Hermione egykedvűen nézte a fiákerek elé befogott thesztrálokat. Bár tanultak róluk, eddig - érthető okokból - még sosem látott egyet sem. „Vajon miért csak mi látjuk őket?” Gondolatait egy előtte elhaladó ember zavarta meg. Fejét kicsit megrázta, és látta, hogy az az ember Luna volt. A hollóhátas lány egyenesen az egyik thesztrálhoz ment, és megsimogatta a fekete lepel alá rejtett fejet, mire az Luna érintésére lerázta magáról a csuklyát.
-Rég láttalak, kedves barátom – a „rémló” a lány fakó hajába fúrta hosszú sárkánykoponyáját, és meleg gőzt fújt a nyakába.
Luna megölelte a különös lényt, szemét behunyta és ujjaival vakon követte a megsárgult csontok barázdáit. Hermione úgy érezte, most ugyanazt gondolhatja, amit ő; „hazaértem”. Elindult feléjük. Maga sem tudta, miért. Mikor odaért, megsimította Luna piszkos szőke haját, aki minden zavar nélkül – rá sem nézve a griffendélesre – szólalt meg:
-Gyönyörűek.
Hermione lassan kezdte kinyújtani a kezét, megérintvén a szárnyas csontváz homlokát. Furcsa érzés suhant át rajta.
-Mintha hideg földbe ásták volna a testem – mondta ki hangosan – ez olyan …
-Nyugtató – fejezte be Luna.

Neville, Seamus, Dean, Ron és Harry távolról figyelték őket.
-Hermione látja őket? – kérdezte elfojtott hangon Seamus
-Nem tudtam, hogy .... – de Neville inkább nem fejezte be a mondatot.

A fiákerek gyorsan a kastélyhoz értek, a diákok pedig bevonultak a nagyterembe. Az elsősök besorolása után Dumbledore megtartotta a szokásos éves beszédjét, kiemelvén, hogy a Házak közti Kviddics bajnokság természetesen idén is meg lesz tartva. Bemutatta az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárt, aki idén ismét – remélhetőleg a valódi - Rémszem Mordon volt.
Hermione fásultan nézett maga elé, a lakoma nem tudta feldobni. Ránézett Harryre, aki egy együtt érző mosolyt küldött felé. Egykedvűen kezdte el keresni a tekintetével Lunát a Hollóhát asztalánál. Keresés közben tekintete Malfoyéba ütközött, aki minden titkolózás nélkül őt bámulta. Szemeiből nem lehetett kiolvasni mire gondol. De ez nem is izgatta Hermionét. Soha nem érzett még ekkora közönyt a mardekárosok iránt. Fintorra sem méltatva a fiút elfordult, és tovább nézelődött. Nem láthatta, hogy Draco semmitmondó szemei most kisebb villámokat szórtak. „Hogy mer egy kis senki csak így átnézni rajtam? És a vonaton történtekért még ...”
Hermione megtalálta Lunát, aki épp egy hatalmas rétest majszolt. Bűntudatot érzett, amiért eddig ennyire lekezelte őt. Most úgy gondolta, ő az egyetlen, aki vigaszt tud nyújtani neki. Tiszteletet érzett iránta, mert olyan könnyen tudja kezelni a körülötte lévő – legtöbbször rosszindulatú – embereket. Sőt, kifejezetten élvezte, hogy bolondnak nézik. Ettől volt olyan különleges.
-Hermione! Te nem eszel? Nagyon finom ez a csokis akármi! - szólt hozzá Ron, de utána már meg is bánta. Legnagyobb meglepetésére Hermione válaszolt.
-Ha te mondod, elhiszem.
Egy alig látható mosolyt küldött Ronnak, majd elemelt egy sütit a tálcáról. Nem tudta volna megmondani miért, de valahogy jobban érezte magát.

Vacsora után Ronnal felvezették az elsősöket a hálókörletbe, és elmondták a tudnivalókat. Hermione meglehetősen kimért volt, de ez nem ijesztette meg a kicsiket, hiszen ők még nem ismerték. Ron igen fontosnak érezte, hogy megemlítse a Griffendél és Mardekár közötti ki nem mondott „háborút”, és hogy törekedjenek az ő megalázásukra, minden szituációban. A mondat végén már várta a megrovást Hermionétól, de mikor ránézett, a lány csak bólintott egyet. Ron itt már tudta, hogy ez az év sokkal többen fog különbözni az előzőektől, mint azt elsőre gondolta.

Harry belépett a portrén, és látta, hogy barátai épp most fejezték be az eligazítást. Hermione az órarendeket osztogatta, Ron pedig a már ismert arckifejezéssel reagált a mardekárosokkal közös Bájitaltan és Legendás Lények Gondozása órákra.
-Miért nem lehetünk inkább a hugrabugosokkal? - nyafogott savanyúan
-Vagy a Hollóháttal – sóhajtott Dean
-Teljesen mindegy, csak ne a mardekárosokkal! - adott hangot véleményének Neville, hangjában érződött az elmúlt öt év keserűsége, ami nem csak a mardekárosoknak, de kifejezetten Piton professzornak volt köszönhető.
-Ugyan Neville, Pitonnál úgyis mindegy, hogy kivel vagyunk beosztva, pikkel rád! - veregette őszinte sajnálattal a vállát Seamus.
-Nekem mindegy, csak azzal a szemét halálfaló-ivadék Malfoyjal ne kellene találkozni! - mondta dühét fojtogatva Harry.
Hermione csendben hallgatta a beszélgetést. Harry megjegyzésénél látta, hogy Neville megremeg. Az ő családját is a halálfalók tették tönkre. Eszébe jutott a Szent Mungo Ispotály, a tartós betegeknek szánt kórterem, az, ahogy a könnyeivel küszködött, mikor megtudta, hogy Neville szülei miért is fekszenek ott és milyen állapotban vannak. Hetek óta először érezte, hogy szabadjára akarja ereszteni a haragját, hogy nem akarja többé elnyomni! „Az a sok fájdalom!” Nevillé, Harryé, a Weasley családé és nem utolsó sorban, az övé! Keze ökölbe szorult, szemeiből sűrűn potyogtak a könnyek. Most már mindenért őket okolta. Voldemort már nem a halálfalók vezére volt a számára, csak közülük egy, aki nem érdemli meg az életet. És itt, az iskolában, jelen helyzetben csak egyféleképp tudta megbosszulni a sok szenvedést! Ha egy emberként gyűlölte az összes mardekárost!