A Roxfort Boszorkány –és Varázslóképző Szakiskola birtokán már harmadik napja ömlött az eső. A Griffendél-torony hálószobájának egyik széles ablakpárkányán egy vörös hajú, szeplős lány ült, kezében a naplójával, és az ablakon bámulta a felázott vidéket.

Ha valaki ismerte Ginny Weasley-t, de a nyáron nem látta, igencsak elcsodálkozna. A tizenhat évessé serdült lány már nem volt az a tini-csitri, aki ötödikben eltöltött két csodás hetet Harry Potterrel. Nem, Ginny nagyon sokat változott. Komolyabb lett, nem hebehurgya, és a kislány-éne, bárhogy benne volt, elbújt, valahová egész mélyre, a lány lelkébe. Ginny Weasley, igaz, még csak 16 éves volt, fiatal nővé serdült.

Külsőleg is változott: míg egész gyerekkorában nem volt olyan magas, a nyáron megnyúlt, karcsúsodott és nőiesedett. Bőre fehéredett (valószínűleg mivel egész nyáron nem nagyon mozdult ki), így szeplői még jobban látszottak, és a lány ettől különösen szép lett. 

Az elmúlt napokban különösen sápadtan mászkált mindenhol, nem hallotta, ah szólnak hozzá, gondolatai állandóan elkalandoztak. Harry-re gondolt. Féltette őt.

Éppen, mikor a nagy esőzés elkezdődött, Harry elment. Megtalálták végre Voldemortot, és a hosszas munka után Harry próbált megküzdeni vele. Harmadik napja semmi hír felőle, és Ginny szinte beleőrült a tudatba, hogy esetleg valami baja eshetett.

Mint már említettem, Ginny ott ült az ablakpárkányon és kifelé bámult. Gondolatai ismét elkalandoztak. Az esőre gondolt. Ugyanolyan, mint az ő hangulata, borús és szürke. Hirtelen felpattant, mert már tudta, mit kell tennie. Hát persze hogy nem ülhet ölbe tett kézzel, míg Harrynek egyedül kellene megküzdenie Voldemorttal. Előkapta az utazóládáját, de aztán mást gondolt. Egy kisebb hátizsákot vett elő, és abba pakolt. Aztán felvett egy vastagabb talárt és a bő, meleg utazóköpenyét. Fejére hajtotta a csuklyát, és lelopózott a klubhelyiségbe. Késő este lévén, a helyiségben senki sem tartózkodott, aminek a lány most kifejezetten örült. Kilépett a portrélyukon, és leszaladt az előcsarnokba. Sötét folyosókon, kerülőutakon ment, nehogy Frics, vagy valamelyik tanár észrevegye. Végül elérte a nagykaput: fohászkodott, hogy nyitva legyen, de csalódnia kellett: Frics hét lakattal bereteszelte a hatalmas tölgyfaajtót. Ginny körülnézett, és észrevett egy ajtót: a földszinti tartalék-terem volt. Felmászott az ablakpárkányra, kinyitotta az ablakot és kimászott. Ugyan kicsit magas volt a saras, latyakos föld az ablaktól, de ez volt az egyetlen lehetősége, úgyhogy a lány ugrott… és sikeresen földet ért. Igaz, talárja derékig sáros lett, és az arcába is jutott belőle, de ez nem érdekelte. Eljutott a Tiltott Rengeteg széléhez. A fák mellett lopózott, hogy a kastélyból senki ne vegye észre. Egyszer csak látta, hogy vége a Roxfort birtokának. Roxmorts faluban van. Körülnézett: nem messze volt tőle a hívogatóan meleg Három Seprű, ám a lányt most nem érdekelte semmi, csak egy: megtalálni Harry-t és segíteni neki. Már letette a hoppanálási vizsgákat, így csak megfordult a sarkán, és máris a faluban talátla magát, ahol az Odú volt megtalálható. Írt egy cetlit szüleinek, hogy ne aggódjanak, betette a konyhába, és továbbment Londonba, az ideiglenes főhadiszállásra, egy teljesen szokásos, hétköznapi lakásba. A Rend-tagok közül csak Lupin és – Ginny legnagyobb megrökönyödésére – tartózkodott ott.

- Miss Weasley! Mit keres maga itt?! Az iskolában volna a helye! – ripakodott rá McGalagony, amint meglátta a tetőtől talpig sáros Ginny-t.
– Sajnálom tanárnő, de a körülmények azt követelik, hogy segítsek Harry-nek. Hol van? – kérdezte.

- Ginny! Mi sem tudjuk, hol van Harry! – értetlenkedett Remus.

- Remus! Mire jó ilyen időszakban a hazudozás? – kérdezte letörten Ginny.
– Ez az igazság – mondta csendesen McGalagony. – Csak annyit tudunk, hogy London mellett, egy falu meg egy erdő közelében.
Ginny már fordult ki az ajtón, de McGalagony utána jött.
– Miss Weasley! – kezdte, de aztán megköszörülte a torkát. – Ginny. Sok szerencsét.
A vörös elmosolyodott.
– Magának is, Minerva. Magának is – mondta, majd sarkon fordult, és nemsokára elnyelte az éjszaka. Minerva McGalagony még sokáig nézte a távolodó lányt a küszöbről.
Ginny menetelt, mint egy robot, egy napon és fél éjszakán keresztül. Akkor nem bírta, és egy elhagyatott kis házban megszállt. Ott aludt a hideg, nyirkos padlón, míg reggel fel nem ébredt… és az eső még mindig esett. Sóhajtott egyet, és továbbment. Egyszer csak megállt az erdő közepén: hangokat hallott távolról. Kiabálást, menetelő lábak zaját. Elrejtőzött egy vastag fa mögé és onnan nézte az érkezőket. Fekete csuklyájuk és álarcuk volt az embereknek. Helyben vagyunk, gondotla a lány, és mintha valami láthatatlan erő új energiával töltötte volna fel, továbbosont. Hirtelen egy tisztásra ért, és épp tovább akart volna menni, amikor egy alakot pillantott meg. Egy alakot, aki a fűben térdelt, lehajtott fejjel. Ez az alak felettébb ismerős volt a lánynak.