Draco Malfoy egy kihalt folyosón támasztotta a falat, és gondterhelt arccal meredt a semmibe. „Talán még sem kéne az ő stílusában játszanom. Könnyen megégethetem a kezem főleg, hogy … Nem értem miért velem történik ilyen. És miért éppen ő? Hiszen semmi nincs benne. - Sóhajtott egyet. - Már megint magamnak akarok hazudni. Benne van minden, amire valaha is vágytam. Még a visszautasítás is. Hogy nem veti egyből a karjaimba magát. Na jó, ebből egy kicsit több a kelleténél.” Malfoy felnézett, mintha hallott volna valamit, de rajta kívül még mindig senki sem volt a folyosón. Tovább gondolkodott. „Mindegy, az egész úgy baromság, ahogy van! Mostantól kontrolálni fogom a tetteim. Nem engedem, hogy kihasználva a pillanatnyi gyengeségem mindig lejárasson valaki előtt!” Ekkor nevetgélés ütötte meg a fülét. 2 hugrabugos lány fordult be, és haladt el előtte. Amikor eltávolodtak, megint hangokat hallott. Ugyanabból az irányból és ismét önfeledt nevetgélés. „Hát ez nem igaz! Így legyen egyedül az ...” - de gondolatait nem tudta befejezni, mert akkor meglátta Hermionét Luna társaságában.
-Komolyan? - Kérdezte álmélkodva a griffendéles.
-Igen, és vasárnap hajnalban ismét a homályba vész 15 hosszú évre.
Erre már nem tudott válaszolni a lány, mert ő is észre vette a mardákárost. Hirtelen megállt, és kifejezéstelen arccal nézte Malfoyt. Luna érdeklődve figyelte a szemkontaktust és úgy döntött, jobb ha ő most továbbmegy.
-Majd beszélünk még! - Hadarta el a hollóhátas, és elsietett.
A két diák némán nézte egymást, majd a lány elindult a fiú felé, és tőle néhány centire megállt.
-Mi az Malfoy? Mostanában a gorilláid nélkül kóborolsz az iskolában? Nem félsz?
-Ide figyelj Granger! Nehogy azt hidd, hogy te mindent megtehetsz! – Vágta rá dühösen.
-Draco, Draco! - mondta ki lágyan a nevét, majd közelebb hajolt hozzá – Hát már nem szólítasz Hermionénak? - Csillogó barna szemével a fiú összeszűkült szemét pásztázta.
Draco elbizonytalanodott. Arcizmai megenyhültek, tekintetére kisebb kétségbeesés ült ki. „Nem lehetek ennyire gyenge!”
-Granger! Hagyd ezt abba – mondta ki, de hangja akadozott.
-Mi a baj? Miért jött zavarba a kevély mardekáros? Csak nem egy kis senkiházi sárvérű hozta lázba?
Draco zavarodottan pislogott. Nem tudta mit reagáljon erre. Nem úgy tűnt, hogy a lány bármit is érezne iránta. Nem védekezhetett, mert azzal még jobban megalázkodott volna. Nem támadhatott, mert a Hermione már így is olyan jelzőkkel illette önmagát, amiket még a fiú sem mondott volna ki egy ideje. Kezdett bedühödni a tehetetlenségtől. Két kezébe fogta a griffendéles fejét, próbálván ezzel megfélemlíteni és dühödten sziszegte a következőket:
-Nagyon meg fogod bánni, ha velem szórakozol! Nem láttad még milyen vagyok, ha igazán begurulok!
Legnagyobb döbbenetére a lány ahelyett, hogy megijedt volna, cinikus mosollyal és teljes nyugalommal nézett vissza rá.
A mardekáros már nem tudott erre mit mondani. Tekintete teljesen megváltozott, vonásai meglágyultak. Becsukta a szemét, lassan közelített Hermione felé és óvatosan megcsókolta. Testét forró vágy járta át, és egy pillanatra megfeledkezett mindenről. Pár másodperc után tért csak magához, akkor is azért, mert furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt. Csókolt már meg lányt, de egyik sem ilyen volt. Elengedte Hermione ajkait, és a szemébe nézett. Még mindig ugyanolyan tekintettel nézett rá, arca meg se rezzent a csóktól. És ami a legrosszabb... nem csókolt vissza. A griffendéles megeresztett egy gúnyos vigyort, majd elindult a folyosón. Menet közben még hátravetette Malfoynak:
-Bájitaltanon találkozunk.
A fiú összetörten nézett utána. Őt, a büszke mardekárost, Hermione Granger, a Griffendél Ház mugliszármazású strébere a markában tartotta.

Ebéd után Hermione és Harry a parkban sétáltak. A fiú komoran nézett a semmibe, mikor megszólalt:
-Olyan szokatlan minden. Már több mint 2 hónapja elkezdődött a suli, de még mindig nem tudtam megszokni. Mintha, nem is a Roxfortban lennék, hanem egy idegen iskolában. Új érzések kavarognak bennem, és nem tudom ezeket hova tenni.
A lány nem szólt egy szót sem. Tudta miért mondta ezt, de az ő érzései attól még nem változtak. Képtelen lett volna Harryt másként szeretni, ahogy eddig. Jó barát volt, de nem több. Bár elbizonytalanította az a tény, hogy jelenleg mást sem tudott volna elképzelni abban a szerepben, amire Harry vágyott.
-Készülsz a hétvégi kviddics meccsre? - Váltott gyorsan témát Hermione.
-Igen – csillant fel Harry szeme – és már nagyon várjuk mindannyian! Ugye eljössz megnézni?
-Ez csak természetes.
A fiú széles vigyorra húzta a száját, majd elviharzott Jóslástanra. A lány tisztában volt vele, hogy bár Harry most nevet, belül sajog a szíve. „Olyan nehezen dolgozza fel a csalódást. Pedig lassan bele kéne már jönnie. Nem irigylem.”
Ezekkel a gondolatokkal indult el Számmisztikára. Aznap már csak a Házukban találkoztak egy pillanatra, amikor a fiú koszosan és fáradtan beesett a fárasztó kviddincs edzés után. Hermione köszönt, majd elment a hálókörletbe. A többiek még legalább egy fél órán keresztül tárgyalták, hogy a délutáni Jóslástan elmaradt és vajon lesz-e majd valamilyen pótlás. A lány ezt már nem hallotta. Eldőlt az ágyában, és azon gondolkozott, miként juthatott el idáig Malfoy, hogy megcsókolja őt, és miként juthatott el idáig Hermione Granger, hogy ez eszébe jusson lefekvés előtt.

Másnap reggel Bájitaltanon a tanár nem kímélte őket. 15 perc alatt kellett írásbeli beszámolót tenniük az elmúlt hetekben tanult főzetekről. A diákok persze nem mertek hangot adni nemtetszésüknek, csupán némán átkozták Pitont, és gyakorolták a szemmel verés tudományát. Hermione 1 perccel a beszedés előtt letette a pennát, és elégedetten nézett fel a pergamenjéről. „Kész.” Körülnézett, és aggódó tekintettel kereste Neville-t. Reményei beigazolódtak: Neville magabiztosan körmölt, és a tanár felszólítására, mosollyal az arcán adta be a tekercset.
Ezek után felkerült az órai munka anyaga a táblára, és a diákok nekiláttak az elkészítésének. Draco elment a hozzávalókért, amíg Hermione begyújtott az üst alatt. Egyszer csak pisszegésre lett figyelmes. Pansy volt az.
-Hé, sárvérű! Tényleg meghaltak a szüleid a nyáron? Ami azt illeti csak jobban jártál. Mégis csak egyszerű muglik voltak! - Rókaképére öntelt vigyor ült ki.
Hermione nem válaszolt, csak visszafordult az üstjéhez. Nem akarta jelét adni annak, hogy felvette a megjegyzést, de a lelke mélyén most szakadt fel egy éppen gyógyulóban lévő seb. Agya elborult, keze ökölbe szorult. Nem bírt uralkodni magán. Lehunyta a szemét. Fejében varázsigék kavarogtak. Szája alig láthatóan mozgott, senki sem vette észre, hogy az orra alatt ismeretlen szavakat mormol. „Fallacia adorior bestiola vermis. Fallacia adorior bestiola vermis.” Lassan Pansy felé fordult és hirtelen felnyitotta a szemét. A mardekáros lány gyanútlanul megvakarta a fejét, és próbált a bájitalára összpontosítani. Hermione nyugodtan visszafordult, és némán hallgatta diáktársai halk duruzsolását.
Pansy érezte, hogy megint viszket a feje, és kezével közelített felé. Legnagyobb megdöbbenésére nem a haját érintette meg, hanem valami nyálkás és puha dolgot. A pulzusa egy másodperc alatt a duplájára gyorsult. Hangosan kezdte kapkodni a levegőt, szeme kimerevedett, képtelen volt pislogni. Érezte, ahogy a fején sok apró valami mocorog, és ahogy valami sikamlós végigcsúszik a füle mögött. Keze remegni kezdett, könnyek gyűlt a szemébe. Szinte öntudatlan állapotban volt, amikor belemarkolt a hajában mozgó dolgokba, és maga elé emelt párat belőlük. A legocsmányabb rovarok és férgek mozgolódtak a tenyerében. Egyes példányok vagy 20 lábbal is rendelkeztek, egyesek pedig hurkás és szőrös bőrizomtömlővel vonaglottak össze-vissza. Pansy nem bírta tovább cérnával. Rémülten felsikoltott, majd elkezdte leverni a kezéről és a hajáról az undorítóbbnál undorítóbb teremtményeket. Addigra persze már nem csak a hajában voltak. Lekúsztak a nyakába, becsúsztak a ruhája alá, körbetekeredtek a bokáján. Tébolyodottan kezdett össze-vissza kapkodni, csapkodta magát mindenhol, hátha így megszabadulhat az ocsmányságoktól. Teljesen elvesztette a fejét. Mintha egyre több és több csúszó-mászó borította volna el a testét. Lekuporodott a földre. Már nem kapálódzott. Feladta. Vágyakozón gondolt a halálra, ami megszabadíthatja támadóitól.
Arra eszmélt föl, hogy egy erős kéz rángatja. Felnézett, és ahogy meglátta Piton fekete szemét, hirtelen magához tért. A tanár kicsit aggódva, de szigorúan figyelte a lány tekintetét. A többi diák megrökönyödve nézte őt, nem tudták mi üthetett belé.
-A hajamban. A ruhámban. Mindenhol … ott voltak. Mocorogtak. Fel akartak falni! – nyögte ki elfúló hangon.
-Miss Parkinson. Az ég világon semmi nincs a hajában és nagy valószínűséggel a ruhájában sem. Miss O'conell! Kísérje fel a gyengélkedőbe!
A szőke lány felsegítette a sokkos állapotban lévő Pansyt, majd kikísérte a teremből.
-Folytassák a munkát! - Mordult fel Piton, majd gyanakodva méricskélte az újra munkába merülő tanulókat. Az óra hátralevő részét a tanári asztalnál töltötte, és szúrópróbaszerűen belenézett a diákok gondolataiba. Nem talált mást, csak zavartságot, bájital összetevőket, néhány gúnyos megjegyzést Parkinson viselkedésére és vágyakozást a csengő hangja után.

Órák után Hermione fáradtan kullogott Lunával az iskolában. Megígérte a hollóhátasnak, hogy elkíséri a délutáni Jóslástan fakultációra, legalábbis a teremig.
Odaérve egy kiírást láttak meg az ajtón: „A Jóslástan fakultáció a professzor betegsége miatt elmarad!”

-Remek – sóhajtott Luna.
Hermionét viszont egy megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.
-Baljós előérzetem van! - mondta vészjósló hangon a griffendéles. Lunának elakad a lélegzete. Az eddigi ismeretsége a lánnyal már bebizonyította, hogy az ő előérzeteinek mindig van alapja.
-Mégis mire gondolsz?
-Gyerünk a gyengélkedőbe!
A két lány rohamléptekkel szaladt végig a lépcsőkön, amíg elérték a gyengélkedőt. Ott persze az volt, amire számítottak. Az ég világon semmi. A terem teljesen üres volt. De nem is ez volt a lényeg. Szemükkel Madam Pomfreyt keresték, és fél perc alatt sikeresen meg is találták. Épp a bájitalokat rendezgette a szekrényében.
-Tény, hogy nem így akartam kipróbálni, de szükség törvényt bont – jelentette ki Hermione, majd gondolkodás nélkül a nő mögé osont, maga után vonva a hollóhátast.
Összenéztek, a griffendéles bólintott, majd az előkészített pálcájukkal egyszerre mondták ki Madam Pomfreyre a varázsigét:
-Charta et memoria!