Ó, Isten… még három nap, járt a fejemben egyfolytában, amikor csak gondolkodásra adtam a fejem, vagyis minden szám közti két másodpercben. Aztán? Kampec.

Megyek a Grimmauld térre, hogy aztán mások döntsenek arról, mit kapok reggelire – fél szelet kalóriaszegény rozskenyeret, avagy kettő darab aszalt szilvás joghurtot? Melyik az egészségesebb? Esetleg kombinálva? Bocsássuk, kérem, szavazásra! Vagy fiatal még a rágással fogyasztható ételekhez? Hol is a répapürés bébitáp, Molly? A Reggeli SzennyPróféta – Ajánlott Felhasználása Budipapír Célra címlapján a következő szalagcím: Az egyre férfiasodó Kis Túlélő, nyakán pórázzal, hűen követi Albus Dumbledore igazgatót, rendelnököt, Szadistarendi oklevéllel díjazott porontygyötrőt, meg még tudom-is-én-kicsodát valahová a biztos elnyomásba; és türelmesen várja, hogy legyilkoltassák az évszázad feketemágusával. Ha-ha-hha! Nagyon vicces, de nem hinném, hogy hagyom. Csak épp fogalmam sincs, MIT tehetnék ellene…

Szóval ilyesféle gondolatok jártak rock ’n rollt a fejemben, bármilyen elszántan bőgettem is ellenzékképp a metált. Időről időre, nagyjából kétpercenként halk koppanásokat hallottam, de nem tudtam, mi lehet, és nem is nagyon izgatott. Egészen addig, amíg azt nem láttam a szeme sarkából, hogy egy óriási, piros pöttyös strandlabda pattog előttem.

Igen ám, de az a labda Vernon bácsi volt, és mint aki villamosszékbe ült, úgy acsarkodott és köpködött szerte széjjel. Valami olyasmit sercintgetett, hogy „… AZT AJÁNLOM, NÉZD MEG, MELYIK HULIGÁN ISKOLATÁRSAD ŐRJÖNG ODAKINT, TE SZÉGYENTELEN, FATTYÚ, SENKIHÁZI…” nem akartam kiábrándítani, hogy csak segítene azzal, ha megfojt a nadrágszíjával, inkább megállítottam a discmant, és egy sóhajtás kíséretében feltápászkodtam. Majdnem elnevettem magam, az ablakon ugyanis három-négy olyan törés volt, mint amikor kövek csapódnak az autó szélvédőjének. De mivel Vernon bá további szidalmak kíséretében a hátamba fúrta izzadt homlokát, jobbnak láttam sietni. Leslattyogtam a lépcsőn (a nappaliban Petunia néni foglalt helyet, ölében a reszkető Dudley…), és hunyorogva kiléptem az újabban – nem vicc! - büdöskékkel teleültetett előkertbe.

Sehol senki. Csak a szemben lévő szomszéd díszkertjéből szűrődtek ki tipikus partihangok. Petunia néni valamit motyogott, miszerint ekkora szégyent, meglátatják…! Elővigyázatosan becsuktam az ajtót, hogy ne lássanak semmit. Az ablakom alá sétáltam, és akkor… megláttam a tikkadt fűben heverésző, nem szöcskenyájat… hanem egy nagyjából korombeli srácot. Mellé álltam, mire szemét árnyékolva felnézett rám. Vigyorogva nézte a három helyen lyukas farmeremet és a térdemig lelógó moha vagy milyen zöld pólót, de gondolom, leginkább a csupasz lábfejem okozta a hirtelen kacagását.

- Te jó ég! – nevetett fel rám. – Hát nem ilyennek képzeltetlek!

Jól megnéztem magamnak. Félhosszú szőke haj, és hihetetlen halványkék szemek. Halványbarna, amolyan enyhén libafos-effektusú kordnadrág volt rajta, térdig felhajtott szárral, meg zokni nélkül viselt, halványkék tornacipő. De a felsője volt a legmeghökkentőbb: fehér alapon sárga kiscsibe, narancsszínű kalapban, sétapálcával a kezében, vígan táncolva… Szóval nem voltunk egy súlycsoportban. Az ellentétek vonzzák egymást. Viszont megszólalni már nem tudtam, megtette helyettem is.

- Azt hittem, sosem jössz ki. Már csak két kövem maradt… - nyújtotta előre a tenyerét. – Amúgy bocsi az ablakért. De muszáj volt valahogy szólnom neked. Hiába fütyültem, úgyhogy sorry, maradt a Rómeó módszer… - újra nevetett. – Jesszus, én barom. Fogadjunk, nem tudod, ki vagyok!

- Talált, süllyedt – bólintottam hozzá képest meglehetősen szűkszavúan. Felállt, megköszörülte a torkát, majd egyik kezével szalutált, a másikat kézfogásra nyújtotta, és mindeközben vigyorgott, mint a vadalma.

- David Lovegood, a Főparancsnok szolgálatára!

Megrázta a kezem, majd miután elengedett, némán lerogytam a fűbe. Meredtem magam elé, mint az áramos tökkel ütött. Zavartan követte példám, keresve a tekintetem.

- De, izé…. Nem vagyok ám olyan bolond, mint a tesóm…

Eddig bírtam, de tovább nem. Olyan röhögőgörcs fogott el, hogy még ez a David gyerek is megirigyelhette volna. Végighevertem a füvön, felhúzott térdekkel, és azt hittem, felrobbanok a nevetéstől.

- Te, figyelj… hol a kandi kamera? – nyögtem ki nagy nehezen.

- Na széééép! – méltatlankodott. – Az ember hosszú utat tesz meg, hogy találkozzon leendő iskolatársával, és erre…!

- Hé, hé, nyugi! Csak… fogalmam sem volt, hogy Lunának van eeeegy… bátyja? – néztem rá kérdőn. Ő karba font kézzel, sóhajtva dőlt le mellém a fűbe.

- A fenébe. Mindenki fiatalabbnak hisz a húgomnál!

Ismét nevethetnékem támadt. És nem is bírtam abbahagyni, hiába bökött tiltakozva oldalba…

Így kezdődött a barátságom Daviddel. Nem zavartak minket, mert ki sem merték dugni az orrukat, még csak nem is tapadtak a nappali ablakához. Gondolom, azt hitték, Dave varázslattal törte be fönt az ablakot.

- Fosik a retkes banda! – vihogott David, amíg a kezemben tartott, frissen tépkedett fűszálat az arcába nem dobtam.

- Füvezzünk! – visított, és legalább nyolcszor annyit szórt a hajamba, az arcomba, a lábamra és egyáltalán, mindenhova. És ez még semmi ahhoz képest, amikor egy kurva hosszú „gyepszálacskával”, vagy hogy nevezte, el nem kezdte csikizni az orromat. Szegény ürgét úgy orrba vágtam, hogy egy kicsit még vérzett is. Nem győztem bocsánatot kérni, de csak röhögött, röhögött, és röhögött egyfolytában… Vicces kis pofa. Bírom. Azt mondta, ha akar, tud komoly is lenni. Amit azért remélek… Holnap újra találkozunk, elmagyarázta, hol lakik, és nem vészes, két busszal el lehet jutni hozzájuk. Vagyis én megyek, és az ügyért olyan erőfeszítéseket is hajlandó vagyok megtenni, mint a hajnali indulás, hogy átjátsszam a „Retkeseket”… Jut eszembe. Mikor pár órával később Dave hazafelé indult, én meg be a házba, úgy döntöttem, beoldalazok a konyhába valami harapnivalóért. Csak Dudley ült bent a tévét bámulva, és csak annyit jegyzett meg kíváncsian, két nyeldeklés között:

- Hogy került fű a hajadba?

Ránéztem, mire ösztönösen hátrébb húzódott, pedig két méterre volt tőlem. Eszembe jutott David egy bizonyos kifejezése… Laza mozdulattal a fülem mögé simítottam a hajam, és hűvösen megjegyeztem:

- Áh, csak füveztem egy kicsikét.

Mikro dé csak pislogott kettőt, pedig nem hittem volna, hogy érti… A telerakott tálcával a kezemben elsétáltam az ajtóban álló Petunia néni mellett, egyenesen fel a számomra kiutalt szobába. Most viszont megyek, mert mindjárt éjfél, és így nem hiszem, hogy fel fogok tudni hatkor ébredni. Zzzzzzz…