Ezek  mindenhol  ott  vannak!

Harry otthagyta Ront, és az igazgató irodája felé indult. A második emeleten jobbra fordulva frontálisan ütközött a bambán vigyorgó Millicent Bulstrode-dal.

- Ó, bocs Millicent, nem láttam, hogy itt vagy.

- Ne is törődj vele, cukipofi - vigyorgott a lány.

Cukipofi? Tényleg cukipofinak szólított? - gondolta Harry. - Ez a lány biztosan nincs magánál.

- Hm, nos most mennem kell.

- Dumbledore-hoz, igaz? - Millicent kedvesen mosolygott rá. - Ó, Harry biztos nagyon aggódsz. Szegénykém!

Gúnyolódik velem? - gondolta a fiú. - Nem, annyira nem aggódom. Tisztában vagyok vele, hogy esetleg kicsapnak, de készen állok szembenézni butaságom következményeivel.

- Ó, olyan bátor hős vagy! - Millicent teljes nyolcvan kilójával a fiú nyakába vetette magát.

- Mi... Millicent... - nyögte Harry, aki majdnem összerogyott a lány súlya alatt. – Köszönöm az együttérzésedet, de eressz el, kérlek!

A lány vonakodva elengedte és felsóhajtott. - Nem értem, miért nem vettem észre már korábban, hogy milyen jóképű fiú lettél... egész Angliában senki másnak nincs ilyen gyönyörű zöld szeme... és az a szexi sebhelyed...

- Mi? - pislogott Harry. Most már biztos volt benne, hogy Millicent megőrült. - Nos kösz, azt hiszem... te is csinos vagy - mondta jobb ötlet híján.

- Csinos??? – sikkantott Millicent és újra a fiú nyaka köré fonta karjait, majdnem megfojtva őt. - Ó, drágám, édesem, imádott Trimágus Tusa Bajnokom! – búgta szipogva.

Magasságos ég, mit tettem? - hűlt el Harry. Ez a lány vagy holdkóros, vagy kétségbeesetten szerelmes belé. De hogy történhetett ez meg? És miért?

Hirtelen Mrs. Norris tűnt fel a sarkon. Meglátva Harryt, rémült nyávogást hallatott, és amilyen gyorsan csak vékonyka lábai bírták, elrohant az ellenkező irányba.

Millicent nem értette a macska viselkedését, de nem is törődött vele, csak az érdekelte, hogy minél szorosabban ölelje szegény Harryt.

- Figyelj, Milli, én...

- Ne beszélj, édeském! - tette ujját a fiú szájára.

Szent aranycikesz, csak nem akar megcsókolni? - émelygett Harry.

- Harry Potter, uram, Dumbledore professzor vár téged! - törte meg egy hang a kínos csendet.

- Jövök, Dobby – sóhajtott Harry megkönnyebbülten. Végtelenül hálás volt a házimanónak, hogy megmentette a Mardekáros lánytól, aki még mindig erősen emlékeztette a ’Viszonyom a Vasorrúval’ című Lockhart könyv egyik illusztrációjára. Harry ellökte Millicent karját és Dobby után futott.

* * * * *

Mély lélegzetet vett, és odalépett Dumbledore ajtajához.

- Izé, narancspor? - kérdezte a kőszörnyet.

Az ajtó nem mozdult.

- Bors bogyó? Csótány-csokor? Csoki kenguru?

Az ajtó még mindig nem nyílt ki.

Hogy várhatja el tőlem Dumbledore, hogy meglátogassam, ha nem is tudom a jelszót? - gondolta, amikor hirtelen hangos nyikorgással kitárult az ajtó és Hagrid lépett ki rajta.

- Harry, végre itt vagy! - mondta. - Dumbledore órák óta vár rád! Hol voltál?

- Ronnal voltam. Jut eszembe, mi az aktuális jelszó?

- Banánhajó - felelte a félóriás. - No, menj, ne várakoztasd az igazgatót!

- Nagyon ideges? – kérdezte aggódva a fiú. – Mit gondolsz, ki fog csapni?

- Á, miért csapna ki? – rázta a fejét Hagrid. – De azért tudod… nincs túlságosan elragadtatva az eseményektől. Meggondolatlan voltál, és Ginny is. De hát eső után köpönyeg, úgyhogy csak menj, és ne aggódj! Nem fogja leharapni a fejed! – fejezte be vigyorogva Hagrid, majd otthagyta a fiút.

Na, jól van, szedd össze magad, Potter! - mondta magának Harry és fellépett a mozgólépcsőre, mely felvitte őt az igazgató szobájához.

A szobába lépve először sehol nem látta az igazgatót. Fawkeson, a főnixen kívül más élőlény nem volt a közelben.

- Szia Fawkes, hogy vagy? – kérdezte Harry, mosolyt erőltetve az arcára. Talán ha beszélget a madárral, az eltereli gondolatait a küszöbön álló katasztrófáról… merthogy tényleg olyan előérzete volt, mintha valamiféle katasztrófa lenne készülőben...

A főnix odaszállt hozzá és a vállára telepedett.

- Hol van Dumbledore professzor? - kérdezte a madarat, mintha az képes lenne felelni. - Mit gondolsz, ki fog csapni? Azt hiszem, minden oka meglenne rá. Szégyent hoztam az iskolára... és szegény Ginnyre is - sóhajtotta. Fawkes közelebb fészkelődött hozzá, próbálva bátorítani egy kicsit. - Gondolod, hogy itt maradhatok vadőrnek, mint Hagrid? Vagy Dumbledore szerint azt sem érdemlem meg? Ó, Fawkes, az élet olyan nehéz. Ha meg tudnám változtatni a múltat, megtenném, hogy megmentsem Ginnyt és a Roxfortot attól a megaláztatástól, amit most miattam kell elszenvedniük. Bármi történjék, ígérd meg, hogy vigyázol Dumbledore professzorra, jó Fawkes?

- Nem hiszem, hogy az ő védelmére lenne szükségem, Harry – szólalt meg egy hang Harry háta mögött. Harry megfordult és látta, ahogy egy titkos ajtó nyílik ki a falban. - De igazad van, néha nagyon hasznos tud lenni - mosolygott az öregember ujjával a főnixre mutatva. - Legalább gondoskodik társaságról, amikor unatkozom.

- Sosem gondoltan, hogy Ön valaha is unatkozik, uram.

Az öreg varázsló szeme pajkosan megvillant. - Persze hogy unatkozom néha. De pont erre jók az ilyen jó kis botrányok, mint a tiéd: hogy felrázzanak az unalomból. De foglalj helyet, kérlek.

Harry nagyot nyelt és leült. Fogalma sem volt hogyan reagáljon Dumbledore 'jó kis botrányok, mint a tiéd' kifejezésére.

- Nagyot csalódott bennem uram, ugye? - bökte ki.

- Valóban csalódottnak kéne lennem, de… nem tehetek róla, örülök, hogy legalább történik valami. A Roxfort halálosan unalmas hely volt mostanában – mondta Dumbledore olyan hanyagul, mintha az időjárásról beszélgetnének.

– De… de azért ki fog csapni, uram, nem? – dadogta elképedve Harry.

- Semmiképp, Harry - rázta fejét Dumbledore. - Nem tagadhatom meg tőled az esélyt, hogy tökéletesen képzett varázsló legyél. Egyike lehetsz a legjobbaknak, és a varázs-világnak szüksége van rád.

Harrynek nagy kő esett le a szívéről. Minden rendben volt. Igazán rendben.

- Akkor mit tervez velem, uram?

- Semmit, fiam, semmit - mosolygott Albus vidáman.

- De megengedi, hogy feleségül vegyem Ginnyt, ugye?

- Csak ha elfogadsz tanúnak.

- Tulajdonképpen már megígértem Ronnak... - mondta Harry.

- Sebaj, Harry - mosolygott Dumbledore, kék szeme pajkosan villant. A fiúnak úgy tűnt, hogy amikor így mosolyog, mindig jóval fiatalabbnak látszik a koránál.

- Szép esküvői partit rendezünk nektek... mondjuk... karácsonykor?

- Karácsonykor, uram?

- Igen, képzeld el, milyen csodálatos lesz, ha együtt tartjuk a karácsonyi bált az esküvővel. Egy tanuló sem akarja majd otthon tölteni a szünetet az idén!

Ja persze, és Malfoy is itt lesz - sóhajtott magában Harry, azon töprengve, vajon miért ilyen elnéző vele Dumbledore. Arra számított, hogy kicsapják, vagy legalábbis valami hosszú büntetést kap... vagy egy hatalmas letolást... de semmi ilyesmi nem történt. Miért? Furcsa ember ez a Dumbledore…

- Nos, azt hiszem a lényeget megbeszéltük, úgyhogy most elmehetsz, Harry.

A lényeget? Milyen lényeget? - a fiú felvonta szemöldökét. – Nem is igazán beszéltünk meg semmit. Azt hiszem csak unatkozott és beszélgetni akart valakivel. Szegény öreg Dumbledore.

- Igenis, uram - mondta Harry és felállt, hogy elinduljon, de egy, a kandallóból jövő furcsa hang megállította.

A következő percben egy férfi és egy nő robbant ki belőle, a padlóra esve.

- Jó repülés, rossz landolás - nyögte a férfi.

- Mondtam neked Tim, hogy nem használjuk elég gyakran a hopp-port – tette hozzá a nő, majd felállt, hogy leporolja sárga talárját. - Ó, Dumbledore professzor! Örülök, a találkozásnak! – nyújtotta kezét az igazgató felé.

Albus kezet rázott vele. – Én is örülök, Miss... nem is tudom, kit tisztelhetek Önben.

- Jaj, de neveletlen vagyok! - csapta össze a kezét az asszony. – Emeline Bacon vagyok a Szombati Boszorkánytól. És akit keresek... ó, hiszen itt is van! - pillantotta meg az igazgató asztala előtt álldogáló Harryt. Azonnal hátat fordított Dumbledore-nak, és a fiúhoz sietett. - Harry Potter! A mindenit, de nagyra nőttél! Amikor utoljára láttalak, csak három hónapos voltál! Micsoda jóképű fiatalember lettél! - belekarolt a megzavarodott Harrybe, és az ablakhoz vezette. – Timmie, - fordult asszisztenséhez - Fényképezd le! Címlapra kerül!

Tim kattogtatni kezdte a kameráját.

- De én... - Harry elnémult. - Professzor? - nézett az újságíró válla fölött, az igazgatóra, aki nem messze állt tőle. Dumbledore rendszerint békét sugárzó arca most dühtől volt vörös.

- Oké Timmie elég a fényképekből! – utasította Emeline a férfit. - És most, Harry... már ha nem bánod, hogy a keresztneveden hívlak… lenne hozzád néhány kérdésem.

- Kérdései lehetnek, de nem teheti fel őket - vágott közbe Albus. - Az ajtó arra van Miss Bacon. Vagy visszamehetnek arra is, amerről jöttek. Rendelkezésükre bocsátom a kandallómat.

- De professzor, interjút kell készítenem Harryvel, és...

- Nincs interjú, ez egy iskola, egy oktatási intézmény, Miss Bacon, úgyhogy megkérem, hagyja a tanulóimat békén! Legyen szíves, távozzon az irodámból!

- Pályafutásom során még sohasem találkoztam ilyen goromba emberrel, mint ön, professzor! Rendben, elhagyjuk az irodáját, uram. Gyere Timmie! – mondta Emeline Bacon, és sértődötten távozott az ajtón át. Tim, a fotós követte.

- Goromba? Én? - füstölgött Dumbledore. - Ezek az alávaló, semmirekellő... ó, ki nem állhatom az újságírókat!

- Meg tudom érteni, professzor úr - felelte Harry.

Abban a pillanatban Dobby robbant be a szobába.

- Dumbledore professzor, uram, ezek mindenhol ott vannak! - lihegte.

- Kik? - kérdezte Albus és Harry kórusban.

- A világ legalávalóbb söpredéke, uram, az újságírók! Elözönlötték a kastélyt! Kamerák ezreit, make-up dobozok százait hozták, és egy tucat állványt színes lámpákkal... és... sátrakat, uram.

- Sátrakat? – ráncolta a szemöldökét Dumbledore.

- Igen, uram - bólintott Dobby aggódó arckifejezéssel. - Attól félek, azt tervezik, hogy letelepednek itt egy időre.

- Letelepednek? - kapott levegőért Harry. - Ez nem lehet igaz! Ezt az egészet miattam csinálják? A francba, tényleg bajba kevertem a Roxfortot.

- Professzor úr? Mit csinálunk most? – fordult Albushoz.

- Csak egyet tehetünk, Harry - sóhajtott az igazgató. - Haza kell menned.

- A keresztapámhoz?

- Nem, fiam.

Harry elsápadt. Lehetetlen, hogy Dumbledore ,hazaküldje’ őt Dursleyékhez, vagy mégis?

- Professzor úr, kérem, ne oda! Bárhova, csak oda ne! - könyörgött, de Albus a vállára tette kezét, és bátorítóan megszorította.

- Sajnálom, Harry, de az az egyetlen hely, ahol az újságírók nem zavarhatnak.

- De... mi lesz az iskolával, uram? Mi lesz a kviddics-csapatommal?

- Egy darabig elboldogulnak nélküled, Harry. Márciusig úgysem lesz meccs.

- Csak nem akarja, hogy márciusig Dursleyéknél maradjak? - Harry olyan fehér lett, mint a fal.

- Nem hiszem - mosolygott Dumbledore. - Küldök egy baglyot, ha visszajöhetsz. Nem kell sokáig ott maradnod... legfeljebb pár hétig.

Harry bólintott. - De uram, hogyan fogok visszamenni? Most nem jár a Roxfort Expressz.

- Hát Hopp-porral.

- Nem lehet - érvelt Harry - Vernon bácsi kandallója le van zárva.

- Akkor hát Mrs. Figghez mész.

- Mrs. Figghez? - ráncolta homlokát Harry. – De hát ő biztos  szívrohamot kapna, ha valaki kijönne a kandallójából! Mrs. Figg egy beteges idős hölgy, nem volna helyes kockáztatni az egészségét, uram.

- Ne aggódj Arabella Figg miatt, Harry - mosolygott Albus. - Nem fog megrémülni. Néhány évtizeddel ezelőtt számos fiatalember látogatta őt a kandallón keresztül... csinos lány volt. - Álmodozó mosoly tűnt fel Dumbledore arcán. – Igazán nagyon csinos.

Harry az igazgatóra bámult, szája tátva maradt a meglepetéstől. Dumbledore vajon arról a bolond, öreg, macska-imádó Mrs. Figgről beszél? Honnan ismerhetik egymást? Lehet hogy... lehet-e...?

- Ó, igen, Harry, Arabella Figg boszorkány. Jól titkolta, ugye?

- Jól bizony – bólintott a fiú. - Ismeri őt?

- De mennyire! - kacsintott Dumbledore - És most menj, Harry.

- Igen, Harry Potter, uram, menj és helyezd magad biztonságba azoktól a holdkóros újságíróktól! - értett egyet Dobby.

- Rendben - Harry mélyet sóhajtott. – Ugye vigyáz helyettem Ginnyre?

- Számíthatsz rám - bólintott az igazgató, és egy maroknyi hopp-port adott Harrynek. A fiú beleszórta a tűzbe, és 'Mrs. Figg háza’ kiáltással távozott.

* * * * *