Sarah egy nagy villában lakott London elegáns városnegyedében. A lakásban teljesen egyedül élt. Ugyan nem vallotta be magának, mégis nyomasztotta a sok szoba. Elég lett volna egy is. Egyetlen szobát használt, meg a fürdőszobát és a konyhát.
A hálószobájában élt: a többi szobát rendben és tisztán tartotta, de a takarításon kívül semmilyen oknál fogva be nem tette volna a lábát egyikbe sem.
Nem tudta, miért.
Ezen a reggelen ugyanolyan melankolikusan és magányosan ébredt, mint tíz éve minden áldott reggel. Soha, egyszer sem mesélte el magának az egy évtizede lezajlott szomorú eseményeket… de mindent leírt.
Volt egy naplója. Öreg, vaskos és dísztelen, fekete könyv. A fele tele volt már.
Sarah eddig a bizonyos napig vezette a naplót. Ezen a napon utoljára írt bele. Leírta az utolsó szavakat, majd felállt, felöltözött egy rendes ruhába. Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót, majd a St. Peter téren lévő hatalmas szökőkúthoz fordul. A felzúduló vízbe dobta a kulcsot, majd megfordult, és vissza sem nézve elment… haza.
A tegnap éjszakai helyre. A King’s Crossra.
Körül sem nézve, tétovázva átlépett a kilences és a tízes vágány közötti kőfalon. És megint ott volt. Ahol tíz évvel ezelőtt. A peronon senki nem volt, de a Roxfort Express ott állt… némán és szomorúan. Sarah fellépett a vezetőfülkébe. Az öreg Ed bá’ ott aludt, a műszerfalra borulva. Sarah gyengéden megrázta a vállát. A mozdonyvezető felnézett, és a kék szempár egyesült a mogyoróbarnával. Ed elmosolyodott, majd beindította a mozdonyt. Jó volt hallani az utoljára tíz éve hallott hangokat. Sarah kinyitotta az ablakot. Fejét kidugta, és élvezte, amint a szél felborzolja a haját. A mozdony már indult volna, amikor a lány egy futó alakot vett észre. Hozzájuk közeledett.
William volt az.
– Elnézést, kisasszony, van még egy hely számomra? – kérdezte a férfi.
Ginny halványan elmosolyodott.
– Talán van. Talán megpróbálhat felmászni. De vigyázzon magára, a lépcső veszélyes. És én is az vagyok – mondta a titkos mondanivalóval járó szavakat, majd félreállt az útból.
William felmászott, majd Edre vigyorgott.
– Gyerünk, öreg róka, vagy elfelejtetted a dolgod? – azzal Sarah mellé lépett. Szintén kidugta a fejét, és vidáman elkurjantotta magát.
Talán van hely még a számára. Talán ott, belül, a lány szíve még szabad. Talán megpróbálhatja.
A vonat vidáman pöfögve robogott a lankákon, dombokon keresztül, míg elérte a végállomást. Az egyetlen állomást. Az Otthont.
A Roxfortot.
A két fiatal leszállt, majd észre sem véve, hogy kézen fogták egymást, elindultak a romos kastély felé. Hogy új életet kezdjenek.


Sarah a tíz évvel ezelőtti eseményekhez csak ennyit írt be: Vesztettünk. Mindennek vége, a több évtizedes munkának. Hiába haltak meg sokan abban a háborúban. És senki sem ugyanaz. De egyszer győzni fogunk! Most búcsúzom. Nem vagyok többé ugyanaz, mint régen. A következő lap már nem rólam fog szólni. Egy másik lányról, aki az én testemben él. Soha többé, mégis örökké: Ginevra Molly Weasley.