk csapódtál? – kérdezte meg a válla fölött hátrapillantva.

- Tulajdonképpen… szeretném megkérdezni, hogy lennél-e a partnerem az éjféli táncnál… persze csak amennyiben még nem ígérted el másnak a Holdfény keringőt. - Lily visszafordult, s meglepetten nézett fel a szürkés szemekbe. - Persze megértem, ha már…

- Ó, nem, nem – kiáltott fel Lily hevesen. – Örömmel elfogadom a táncra való felkérésedet… persze szigorúan csak kollegiális alapon. – Lily minden színészi képességét latba vetette, hogy ne látszódjon, mennyire örül ennek a táncnak Scorpiussal, s hogy az arcjátéka se tükrözze, hogy azért egy kicsit ő is izgul.

- Természetesen, én is így gondoltam – felelt komoly hangon a varázsló.

Lassan elütötték a minisztériumi kakukkos órák az éjfélt, s a közönség tűkön ülve várta a romantikus Holdfény keringőt, melyet másképp a fiatalok, vagy a szerelmesek táncának is neveztek. A varázsvilág krémjében megszokott volt, hogy a mágusok ez alatt a valcer alatt próbálták megnyerni szívük hölgyét, s a párok is így nyilvánították ki a nagyvilág előtt, hogy összetartoznak.

- Egy kis figyelmet kérek, Hölgyeim és Uraim – rikácsolt a Főceremónia mester erőteljesen odakoppintva botját a padlóhoz.  – A Holdfény keringő következik!

- Miss Potter! – biccentett magabiztosan Scorpius, s a karját nyújtotta a lánynak, hogy a táncparkettre vezethesse.

- Mr. Malfoy – mosolygott kacéran Lily, majd elegánsan pukedlizett egyet, és belekarolt a fiúba. - Mehetünk.

Scorpius remek táncpartnernek bizonyult. Lily úgy érezte, mintha egy igazi herceg tartaná a karjai között. Még soha nem látta ennyire vonzónak a fiút, mint most, ahogy szorosan simulnak egymáshoz, ahogy a fiú tenyere a derekára csusszan, s ahogy azon kapja magát, hogy egyre inkább élvezi ezt a helyzetet. Semmi sem lehetett tökéletesebb, mint ez a varázslatos perc, ez a feldíszített helyszín, ez a különös, tündérmesébe illő tánc… Nem számított, hogy mennyire más körökben forognak, hogy tulajdonképpen ellenségként kellene kezelniük egymást. Valahogy mindez most eltörpült, és mintha minden gonosz erő, és hátráltató tényező messze szállt volna. Mintha ebben a pillanatban nem állhatna közéjük sem családi indíttatás, sem bármilyen veszély. Most csak egy ragyogó szépségű, ifjú lány, és egy fiatalember keringőzött a terem közepén, akiknek már nincs semmi közük sem a múlthoz, sem a varázsvilágban dúló régi viszályokhoz, mely mindkettőjük családjában kitörölhetetlen nyomott hagyott.

- Mond Malfoy, ugye csak azért kértél fel engem, hogy felbosszantsd az exmenyasszonyodat? Azt hiszem, ha tehetné, ha nem lennének tanuk, megölne a pillantásával – kérdezte szúrósan Lily, mert észrevette, hogy Divine egyedül álldogál a parkett szélén, s valóban egy pillanatra sem téveszti szem elől őket.

- Mond Potter, csak azért fogadtad el a felkérésemet, hogy felbosszants a kérdéseiddel? - susogott vissza Scorpius. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy azért választottalak téged, mert a bál legcsinosabb boszorkányával szerettem volna táncolni?

- Hmm… nos, valószínűleg azt ajánlanám neked, hogy sürgősen vizsgáltasd ki magad egy megbízható gyógyítóval – kuncogott fel Lily ezt a jól eső bókot hallva, s érezte, hogy egy kicsit el is pirult. - Van is egy szuper ötletem, kérj segítséget Rose-tól! Ma kapta meg a kinevezését a Szent Mungóból – rebegtette meg hosszú szempilláit.

- Jaj, nem, kösz – húzta el a száját finnyásan Scorpius. – Semmiképp nem bíznám az életem egy Weasley tudására.

- Hát persze! Hogy is felejthettem ezt el! – pimaszkodott Lily. - De azt hiszem, pontos diagnózis nélkül is biztos lehetek benne, hogy súlyos agylágyulásban szenvedsz, mivel épp egy Potterrel flörtölsz…

- Ja, igen – vágott töprengő arckifejezést a fiú. - Akkor meg már nem mindegy? Számomra már úgy sincs esély. - Erre mindketten felnevettek, majd Scorpius közelebb szorította magához Lilyt, s lehunyt szemekkel lélegezte be a boszorkány lángszínű hajzuhatagából áradó, bódító liliomillatot.  

Ez a borult, csípős decemberi este nem csak ennek a mutatós párosnak tartogatott váratlan meglepetéseket, hanem Dracónak is…

A Holdfény keringő alatt Blaise szórakoztatta az asztaltársaságot különböző bugyuta viccekkel, és ősrégi iskolai anekdotákkal. Közben Astoria türelmetlenül kocogtatta zöldre lakozott körmeivel a kristálypoharat, s feltűnő gyakorissággal ellenőrizte karóráján az időt. Draco szemlátomást nem döntött még le a torkán elegendő Lángnyelv whiskyt ahhoz, hogy kellőképpen elengedje magát, s fesztelenül élvezze a mulatozást.

- Aggódom Daphné miatt – fordult Astoria a férje felé. - Már elég sok idő telt el azóta, hogy kiment levegőzni, és félek, hogy valami baja esett, azért nem tért még vissza.

- Semmi baja sincs - dörmögött közönyösen Draco. - A nővéred egyszerűen csak túl sokat ivott.

- Na, erről te is beszélhetnél… - szúrt vissza a nő, s mérgesen felpattant az asztaltól. - Minden áldott este leiszod magad, úgyhogy nincs jogod gúnyos megjegyzéseket tenni Daphnéra.

- Másképp nem tudnám kibírni az életet melletted, Kedvesem! - válaszolt negédes mosollyal Draco. - Az alkohol okozta mámorban legalább megfeledkezem róla, hogy létezel!

- Még jó, hogy én nem feledkezem meg róla, hogy te létezel. Most pedig, ha nem haragszol, megyek, és megkeresem a testvéremet - fújtatott feldúltan Astoria, majd durcásan hátra-hátra pillantva, energikus léptekkel a bajárat felé igyekezett.

- Jó estét kívánok! Jaj, de jó, hogy végre összefutottunk, Mr. Malfoy – kiáltott fel megkönnyebbülten Perla Vraiemount, amikor hosszas keresgélés után végre megtalálta a főnökét. A fiatal nő méregzöld brokátruhában volt, széles, abroncsos szoknyarésszel, s rubintokkal kirakott kockaforma dekoltázzsal. Szálegyenes, csokoládébarna haja kibontva a derekára hullott, nyakában pedig csak egy vékony igazgyöngysor tündökölt. Olyan nemesen elegáns volt, olyan festményszerű, mintha személyében egy múlt századi hercegnő kelt volna életre. – Nem szeretném megzavarni, de mindenképpen be kell, hogy mutassam valakinek! Megkérhetem, hogy jöjjön velem?

- Hát persze, ezer örömmel, Miss Vraiemount – mondta készségesen Draco, s felállt a székről.

- Akkor kövessen, kérem! - fordult sarkon Perla mosolyogva, s elindult a zsúfolt teremben az italos pult felé.

Perla egy kisebb, halkan csevegő társasághoz kísérte a férfit. Egy középkorú pár, és egy kísérő nélkül érkezett, feltűnően csinos nő állt háttal Dracónak.

- Mr. Malfoy, kérem, engedje meg, hogy bemutassam Önnek az édesanyámat. - Perla figyelmeztetően megütögette a boszorkány vállát. – Anya? – Az alacsony termetű nő hirtelen megfordult, s mikor találkozott a tekintetük, Draco szemei előtt egy pillanatra elsötétült a világ, és azt hitte, hogy menten elájul…

Semmi kétség, már az első percben észre kellett volna vennie a meglepő hasonlóságot. Hogy is nem értette meg, mit súgnak számára asszisztense szép vágású szemei, hogy miért is csodálta annyira Perla selymes hajtengerét. Minden rezdülése, minden egyes lépése pont olyan volt, mint amilyen azé a régi ismerősé, azé az egykori társé, aki most több mint harminc év után, itt áll vele szemben, ebben a teremben. Draco bénultan meredt a Kleopátra frizurát viselő boszorkányra. Tekintetét úgy vonzotta a nő nyakában a fekete bársonyszalagon függő, csepp alakú smaragdmedál, akár vasat a mágnes.

- Mindössze két nő élt a varázsvilágban, aki tudta, hogyan kell viselni ezt a különleges ékkövet – nyögte Draco döbbenettől elfúló hangon. – Az egyiket már évtizedekkel ezelőtt végső nyugalomba helyezték a Malfoy birtokon, egy csöndes, és hűs kriptában, a másik pedig nyom nélkül eltűnt, amikor épp a legnagyobb szükségem lett volna rá… a Roxfort elleni támadás után…

- Néha érik meglepetések az embert - szólalt meg a nő, s ajkait fanyar félmosolyra húzta. - És váratlanul előkerül az, akit, vagy amit elveszettnek hittünk. Akár egy régi ismerős… akár egy ősi, családi ékszer.

- Pansy… Pansy Parkinson – suttogta hitetlenkedve Draco, s önkénytelenül közelebb lépett a nőhöz. - Képtelen vagyok felfogni, hogy valóban te vagy az. – Perla megkövülten nézett hol az anyjára, hol pedig Dracóra. Fogalma sem volt, hogy a férfi, és Pansy ismerik egymást.

- Pedig jobb lenne, ha hinnél a saját szemednek, Draco – felelt a boszorkány titokzatos arccal. - Visszaköltöztem Angliába, és mostanában nem is szándékozom máshol letelepedni.

Pansy törékeny testén fenségesen mutatott az enyhén decens szabású, sűrűn szőtt fekete csipkeestélyi. A sziluett vonalait követő ruha hosszú, harangformájú ujja ráborult a nő kézfejére. Pontosan olyan volt, mint régen… Dracót valóssággal sokkolta, hogy az a lány, akivel egykor oly fontosak voltak egymásnak, akivel kamaszkorukban közös jövőt terveztek, sok-sok évvel az után, hogy kilépett az életéből, most felnőtt nőként újra előbukkant a ködös semmiből… Draco gondolkozni sem tudott, sem emlékezni az álmaikra, sem a mardekár házban töltött évekre. Üveges tekintette Pansy sápadt arcára tapadt, s nem volt ereje megszólalni. 

- Anya ti ismeritek egymást? – kérdezte Perla neheztelve.

- Igen, még a… Roxfortból – vetette oda a boszorkánynak Pansy, s nem vette le szigorú tekintetét Dracóról. A homlokába hulló szőke haj, a hideg, szürke pillantás, az arisztokratikus tartás semmit sem változott, még ha az idő nyomott is hagyott a férfi vonásain. – De az már nagyon régen volt… s azóta igencsak megváltozott a világ… az enyém is… és biztos vagyok benne, hogy Mr. Malfoyjé is… - remegett meg keserűen a hangja. – Azt hiszem jobb lesz, ha lassan hazamegyünk, Perla – fordult hirtelen a lánya felé. - Még a kabátunkat is elő kell halásznunk a ruhatárból.

- Jaj, nem Anya! Eszemben sincs még hazamenni! – ellenkezett méltatlankodva Perla. – Visszautasítottam Albus Potter felkérését, hogy ne kelljen egyedül hagynom téged, de… de haza nem megyek.

- Jól van! – bólintott Pansy. – De én akkor is visszavonulok. Draco… örülök, hogy láttalak. – A nő finoman megemelte szoknyájának csipkeanyagát, s elfordítva tekintetét a férfiről, sietősen elindult a teraszajtó felé.

- Miss. Vraiemount, nem kellene mégis követnie az édesanyját? – kérdezte lágyan Draco. – Azt hiszem, tekintve, hogy megszaporodtak a varázsbűntények…

- Ó, az anyám megtanult magára vigyázni, Mr. Malfoy – villantotta ki hófehér gyöngyfogsorát Perla. – Nem ismerek nála erősebb asszonyt!

- Hát, én sem – mormolta halkan Draco.

- Ugye nem bántom meg, Mr. Malfoy, ha most megkeresem Albus Pottert? Tudja, tartozom neki egy tánccal – nézett Perla bocsánatkérőn Dracóra.

-  Semmi gond, Perla! Azt hiszem nekem is illene visszatérnem a családomhoz. Bár, ahogy elnézem a fiam egész jól boldogul nélkülem is – vigyorodott el a férfi, ahogy vetett egy sanda pillantást Scorpiusra, aki még mindig Lily Potterrel andalgott a táncparketten. – Menjen, és keresse meg a kviddics sztár lovagját. És ne késsen el hétfőn reggel a munkából!

- Rendben. – Perla halkan felnevetett. - Akkor hétfőn…

Draco követte pillantásával a távolodó lányt, s közben végig arra gondolt, hogy miért éppen most jelent meg Pansy? Most, mikor súlyos, sötét felhők gyülekeznek az égbolton az évtizedekig békében élő varázsló társadalom felett. Remélte, hogy semmiféle összefüggés nincs a boszorkány rejtélyes felbukkanása, és a baljós bűntények között.

Pansy mellkasával a hatalmas terasz bábos korlátjának dőlt, s hosszasan bámulta a Minisztérium sötétségbe borult parkját. Bár jócskán fagypont alatt volt a hőmérséklet, mégsem érezte bőrén a hűvös fuvallatokat. Nehezen vette a levegőt, s a szíve tájékán furcsa fájdalom gyötörte. Sejtette, hogy nehéz lesz, de ez rosszabb volt, mint amire megpróbált felkészülni… sokkal mélyebben vágott belé a tőr, sokkal jobban feldúlta a találkozás, mint ahogy előre látta, s megértette, erősnek kell lennie. Erősebbnek, mint eddig bármikor az életében…

Óvatos léptek, s halk talársusogás zaja ütötte meg a boszorkány füleit, s nem is kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja ki az. 

- Mégsem mentél haza, Pansy? Azt hittem, sietsz, hogy minél hamarabb eltűnhess a szemem elől. - A nő lassan megfordult, s végignézett a szőke férfin, aki hanyagul zsebre tett kézzel állt előtte.    

- Miből gondolod, hogy… azért akartam hazamenni, mert kellemetlen, hogy találkoztunk? – válaszolt rezzenéstelen arccal Pansy, s kecses mozdulattal beletúrt sötétbarna hajába. 

- Szó nélkül mentél el… talán adhattál volna valami magyarázatot… - szólalt meg a férfi. Hangja üres volt, és távoli. 

- Meg volt az okom rá. - A nő ellépett a korláttól. Arca áttetszően fehér volt a hold fényében, mandulaformájú szemei sötéten csillogtak. - Talán elszámolással tartoztam volna bárkinek is? - kérdezte lenéző fél mosollyal.

- Nem hittem, hogy látlak még valaha ebben az életben.

- Akkor ma este valóra vált egy rémálmod – jegyezte meg szárazon Pansy, s gyűlölködő tekintettel meredt Dracóra.   

- Pansy, én… - A varázsló képtelen volt befejezni a mondatot, mert bentről iszonyatos robaj, és üvegcsörömpölés hallatszott, mintha az egyik hatalmas kristálycsillár zuhant volna a táncolók fejére. Draco és Pansy várakozás nélkül rontottak be a bálterembe…

A helyiségben hirtelen vaksötét lett, mintha a rengeteg gyertyát egyszerre oltotta volna el valami erős varázslat. Az ablakok betörtek, a tengernyi üvegszilánk beterítette a parkettet, s az asztalokat. A levegő pillanatok alatt fojtóvá, áporodottá vált, sűrűn gomolygott a füst felfelé, s ki az alulába. A teljes fejetlenségben hosszú taláros, fenyegető álarcot viselő alakok bukkantak elő a ködfelhőből. Ezüstös maszkok, torz, pokolbéli gonosz vonásokkal…

A bálozók pánikba estek, akik tehették kétségbeesett kiáltások, és rémült sikolyok közepette siettek elhoppanálni a Minisztérium épületéből. Minden olyan gyorsan történt, nem volt idő rá, hogy komoly taktikai akciókat hajtsanak végre az ünneplők testi épségének védelmében. A jelenlévő aurorok Harry, és Ron vezetésével azonnal a táncparkettre futottak, hogyha szükséges, szembe szállhassanak a támadókkal. Lily kibontakozott Scorpius öleléséből, elengedte a fiú kezét, és csatlakozott a betolakodókkal farkasszemet néző auror brigád sorfalához.

Egy vékony, fekete taláros halálfaló nő egyenesen Harryre szegezte a pálcáját, s testtartásából úgy látszott azon gondolkozik, milyen átokkal tegye el láb alól a kis Túlélőt. Végül vaktában zöld szikrákat szórt, így a plafonról lecsüngő súlyos kristálycsillárokat találta el, s azok tehetetlenül hanyatlottak a mélybe. Lily épp hogy csak el tudott ugrani a becsapódó csillár elől, mielőtt az maga alá temethette volna. A szép tüllszoknyája felhasadt, ahogy hasra vágta magát, s végighemperedett a kövezeten. Harry a szeme sarkából figyelte jelenetet, s miután Lily felpattant, s látta, hogy nem szenvedetett komoly sérülést, inkább nem mozdult.

Egy másik álarcos, egy magas férfi elrángatta a társaságot vezető nőt Harry elől, s egy kézmozdulattal jelet adott a többieknek, mire amilyen hirtelen megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek a helyszínről a támadók. A halálfalók szörnyű csatateret, s rombolást hagytak maguk után, s a fekete füsttenger is csak nagyon lassan oszladozott a varázsnépség körül…                              

- Jól vagy Lily? – rohant oda Harry levegő után kapkodva a lányához, mikor már újra égett néhány gyertya, s lehetett közlekedni a derengésben.

- Egyben vagyok Apa! Kutya bajom! – nyögte Lily fájós karját dörzsölgetve. – És te? Apa… mi… mi volt ez?

- Az, amitől tartottam, Kislányom! – felelt Harry síri hangon. – Halálfalók… akárcsak régen… de úgy tűnik, szerencsére most csak ijesztgetésnek, és erődemonstrációnak szánták ezt az akciót. Csupán szétszedték a berendezést, láthatólag nincs nagyobb vészhelyzet.  

- Azonnal meg kell vizsgálnunk, hogy nem sérült-e meg valaki súlyosabban – rendelkezett Lily. – Anyáékat is meg kell keresnünk! Sehol nem látom őket! Ugye nem történt bajuk?

- Nem, persze hogy nem – simogatta meg a varázsló a lány arcát. – Ne aggódj!

Közben Ron is megérkezett hozzájuk. – Minden rendben, Harry? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, s ijedten nézett végig unokahúga megtépázott báli viseletén. – Lily remélem nem kölcsönruha volt, ami rajtad van… - Lily egy fájdalmas grimasszal válaszolt.

- Velünk minden rendben – szólalt meg Harry, majd széles vigyorral hozzátette. – Komolyan mondom, már hiányzott valami izgalom az életemből. Már úgy értem, így fizikai formában… az adrenalin… Neked nem, Ron?

Ron erre csendesen felmordult. – Hát bocsásd meg nekem, de én tök jól meg vagyok halálfaló támadás nélkül is!

- És hol marad a kalandvágy, Haver? – kacagott fel Harry, majd az ajtó felé mutatott. – Nézzétek csak, ott vannak! - Ginny megkönnyebbült mosollyal az arcán integetett oda nekik, mellette pedig ott állt épen, és egészségesen Hermione, Rose, Hugo, és a két Potter fiú is.

- Először is, menjünk, jelentkezzünk le az édesanyádnál, aztán nyugtassuk meg a jónépet! Szükség lesz rá, azt hiszem…

Harry, és az aurorcsapat igyekezett a lehető leghamarabb rendet teremteni, és kiterelni a minisztérium épületéből a bál közönségét. Miután az utolsó varázsló család is elhagyta a támadási terepet, az aurorok a parancsnokság tárgyalótermébe mentek, hogy még frissen összevethessék, és megvizsgálhassák a nyomokat. Harry rettenetesen aggódott Ginnyék miatt, akik egyedül repültek vissza a Rezidenciára, ezért Lilyt hazaküldte a család többi tagja után, nem mellékesen a saját biztonsága érdekében is. A lány dúlva-fúlva viharzott ki a kapun, mivel persze nem értett egyet ezzel a „Légy jó Kicsi Lily, és menj szépen haza Anyucihoz” féle hegyi beszéddel, és távoltartással. Nem is nézett szét, hogy áll-e valaki a díszes bejárathoz felvezető garádicson, így teljes erejéből belefutott abba a fiúba, akinek az este legkülönlegesebb, és legromantikusabb pillanatait köszönhette…

- Hé, hova rohansz, Potter? – kapta el a karját Scorpius. – Olyan vagy, mint a szélvész!            

- Á, nem rohanok… csak felhúztam magam – fújtatott a lány, s illedelmesen elhúzódott a varázslótól. – Bocsi, hogy elsodortalak.

- Nos, mi történt? – kérdezte a fiú őszinte érdeklődéssel. – Harry Potter megint kislányként kezeli a tehetséges aurort?

- Igen – villantak meg dühösen Lily aranybarna szemei. – Hazaküldött, hogy legyek anya, és Hermione közelében. Tudod, arra az esetre, ha történne valami… pedig itt lenne rám szükség a Parancsnokságon. – Lily mérgesen toppantott a lépcső kövén. – Mindig ezt csinálja! Mintha képtelen lennék tevőlegesen is részt venni a munkában. Pont most, amikor végre előre léphetnénk!

- Figyelj, tudom, hogy nem vigasztal, de hidd el az én anyám sem jobb. Minden lépésemet számon tartja, és mindennek úgy kell lennie, ahogy ő szeretné. Azt hiszem, sose lehetek szabad.

Lily meglepetten nézett fel Scorpiusra. - Még hogy egy Malfoy nem teheti azt, amit akar… ne nevetess!

- Látod épp ez az! – győzködte a fiú. – Egy Malfoy a legkevésbé sem teheti azt, amit a szíve diktál. Egy csomó szabálynak kell megfelelnünk, rengeteg hagyományt kell megőriznünk, és szem előtt tartanunk, akármiről is legyen szó. 

- Sose hittem, hogy ez zavarhat téged – bökte ki a boszorkány. – Úgy gondoltam, hogy a világ legjobb dolga a Malfoy családhoz tartozni.

- Nem mondom, hogy nincsenek előnyei, de azért hátrányai is vannak bőven – Scorpius arcizmai furán összerándultak.

- Lehet, hogy át kell értékelnem a hozzáállásomat, nem igaz? – mosolyodott el Lily.

- Igen, azt hiszem, az egyikünknek se tenne rosszat – válaszolt nevetve a fiú. – Könnyebb lenne.

A parkbéli sötét fák árnyékából egy fekete hintó araszolt a bejárat elé. Scorpius kíváncsian fordult Lily felé, s egy lépcsőfokkal lejjebb lépett.

- Megengeded, hogy hazavigyelek, ha már így összefutottunk? Vagy megvárod, amíg Kóbor Grimbusz ideér érted? – emelte meg a szemöldökét a fiú, s aggódó tekintettel pásztázta a lány arcát. – Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben tanácsos lenne egyedül kóvályogni… még egy képzett aurornak sem… főleg ebben a ruhában… - Nagyokat nyeldekelt, ahogy végigfutott a pillantása a formás vádlin, és a csípőig felhasadt szoknyából kivillanó hosszú combokon. – A szüleimet Zabiniék hazavitték, úgyhogy egyedül maradtam. Igazán nem lenne gond kerülni egyet felétek.

- Ezzel a… ezzel a hintóval? Ezzel akarsz hazavinni engem? – hüledezett Lily elsápadva. – Ez tényleg a tiéd?

- Mint látod, a fogatot családunk ősi, kígyós-pávás címere ékesíti – húzta ki magát büszkén Scorpius, majd kinyitotta a hintó faragásokkal díszített ajtaját, s lehuppant a puha bársonyülésbe. – Tehát hogy döntesz? Hajlandó vagy beülni egy hamísítatlan arisztokrata lovas kocsijába, vagy inkább a fagyhalált választod? Nem sokára havazni kezd…

- Micsoda kecsegtető alternatívák – sóhajtott megadóan a lány, s pillantását könyörgően az égre emelte. – Mi jöhet még? Halálfaló támadás, aztán meg, hogy te viszel haza… egy, egy… Malfoy hintón… Ezt nevezem ám nem mindennapi kalandnak! Hihetetlen élmények, de komolyan, egy estére talán még egy kissé sok is ez így együtt, nem gondolod?

Scorpius elvigyorodott, s a kezénél fogva behúzta maga mellé Lilyt a fogatba, majd jelzett a kocsisnak, hogy indulhat, csapjon csak nyugodtan a thesztrálok közé.

A hintó nem sokára maga mögött hagyta a zsúfolt belvárosi utcákat, a magas épületeket, és a kültelki macskaköveken rázkódott tovább az elegáns negyedben álló Potter Rezidencia felé. Már csak néhány saroknyira járhattak, amikor Lily elhúzta az ezüstös függönyt, s csodálkozva bámult ki az ablakon. Scorpiusnak igaza volt, valóban nem kellett sokáig várni az idei első havazásra. Hatalmas, szikrázó pelyhekben hullott alá a hó, és rövid idő után már vastag rétegben takarta a háztetőket, és a fák ágait a puha, fehér dunna.

- Milyen szép kint minden! Imádom, ha esik a hó, és minden elfed a fehérség – szólalt meg Lily. – Szeretek ilyenkor a szabadban lenni, és kóborolni a környékbeli utcákon. Figyelj, már nem vagyunk messze, úgyhogy ha nem gond, akkor én itt kiszállnék, és inkább hazasétálnék.

- Na, ez kész! - sóhajtott lemondóan Scorpius. – Szóval ez most azt jelenti, hogy innen gyalogszerrel kell hazakísérnem téged? Mond csak meg, hogy jobban érzed majd magad, ha jövő héten lázasan nyomom otthon az ágyat!

- Hát persze, akkor legalább nem kellene minden nap a piperkőc képedet néznem – vágott vissza Lily nevetve. - Köszi, de tényleg nem szükséges, hogy velem gyere! – A vállára terítette a téliesített, prémgalléros dísztalárt, és a kilincs után nyúlt.

- Nem tűrök ellentmondást! Ragaszkodok hozzá, hogy egészen a kaputokig menjek veled - jelentette ki határozottan Scorpius, majd ellenállhatatlanul elmosolyodott, visszahúzta Lily kezét, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy talán nem is szeretné többé elengedni. - És különben meg, nekem sem fog ártani egy kis testmozgás.

Lily és Scorpius zavartan cseverészve lépdelt egymás mellett a házhoz vezető bekötő úton. A frissen hullott szűz hóban nyomot hagytak a cipőik. A boszorkány fázósan húzta össze magán a talárját, és csak most kezdte érezni a lábában a fájdalmat. Valószínűleg akkor húzhatta meg a bokáját, amikor a zuhanó csillár elől a padlóra vetette magát.  

- Mi a baj, Potter? – kérdezett rá Scorpius, amikor meghallotta, hogy a lány halkan felszisszen mellette.

- Á, semmi, csak úgy néz ki, hogy megrántottam a lábam, mikor elugrottam a csillár előtt, amit az az őrült halálfaló robbantott le a plafonról. – Lily fájdalmas arcot vágott, s aprókat lépdelve bicegett tovább.

- Kellett neked hősködni látod! Lily Potternek mindenben benne kell lennie, nem bír megmaradni a fenekén - dorgálta meg komoly arccal a fiú.

- Auror vagyok, ez a dolgom, Malfoy! – felelt a lány kissé mérgesen.

- Egyébként nagyon durva volt ez az egész! Nem hittem volna, hogy ilyesmi előfordulhat az életemben.

- A támadásra gondolsz? Hát igen… tudod nagyon furcsa volt ez a helyzet – magyarázta Lily. - Úgy értem, még sohasem voltam részese egy igazi akciónak, egy bevetésnek, és ez az egész, a való életben annyira más, mint a tankönyvekben, és a gyakorlati foglalkozásokon, vagy azokban a rémtörténetekben, amiket apa mesélt Voldemortról, Bellatrixról, meg a szemétláda, többi sötét varázslóról.

- Gondolom, akkor az apámról, és a Nagyapámról is… - kérdezte keserűen Scorpius, s kerülte a lány pillantását.

- Igen, persze – sütötte le szégyenlősen a szemeit Lily is. – Ne haragudj, nem kellett volna ezt felhoznom!

- Semmi baj, tényleg- legyintett a varázsló. –Tisztában vagyok vele, hogy miért alakult így. Egyébként az édesapád tök jó fejnek tűnik, és Mrs. Weasley is nagyszerű főnök. Jól kijövünk egymással, és örülök, hogy egy ilyen remek szakembertől tanulhatok.

- Oh, hát ennek örülök – rebegte a boszorkány, s igyekezett nem sokszor Scorpius helyes arcán felejteni a tekintetét. - A legfontosabb, hogy megtaláljuk azt a hivatást, amiben kiteljesedhetünk, és persze hogy legyen benne egy kis izgalom is, mert anélkül semmit sem ér az élet – vigyorgott a fiúra Lily cinkosan. – Az apám legalábbis mindig ezt mondogatta. 

- Hát izgalomban volt része, az tuti! – mosolygott egyetértően Scorpius. – Miatta lettél auror, ugye Potter?

- Tulajdonképpen igen! – bólintott a lány elgondolkodva. – Amióta a világon vagyok, amióta csak az eszemet tudom, ebben élek. Az apám és a keresztapám aurorok, a nagynéném pedig az összes hihetetlen kalandjukban mellettük volt… és anyám is, meg az egész családom. Soha semmi mást nem akartam, csak hogy méltó legyek hozzájuk, és ahhoz, amit véghezvittek. Azt hiszem, muszáj megőriznünk a békét, az egyetértést, fontos, és hogy mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson… hát valami ilyesmi.

- Milyen érdekes! - jegyezte meg Scorpius. - Mindkettőnkre jellemző, hogy bizonyítanunk kell, megérdemeljük a nevet, és a rangot, amivel megszülettünk.

- Igazad van, de nekem ez abszolút nem terhes - helyeselt a boszorkány, majd kisvártatva megkérdezte. – És, te miért a jogi pályát választottad? A Malfoyok pénzével, meg befolyásával bármihez kezdhettél volna. Persze, nem mintha bármi kifogásom lenne a varázsjogászok ellen, csak úgy, tudod, kíváncsiságból kérdezem.

- Mert… uh, hogy is mondjam… szóval keresem azokat a szabályrendszereket, amelyeket ha követek, akkor utat mutatnak ebben a zűrös, bolond világban. A saját elveimhez akarok hű lenni, ugyanakkor hiszek egy közös egységben, melyeket mindenki által elfogadott korlátok mentén hozunk létre. Hülyén hangzik ez így?

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Lily. – Ugyanarról beszélünk, bár a szabályok arra valók, hogy megszegjük őket, mégis… a lényeg ugyanaz. Hogy ne kelljen senkinek se félnie a varázsvilágban, és hogy ne legyenek ilyen támadások, mint ez a mai! – A lány felnézett az ezüstszemekbe. Az arca elismerést, és meglepő módon büszkeséget tükrözött. – Tudod, Malfoy sikerült meglepned! Nem is vagy olyan kellemetlen alak, mint amilyenek gondoltalak.

- Köszi – kuncogott halkan Scorpius, s lopva, a szeme sarkából pillantott rá a lányra. – Te meg eszméletlenül jól nézel ki báli ruhában, ha még nem említettem volna, és amikor nem vagy felpörögve, még beszélgetni is lehet veled.

- Oh, kedves vagy – húzta el ajkait flegma arckifejezéssel a boszorkány. – Most mondjam, hogy visszaszívtam mindent?

Lily és Scorpius időközben megérkeztek a Potter Rezidencia magas, és átláthatatlan csipkebokor sövénye elé. A szőke mágus megtorpant, és azon gondolkozott, hogyan is búcsúzon el a lánytól. Élvezett minden egyes csodálatos percet, amit ma Lily Potter társaságában töltött el. A keringőt, a boszorkány liliomillatát, a szórakoztató beszélgetést, a romantikus sétát a hóesésben…

Lily megállt a gondosan nyírt sövénykerítésnél, épp egy sárgás fényű kandeláber alatt. Hullámos vörös tincsei már kibomlottak, haján és szempilláján megültek az apró, fehér hópihék. Gyönyörű, és megkapóan érzéki volt így a rávetülő, halvány lámpafényben, s a csillogó, kavargó hóesésben. Scorpius még normálisan lélegezni is elfelejtett, amikor ránézett. Rettenetesen nehezére esett visszatartania magát attól, hogy ne lépjen közelebb Lilyhez, és hogy ne csókolja meg őt. Ez volt az egyetlen, amire azóta vágyott, amióta megpillantotta a lányt a bálon, abban az észveszejtően csábos estélyiben… vagy még régebben… amióta először találkoztak az iskola elvégzése után, Hermione Weasley irodájában.

- Hát megérkeztünk. – A lány zavartan, várakozón téblábolt, egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontját. – Ez a Rezidencia! – mutatott a borostyánnal befutatott, vöröstéglás épületre. A konyhából, és fentről, az egyik emeleti szobából élénk gyertyafény szűrődött ki. A kertben lévő kopár, tövises rózsabokrokat, és fákat teljesen befedte az érintetlen hótakaró.

- Igazán szép helyen laktok – nézett körbe a fiú, s a talárzsebébe mélyesztette a tenyerét. – Nos, akkor én megyek! Igazán szép este volt ez a mai, főleg, hogy még táncolhattam is veled. Köszönöm.

- Dehogyis, én vagyok hálás neked, hogy hazaszállítottál, és hogy még sétálni is hajlandó voltál a kedvemért – hebegett Lily.

- Nem tesz semmit – biccentett Scorpius, és tett egy bizonytalan lépést a lány felé. – Tudod az is az elveim közé tartozik, hogy nem hagyom magára a bajba jutott ellenségeimet.

- És még, milyen elveid vannak? Mesélj, csak a mihez tartás végett… - A lány a bokornak döntötte a hátát, Scorpius pedig még közelebb húzódott hozzá.

- Elvek… - A fiatal varázsló töprengő arcot vágott. - Hát, például, hogy betartok minden törvényt, mely eligazítást ad varázsvilágunkban, és hogy igyekszem nem elhamarkodottan ítélkezni a kollégáim jellemét illetően… hogy nem hagyom, hogy a családom a rossz utat kövesse, és… - Scorpius egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, s belenézett a lány aranyfényű szemeibe. Talán nem is lenne olyan rossz ötlet, talán még jól is sülhet el a dolog… – és a legfontosabb, hogy sose veszítem el a fejemet, és soha, de soha nem csókolok meg egy Pottert nyílt színen. – A fiú kinyújtott karokkal a sövénynek támaszkodott, bekerítve, csapdába ejtve így a lányt. A távolság milliméterekre csökkent kettőjük között. - Csak ha ő maga kifejezetten erre kér, illetve ha netán engedélyt ad rá…

Lily érezte, ahogy Scorpius forró, édes lehelete már a nyakát, és az arcbőrét súrolta. - És ha egyenesen felszólít rá? – suttogta vágyakozón, kipirulva, tágra nyílt szemekkel.

- Mit is mondtál… Lily? A szabályok csak arra valók, hogy megszegjük őket? – zihálta a fiú a boszorkány fülébe. – Ilyen szívesen még soha életemben nem tettem olyat, ami ellenkezik az elveimmel. 

A következő pillanatban Scorpius Lily bársonyosan puha, skarlátvörösre rúzsozott ajkaihoz hajolt, s hosszasan, szenvedélyesen megcsókolta. A varázsló egyik keze lassan a lány derekára simult, a másikkal pedig beletúrt a füle mögött göndörödő vörös fürtjeibe. Lily karcsú karjai Scorpius nyaka köré fonódtak, s azt kívánta bárcsak sose lenne vége ennek a varázslatos pillanatnak, bárcsak sose kellene felébrednie ebből a hihetetlen álomból, és hogy bárcsak örökké itt állhatnának ők így ketten a szakadó hóesésben…

- Most jöhetnék valami olyan süket dumával, hogy bocsáss meg, véletlen volt, meg ilyenekkel, hogy nem akartam – lihegte kifulladva a Malfoy fiú, s erőtlenül nekidőlt a bokorkerítésnek. – De mindez hazugság lenne. Vágytam rá, hogy újra megcsókoljalak, amióta már a Háromlábú macskában is… szóval érted, és még csak azt sem ígérhetem, hogy soha többé nem fog előfordulni, mert akárhányszor mellettem vagy, összezavarsz, képtelen vagyok koncentrálni, higgadt maradni, és… és… Lily, én… fogalmam sincs, hogy miért, hogyan…

- Scorpius – Lily először szólította a fiút a keresztnevén. – Én sem tudom, hogy miért, csak hogy már nem tudlak… - szédelegve hátrált a bejárati ajtóhoz felvezető lépcső felé, amelyen főnixmadár motívumokkal díszített virágtartók álltak. – Azt érzem, hogy nem tudok, és nem értek semmit.

- Egy randi holnap este? – kérdezte hirtelen Scorpius, miközben ellökte magát a bokortól, és az út felé hátrált. – Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet – köszörülte meg a torkát.

- Tessék? Egy randi? Holnap este? Hol? Mikor? – sodorta Lily hadarva, fejét rázva. - Hogy mi van?

- Szedd össze magad, Potter – eresztett meg egy flegma félmosolyt Scorpius, mint aki jól mulat a boszorkány zavarodottságán. – Holnap este hétkor itt vagyok érted!

- Hát… - harapta be a szája szélét a lány. – Rendben, nem bánom – fogadta el a meghívást.

- Jó éjt… Lily! – Scorpius vigyorogva intett Lilynek, majd megindult a sötét úton. – Jaj, és nyugodtan álmodj rólam – kiáltott vissza még távolodóban.

- Úgy lesz – rebegte maga elé Lily halkan, azután kinyitotta az ajtót, és remegő térdekkel bekóválygott a szülői házba.

Még akkor is Scorpius, és a fiú mézédes csókja körül járt az esze, amikor már mindenki más az épületben az igazak álmát aludta. Képtelen volt az ágyában maradni, így kiült a belső, széles ablakpárkányra, és nézte a csöndes utcát, és az átellenes oldalon álló villa holdfényben fürdő kertjét. Valami azt súgta neki, veszélybe sodorja magát, és talán másokat is, ha Scorpiust közelebb engedi magához, viszont azzal is tisztában volt, hogy képtelen lenne lemondani arról, hogy a fiúval lehessen. És Scorpius? Ő vajon, hogy érez most? Lily reménykedett benne, hogy a varázsló holnap eloszlatja a kételyeit, és hogy azzal még nem követ el nagy hibát azzal, hogy együtt vacsoráznak…