Elmondta, hogy nagyon úgy néz ki, hogy a büntetőmunkát, mint olyan, megúszta, és helyette egy teljesen új feladat vár rá. Megosztotta velük mit talált ki már megint Dumbledore, mik a tervei és indokai, és hogy ismét mennyire Pitonra van utalva.

- Azt hiszem az öreg túlzásba viszi a denevér favorizálását – morogta Ron ellenségesen.

- Tényleg elég furcsa – szólalt meg Hermione.

- De ez még nem magyarázat arra, hogy miért nézel így ki – jegyezte meg Ginny, mélyen a zöld szemekbe nézve.

- Mert még nem fejeztem be – felelte Harry. – Ron szeret a morgásával félbeszakítani – vigyorgott rá durcás barátjára. - És hogy a Pitonra tett megjegyzésedre is reagáljak, bármilyen furcsa is, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy Dumbledore valamilyen oknál fogva mindenkinél jobban megbízik benne.

- Igazad lehet, máskülönben el nem tudnám képzelni, hogy egy újabb ilyen nagyon fontos feladatot bízzon rá, és ráadásul úgy, hogy végig a te közeledben van. Köztudott, hogy Dumbledore az unokájaként szeret téged. Márpedig egy családtagodat csakis olyan emberre bízod, akivel szemben nincsenek fenntartásaid – osztotta meg velük Hermione is a gondolatait.

Harry töprengőn rábólintott a lány szavaira, majd folytatta.

- Szóval, azt hiszem számíthattok rá, hogy minden edzés után körülbelül ilyen formában fogok mutatkozni. Ugyanis…

- Ha ez valóban így lesz, panaszt fogok tenni Dumbledorenal – szakította félbe Ginny a fiú ruházatát és arcát vizsgálgatva.

- Csatlakozom – morogta Ron is.

Harry rájuk bámult, majd elnevette magát.

- Én is szeretlek titeket, – mondta kedvesen, jól eső érzéssel mellkasában – de ha engednétek végre, hogy befejezzem, amit el szerettem volna mondani… - Ginny sóhajtott, majd biccentett, ahogyan bátyja is. - Be kell ismernem elég kemény, de szükségszerű a gyakorlásnak ez a módja. Piton figyelmeztetett, és Dumbledore is rávilágított, hogy ez már igen csak haladó színtű mágia, és bizonyára tisztában van vele, mit kell tennem. Más szóval, a panaszotokkal sem mennétek sokra, főként, mivel nekem megfelel így. A patrónus, és az okklumencia megtanulása is megerőltető volt, mégis itt vagyok. Sőt pontosan azért vagyok még itt, mert sikerült megcsinálnom – hangsúlyozta, és barátai tisztában voltak vele, hogy most a harmadik évükre utal, amikor nem sokon múlt az életük.

- Te tudod haver – szólalt meg Ron. – Azért remélem minél jobb leszel, annál kevesebb sérülést szerzel majd.

- Hát, ez nem olyan biztos, hiszen minden alkalommal nehezebb és nehezebb varázslatokat tanulok majd, ahogy haladunk Pitonnal… azt pedig különösen kíváncsian várom, mit mutathat még Dumbledore.

Hermione izgatottan dőlt előrébb.

- Remélem néhányat megtanítasz majd nekünk is DS-en.

Harry bólintott.

- Megpróbálkozhatunk vele, persze – majd feltápászkodott. – Most viszont indulok. Ahogy látom nem ártana egy kicsit rendbe hoznom magam. Mindjárt jövök.

- Én is megyek – pattant fel Ginny, és követte a lépcsők felé kedvesét.

Amint közös szobájuk ajtaja bezáródott mögöttük, a lány azonnal felé fordult és aggódon kérdezte.

- Harry, biztos hogy jól érzed magad?

- Csak néhány zúzódás fáj – mondta a fiú fintorogva, miközben igyekezett lehámozni magáról megviselt ruháit. – Piton bájitala azokat nem gyógyítja be teljesen.

- Akkor irány Madam Pomfrey – vágta rá a lány. – Amint átöltöztél.

- Eszemben sincs – ellenkezett Harry. – Pihenni szeretnék, és veled lenni.

Ginny már készült az ingerült válaszra, ám a fiú gyorsan megcsókolta, ezzel beléfojtva a visszavágást.  

- Ígérem, ha holnapra rosszabbodik, vagy fájni fog, akkor felmegyek a gyengélkedőbe – mondta, miután elváltak. – Rendben?

A lány megadóan sóhajtott.

- Rendben.

- Megyek, lezuhanyzom – indult Harry a fürdőszoba felé, amint magához vett egy váltás ruhát. 

- Megvárlak – ült le Ginny az ágyra.

Mire észbe kaptak, már itt volt a Karácsony, s az ünnepek előtti utolsó hetet taposták. Hermionet pedig jó szokása szerint elővette a mindig a szünet idején legsúlyosabban tanúsított időbeosztási és tanulási láza. Talán mert ilyenkor tudta igazán felmérni, hogy az ő mércéjéhez képest hamarosan év vége, és RAVASZ vizsgák.

Éppen a beiktatott DS edzésre készültek, ahol hála a tagok gyors fejlődésének, már egész komoly párbajokat vezényelt le Harry. Nevillenek is remekül ment már a célzás, miután annyit gyakorolt a „Piton utánzaton”, amit mellesleg a nagy sikerre való tekintettel számos DS tag kölcsönkért az edzés alkalmával a griffendéles fiútól.

Első alkalommal mikor Harry pár bonyolult bűbájjal elérte a furcsa gyakorlóeszköz meglétét, ami szükség szerint még mozogni is képes volt, Hermione kíváncsiságtól és tudásvágytól égve gyerekes meglepődöttséggel kérdezte.

- Ezt meg hogy csináltad?

Harry vidáman elmosolyodott.

- Hát tudod… lehet hogy ez most nagyon meglepő lesz a számodra, és talán el sem hiszed majd, de… varázsló vagyok – jelentette ki nagy komolyan, mintha valami óriási titokba avatta volna be a lányt.

Barátja nagy szemeket meresztve nézett rá, akárcsak a többi DS tag, majd pár pillanattal később hatalmas nevetés tört ki a Szükség Szobájában.

- Marha – kuncogta Hermione a fiú vállára hajtva fejét.

Harry kedvesen végigsimított a hátán.

- Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki. Olyan aranyosan, elcsodálkozva kérdezted – szólalt meg, mire a többiek megint nevettek.

- Oké, oké – adta meg magát a lány. – De most komolyan, hogy csináltad? Ehhez legalább… hát nem is tudom, három varázslatot kombinálni kellett.

- Négyet – bólintott Harry. – Abból egyet kissé átalakítva kell használni, az eredeti hatása ugyanis nem lenne túl megfelelő.

- Pláne – nézett rá Hermione kíváncsian és leplezetlen elismeréssel.

Azóta megtudták a nagy titkot, de csaknem kilencven százalékuk nem sokra ment vele. Ehhez még nem voltak elég képzettek, míg Harrynek immár itt voltak a Pitonnal folytatott edzések is. Az előre tervezett, és a tanár által eredetileg meghatározott három heti „büntetőmunka” időtartamát természetesen amolyan korrepetálássá bővítették. Így Harry határozottan meghaladta, és kezdte borzasztóan elhagyni kortársai szintjét, de ismerve mi vár majd rá, ezt senki sem irigyelte, sőt, elégedetten és tisztelettel fogadták.

A mostani alkalommal csupán ismétlést írt elő edzésként, mondván, nem árt végigjárni mindazt amit már tudnak, újat pedig ráérnek majd a szünet után venni.

- Ehhez pedig, van egy különösen jó módszerem – mondta. – Gyertek ki velem a folyosóra – intette maga után a csodálkozó diákokat.

Mikor már mindnyájan odakint ácsorogtak, kissé távolabb a bejárattól, Harry egymaga állt az ajtó elé, és erősen koncentrálva, háromszor elsétált előtte.

Mikor benyitott, ajkán elégedett mosollyal fordult vissza a többiek felé, majd félreállt, hogy a kíváncsi DS tagok bemehessenek mellette.

- Hölgyeim és Uraim! Íme a gyakorlópálya - jelentette.

Mikor a szobát rendelte, igyekezett felidézni magában a Trimágus Tusa labirintusát, amiben most természetesen a sövényt falak helyettesítették, de minden számukra szükséges akadály és kihívás megtalálható benne.

- Aki végig tud rajta menni, az elmondhatja, hogy remekül elsajátított mindent, amit az utóbbi hónapokban tanultunk – mondta az álmélkodva szemlélődő társainak. Az akadálypálya valamivel kisebb méretű volt, mint a kviddicsnek fenntartott alsó füves terület. – Amennyiben bajba kerülnétek, kiáltsatok és megyek segíteni. Egyszerre öten indulhattok.

- Király! – lelkendezett Dean.

- Ezek szerint te az első csapatban lennél – vigyorgott rá Harry.

- Én is! – lépett előre Seamus.

Néhány másodperc múlva már meg is voltak az elsőként indulók.

- Rendben – sóhajtott Harry, miután az utolsó bent lévőt éppen kimentette egy mumus elől. – A többség egész jól vette az akadályt. A legnagyobb hibák a reakcióidővel voltak. Sokan nagyon megijednek és meglepődnek, így csak késve védekeznek, vagy egyáltalán nem is csinálnak semmit. Azt hiszem nem kell magyaráznom, - keményedett meg az arckifejezése – hogy ha ez egy éles helyzetben történt volna, halálfalókkal szemben, akkor talán már halottak lennétek.

- Te talán mindig tudod, hogy mit tegyél? – kérdezte egy hugrabugos kissé szkeptikus hangon.

Harry nyitotta a száját, de Hermione már válaszolt is helyette.

- Igen… Elég határozott, ha történik valami. Főleg amikor rajta kívül más is veszélyben van – azzal rámosolygott barátjára.

- Pontosan – szólt Ron is. – Mint a Minisztériumban. Nekem az égvilágon semmi ötletem sem volt annyi halálfalóval körülvéve, Harry viszont miközben szóval tartotta őket, kivédte Lestrange ártását, megtudott egy csomó dolgot Malfoytól, és közben kitalálta mit tegyünk.

- Ha pánikba esett volna, elveszik a jóslatot, – toldotta meg Hermione – minket megöltek volna, őt pedig Voldemort elé viszik.

Harry zavartan nézte barátait. Nagyon nem szerette, amikor ezt csinálják. Ötödéves korukban a DS elkezdése előtt is próbálta már velük megértetni, hogy sokszor a szerencse és valaki más segítsége mentette meg a helyzetet, amibe belekerült.

Ginny ezzel szemben kedvesen és hálásan mosolygott rá bátyjára és Hermionera, amiért azok kiálltak szerelme mellett, főként mert ő maga is ott volt a felhozott eseményen, és bizony tökéletesen egyetértett barátaival. Még akkor is, ha tulajdonképpen Harry miatt keveredtek bele az egészbe.

A hugrabugos fiú leeresztett.

- Oké. Legközelebb nem téged hozlak fel példának.

Harry látta, hogy Ron válaszolni készül, s ezt megakadályozandó gyorsan megszólalt, annál is inkább, mert ez a beszélgetés teljességgel parttalan.

- Nem tudom mindig, mi lenne a leghelyesebb, vagy mit kellene tennem pontosan, csak igyekszem megoldani a helyzetet. Ha eddig nem így lett volna, most bizonyára nem beszélgetnénk. - Egy szóval sem kellett magyaráznia mire gondolt, mostanra elég sokan kerültek tisztába korábbi kalandjaival. – Nem szeretném ezt a témát folytatni, mert értelmetlen. Nem az a lényeg, hogy én mit teszek vagy tettem, hanem az, hogy mindezt ti is megtanuljátok.

Pár nappal később Ginny Hermionéval ücsörgött a kanapén, közösen bújva Harry fényképalbumát, melyben a szüleiről, és azok esküvőjéről, és persze az ő négyesükről és a griffendélesekről volt pár fotó. Néhány lekapott helyzeten jókat nevettek, és Hermioneval felidézték mikor is készültek, s milyen apropóból.

Néha - néha Ronék is csatlakoztak a beszélgetéshez, akik nem messze a lányoktól élet halál harcot vívtak a sakktáblán. Természetesen jó szokásuk szerint Harry állt vesztésre.  A fiú egyszerűen fel nem foghatta, hogy barátja hogyan lehet sokszor annyira bamba és nehéz felfogású, mikor ilyen hihetetlen logikával és stratégiával képes tologatni a bábujait.

- Hát öreg, ahogy látom megint nem okozol különösebb gondot – vigyorgott Ron.

- Még nem adtam fel – morogta Harry, aki éppen azon volt, hogy megmentse szorult helyzetbe keveredett futóját.

- Csalódnék is, ha azt tennéd. Nem lenne jellemző – felelte barátja, és türelmesen várta mit lép majd Harry.

Ginny már jóideje egyetlen fotónál ragadt le, amit elgondolkodva vizsgálgatott. Harry szüleit ábrázolta, amint boldogan nevetnek a fényképezőgépbe. James alig különbözött Harrytől, Lily pedig igazán szép nő volt, s szemei értelmesen, zölden csillogtak, akárcsak fiáé.

Hermione is szerette ezt a képet. A két fiatal itt már mint házaspár mosolyogtak, és a háború ellenére átjárta őket a vidám és boldog hangulat. Ginny fejében azonban most egészen más ütött szöget.

- Harry! – szólította meg a sakkozó fiút. – Tudod, ahogy elnézegetem a szüleidet, feltűnt egy egészen érdekes dolog.

A fiú várakozóan nézett fel.

- Mire gondolsz?

A szünet napjaiban nyíltan beszélgethettek egymással, lévén, hogy kevesen választották a Roxfortot a karácsonyozásra. Nem kellett attól tartaniuk, hogy valakinek feltűnik Harry és a Weasley lány kapcsolata.

Ginny elmosolyodott.

- Te szakasztott úgy nézel ki, mint az édesapád – Ron itt elhúzta a száját, mondván ezt ki nem tudja még? – a kócos fekete hajaddal, viszont a szemed olyan zöld mint édesanyádé. Míg az én szemem éppen olyan barna, mint apukádé volt, a hajam viszont vörös, mint anyukádé. A szemeinket leszámítva olyanok vagyunk, mint ők.

- Tényleg igazad van – nevetett fel Hermione. – Úgy tűnik, a történelem megismétli önmagát.

- Remélem hogy nem – mondta Harry elgondolkodva.

Ginny kicsit elszontyolodva nézett rá.

- Miért?

Harry hátrébbdőlt a fotelban, mielőtt válaszolt volna.

- Mert bár rövid ideig valóban boldogok voltak, fiatalon haltak meg, magára hagyva a gyereküket. Nem szeretném, ha ez velünk is megtörténne.

Aztán egy picit megrázva a fejét sokkal vidámabban folytatta.

- Egyébként teljesen igazad van. Úgy tűnik nem csupán a véletlen játszott közre a szerelmünkben – kacsintott a lányra.

Ginnyék felnevettek, míg Harry visszatért a sakktáblához.

- Ebben az esetben, - folytatta a témát a két lány, és éppen Hermione elmélkedését hallgatták – ha marad a séma, és a szemetek színe cserélődik csupán fel, s nektek mondjuk két gyereketek születne, akkor az egyiküknek vörös haja és smaragd szeme, míg a másikuknak fekete haja és barna szeme lenne – nézett fel jelentőségteljesen Ginnyre.  

- Tényleg! – lelkendezett barátnője. – Vagyis pontosan úgy néznének ki, mint Lily és James.

- Igen – bólintott Hermione. – Viszont ebben az esetben megtörik a lánc, hacsak nem találnak ugyan úgy párra, mint ti, mert hát mégis csak testvérek… - fűzte tovább.

A két fiú rájuk bámult, majd összenéztek.

- Te, én nagyon úgy vettem észre, hogy ezek már megtervezték, hogy két gyereket kell összehoznod – mondta Ron, aki az idő folyamán már teljesen megbarátkozott a tudattal, hogy féltett kishúga legjobb barátjával jár. Annál is inkább, mert rájött, hogy Harryben tökéletesen megbízik, és azt is látta mennyire szeretik egymást. Hiába, ha nagyon kellett, vagy ő maga is úgy akarta, Ron igen is képes volt érett, felnőtt módjára gondolkodni.

- Nekem is úgy tűnik – bólintott Harry tettetett kétségbeeséssel.

- Ráadásul nem kisebb feladattal, mint hogy az egyikük lány legyen, a másik viszont fiú – szólt közbe Hermione is vidáman.

Ron rávigyorgott a hökkent fiúra.

- És hova tűnt a híres griffendéles bátorság?

Barátja már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám Ginny mosolyogva közbeszólt.

- Csak nyugalom Harry. Tisztában vagyok vele, hogy ehhez még túl fiatalok vagyunk. Csupán a lehetőségeinket mértük fel – mondta huncutul.

Szerelme higgadtan viszonozta mosolyát.

- Teljesen nyugodt vagyok – biztosította róla a lányt.

És valóban ugyan olyan vidáman csillogtak szemei, és ugyan úgy szórakoztatta barátai társasága, mint eddig.

- Meg aztán, – szólt Hermione, és Ron felé fordult – mi elsőként értesülünk majd a dologról, elvégre keresztszülők leszünk.

Ron bambán viszonozta a pillantást, Ginny és Harry pedig jóízűen felnevettek.

- Ó igen – mondta Harry kedvesére nézve. – Az én testvérem és a tiéd. Igen, így valóban fair lenne.

Hermione kivételesen csöndben maradt, és furcsán csillogó szemmel nézett a fekete hajú fiúra. Harry ezt észrevéve rákérdezett.

- Valami baj van?

A lány gyorsan megrázta a fejét.

- Egyáltalán semmi. Csak jó volt hallani tőled… szóval én is mindig úgy tekintettem rád, mint az egyetlen bátyámra.

- Annak ellenére, hogy ő a fiatalabb – mosolygott Ginny.

Hermione még mindig Harryt nézte, s a lány arcán is felragyogott egy mosoly.

- Nekem sosem tűnt úgy. Mindig vigyázott rám, és számíthattam a segítségére.

A fiú melegen tekintett rá.

- Ahogy én is a tiédre. Istenem, mennyi mindenen átmentünk már! – nevetett és odasétált ő is a lányok mellé, akik helyet szorítottak neki, így leült kettejük közé. – Szerintem már ennyi idős korunkra is elmondhatunk legalább húsz olyan dolgot, amit rajtunk kívül még senki sem, vagy jó ideje már senki sem tapasztalt.

Ron is feltekintett, miután lépett egyet a bástyával, lévén hogy ő volt soron.

- Kezdve azzal, hogy elsőben bekerültél a kviddics csapatba, aztán találkoztunk a legendás Baziliskussal, a Trimágus Tusán át egészen odáig, hogy láthatatlan thesztrálokon utaztunk – szállt be a beszélgetésbe vigyorogva.

Harry töprengő arcot vágott.

- Nos igen. Körülbelül ezekre gondoltam.

Ginny nevetve a vállára hajtotta a fejét, Harry pedig átkarolta, és játszadozni kezdett a lány tincseivel, néha-néha ujjaival megcirógatva az arcát és a nyakát. Csak amolyan bizalmas, finom mozdulatokkal, amiket annyira szeretett Ginny. Semmi különös, de mégis egyértelműen jelzi, hogy a köztük lévő kapcsolat, a szerelmük mélyebb jelentéssel bír.

Harrynek talán az egyik legkellemesebb karácsonya volt az idei, azt leszámítva, mikor a Grimmauld téren ünnepeltek a népes Weasley famíliával, a Rendtagokkal, és Siriussal, aki akkoriban még élt.

A Weasley szülők úgy döntöttek, hogy idén jobb lenne, ha két legfiatalabb csemetéjük a Roxfortban töltené az ünnepeket. Egyrészt nem is tudták volna összevonni a családot, Bill és Charlie ugyanis külföldön intézte a Rend ügyeit, és nekik is éppen elég dolguk volt most, hogy Voldemort igyekezett minél nagyobb felfordulást és fejetlenséget kelteni.

Ezt persze Harry egyáltalán nem bánta, hiszen Dumbledoreval korábban már tisztázták, hogy neki mindenképpen tanácsos lenne a kastélyban maradnia, a Privet Drive egyébként sem nyújtott már számára védelmet.

Ennél már csak az volt jobb, mikor Hermione is úgy döntött, hogy szívesebben maradna itt a barátaival, mint hogy elutazzon. Bár ezt ő azzal indokolta, hogy otthon is úgyis csak tanulna, ráadásul most remek alkalmuk nyílna arra, hogy Harryvel igazán kemény edzést tartsanak, és persze nem utolsó szempont az sem, hogy így Ronnal maradhat Karácsonykor.

Mindenesetre igazán kellemesen töltötték a napot, és miután mindenki kézhez kapta az ajándékait, - sőt akinek olyan volt, már ki is próbálta - valóban tervezgetni kezdték, - mivel mindnyájan itt vannak, és valószínűleg a legnagyobb szükségük nekik lesz arra, hogy sikeresen megvédjék magukat és képesek legyenek szembeszállni a halálfalókkal – hogy amíg lehetőségük lesz a tanulás mellett persze, addig Harry vezetésével sokkal keményebb edzéseket tartanak majd.

Sokáig maradtak fent, beszélgetve és hosszú idő óta talán most először igazán felszabadult és vidám hangulatban eltöltve az időt, mígnem úgy döntöttek, hogy felvonulnak aludni, aztán másnap újult erővel látnak neki a „semmittevésnek”. Bár nem akarták minden idejüket tanulásra és gyakorlásra szánni, még így is ez a szünetük ígérkezett a legmozgalmasabbnak a hátra lévő napjaival.

Harry mosolyogva figyelte, ahogy Hermione Ronnal együtt a fiúk hálója felé vette az irányt, noha nem volt benne biztos, hogy mivel is töltik el odafönt az estéből hátralévő időt. Elvégre nagyon ártatlanul is lehet egy ágyban aludni a kedvesünkkel – vigyorodott el egy pillanatra.

Mikor Ginnyvel felértek szobájukhoz, udvariasan maga elé engedte a lányt, hogy menjen és feküdjön le, ő pedig elvégezte szokásos védelmi és hangszigetelő varázslatait. Mire megfordult, és elindult az ágy felé, ingjét már végig kigombolta, hogy annyival is előrébb legyen az átöltözössél. Ám ahogy tekintete szerelmére siklott, aki az ágyon térdelve várta őt, furcsán csillogó szemmel, nem volt benne biztos, hogy szüksége lesz a pizsamájára.

- Gyere Harry. Már nem bírom tovább – nyújtotta ki Ginny a kezét a fiúnak.

Az mosolyogva fogta meg, és hagyta, hogy a lány lehúzza magával szemben a matracra, s engedelmesen térdelt elé.

- Nem is mertem remélni, hogy ezt a csodás napot így szeretnéd lezárni – hunyorgott vidáman kedvesére Harry.

- Ó, dehogynem! Nektek férfiaknak folyton a szexen jár az eszetek – nevetett halkan Ginny.

Erre a fiú sértődött képet vágott.

- Kikérem magamnak! – nem mintha éppen nem az imént gonoszkodott volna egy sort Hermione és Ron vélhetően együtt töltött éjszakája felett. - Akkor én most szépen lefekszem, és rólad tudomást sem véve kipihenem magam – mozdult meg, hogy beváltsa fenyegetését.

- Valóban ezt szeretnéd? – kérdezte a lány halkan, de hangjában olyan érzéki töltéssel, ami azonnal megállította Harryt.

Zöld szemeit kedvese tekintetébe fúrta, akinek ajkai azonnal mindent tudó mosolyra húzódtak. Kinyújtotta a karját, hogy megfogja a fiú ingjét, és lassan kezdte róla lefejteni. Ahogy szabaddá vált Harry válla, előrehajolt, és megcsókolta a napbarnított bőrt.

- Nem – sóhajtotta ekkor a fiú – Azt hiszem valami egészen mást szeretnék.

- Sejtettem hogy így lesz – suttogta Ginny, s ajkaival áttért kedvese nyakára.

Harry mindkét kezével a lány felsője után nyúlt.

- Igazán segíthettél volna annyit te is, hogy előre kigombolod a blúzodat – szólt rosszallóan, miközben már egészen Ginny hasánál járt, odáig sikeresen szétbontva az említett ruhadarabot.

- Dolgozz meg érte – felelte a lány, s száját ezúttal a fiúéra tapasztotta, aki azonnal viszonozta a csókot, s nyelvét máris ajkai közé fúrta.

Szenvedélyesen ízlelték a másikat, s Ginny már egészen lesimogatta Harryről az inget, bár megszabadítani még nem tudta tőle, mivel a fiú kezei éppen el voltak foglalva valami egészen mással. Valami borzasztóan izgató és gyönyörteli dologgal.

Amint végigért a gombokkal, széthajtotta a könnyű anyagot, s kezeit a lány hasától kiindulva végighúzta a melléig, ahol megpihent egy rövid ideig, s élvezettel hallgatta a Ginnyből felszakadó sóhajokat, majd továbbsiklott egészen a nyakáig, s vissza a vállaihoz, hogy lefejthesse róla a feleslegessé vált ruhadarabot. 

Mivel mindketten ugyan ott tartottak a másik vetkőztetésében, így egy pillanatra elengedték egymást, hogy végre teljesen megszabaduljanak felsőjüktől.

- Annyira jó veled – mondta Ginny kissé elhaló hangon, miközben vágyakozóan végigsimította kedvese mellkasát. – Annyira szeretem az érintéseidet – sóhajtotta mikor a fiú finoman végigjárta ujjaival a nyakát.

Harry karjaival átfogta a derekát, s teljesen magához húzta, hogy testük összesimulhasson, majd két oldalról megfogta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett.

- Akkor én tovább mondanám. Annyira szeretlek téged.

Ginny tekintete egészen elhomályosult az érzelmeitől, valamint a vágytól, melyet már képtelen lett volna elfojtani.

Hevesen szerelme ajkai után kapott, és kezével beletúrt az ébenfekete tincsekbe, igyekezve a lehető legközelebb húzni magához a fiút. Harry átölelte, megadva magát Ginny elsöprő szenvedélyű csókjának, ujjaival pedig a melltartó csatját kapcsolta, míg másik, szabad kezét végigcsúsztatta a hátán, meg sem állva a nadrág derekánál, alányúlva tenyerét a lány fenekére simította.

Ginny felsóhajtott, majd ahogy Harry ajkai a nyakát kezdték kényeztetni, nyögve vetette hátra a fejét, hogy kedvese minél jobban hozzáférhessen. Miután a fiú kiélvezte és végigjárta az érzékeny bőrt, szájával egyre lejjebb haladt, hogy megízlelje Ginny végre szabaddá váló melleit.

A lány azonnal megremegett, és élvezettel markolt bele Harry hajába, majd mellkasán és hasán végigsimítva gombolni kezdte a farmerját, s amennyire csak tudta máris lehajtotta, lehúzta róla, tenyerét pedig rásimította izgalmára. Harry torkából kéjes nyögés szakadt fel, majd gyengéden ledöntötte a lányt az ágyra, s pár pillanattal később maga is követte.

Összeölelkezve simultak egymáshoz, de már türelmetlenül neki is láttak, hogy megszabadítsák a másikat nadrágjuktól.

- Soha nem fogok tudni betelni veled – nyögte Harry, ahogy Ginny végigcsókolta a vállát és a kulcscsontját.

- Ajánlom… is, - suttogta a lány – mert életem… végéig a közelemben akarlak tudni. Érezni… csókolni…

- A legkívánatosabb és leggyönyörűbb lány vagy, akit csak láttam – simította végig Harry kedvese szabaddá váló combjait. – Nem bírnám ki, ha le kéne mondanom erről.

- Nem kell, kedvesem. Sosem kell – nyögte Ginny elfulló hangon, majd már képtelen lett volna bármit is mondani.

Csak arra volt képes, hogy minden érzékével Harry érintéseire, csodálatosan ügyes kezére, ajkaira és nyelvére figyeljen. Arra, hogy mindezt az elképesztő gyönyört ő maga is visszaadhassa, és szenvedélyével bebizonyíthassa, hogy legalább annyira akarja a fiút, mint Harry őt.

Nem féltek egymás előtt kimondani az érzéseiket, ahogy kimutatni sem, helyette minden módon átadtak magukat neki, s mikor már fokozhatatlanná vált mindaz az érzéki gyönyör, amit egymásnak adhattak, pár perccel később mindketten abban a biztos tudatban simultak össze a takaró alatt, hogy soha többé nem kell nekik más, csak az, akinek éppen a karjaiban elnyomja őket az álom.