Negyedik fejezet: Négy próba

Lola16  2010.06.12. 15:15

Amikor, Harry a kilincshez akart nyúlni, egy, nem épp kedves szöveg jelent meg az ajtón.
"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!"
A fiú vett egy mély levegőt és elfordította a zárat.
Amint Harry belépett az ajtón, abban a pillanatban teljes sötétség lett mindenütt, a vas ajtó pedig bezárult mögötte. Lassan lépkedett előre, valahogy nem akart esni egy nagyot. Ám ahogy két lépést megtett, abban a pillanatban négy fáklya meggyúlt és bevilágították a helyiséget. Bútorok nem voltak csak üres térség. A fáklyák tüzének színe barnás árnyalatú volt, akárcsak maga a szoba falának színe. A fiú látott valami furcsa alakot a szoba falának közepén. Ahogy közelebb ment, valami furcsa borzszerű állatkára ismert benne és ekkor rögtön rájött a tényekre.
- Szóval, ez Hugrabug szobája - mondta ki hangosan is.
Ahogy ezt kimondta, az állat a falon, mintha meghajolt volna és közvetlen ezután betűk kezdtek kirajzolódni. Hamarosan egy egész mondat volt olvasható a levegőben.
“Ha élni akarsz, nem elég jámbornak lenned, jámborrá kell tenned a szörnyeteget is!”
Harry csak reménykedni mert, hogy ezt most nem kell szó szerint értenie, de még mielőtt ezen tovább rágódhatott volna, a mögötte lévő fal felemelkedett és megjelent egy hatalmas oroszlán. De nem egy hétköznapi oroszlán volt. Vagy háromszor nagyobb, mint egy átlagos példány. Az állat szemei vörösen lángoltak, hatalmas fogait  villogtatta.
Harry előkapta a pálcáját, bár nem igazán tudta, hogy erre a lényre mégis miféle átkot használhatna. Az állat lassan közeledett, majd egy kis távolságot hagyva a fiútól, karmait kieresztette, hátralendült és ugrásra készen várt. Harry tudta, hogy csak egy lövése lesz, mert ha elvéti, ez a szörnyeteg darabokra szedi. Végül előre szegezte a pálcáját.
- Sectumsempra! - kiáltotta, de hiába. Eltalálta ugyan az oroszlánt, de azt még csak meg sem karcolta. Egyszerűen lepattant róla az átok. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy rendesen felbőszítse az állatot. A macska hátrarugaszkodott és rávetette magát Harryre. De azért a fiú sem volt éppenséggel híres arról, hogy könnyen ellehetne intézni. Hála az aurori tapasztalatainak, ügyesen félre ugrott előle. Mivel úgy vélte veszteni valója már nem igen van, elkezdte esztelenül küldözgetni legjobb átkait, de a nagymacskán semmi sem fogott. Végül rájött mi a hiba. “Ha élni akarsz, nem elég jámbornak lenned, jámborrá kell tenned a szörnyeteget is!” - idézte fel magában.
- Tehát nem megölni kell a szörnyet, hanem meg kell szelídíteni! De még is hogyan? - kérdezte magától kétségbeesetten.
Hirtelen, egy ötlettől vezérelve, kötelet varázsolt a csapkodó jószág nyakába, majd felmászott annak segítségével a hátára. Az oroszlán le akarta dobni a fiút a hátáról, de nem sok sikerrel. A szörnyeteg csapkodott, kapálózott, végül megelégelve a helyzetet a fejét kezdte a falba verni, félő volt, hogy az épület menten összedől, de a legváratlanabb pillanatban, a szörny kezdett lenyugodni. Imbolygott egy párat, feltehetőleg a komoly fejfájástól, majd nagy port csapva maga körül, hason elterült a földön. Harry nagy nehezen lemászott, a még fekve is két méter magas monstrum hátáról. Kicsit hátrébb húzódott óvatosságból, de feleslegesen. Az oroszlán újra kinyitotta a szemeit, melyek most már zöldek voltak, majd gyengén, alig láthatóan meghajolt Harry előtt.
A fiú hirtelen csak pislogni tudott, alig akarta elhinni, hogy sikerült. A szörny nyújtózott egyet, megrázta bozontos sörényét, majd hirtelen egy vörös, édes kiscicává változott. A macska nyakában, egy kis fiola lógott, melyben kékes színű lötty volt. Az állat lassan odasétált Harryhez. Mancsaival lehúzta a nyakáról a fiolát, és fejével Harry lábához tolta. A fiú leguggolt és kezébe vette a piciny üvegcsét.
- Nekem akarod adni? - érdeklődött a férfi, ujjai között forgatva a fiolát.
A cica lassan bólintott egyet. Lassan elsétált a fiú mellől, majd még egyszer hátrafordult, rákacsintott Harryre, aztán elrugaszkodott. Hirtelen előreugrott, majd a levegőben eltűnt, mialatt Harry úgy érezte, mintha megváltozott volna körülötte a szoba. Minden újra elsötétült. A fiú gyorsan a nyakába akasztotta a fiolát és várta hogy mi következik.
Lassan sétált két lépést, majd ismét meggyúltak a fáklyák, melyek ezúttal kék színben izzottak és a fal közepén egy nagy, kék holló csapkodott a szárnyával.
- Tehát, jöjjön hollóhát! - húzta el a száját.
Alig, hogy kimondta, ismét megjelent egy újabb felirat a levegőben.
“ A nyers erő itt mit sem ér már, fejed kell, hogy tovább jussál! “  
- Szuper! Szóval most ön egy jó kis Hermionének való feladat! - morogta.
A következő pillanatban, szörny helyett újabb szöveg jelent meg a falon.
“ Fent lakom az égen, melegít a fényem, sugárból van bajszom, este van, ha alszom.”
- Ezt most ki kéne találnom? Na, jó! „Fent lakom az égen” - ismételte- Az valami égitest! „ …fényem, sugarából..” Hát persze, ez egyszerű! A megoldás: Nap! - mondta boldogon.
A holló, mintha elmosolyodott volna, aztán újabb felirat jelent meg.
„Szürke szárnyú nagy madár, szürke lesz a nagy határ, ha ősszel a földre száll.”
- Na ne! Még egy?! „Ha ősszel a földre száll”  Milyen madár az ami ősszel…Várjunk csak ez így túl egyszerű. Talán nem is igazi madárról van szó! „…szürke szárnyú…szürke lesz a nagy határ…”
- Valami amitől szürke lesz a nagy határ…megvan! A megfejtés:köd!
A madár bólintott, majd a fal lassan elkezdett felemelkedni, utat engedve Harrynek.
- Ez könnyen ment! - sóhajtotta, majd lassan átsétált a következő terembe. Amint átért, a fal lecsukódott.
A fáklyák ezúttal is meggyúltak, és most vörös-arany színben pompáztak.
- Ajaj! - csúszott ki, Harry száján, ahogy ezt kimondta a ruhája harci ruházatra váltott, a kezébe pedig egy nagy kard került.
- Hát ez tényleg, nagyon rossz jel! - mint egy megerősítés, a szöveg ismét megjelent a levegőben.
„Légy bátor, mint az oroszlán!” 
- Na jó, Harry! Szedjük elő Griffendéles énünket! - motyogta magának.
A vele szemközti fal, hirtelen felemelkedett. A homályban, ami a túl oldalon volt, nem nagyon tudta ki venni, hogy mi van ott, de a nagy fekete alakot tisztán látta, ami semmiképpen sem volt jó jel.
Ahogy az alak előjött és Harry végre teljes valójában megláthatta, még a vér is megfagyott az ereiben. Egy félelmetes, kb. 5 méter magas szörnyeteg volt az. Testét szürkésfekete szőr borította, voltak vagy 35 cm-es karmai, mind a négy lábán, sörénye hosszan hullott a lény vállaira, a feje leginkább egy farkaséhoz volt hasonlítható, okkersárga szemei pedig éhesen villogtak a fiú felé.
- Jól van! Jó kutya…vagy nem tudom mi! - próbált, Harry nyugtató hangot megütni, bár jól tudta, hogy egy ilyen szörnyet nem lehet csak úgy megszelídíteni. Ahogy azt is, hogy ebből vérengzés lett, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy ki fog több vért elszenvedni. Gyanította, hogy inkább ő. Nem volt több ideje filozofálgatni, mert a szörnyeteg támadásba lendült.
Pikkelyes farkát, Harry felé lendítette és, bár az első egy-két csapást, még a fiú csak-csak kikerülte, de egyre jobban fáradt, a sok ugrándozástól és végül a lény célba talált. A férfit a mellkasán érte az ütés. Érezte, hogy egy pillanatra nem kap levegőt, majd egy szúró fájdalmat. Kezét a tüdejére szorítva, nagy nehezen feltápászkodott és igyekezett kiélesíteni látását. A bestia ezúttal karmaival támadott. Harry meglendítette a kardot, ami végül levágta a szörny egyik karmát. Ettől az csak még dühösebb lett. Újult erővel csapott le, Harryre. A fiú érezte, hogy a lény, felszakítva a kemény páncélt, a hasába vájta éles karmait, majd a falhoz lökte őt. Harryben egy pillanatra megfordult a gondolat, hogy egy ilyen szörnyeteg ellen semmi esélye és feladja. De ekkor eszébe jutott, hogy miért is van itt. Ginny miatt ki kell tartania. Ismét feltápászkodott a földről, és felemelte a kardot.
- Gyere te bestia! - nézett hidegen, a gyilkos szempárba.
A szörny szeme megvillant, és Harry felé kezdett rohanni. Ledöntötte a fiút a lábáról és mancsai közé szorította. Kinyitotta száját, kivillantva éles fogazatát. Harry nem tétovázott tovább. A kardot beledöfte a szörny mellkasába, baloldalt, oda ahol a szívét sejtette.
A szörnyeteg dühösen felordított, majd néhány pillanatnyi élet-halál küzdelem után, nagy port kavarva maga körül, oldalra borult, néhány centire elkerülve a fekvő,
 Harryt.
A fiú, a portól köhögve feltápászkodott, mialatt hasát fogta, mely erősen vérzett. Eltűnt róla a páncél ruházat, és így még inkább láthatóvá vált, hogy a seb nagyon mély.
De nem érdekelte. Jelenleg csak az számított neki, hogy végig menjen az összes próbán, és visszakaphassa végre szerelmét. Ez mindent megért neki.
A szoba ismét megváltozott. A szörny teteme eltűnt, a színek pedig felvették a zöld-ezüst árnyalatot.
- Mardekár! - sóhajtott, Harry.
Egy zöld kígyó, körbe kúszott a falon, majd megjelent a felirat a levegőben.
„ Az léphet innen tovább, ki nyelvemet is érti. Ha te nem tartozol ezek közé, próbálkozni kár, hisz végül elfogyaszt majd  a sok sirály!”
Harry csak nézte a folyamatosan elhalványuló mondatot, és gondolkodott. Vajon pászaszó szükséges, ahhoz, hogy tovább mehessen. De hát, ha valakinek nincs ilyen képessége, akkor hiába jött el idáig. Hol a csapda?! Ez túl egyszerű!
Rövid tépelődés után, úgy gondolta nincs veszteni valója, így az ajtó helyére egy kígyót képzelt.
- Engedj tovább! - sziszegte, és komolyan meglepődött mikor a kígyó felszisszent és a kapu kinyílt.
A fiú, csak egy nagy fehérséget látott, majd arany betűk jelentek meg a levegőben.
„ Vándor, ki erre tévedtél, ha célod elég nemes, lépj be bátran és ismerd meg a végtelenséget! ”
 Harry elindult előre és, ahogy belépett a fehérségbe, az ajtó hirtelen eltűnt mögüle, és nem maradt más csak az üres tér. Aztán ahogy egyre tovább ment, kezdtek kirajzolódni előtte fák, kis patakok, virágok…mint a paradicsom. Ezt jutatta a elsőre, Harrynek eszébe ez a csodálatos hely.
A lába előtt hirtelen megpillantott valami ezüstösen csillogó dolgot. A kezébe vette és érzete, hogy a valami puha akár a selyem. Olyan volt mint egy dús fonal. A kezébe vette és, ahogy haladt előre úgy szedte össze a furcsa anyagot. Már volt van két méter belőle a kezében, mikor hirtelen megtalálta a forrását. Egy hosszú, fehér hajú, ráncos öregemberrel találta szemben magát. Harry szégyenkezve jött rá, hogy a férfi hosszú szakállát tartja a kezében. Ijedten ejtette ki a kezéből, de aztán látta, hogy az öregember mosolyog és ettől a félelem is elszállt.
- Tényleg eljöttél!- mosolygott az öreg.
- Hogy érti azt, hogy tényleg?!
- Egy madárka azt csicseregte nekem, hogy ma végre, több száz év után látogatóm lesz!
- Ezt a madárkát, véletlenül nem Albus Dumbledore-nak hívják?- kérdezte, Harry.
A férfi csak elmosolyodott.
- Maga, Wheithair?
- Személyesen! Te pedig, Harry Potter! - nem kérdés volt, hanem tény megállapítás.
- Igen! Tudja, azért jöttem, mert…
- Nem az a kérdés, hogy miért jöttél, hanem az, hogy miért volt szükséges megtenned azt, hogy ma ilyen akadályokon kelljen keresztül menned, csak, hogy kérhess tőlem valamit! Inkább erről mesélj!
- A fiam…A történet valójában majdnem másfél évvel ezelőtt történt, amikor a terhes feleségem autóbalesetet szenvedett, és…
- A  feleséged elvetélt! - fejezte be helyette, Wheithair. - Nem értetted meg a kérdésemet! Én jól tudom, hogy miért jöttél ide hozzám, azt is tudom mi okozta. Én arra vagyok kíváncsi, hogy mi vitt rá, hogy ilyen szörnyűségeket tegyél a nővel, aki miatt kis híján ma megöletted magad. A sebesüléseid is erre mutatnak. De nem volt benned sokáig bizonytalanság. Abban a pillanatban, hogy szerelmed arcát felidézted magadban, erőd a kétszeresére növekedett. Ha valaki így képes szeretni, hogy tud oly gonosz dolgot művelni, melyet te tettél vele?! Erre válaszolj nekem! - hangja már egészen vádló volt, és Harry jogosnak is tartotta.
- Szenvedtem, a fiam elvesztése miatt! Mindemellett féltem őt közel engedni magamhoz, mert attól rettegtem, hogy újra teherbe esik, és minden megtörténik ismét. Azért volt szeretőm, hogy legyen erőm neki nemet mondani. Ha mással voltam, rá gondoltam. Mindig.
- Büntetted őt, egy olyan döntés miatt, amit te hoztál meg! - hangja egyre keményebb lett.
- Micsoda?!
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! Miért is halt meg a gyermek?!
- Maga honnan tudja, hogy…
- Én kérdeztem előbb! Emlékezz csak vissza, hogy aggódtál a szerelmed életéért! Úgy féltél, hogy elveszíted őt, hogy olyan döntést hoztál meg, amit később megbántál!
Harry elnézett a kis patak felé, és még a benne fickándozó halakat nézte, eszébe jutott a szörnyű nap a kórházban.

Másfél évvel ezelőtt:

Harry le-fel járkált, Ginny kórterme előtt. A patrónust már elküldte a többieknek, de még senki nem érkezett meg. Borzasztó fájdalom gyötörte. Nem akarta még a gondolatát elfogadni annak, hogy megint elveszítsen valakit, akit szeret. Ginny volt a családja…az élete. Nélküle úgy érezte képtelen lenne élni. Belehalna, ha elveszítené.
Érezte, hogy valami forró folyik végig az arcán. Nem tudta, mikor kezdtek folyni a könnyei, de nem is érdekelte. Egy percig sem akarta titkolni, mennyire fáj neki ez az egész.
Váratlanul, kinyílt a kórterem ajtaja és kilépett egy fiatal gyógyító. A férfi rögtön odaszaladt hozzá.
- Hogy vannak?- kérdezte.
- A magzat állapota stabil…- mosolyodott el kissé a nő - megvizsgáltuk, és elképesztő, de minden rendben van vele.
- Jaj, de örülök! - sóhajtott, Harry. - Na és a feleségem? - a gyógyító elkomorodott.
- Az ő állapota sajnos rendkívül válságos! A kicsi elveszi tőle azt a kis életerőt is, ami még megmaradt neki.
- Nem lehet igaz! - suttogta, Harry sápadtan. Szemeit ismét könnyek égették. - Mit tehetünk?!
- Bizakodhatunk, mert sajnos jelen pillanatban a kicsi miatt nem tudunk neki bizonyos bájitalokat adni, az méreg lenne a kicsinek, és így nem tehetünk érte túl sokat. Sajnálom!
- Tehát, ha a baba nem lenne, akkor meglehetne menteni?! - kérdezte, Harry lehunyt szemekkel.
- Nagyobb eséllyel indulna, mindenképp! - suttogta a nő.
- Kérem, had menjek be hozzá egy kicsit!
- Rendben! De csak öt perc! - Harry  bólintott, a gyógyító pedig kinyitotta neki a kórterem ajtaját.
A férfi leült Ginny mellé, megfogta az egyik kezét, és könnyű csókot lehelt rá.
- Ginny, édes kicsi feleségem! - suttogta- Kérlek bocsáss meg nekem. Nem tudom képes leszek-e valaha is a szemedbe nézni, mert most készülök elkövetni életem legnagyobb önzőségét! Nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy elveszítselek téged! Kisbabánk lehet még, de  téged nem veszíthetlek el. Nem bírnám elviselni. Bocsáss meg, hogy nem vigyáztam rátok, úgy ahogy megígértem! - Fejét, Ginny hasára hajtotta és sírni kezdett. Zokogott akár egy kisfiú.
- Bocsáss meg, de a két rossz közül, a kevésbé rosszat választom. Ne haragudj, kicsikém! - puszilta meg a lány hasát.
- Uram! - szólt, szomorúan a gyógyító. - Biztos ezt szeretné?
- Igen! Nincs más választásom! - mondta elgyötörten, majd felállt. Letörölte a könnyeit, aztán minél magabiztosabban az ápolóra nézett.
- Tegyék, amit tenniük kell! - mondta, a férfi.
- Rendben! Itt marad, vagy…
- Nem! - szólt közbe - Ezt nem tudnám végig nézni. Ahogy megölik őt.
- Nagyon sajnálom, uram! Tudom, hogy fájó lehet ilyen döntést meghozni.
- Nem. Fogalma sincs, és őszintén kívánom, hogy ne is legyen soha! - mondta halkan, majd lassan kisétált a kórteremből.


Harry csak várt és nézte, Ginny kórtermét. Halványan sejtette, hogy a javasasszony a bájitallal, amely megszakítja majd egy kis élet létét, de úgy tűnt neki, mintha legalább is órák teltek volna el azóta.
A fájdalom késként hasított a szívébe. Mikor legközelebb hazamennek, ismét csak ketten lesznek. A kisbaba, akire úgy várt, már a múlté. Mindez, Ginny felelőtlensége miatt. A szerelme elvesztése iránt való félelmet, valami új érzés váltotta fel. Harag? Igen. Pontosan az. Bár a férfi kissé megrendült ettől az érzéstől, de mégis jogosnak vélte.
Nyílt a kórterem ajtaja és a gyógyítók, sorban kiléptek rajta.
A javasasszony jelentőségteljesen ránézett, Harryre, majd tovább sétált.
A férfi lehajtotta a fejét. A gondolatai teljesen összekuszálódtak. Nem értette a saját gondolatait. Maga sem értette miért, de visszataszítónak találta a gondolatot, hogy  bemenjen a feleségéhez.
Hirtelen érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Amikor felnézett, megpillantotta, Ron szomorú tekintetét.
- Hogy van? - kérdezte Hermione, aki Ront karolta át.
- Helyre jön. - hangja, olyan közömbös volt, hogy még maga is megijedt tőle.
- Valami baj van, Harry? - kérdezte, Ronald.
- Szerinted? - hangja cinikus volt, és barátságtalan.
- Jól van, értem, hogy aggódsz Ginnyiért, de azért ez a hanghordozás… - méltatlankodott, Hermione.
- Elvesztette a kicsit! - szólt közbe, halkan a fiú.
- Merlinre! - suttogta, Hermione.
- Ginny tudja már? - kérdezte, Ron.
- Még eszméletlen. - válaszolt, Harry.
- De hát, hogy történt? - kérdezte, Hermione.
- Át akart jönni az úttesten, épp mikor egy kocsi befordult és…a nagy ütéstől, ami a hasát érte, elvetélt.
- Ezt, Ginny nagyon nehezen fogja feldolgozni! Szegény húgocskám! - nézett, szomorúan, Ron, a lány kórterme felé.




A jelenben:

- Nem bántam meg! - mondta, Harry, miután kiragadta magát az emlékek tengeréből. Észrevette, hogy a szemében, az emlékek hatására könnyek csillognak, ezért gyorsan letörölte őket.
- Szóval, nem bántad meg?! Akkor miért bántottad őt?!
- Nem szándékosan. Már mondtam. Attól féltem, hogy újra teherbe esik.
- Hazugság! - hangja, olyan kemény volt, hogy Harry kissé megijedt. - Jól tudod, hogy számtalan lehetőség adódhat, a gyermek megfoganásának megelőzésére! Próbálod elterelni a tényeket!
- Talán igaza van.
- Akkor, mondd el a valódi félelmedet nekem!
- Haragudtam rá, ami miatt ma bűntudatom van! Annyit bántottam, pedig a férjeként mellette kellett volna állnom, a legnehezebb pillanataiban erősebbnek kellett volna lennem, hogy rám támaszkodhasson! Lelki támaszt kellett volna adnom neki, nem pedig elfordulnom tőle! Nagyon szégyellem, de szeretném helyrehozni!
- Ez nemes dolog! De vannak dolgok, amiket nem lehet helyrehozni!
- Szóval, nem tud nekem segíteni?! - Harry hangja, nem dühös volt, hanem kétségbeesett.
- Mit tennél, ha azt mondanám, hogy nem? Feladnád a küzdelmet, és visszavinnéd a feleségedet a kórházba?
- Nem. Akkor találnék más módot! - hangja őszintén csengett.
- Hm. Kétségtelenül rendes fiú vagy te. Nem tudom mi vihetett rá, hogy, ilyen szörnyűséget kövess el a szerelmed ellen. Meggyőződésem, hogy nem mondasz  el nekem mindent. - nézett, jelentőségteljesen a fiúra.
- Miért titkolnám, hisz tudna róla.
- Nem vagyok gondolat olvasó! - kuncogott az öregember. - Én nem láthatom, hogy mi játszódik le benned, csupán a tetteidet, melyek teljesen érthetetlen lépések voltak a részedről.
- Lehet.
- Ugyan fiam. Mi veszteni valód van? Ha azt akarod, hogy segítsek neked, akkor mondd el!
- Furcsa, hogy erről nem tud semmit! Na jó…nem bánom, elmondom! - sóhajtott.
Harry ismét kiválasztott magának egy pontot, a gyönyörű tájon és hagyta, hogy az emlékek ismét átjárják.
- Ahogy a dühöm fokozatosan elpárolgott, úgy tört elő belőlem ismét az aggodalom és a féltés. - kezdett bele a fiú - Aznap este, a láthatatlanná tévő köpeny alatt visszamentem Ginnyhez. Amikor azonban beértem a Mungóba, megpillantottam a folyosón, Ginny kórterme előtt, Draco Malfoyt. Ginny egyik orvosával beszélt. Látszott, hogy nagyon ideges és kíváncsi lettem.

Másfél évvel ezelőtt, Ginny kórterme előtt:

- Mi van a gyerekkel? - kérdezte, Draco. Harry a láthatatlanná tévő köpeny alatt, dühösen hallgatta.
- Ki maga, uram? - kérdezte, a javasasszony.
- Nem mindegy?
- Nem. Csak családtagoknak adhatok ki információkat a betegről.
- Én családtag vagyok. - hazudott szenvtelenül, Harry ökle pedig ökölbe szorult.
- Kétlem.
- Hogy mondta? - Draco, kezdett kijönni a sodrából.
- Nem hiszem, hogy családtag lenne. Ginny az egyik gyakornokom. Jól ismerem a Potter családot és magát még sosem láttam. Kérem távozzon!
Malfoy felemelte a varázspálcáját és a nő fejéhez irányította. Mielőtt a javasasszony megmozdulhatott volna, hirtelen furcsa fény tört elő a pálcából, a nő tekintete ködös lett. Látszott rajta, hogy fogalma sincs róla, hogy hol van.
- Mondja el, mi van a nővel és a gyerekkel! - parancsolta monoton hangon. Harry már épp közbe akart lépni, de végül a kíváncsisága - hogy Dracot miért érdekli, Ginny és a fia - győzött.
- A nő, jól van, de a gyerek meghalt. - mondta a nő. Harry szíve ismét összeszorult, ahogy az asszony kimondta, hogy a kicsi meghalt.
- Neeee! - üvöltött, Malfoy. - A rohadt életbe, ezért kinyír! - Harry egyre inkább összezavarodott.
Draco elviharzott, hátra hagyva a ködös tekintetű nőt. Harry, elszaladva az asszony mellett, csettintett egyet, hogy feloldja az átkot, majd gyorsan követte Dracot.
Malfoy, kiérve a kórház udvarára, pálcájával valami furcsa csillagszerű mintát írt le, majd a levegőben hirtelen megjelent, Lucius Malfoy feje.
- Apám, baj van!
- Mi történt, Draco?
- A Weasley lány egyben van, de a porontya belehalt a balesetbe.
- Mi? Ez lehetetlen.
- Pedig így van.
- A Nagy úr, végezni fog velünk, ha tudomást szerez róla! - Harry, megdermedt.
- Még nincs minden veszve, apám! Az a két őrült halálosan szerelmes egymásba, hamarosan újabb baba lesz majd a láthatáron!
- Remélem igazad van, mert, ha nem akkor az a te felelőséged! A te dogod volt, hogy szemmel tartsd a lányt! - azzal eltűnt.


Újra a jelenben:

Harry, kissé összerázkódott, ahogy arra gondolt, hogy a halálfalók, még Voldemort bukása után is szemmel tartották őket. Tekintetét, újra Wheithair felé fordította.
- Biztosra vettem, hogy Voldemort valamire felakarja használni a gyerekemet, csak azt nem értettem, hogy lehetséges ez, mikor már régen megöltem őt. Arra gondoltam, hogy talán van még valahol a világban egy horcrux, amit még nem találtam meg és ezért maradt életben az a szörnyeteg. De hiába minden kutatásom, nem bukkantam a nyomára. Próbáltam felkutatni, Malfoyt, de néhány nappal az eset után felszívódott. Ki tudja, talán Voldemort megölte őt. Nem tudtam, hogy pontosan milyen célja is volt a gyerekemmel, de bármi is volt, biztosan nagyon gonosz dolog volt. Muszály volt magamtól távol tartanom, Ginnyt. Ha közeledett felém, akkor minden igyekezetemmel azon voltam, hogy távol tartsam őt magamtól, ami nem volt épp könnyű dolog, tekintve, hogy mennyire szeretem. Úgy döntöttem, hogy meggyűlöltetem magamat vele, hátha akkor távol marad tőlem. Ezért szedtem fel mindenféle prostikat és hagytam hátra, olyan nyomokat amiből rájött, hogy megcsalom. És aznap…az öngyilkossági kísérletének estéjén, én is megundorodtam magamtól. Ginny képes volt. közeledni felém, annak ellenére, hogy hányszor csaltam meg, úgy, hogy tudott róla. Ezerszer megaláztam, és ő még sem fáradt bele abba, hogy szeressen. Akkor eldöntöttem, hogy más módot kell találnom. Azért mentem el aznap este, hogy véget vessek a függő női ügyeimnek. De sajnos… - hajtotta le a férfi a fejét. Nem bírta folytatni, mert a könnyek ismét égették a szemeit.
- Azt értem, hogy miért kellett őt távol tartanod magadtól. De azt nem értem, hogy miért ilyen durván.
- Azt reméltem, hogy el is hagy.
- Miért?!
- Mert, így már Ginny is veszélybe került. - Az idős varázsló lassan bólintott, majd mély levegőt vett.
- Őszintén szólva, nem látom akadályát annak, hogy segítsek neked. Azonban, van pontos fogalmad arról, amire készülsz?! - nézett felhúzott szemöldökkel, a férfire.
- Igen. - bólintott bizonytalanul, mintha csak nem értené a kérdést.
- Ebben nem vagyok egészen biztos!
- Tessék? Hogy érti ezt?!
- Időt utazni, nem éppen veszélytelen dolog. Egyetlen cselekedetünk mindent megváltoztathat és annak következményei lennének. Mégpedig súlyosak. Ahhoz, hogy a varázslat létre jöhessen, fel kell ajánlanod nekem valamit!
- Mi lenne az?
- A…boldogságod!
- Tessék?!
- Pontosan. Úgy érzem, hogy a lány nincs túl nagy biztonságban veled. Félő, hogy minden megtörténne újra, hisz nem bírnád ki tovább a feleséged nélkül. Nem tudnád, hogy ne legyél vele újra, és végül ismét teherbe esne. A végeredmény pedig az lenne, mint legutóbb!
- Mit akar ezzel mondani?!
- Szerintem erre magad is rájöttél, de elmondhatom hangosan is. Visszamehetsz e múltba, de csak azzal a feltétellel, hogy messzire elkerülöd a , lányt. Ginny nem fog rád emlékezni, de te őrá igen. Azonban, bármilyen késztetés is érzel rá, nem keresheted meg, vagy abban a pillanatban meghal.
- Mi?! De hát a bátyja mindig is a legjobb barátom volt. Bármikor összefuthatok vele véletlenül is.
- A dolgok megváltoznak körülötted. Semmi sem lesz ugyanaz, mint egykor. A teljes Weasley család eltűnik az életedből, mintha sohasem ismerted volna őket. De ha a sors azt akarja, hogy ti együtt legyetek, akkor a  véletlen úgyis az utadba sodorja, majd őt és ez esetben vele lehetsz, minden nemű következmény nélkül. Ezt ajánlom fel neked!
- De miért teszi ezt? Nem volt elég az a sok csapda?! - hangja kétségbeesetten hangzott.
- Az csak idejuttatott, de igazán teljesítened csak itt kell. Nézd, csak így tudom fenntartani az egyensúlyt. Te adsz, én adok. Ginny boldog élete a tiédért cserébe. Döntsd el, hogy megéri-e ez neked!
- Bármit megadnék érte, de nélküle az életem semmit sem ér!
- Ez a te döntésed. - mosolyodott el.
- Bízni a véletlenben, egy egész életen át, hogy újra felém sodorja az élet…ez maga a létező legszörnyűbb átok, ami érhet engem. Mind azon által, nincs olyan átok amit el ne viselnék érte! Rendben, legyen. - hangja sokkal magabiztosabban csengett, mint néhány másodperccel azelőtt. Wheithair, elismerően elmosolyodott.
- Helyes!
- Mit kell tennem?! - Az öreg varázsló, kezével Harry mögé mutatott. A fiú követte a tekintetével, a varázsló kezét. Egy hatalmas baldachinos ágy rajzolódott ki. Az ágyban
Ott feküdt, Ginny. Hosszú fehér hálóinget viselt, amiben úgy nézett ki, akár egy angyal.
- “ Igen, egy angyal.” És hamarosan, örökre elveszíti az ő gyönyörű angyalát - gondolta, Harry fájdalommal telve.