- Biztosan így döntöttél? Lemondasz a szerelmedről egy életen át, hogy ő rendbe jöjjön?! - kérdezte Wheithair halkan.

- Ez a lány már úgy sem az, akibe beleszerettem. A minimum azok után, amit vele tettem, hogy megadom neki a lehetőséget a boldogságra, egy másik férfi mellett, ha már én kudarcot vallottam. Mondja meg, hogy mit kell tennem! - nézett az öreg varázsló szemébe, ezúttal sokkal magabiztosabban, mint előtte.

- Nálad van a varázsital, amit meg kell itatnod vele.

- Nálam? Hogy érti ezt? - De ekkor hirtelen a lepillantott és meglátta a nyakában lógó furcsa löttyöt, amit a macska adott oda neki. Ránézett az öregemberre, aki bólintott egyet.

Harry a lányhoz sétált és letérdelt mellé. Ajkaihoz hajolva, gyengéd csókot lehelt rájuk, majd elhúzódott. Leakasztotta a nyakából az üvegcsét és kihúzta belőle a kicsi parafa dugót. Néhány pillanatnyi tétovázás után megbillentette a fiolát és az egész tartalmát a lány szájába öntötte. A férfi szemeit könnyek égették, ahogy lassan tudatosult benne, hogy néhány másodperc múlva örökre elveszíti élete szerelmét.

Könnyeivel küszködve nézett Wheithair felé, aki csak bátorítóan mosolygott rá.

A varázsló lehunyta a szemeit és valami halk varázsigét mormolt, amit Harry nem értett.

Ginny teste körül színes fények gyülekeztek, melyek hamarosan Harry testét is körülölelték. Wheithair még mindig lehunyt szemekkel és csak nem földöntúli hangon szólalt meg:

- Ismételd szavaimat, fiam! Én, Harry Potter, elengedlek téged, Ginevra Weasley és fogadom, hogy ettől a pillanattól kezdve, egy életen át, távol maradok tőled, nem kereslek téged, még akkor sem, ha szívem darabokra törik!

- Én…Harry Potter, elengedlek téged, Ginevra Weasley és fogadom, hogy ettől a pillanattól kezdve, egy életen át, távol maradok tőled, nem kereslek téged, még akkor sem, ha szívem darabokra törik! - ismételte ünnepélyes hangon, bár hangja megcsuklott.

- Legyen bár mily’ nehéz az élet, fogadalmam meg nem szegem, mert életed akkor végleg elveszem! - Harry nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, amikor rájött, hogy ez az ígéret, milyen jelentőséggel is bír. Ginny élete azon múlik, hogy ő elég erős-e ahhoz, hogy őt elengedje.

- Legyen bár mily’ nehéz az élet, fogadalmam meg nem szegem, mert életed akkor végleg elveszem! - tette meg esküjét. Az eskü olyan volt, akár a válás. Mint az esküvői fogadalom szöges ellentéte. Piszkosul fájt Harrynek, ha akarta volna se tudta volna tagadni ezt.

A lány teste fényleni kezdett, majd a fények szinte kinyúltak Harryért. A fiú egy pillanatra úgy érezte, mintha a fények összekötötték volna a lány szívét az övével, majd egy hirtelen robbanásszerűség és érezte, amint az összekötő szálak elszakadnak. Nem látott semmit, csak nagy fényességet. Váratlanul egy óra jelent meg a levegőben. Az óra mutatói hatalmas sebességgel kezdtek el pörögni. Halványan érzékelte, hogy a lány eltűnik és mintha körülötte is megváltozott volna a világ.

 

 

 

 

Harry feje borzasztóan fájt. Ismerős volt neki valahonnan ez a sajgás, de nem tudta volna megállapítani, hogy vajon honnan. Minél jobban magához tért, ez a fájdalom annál rosszabb lett. Hangot hallott a közelről, amik csak nehezen jutottak el a tudatáig. Igyekezett a beszélgetésre koncentrálni, hát ha az háttérbe szorítja a rettenetes fejfájást.

- Még mindig nem tért magához? - hallott meg Harry egy ismerős fiú hangot, de valahogy nem tudta beazonosítani az illetőt.

- Nem. Komolyan aggódom érte, mert egyre többet fáj a feje és szerintem ez nem normális. De tudod, hogy milyen makacs! - hallott ezúttal egy aggódó, lány hangot. Ezek a gyerekes hangok egyre ismerősebbek voltak számára, úgyhogy összeszedte magát és kinyitotta a szemét.

- Harry, felébredtél végre! - A fiú az izgatott hang forrása felé fordult. Megpillantott egy tizenéves, barna, kócos hajú lányt.

- Hermione! - jött a felismerés Harrytől és kissé meglepődött, kissé gyerekes hangján, amely mély férfias hangja helyett előtört belőle.

- Igen… én vagyok. Mond csak, jól vagy?! - kérdezte a lány bizonytalanul.

- Hát… igen, de kicsit furán érzem magam. Mi történt?! - És ekkor hirtelen - elfelejtve a fejfájását - minden beugrott neki. Visszament az időben… tényleg visszament az időben. El sem akarta hinni, hogy nemcsak álmodik. De ha iskolás időszakára jött vissza, akkor nem fogja tudni elkerülni Ginnyt. Kezdett nagyon kétségbe esni. Egyáltalán mennyi idős lehet. Hermione kinézetéből ítélve már igencsak az RBF évei végén járhatnak.

- Milyen évet írunk? - ült fel hirtelen, amitől egy kicsit meg is szédült.

- Te jó ég, valami tényleg nem stimmel veled, haver! - szólalt meg a Hermionétől nem messze álló fiú. Harry most már felismerte benne a még gyerek Neville-t.

- Talán az lesz a legjobb, ha idehívjuk…

- Hermione, kérlek. Akkor csak azt mondd meg, hogy hány éves vagyok! - szólt közbe Harry.

- Tizenöt. De miért kérdezed ezt tőlem? Lehet, hogy agyrázkódást kaptál, amikor elestél. - aggodalmaskodott Hermione.

- Dehogyis, nincs semmi bajom!

- Erre azért nem vennék mérget - kezdett már Neville is aggódni.

- Minden rendben, oké?! Most pedig húzzunk innen, mert utálom a gyengélkedőt - indult Harry az ajtó felé. Titkon azon reménykedett, hogy talán majd belefut Ginnybe anélkül, hogy keresné őt. Esélye lehetne helyre tenni a dolgokat és előre kezdeni vele mindent. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy viszont lássa a lányt újra, egészségesen. Persze ebben az évben, eredetileg Chóval járt és nem tudta, hogy még együtt vannak-e, de nem is érdekelte különösebben, hisz szakít a lánnyal és kész. Ami pedig Ginny pasiját illeti, amiatt sem aggódott, hisz a lány már elmesélte neki, hogy csak azért járt vele, hogy őt elfelejtse.

Megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb a nagyterembe érjen, mikor észrevette, hogy a mögötte lépkedő Hermione és Neville nyugtalan pillantásokat vetettek egymásra. Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy milyen régen találkozott Hermionéval és milyen szörnyű haragban váltak el. Megállt, lassan megfordult és szorosan megölelte a lányt.

- Te megörültél, Harry? - nyugtalankodott Hermone, aki - bár visszaölelte a fiút - nem tudta mire vélni ezt a hirtelen jövő szeretetrohamot.
- Talán...
- Nincs nekem semmi bajom - kuncogott Harry -, csak nagyon hiányoztál nekem!
- Napszúrást kaptál. Még is csak vissza kéne menni a gyengélkedőre! - folytatta Neville.

- Hiányoztam? Hisz el se mentem! Te tisztára meghibbantál!

- Lehet, de akkor is nagyon szeretlek, ugye tudod?!

- Öhm… igen, de fel nem foghatom, hogy mi ütött beléd!

- Az agyára ment valami az biztos! - értett egyet Neville, de most már ő is vigyorgott.

- Neville! - engedte el Harry a lányt. - Neked pedig köszönöm, hogy olyan jó barát vagy. Tudom, hogy évek múlva is számíthatok majd rád! - mosolygott a fiúra, aki csak bambán bámult rá.

Harry ismét elindult le a lépcsőkön, barátai pedig rövid tétovázás után végül követték.

Amint Harry belépett a nagyterembe, szemével rögtön keresni kezdte Ginnyt, de ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy csak a véletlen hozhatja össze őket, ezért gyorsan lenézett és leült egy asztalhoz. Hermione és Neville csatlakoztak hozzá. Harry kicsit furcsának találta, hogy Neville is ott ül velük, de nem zavarta különösebben. Pusztán kicsit furának találta, hogy Ronnal még nem futott össze.

Harry elvett egy csirke combot és megpakolta a tányérját krumplipürével. Bár nem volt túl nagy étvágya, a látszatot, hogy minden rendben van, fent akarta tartani.

- Hogy van a fejed, Harry? - szólalt meg váratlanul Hermione, aki csak egy kis desszertet szedett magának.

- Remekül. Egy kicsit elszoktam már attól, hogy örökké fáj! - mondta, mialatt szórakozottan turkálta az ételét. Észrevette, hogy két barátja megint aggódó pillantást vetettek.

- Miről beszélsz, Harry? Hisz napi rendszerességgel fáj a fejed! - adott hangot is értetlenségének Hermione.

- Igen, de sokáig voltam ájult és azalatt elszoktam tőle. - Harry is tisztában volt vele mekkora sületlenséget mondott és Hermione nézése is megerősítette ezt a gondolatát.

- Alig egy óráig voltál ájult!

- Hát úgy tűnik, hogy az elég volt! - Hermione már épp szólásra nyitotta a száját, de Neville megelőzte.

- Hagyd már, biztos csak kicsit összezavarodott!

Egy ideig csendben fojtatták az ebédet, de Harry nem bírta sokáig.

- Hol van Ron?

- Ki? - Hermione ismét zavart pillantást vetett Harryre.

- Hát Ron. Ronald Weasley!

- Nézd, Harry halványlila gőzöm sincs, hogy kiről beszélsz! Az talán valami Halálfaló, vagy mi?!

- Már hogy lenne az!? Hermione kérlek, ne szórakozz velem! - Harry hangja kétségbeesett lett, ahogy egy bajsejtelem kezdett megfogalmazódni benne.

- Miért szórakoznék? Tisztára rám hozod a frászt, Harry!

- Akkor hol van… bárki a Weasley családból?

- Miféle Weasley családból? Én nem ismerek semmilyen Weasley családot. - Hermione hangja őszintén csengett. Harry rettenetesen elsápadt. Wheithair szavai ott csengtek a fülében: “- A dolgok megváltoznak körülötted. Semmi sem lesz ugyanaz, mint egykor. A teljes Weasley család eltűnik az életedbol, mintha sohasem ismerted volna őket. “ A szavak hirtelen értelmet nyertek és mázsás súlyként nehezedtek Harry szívére. Legszívesebben üvöltött volna. Elszállt az utolsó lehetőség is, hogy viszont lássa imádott szerelmét. Tudta, hogy a lány és a családja bárhol lehet a világban, szívében pedig érezte is a fájó ürességet, amely csak azt jelezhette, hogy kedvese messzebb van tőle, mint ahol valaha is elérhetné.

Könnyek égették a szemét és nem bírta tovább. Felpattant és kirohant a nagyteremből, magára hagyva értetlen barátait.