A Mágiaügyi Minisztérium Hagyományteremtő Télköszöntő bálja meglehetősen zajos és izgalmas véget ért, ennek ellenére az estét osztatlan sikerként könyvelhették el a szervezők. A váratlan halálfaló támadás után a meghívottak igyekeztek olyan gyorsan elillanni a leginkább egy csatatérre emlékeztető, rommá lepusztított helyszínről, amilyen sebesen csak lehetett.

A már majdhogynem álomba szenderült Malfoy kastélyban egy szempillantás alatt felpezsdült az élet, s az impozáns épület leginkább egy tébolyult hangyabolyhoz lett hasonló, amikor Astoria és Draco végül vendégeikkel együtt hazatértek Londonból. A családot szolgáló házimanók glédában állva, félelemtől csillogó szemekkel várták a ház asszonyának parancsait, majd szapora léptekkel eltűntek a konyhában, és a legutolsó polcig feltöltött éléskamrában. Astoria pezsgőt, egy kevés ebédről megmaradt hideg sültet, és süteményt hozatott, azután a márványoszlopokkal tagolt aulából a szalonba terelte a Zabini házaspárt, Barryt, és a Lestrange testvéreket.

A tágas, világos szalon a legkáprázatosabb helyiség volt az egész kastélyban. A terem tekintélyes méretei megkívánták a kissé robosztusabb bútorokat, így tökéletesen illett a barokkos pompához a hatalmas, puha bőrből készült, olívaszínű ülőgarnitúra. A fehérre festett falakon, magasan a rombuszforma ablakok felett vékony ezüst, és zöld bordűrök futottak körbe. A szalonban megcsodálható, gyönyörű tájképek nagyrészt a dúsan termő majorságot, és a hozzátartozó, sűrű fenyveseket ábrázolták. A festményeken vagy veszettül tépte a fák ágait az avarzörgető, őszi szél, vagy épp perzselte a lankás dombokat a nyári napsütés, attól függően, hogy milyen évszakban készítette az adott remekművet a mester. A helyiség tökéletes kényelmét már csak a kellemes, bágyasztó meleget árasztó márványkandalló tudta még teljesebbé tenni. Hiába tombolt odakint kérlelhetetlenül a tél, és hiába kergetőztek a hópihék az alattomos viharban, bent ebből semmit sem lehetett észrevenni.

Draco először töltött mindenkinek a jégbehűtött pezsgőből, majd ólomkristálypoharával a kezében, hanyagul lehuppant kedvenc fotelébe.

- Nem vagyok képes belátni, hogy lehettek ilyen ostobák! – dühöngött Blaise, miközben átvette az italt Dracótól. - Nyilvános támadást intézni Potter ellen, ráadásul úgy, hogy az egész rohadék auror kompánia is ott tobzódik körülötte! Eszeveszett barmok!

- Blaise, Drágám, kérlek, nyugodj már meg! – próbálta lecsillapítani haragos férjét Daphné. A hosszú, fekete hajú nő reszkető kezeit az ölébe ejtve, maga elé bámulva hebegett tovább. - Inkább ülj le mellém, és adj hálát Merlinnek, hogy egyetlen résztvevő sem sérült meg! Gondolj csak bele, hogy mekkora botrány lenne akkor!

- Mert így nem lesz, mi? – hördült fel a férfi. – Potter nem fogja annyiban hagyni az ügyet, erre mérget vehetsz!

- Attól még senkinek nem lesz jobb, hogy fel-alá szaladgálsz, és idióta módjára ordibálsz – fanyalgott kényeskedve Astoria. – Nem érsz el vele semmit, csak mind elszédülünk tőled! Jobban tennéd, ha inkább feltennéd magadnak azt az evidens kérdést, vajon nem lett volna-e előnyös nekünk, és a gyermekeinknek, ha esetleg sikerrel járnak ezek a… titokzatos halálfalók, és félreállítják végre az útból Pottert, meg a Weasley bagázst? – rebegtette meg kacéran hosszú szempilláit.

- Astoria, Édes, tudod, nekem az az érzésem, hogy te egyáltalán nem akarsz túllátni a puszta tényeken, tehát engedd meg, hogy egy kicsit felvilágosítsalak – válaszolt gúnyos fél mosollyal az ajkain Blaise. – Szerinted nem a mi fajtánk lesz az első, akit gyanúsítanak majd ennek a támadásnak az elkövetésével? Még tippelned sem kell, biztos, hogy így lesz! Van fogalmad róla, hogy a politikai helyzet bizonytalanságának milyen kellemetlen, és előre be nem látható kihatásai lehetnek az üzleti életre is? Ha csak a gyanú leghalványabb árnyéka is rám vetül, nekem végem, mint a varázspálcának!

- Ugyan már – legyintett nemtörődöm módon a szőke boszorkány, és a szájához emelte a pezsgős kupáját. – Nézd a dolog jó oldalát! Valaki alaposan ráijesztett a kis Túlélőre! - Kárörvendően felkacagott, s nyelve hegyével csábítóan megnedvesítette lilásra festett ajkait.

- Most meg miről beszélsz, Kedves Sógornőm? Te óriási tévedésben vagy – Blaise megkerülte az asztalt, hogy szembe állhasson Astoriával. - Véleményem szerint, jelenleg ennek az ügynek nincsenek… jó aspektusai. Potter egy fikarcnyit sem fog megijedni ettől az akciótól, viszont mindent meg fog tenni, hogy megtalálja, hogy ki áll a támadás mögött. Főleg, miután az egy szem lányát majdnem kilapította egy a Minisztérium plafonjáról lerobbantott csillár. Inkább rettentően dühös lesz, mintsem megszeppent, vagy megfélemlített. De még mindig ez az, ami kevésbé tölt el aggodalommal! – magyarázta ingerülten. - Ne is haragudj, de te tényleg nem vagy tisztában vele, hogy mennyit veszíthetek anyagilag, ha a világunk mindenféle értelmetlen csaták szintéré válik! Persze akármi is lesz a végkimenetele ennek az egészek, ti itt a kastélyban, Draco kincseskamrájának nem csekély vagyonával biztonságban vagytok. 

- Ó, hát, ha csak ez a gond, Blaise! – nevetett fel cinikusan Astoria. – Majd Draco ad neked kölcsön, ha véletlenül megszorulsz! Te magad mondtad az imént, nekünk nem számít a pénz… és valljuk be mindenféle fölösleges képmutató, álszent szemérmeség nélkül, hogy a megállapításod valóban helytálló. A mesés Malfoy kincstár nem apad el, amíg világ, a világ, és mivel te ennyire aggódsz… - A foszforeszkáló kígyóbőrruhába öltözött boszorkány egy elegáns mozdulattal Draco fotelének karfájára telepedett, s hozzásimult a férfi oldalához. – Soha nem hagynád pácban a szeretteidet, és a barátidat, ugye, Édes? – Astoria végigsimított Draco tarkóján, majd kecses, apró kezét óvatosan a férfi combjára csúsztatta, mire az alig hallhatóan felszisszent. A dohányzóasztal másik oldalán, a díványon ülő Dios tekintete még a megszokottnál is jobban elsötétedett, s dühösen villant, ahogy követte titkos szerelmének ezt a becsapós, intim mozdulatát. Mintha egy tőr hasított volna ki egy jókora darabot az amúgy is gyengélkedő szívéből.

- Meg kell, hogy mondjam, lekötelezel a nagylelkűségeddel, Astoria – sziszegte indulatosan, vastag, férfias szemöldökét megemelve Blaise. – De nem csupán erről van szó! Nem csak a gazdasági élet hanyatlása, és a hírnevemen esett csorba miatt fő a fejem, hanem egyszerűen féltem a családomat. Te valóban nem tartasz tőle, hogy milyen sorsa lesz a fiadnak, ha itt valami őrült kirobbant egy forradalmat? – szegezte Astoriának azt a kérdést, amit már Draco is több ízben firtatott.

- Nos, lehet, hogy akkor Scorpius végre olyan pozícióba emelkedhetne, ami származása, és képességei okán megilleti őt – válaszolt sejtelmesen a boszorkány. – Mintha csak Darcót hallanám! Ugyanolyan gyáva alak vagy te is, Blaise! Nem csoda, hogy ilyen remekül megértitek egymást – morogta zordan az orra alatt, miközben elfordult a varázslótól.

- Ne légy naiv, Astoria! Ha itt a jövőben valóban komoly harcok lennének, akkor már nincs esély rá, hogy a gyermekeink életét pusztán pénzzel megvédhessük. Ezt azért jó lenne nem elfelejteni! – szólalt meg komoran Draco. – De ezzel együtt, azt javaslom, egyelőre ne temessük el magunkat. - Komótosan felemelkedett a fotelból, újra teletöltötte a poharát, és töltött a barátjának is.  – Egyébként teljességgel osztom Blaise véleményét. A legfontosabb, hogy a közeljövőben is távol tartsuk magunkat a botrányoktól. Nem kétlem, hogy a birtokom, és a kastély az elsők között lesz, amit Potter átkutat. – Draco jelentőségteljesen nézett Astoriára, ő pedig büszkén felvetett fejjel állta a jéghideg pillantást. 

- Potter semmit sem bizonyíthat ránk – vágta rá túlságosan is sietősen Astoria. Arcáról egyszerre sugárzott a dac, és a sértettség, ugyanakkor az elszántság, és a megtörhetetlen magabiztosság is. A hangja határozottan csengett, és az egész testtartása túlfűtöttséget tükrözött. – Minden gyanú felett állunk! Az aurorok nyugodtan felforgathatják az egész majort, akkor sem találnak majd nálunk semmit. Különben meg egyáltalán nem értelek titeket! Úgy tesztek mindketten, mintha az valami képtelen szörnyűség lenne, ha végre, mi, az aranyvérűek lennénk hatalmon. Még mindig nem vagyok képes felfogni, miért tartjátok ezt bűnnek! – kérdezte Dracótól, és Blaise-től villámló tekintettel.

- Nem vagyok hajlandó újra, és újra elmagyarázni neked az okokat, Drágám – suttogta fojtott hangon Draco. Ezüstszürke szemei mélyrehatóan pásztázták felesége szoborszépségű vonásait, s közben keze dühösen ökölbe szorult.

Ezt a rémesen kínos szituációt végül Dios mentette meg, azzal hogy alig hallható léptekkel Astoria mellé osont, és finoman megérintette a nő vállát.     

- Későre jár! Azt hiszem, Divine-nak, és nekem lassan haza kellene mennünk… ha nem bánjátok! Astoria… – Dios óvatosan az ajkaihoz emelte Astoria hófehér kézfejét, s sokkalta hosszabban csókolta, mint ahogy azt az illendőség engedte volna, különösen mivel egy férjezett boszorkányról volt szó. Eközben Divine kecsesen, elegánsan végiglejtett a helyiségen, búcsúzóul egy-egy csábos mosolyt villantott a szalonban tartózkodó varázslókra, aztán arcon csókolta Astoriát, majd Daphnét.

- Blaise, mi is elindulhatnánk! – jegyezte meg sürgetően Daphné, s a férje mellé lépett. – Hosszú időbe telik, amíg hazaérünk, és én már most is úgy érzem magam, mint akin épp átgázolt a Roxfort Express – panaszkodott elgyötört hangon.

- Persze, Szívem, mehetünk - felelt szórakozottan a férfi. Letette a poharát a dúsan faragott dohányzóasztalra, s erős, férfias karját Daphné karcsú dereka köre fonta. – Astoria, ismét egy felejthetetlen élmény volt veletek tölteni ezt az estét! Draco barátom, látjuk egymást, amint lehet – udvariasan biccentett egyet, előzékenyen felsegítette feleségére a fekete csincsillabundát, majd mindannyian elindultak a boltíves tölgyfaajtó felé.

- Megtennéd, hogy meglátogatsz engem valamikor a napokban, Blaise? – súgta oda halkan Draco a sármos varázslónak már egy kicsivel később, a Zabini fogat mellett várakozva. A többiek még nem jöttek ki a kastélyból, így volt egy pár szabad percük kíváncsi tekintetek, és mindent halló fültanuk nélkül. – Valamit meg kell, hogy osszak veled, de csak négy szem között lehetséges nyugodtan beszélnünk. Szóval számíthatok rád?

- Mint mindig! – bólintott Blaise, s közben széles vigyor terült el az arcán. – Csak nem valami piszkos kis nőügy?

- Az – húzta el a száját Draco egy halvány mosolyra. - Nőügy… de nem úgy, ahogy gondolod! Érthető okokból most nem mesélhetek semmit!

- Rendben, Draco! – Blaise kezet nyújtott a szőke mágusnak. – Akkor, ha neked is megfelel, kedden délután meglátogatlak az irodádban. És… nagyon kérlek, légy óvatos a feleségeddel!  Félek, ebben a mai kis kalamajkában esetleg az ő keze is benne van! Te nem találod úgy, hogy a kelleténél egy kicsit lelkesebb volt, amikor a támadásról, meg erről a képzeletbeli hatalomátvételről zagyvált az előbb? 

- De – sóhajtott lemondóan Draco. – Azt hiszem, nagyon is… lelkes volt, ahogy te mondtad. Régóta figyelem őt, Blaise, és megőrjít a gondolat, hogy bármi köze lehet ahhoz, ami mostanában történik. Hogy őszinte legyek, a legcsekélyebb mértékben sem bízok meg benne… és a szándékai ártalmatlanságában sem.

- Jobb lesz, ha erről is inkább a Minisztériumban beszélünk majd. Itt, és most túlzottan veszélyes, ha érted, hogy mire gondolok… - figyelmeztette Blaise Dracót. – Igaz, én hoztam fel ezt a témát, de…

- Várlak bent! Azt hiszem téged sem fog hidegen hagyni az, amit ma este megtudtam. - Draco látta, hogy kinyílik a kastély díszes főbejárata, egymás után feltűnnek a vendégeik, és a felesége.

- Alig tudom fékezni magam, annyira felcsigáztál, Barátom - vigyorgott Blaise, s vidáman rákacsintott Dracóra. – Aztán csak óvatosan azzal a szépséges asszisztensnővel! Nem rossz a kicsike, én is jól megnéztem magamnak! De tudom a mi korunkban már az is nagy szó, ha otthon teljesíteni tud az ember, nem igaz?

- Na, menj már, Blaise, mielőtt megfürdetlek a hóba! – nevetett fennhangon Draco is, s barátságosan megveregette Blaise széles vállát.

- Oké – intett Blaise, s fellépett a lovas kocsi feljárójára. – De nem mond, hogy én nem figyelmeztettelek! 

Dios kelletlenül betessékelte húgát a fekete hintóba a Zabini család mellé, majd vetett még egy sokat mondó, sötét pillantást a lépcsőről integető Malfoy házaspár felé. Astoria megvárta, amíg a tesztrálok húzta fogat hátsó lámpásának fényét is elnyeli a ködfelhős erdő, aztán szélsebesen elviharzott Draco mellett, és becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

Draco magányosan ücsörgött a szalonban, és unottan lögybölte körbe a poharában maradék whisky-ét. A fülében folyamatosan ott csengtek Blaise szavai, és így, hogy egyedül maradt, újra végigjátszotta magában a bálon történt, váratlan eseményeket. Nem értette, hogy zavarodhatott össze minden ennyire hirtelen. A furcsa jelek Astoria viselkedésében, a halálfaló támadás körülményei, Pansy rejtélyes visszatérése, és az, hogy kiderült Perla a boszorkány lánya, túl sok, és megterhelő információ volt számára. Feltolta magát a kényelmes bőrfotelból, s a bárpulthoz cammogott, hogy ismét töltsön az ismerős ízű, erős alkoholból. A tudata megpróbált harcolni ellene, hogy megrohanják az fájdalmas emlékek, és hogy elfogadja, neki is főszerepet szánt a sors ebben az ördögi színjátékban, de nem sok sikerrel… Csak Astoria adhatott volna választ a sürgető kérdésekre, csak az ő szavai oszlathatták volna el kétségeit, vagy igazolhatták volna a rávetülő gyanút. Draco sietős léptekkel, s lobogó talárral felrobogott a kastély jobb oldali szárnyának hátsó csigalépcsőjén, majd befordult a felesége lakosztályához vezető hűvös, sötét folyosóra.      

Astoria takaros kis bársonydobozba rejtette a bálon viselt, csodás gyémánt ékszereit, utána fekete selyembe bugyolálta a halálfaló álarcot. Amikor lehajolt, hogy a szekrény mélyére dugja a maszkot, egy elégedett mosoly suhant át az arcán. Hosszú ujjai finoman végigsimították a hűvös anyagot. Hirtelen olyan pezsgő érzés kerítette a hatalmába, amit már nagyon régen nem érzett, és amit már időtlen idők óta vágyott megtapasztalni: a diadal, és a jól végzett munka miatt érzett felhőtlen öröm. Harry Potter szorult helyzetbe került a mai esti rendezvényen végrehajtott támadás kapcsán, bárki is állítja ennek az ellenkezőjét.

Draco váratlanul rontott be Astoria hálójába. Feldúltnak, s szokatlanul józannak látszott, pedig már jó pár pohárral legurított a torkán, amióta hazaérkeztek. A boszorkány a nyíló ajtó zajára felkapta a fejét, és egy pillanatig értetlenül bámulta a belépő férfit. Draco elegáns, fehér ingje hanyagul lógott a nadrágja korcára. A nyakkendőjét régen levetette, és a felgyűrt ingujj alól kirajzolódott az évek alatt elhalványult Sötét Jegy…

- Mit keresel itt, Draco? – kérdezte őszintén meglepve Astoria. – Narcissa nem tanított meg, hogy illik kopogni, mielőtt rátörsz valakire?

- Ez az én kastélyom, és az én birtokom, akkor, és oda megyek, ahová csak nekem tetszik – szűrte dühösen a szavakat Draco a fogai között.

- Ó, bocsáss meg, de nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen későn a hálómban találjalak – húzta el vékony ajkait a nő, s a fésülködő asztalához lépett. – Mit akarsz itt? – vetette oda udvariatlanul.

- Te voltál, ugye? A te műved volt ez az egész! – kiáltotta Draco fortyogva, s fenyegetően közelített Astoria felé.

- Nem értem, miről beszélsz. – A boszorkány elkapta a tekintetét a férje dühös arcáról, s a lehető legnagyobb nyugalommal elkezdte fésülni az ezüstkefével szőke hajzuhatagát. Draco egy darabig csendesen nézte Astoria vérforralóan közönyös ténykedését, majd odalépett hozzá, egyetlen, határozott mozdulattal kicsavarta a kezéből a kefét, s lehajította a parkettára.

- Hozzád beszélek, Astoria! Azt kérdeztem, hogy mi közöd neked a mai halálfaló támadáshoz? – Draco erőteljesen megragadta felesége csuklóját, s kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – És az igazat mond! Ne hazudj nekem, mert nagyon megjárod! Hallod, amit mondok?

- Ne fenyegess engem, Drágám! – suttogta Astoria vészjóslóan, s megpróbált kiszabadulni, de Draco hosszú ujjai bilincsként tartották fogva vékony csukóját. – Azonnal engedj el!

- Mond, hogy semmi részed sem volt abban, ami az éjjel történt – ordította magából ki kellve a férfi.

- Ez most valami új szexuális játék, Draco? – vigyorgott hamisan a varázslóra Astoria. – Meglepő tőled, de igazán tetszik! Olyan izgató, hogy komolyan mondom, rád sem ismerek! – nyelve érzékien végigszaladt Draco nyakán, majd gúnyosan felkacagott. – Mennyire szánalmas, és nevetséges vagy! – igyekezett eltolni magától Dracót, de a férfi olyan biztosan állt a lábán, mint akit odacövekeltek.

- Én nem viccelek – Draco hirtelen a mardekár zöld bársonytapétával bevont falhoz préselte a boszorkányt. Egyik tenyere Astoria kecses nyakára simult, a másikkal pedig odaszegezte a nő karját a feje fölé. - Ne akard, hogy az ellenségeddé válljak!

- Úgy látszik, ha gyűlölsz, akkor legalább képes vagy hozzámérni – vágta megvetően Draco arcába Astoria. – Csak ilyenkor vagy férfi, mi? Másképp már nem megy?

- Szóval ezt akarod? – kérdezte megemelt szemöldökkel Draco. – Arra vágysz, hogy férfiként viselkedjek veled? – A mágus ujjai - melyek eddig a nő nyakát szorították – elernyedtek, s lesiklottak Astoria ijedten ziháló mellkasára.

- Úgysem vagy képes megtenni – nevetett fel hidegen Astoria. – Az erőszak nem a te formád, Szívem!

- Ezt ne vedd készpénznek, Astoria! Elfelejtetted, hogy én is kaptam kiképzést a Sötét Nagyúrtól! – villantak sötéten Draco szemei.

Draco szabad tenyere végigszaladt Astoria formás combjának külső oldalán, majd újra felfelé indult a hosszú hálóing alól kibukkanó csupasz bőrön. Astoria már fekete selyemhálóingre cserélte a szépséges báli ruhát, és aranyló, göndör fürtjei előreomlottak a V-alakú dekoltázs vékony csipkeszegélyére. Draco vad mozdulattal felgyűrte a finom anyagot a nő kerek fenekéig, majd könnyedén feltépte a haló ruha hasítékát egészen a csípőjéig. A boszorkány halkan felsikkantott, s szemei egészen tágra nyíltak, miközben a férfi keze ismét a nyakára vándorolt. Draco gyilkos pillantása egy másodperc erejéig találkozott Astoria mérges, fagyos tekintetével, majd a hajába markolva rántotta magához a nőt. Durván, s követelőzően tapasztotta a száját Astoria vékony ajkaira. Dühödten csókolta, falta Astoria sápadt ajkait, harapásai mélyvörös nyomokat hagytak felesége nyakának sima bársonyán. Astoria már maga sem tudta, hogy a fájdalomtól, vagy a rátörő kéjtől nyöszörög. Szeretett volna beletúrni a Draco homlokába hulló ezüstös tincsekbe, de megmoccanni se tudott a rá nehezedő férfi súlyától. 

- Ezt volt minden vágyad, nem? – kérdezte Draco Astoria fülébe lihegve. – Hát most megkapod! – Kezével lesöpörte az Astoria pipereasztalán lévő parfümös üvegcsét, a kenőcsös tégelyeket, és az értékes ezüstvázát, melyben egy hatalmas, különleges fekete tulipán csokor illatozott. A tárgyak, és a virág hangos zörgéssel, csörgéssel zuhantak a padlóra. Draco az asztalhoz vonszolta a boszorkányt, s rálökte a halványzöld márványlapra. A bronzszínű, virágmintás rámával keretezett tükör a becsapódás erejétől megrepedt, s a széthulló, apró üvegszilánkok csúnyán felsértették Astoria gömbölyű vállait, s a lapockáját.                      

- A büdös franc essen beléd, te szemét – nyögte fájdalmasan Astoria. – Összeszabdalt ez a rohadt tükör! – bosszankodott elkínzott arccal. – Fejezd ezt be, hallod, Draco? Ne… ne, így nem akarom! – A boszorkány minden erejével ellenkezett, össze akarta zárni a lábait, de Draco, aki időközben megszabadult a nadrágjától, és az alsóneműjétől is, férfiasan keskeny csípőjével kíméletlenül a karcsú combok közé nyomakodott, és szétfeszítette azokat. Türelmetlenül ráncigálta le Astoriáról a fekete színű, francia csipkealsót, majd egy durva, hosszú lökéssel beléhatolt. Astoria velőtrázóan felsikított, s egyetlen fegyvereként hosszú, sötétzöldre lakozott köreit belemélyeztette Draco hátába… a varázsló erre belemarkolt Astoria combjának húsába, majd kissé megemelve a nő fenekét, közelebb húzta magához. Astoria erőtlenül Draco nyakába kapaszkodott, s megadóan kulcsolta át a lábait a férfi derekán…

Az aktus a valamikor intim együttlétekben összeszokottnak nevezhető páros között, mindössze néhány percig tartott. Draco kizárólag csak önmagára figyelt, csak az számított, hogy ő minél hamarabb a csúcspontra jusson. Amikor tomboló, fékezhetetlen szenvedélye a tetőfokára hágott, önző módon, már semmi más nem érdekelte. Legkevésbé, a felesége érzései foglalkoztatták. Astoria az áhított élvezet, és a gyönyör mindent elsöprő hullámai helyett sokkal inkább azt érezte, hogy úgy használták a testét, ahogy egy mocskos, útszéli rongy szajháét szokás. Draco heves, erőszakos mozdulataiban nem volt nyoma szerelmes, odaadó vágyakozásnak, vagy egy csepp gyengédségnek. Láthatóan egész végig csak az volt a célja, hogy megalázza Astoriát, és hogy valamilyen módon fájdalmat okozzon neki. Azt akarta, hogy úgy szenvedjen a boszorkány, mint egy családjától elkergetett házimanó, és hogy ő maga levezethesse felgyülemlett dühét, amit felesége iránt, és az egész elhibázott, tönkretett élete miatt érzett. Hideg volt, érzéketlen és kegyetlen. Pont, olyan kíméletlenül viselkedett Astoriával, amennyire véleménye szerint megérdemelte.

Draco nehezen nyerte vissza önuralmát, lihegett, alig-alig kapott levegőt. A vér még mindig az agyában zakatolt, száguldozott, és hirtelen olyan kimerültség zuhant rá, mintha életre-halálra szóló varázslópárbajt vívott volna az elmúlt pillanatokban. Szinte fel se fogta, hogy mit tett, és egyáltalán nem is akart arra gondolni, hogy milyen körülmények vezettek idáig. Mindkét kezével Astoria feje fölött az összetört, hűvös üvegre támaszkodott. Szürke pillantása találkozott felesége vádló, gyűlölködő tekintetével. Tántorogva ellépett a fésülködő asztaltól. Szédelegve kezdte el összeszedegetni szerteszét hagyott ruháit, s megkereste frissen bokszolt bőrcipőjét is. Astoria dölyfösen összepréselt ajkakkal, némán követte Draco tétova mozdulatait. A boszorkány sebeiből hajszálnyi, sötétvörös vércsíkok szivárogtak le enyhén kiálló kulcscsontjára, onnan pedig tovább a hálóruhájára. Mindig szépen, gondosan fésült haja most összeborzolva ragadt a tükörhöz. Draco kénytelen volt lehajolni, hogy felvegye az ingjét, mely az asztalról a padlóra hullott. Ezt a rövidke mozzanatot használta ki Astoria, hogy bosszút álljon. Remegő térdekkel lekászálódott a márványlapról, s Dracóhoz lépett. Alighogy a férfi felegyenesedett – kezei között az elegáns, fehér ruhadarabbal - a boszorkány tenyere élesen csattant arisztokratikus vonású arcán. Ezután egy darabig még farkasszemet néztek egymással, majd a nő karja újra ütésre lendült, de Draco még időben elkapta, s leszorította felesége csuklóját.

- Meg ne próbáld még egyszer! – sziszegte felindultan, s a kemény parkettára lökte a megtépázott külsejű Astoriát. – Undorodom tőled – förmedt rá a boszorkányra. – És boldog lehetsz… legalább annyira undorodom magamtól is!

Draco gyors léptekkel kimenekült a hálóból a folyosóra, így már nem is hallotta, ahogy az ajtó dörrenve becsapódott a háta mögött. Astoria nehézkesen a baldachinos franciaágyhoz kúszott, és összegömbölyödve lekuporodott az ágy lábához. Térdeit felhúzta a mellkasához, s közben úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Végeláthatatlan percek teltek el így, mire Astoria végre összeszedte magát, és nehézkesen feltápászkodott a padlóról. A pipereasztalához lépett, s belenézett a mozaikosra repedezett tükörbe. Lassan, finoman beletúrt átnedvesedett, kusza tincseibe, s hátrább igazította szalmaszínű hajszálait. Arcán a már megalvadt vér, undorító, koszos maszattá folyt össze forró könnyeivel…

Már hajnali három óra körül járhatott, mire Pansy Parkinson a minisztériumi bál után végül a hálójába vonult. Sejtette, hogy bármennyire fáradt is, egy szemhunyásnyit sem lesz képes aludni, azok után, ami az éjszaka folyamán történt. A régies villa, amelyben egy tekintélyes méretű apartmant bérelt, egy eldugott környéken állt, az egyik Abszolúthoz közel eső, kis mellékutcában. A macskaköveket már teljesen befedte a puha hótakaró, s a fagy gyönyörű jégcsapokkal csipkézte a dércsípte fák ágait.

Pansy a hálószobája ablakából tanácstalanul bámult ki a századforduló tájékán épült ház előtt kanyargó, csendes, és sötét utcára. Egy sötétkék, szív alakú bársonydobozkát tartogatott a kezei között, s már percek óta azon lamentált, hogy kinyissa-e. Végül felemelte a fedelet, s kivette a benne lévő, vékony aranygyűrűt. A finom ékszer középén, a kissé felnyúló, karcsú foglalatban egy értékes briliáns ragyogott. Elgondolkodva forgatta ujjai között az apró, régi ajándékot, s figyelte a drágakövön megcsillanó gyertyafényt. Szinte elképzelhetetlenül sok idő telt el azóta, hogy a boszorkány elhagyta Nagy-Britanniát, s a Voldemort és a Kis Túlélő közötti végső összecsapást követően elmenekült Franciaországba. Mégis oly tisztán élt benne múltjának minden egyes mozzanata, minden apró kis részlete, mintha csak tegnap történt volna. Mintha nem is röppentek volna el hosszú évek azóta az eljegyzési fogadás óta, amikor ez az értékes, pompás gyűrű először az ujjára került… Nem egykönnyen tudta kiverni a fejéből a Dracóval való találkozást. Hiába hunyta le szorosan a szemhéját, akkor is maga előtt látta a férfi meggyötört arcát, s szinte perzselte az az ismerős, ezüstös pillantás. Vajon csak képzelte, hogy Draco szemeiben fájdalom, és mélységes szomorúság tükröződött, amikor a bálon beszélgettek, és ő olyan elutasítóan viselkedett vele? Nem, az lehetetlen – futott át az agyán - hiszen láthatóan boldog házasságban él Astoriával, és van egy egészséges, felnőtt fiuk. Yaxley folyamatosan érkező, részletes jelentéseiben, melyeket a halála előtt írt, s amelyekben arról tájékoztatta Pansyt, hogy Mrs. Malfoy nagyszabású kereső hadjáratot készül megindítani a Cseppek megszerzésére, többször is említette, hogy Draco valószínűleg semmit sem sejt felesége kettős életéről.

Pansy arra lett figyelmes, hogy valaki halkan kopog szobájának ajtaján. 

- Igen? – szólalt meg, s lassan az íróasztalához lépett. Perla sétált be a helyiségbe, áttuszkolva báli ruhájának abroncsos szoknyarészét a fehérre mázolt, kétszárnyas ajtón. A hálót lágy krémszínű, szecessziós stílusban készült bútorokkal rendezték be. A süppedős szőnyeg, az ágytakaró, a padlóig omló virágmintás brokátfüggönyök a levendula színének halványabb-sötétebb árnyalataival tették még hangulatosabbá a szobát.

- Reméltem, hogy még nem alszol. Nem zavarlak? – kérdezte Perla, s közben átvágott a szobán, majd nagy lendülettel lehuppant a hatalmas franciaágyra. A lány figyelmét nem kerülte el, hogy amikor belépett a hálóba, Pansy sietősen lecsapta az ékszeres doboz bársonyfedelét, hogy ne láthassa, mit tart benne. Csupán egy pillanatra látta a szikrázó köves gyűrűt, amit azelőtt sohasem… Pansy zavarodottan bedobta az dobozt az íróasztalának legalsó fiókjába.

- Nem, dehogy. Te sosem zavarsz, Kislányom! – válaszolt kedves mosollyal Pansy. - Képtelen voltam lehunyni a szemem, túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy elaludjak. Felzaklatott a bál, és ez az egész halálfaló támadás. Csak annak örülök, hogy legalább téged biztonságban tudhattalak. Ugye, az a fiatalember, akivel táncoltál, ő Harry Potter fia volt?

- Igen, a neve Albus – bólintott egyetértően Perla. – De kérlek, ne vonj le messzemenő következtetéseket. Helyes srác, de túlságosan komolytalan, és fiatal is hozzám. – magyarázta vigyorogva.

- Nagyon reméltem, hogy ezt fogod mondani. Többször is összefutottam Potterrel az este, persze ő nem ismert fel, de arra nem jöttem rá, hogy kivel jött a rendezvényre – ráncolta a homlokát a boszorkány.

- A felesége, Ginny Weasley, és a barátaik, Ron és Hermione Weasley kísérte el – válaszolt Perla, s gyanakodva hozzátette. – Gondolom őket is ismered, mint ahogy Draco Malfoyt is.

- Mindannyian a Roxfortba jártunk, de nem mondhatnám, hogy túlságosan jóban voltunk a griffendélesekkel. Érdekes, sokáig azt hittem, hogy Potter végül Granger mellett köt ki, de aztán úgy látszik egyszer csak észrevette, hogy a Weasley lány odavan érte, és… összejöttek. 

- És… Mr. Malfoy? – kérdezett rá Perla, s mélysötét szemeit érdeklődve az anyjára emelte. – Ővele se voltál jóban?

- Nos, ez egy hosszú történet – felelt nagyot nyelve Pansy, s elfordult a lányától, az ablakok felé. – Legyen elég hozzá annyi, hogy Draco és én a legjobb barátok voltunk a Mardekár házban, de ez a kapcsolat teljesen megszakadt, amikor a családomat elvesztettem, és Franciaországba költöztem.

- Miért nem szóltál erről rögtön, amikor elkezdtem dolgozni a Minisztériumban, Anya? – tudakolta számon kérő hangsúllyal Perla. – Nem értem, miért kellett ezt is eltitkolni?

- Eszemben sem volt eltitkolni, csak egyszerűen nem tartottam fontosnak – hazudta szemrebbenés nélkül Pansy. – Talán nem akartam, hogy a múlt árnyai befolyásoljanak téged a szakmai karrieredben.

- Oh, Anya, hagyd ezt! – sóhajtott a fiatal nő, s tekintetét könyörgően a plafonra terelte. – Nem vagyok már gyerek, és valószínűleg meg tudok birkózni az igazság súlyával, bármiről is van szó!

- Perla, Édesem! – Pansy leült Perla mellé az ágyra, s keze rásimult Perla kézfejére. – Hidd el, csak a te érdekedben nem meséltem arról, hogy Draco és én évfolyamtársak voltunk. Abban reménykedtem, így magad dönthetsz róla, hogy milyen ember, és nem az én emlékeim alapján ítéled meg a főnöködet, vagy… bárki mást a varázsvilágban.

- Jól van, Anya! - mosolygott megbocsájtóan Perla. – Ne foglalkozzunk többet ezzel. - Óvatosan felállt a lila ágytakarótól, s álmosan ásítozva nyújtóztatta ki tagjait. – Megyek aludni, mert alig pár óra múlva találkozom Lily Potterrel.

- Szép álmokat, Perla – Pansy gyengéd jó éjt-csókot nyomott lánya homlokára, aztán kikísérte őt az ajtóig.

- Jó pihenést neked is, Anya!

Ahogy Perla elhagyta a hálót, Pansy a fürdőbe igyekezett, levetette a hosszú fekete csipkeruhát, majd sebtében lezuhanyozott, s egy könnyű sötétlila, szatén hálóinget öltött magára. Visszatérve a hálószobába, az ágyára feküdt, s újra átadta magát fájó és zavaros gondolatainak. Perla egyelőre nem ismerheti meg a múlt sötét titkait… Nem, addig semmiképp sem, amíg a helyzet nem biztonságosabb, mint jelenleg. Jobb, ha a jótékony, mindent elfedő homály továbbra is rejtve tartja mind a szép, mind a szörnyű emlékeket, és ha csak ő szenved mindattól, amit egykor történt. Az egyetlen, aki tudtán kívül kimeríthetetlen erőt adott Pansynak ahhoz, hogy véghezvigye, amit eltervezett, az a lánya, Perla. Ha a lány tudná a valóságot, talán nem értené meg, hogy miért nem beszélhetett, talán sose bocsátaná meg az édesanyjának, hogy ennyi éven át csökönyösen hallgatott. Nélküle nem lett volna értelme az életének… Azoknak a reménytelen hónapoknak, azoknak a végtelen éveknek, melyek végül egy meg nem élt sorssá fonódtattak egybe.