Hatodik fejezet: Remény

Mikor Ginny magához tért, azonnal fel akart kelni, hogy Harryhez menjen, de egy finom kéz visszataszította a párnákra. Édesanyja volt az.

-         Nyugodj meg, kicsim! Most úgy sem tehetsz semmit!

-         De igen! Mellette lehetek.

-         Ginny! Neked is pihenésre van szükséged! Azzal nem segítesz Harrynek, ha magadat is tönkre teszed.

-         Ennél jobban már nem tehetném tönkre magam – hanyatlott vissza a párnákra Ginny.

-         Miről beszélsz? – hökkent meg Mrs. Weasley.

-         Te is nagyon jól tudod. Meddő vagyok, nem szülök gyereket Harrynek, tönkreteszem az életét, pedig annyira szeretem, hogy meghalnék érte és most mégis én ölöm meg.

-         De Ginny…

-         Miattam lett ennyire gyenge, miattam ment ki abba a zuhogó esőbe, miattam lett súlyos beteg és… most miattam nem harcol az életéért– zokogta halkan. – Ha én nem lettem volna olyan zárkózott, ha nem taszítottam volna el magamtól, ha erősebb lettem volna, akkor most lenne miért harcolnia. Minden az én hibám.

-         Ginny drágám! – simogatta meg lánya haját Mrs. Weasley. – Csakis egyedül azok a szívtelenek és azok a könyörtelen újságírók tehetnek minderről. Ron most intézkedik ez ügyben.

-         Mit csinál?

-         Ha jól sejtem, lehordja és megfenyegeti Vitrolt és társait a Reggeli Prófétánál. Már reggel nyolc előtt elment. Lassan vissza kell érnie.

Ginnyt azonban nem nagyon érdekelték anyja szavai, csupán csendesen sírt tovább. Mr. Weasley lépett be a kórterembe Nevillel. Mindkét férfi mosolygott. Mrs. Weasley erre a látványra rögtön felkapta a fejét.

-         Mi történt? Jó hírek?

-         Igen – felelte Neville.

-         Harry? Túl van a veszélyen? – ülte fel gyorsan Ginny.

-         Nem – válaszolta kissé szomorúan Neville. – Másról van szó.

-         Mi lehet fontosabb Harrynél? Neville légy őszinte! Él még egyáltalán? Mert ha nem, akkor… akkor…

-         Él, Ginny! És ha megtudja, amit én tudok most, biztos nem fogja feladni a harcot – mosolyodott el nyugtatóan Mr. Weasley.

-         Mit tudsz, Arthur? – kérdezte Mrs. Weasley és türelmetlenül felállt Ginny ágya mellől.

-         Ginny – vette át a szót Neville és odasétált a nő ágyához. – Mint azt kiderítettük, nemcsak a sokk miatt ájultál el. Más oka is volt.

-         Micsoda? – sóhajtotta Ginny. – Nekem is valami súlyos betegségem van? Találtatok valami nem oda illőt bennem?

-         Hát, ami azt illeti, tényleg találtunk valamit, ami eddig nem volt ott. – Neville arca ravaszkás mosolyra húzódott, miközben bátorítóan megszorította a döbbent Ginny kezét. – Egy egészen apró valamit.

-         Mit?

-         Nem találod ki? Kár. Pedig eddig rendületlenül hittem a női megérzésben.

-         Neville! Ez most egyáltalán nem az a helyzet, hogy hülyéskedjünk! Mondd el, amit mondani akarsz végre, aztán, hagyj végre szenvedni!

-         Nem vagyok benne biztos, hogy ezek után nagyon szenvedni akarsz majd!

-         Neville!

-         Baba!

-         Tessék?

-         Találtunk egy kisbabát – mosolyodott el szélesen Neville. – Kisbabát vársz, Ginny!

Ha már nem lett volna ágyban, Ginny biztos megint elájult volna. Így is megszédült a hír hallatán.

-         Ez lehetetlen – suttogta. – Nem lehet!

-         De bizony lehet. Többször is leellenőriztük, többféle teszttel. 100 százalék, hogy állapotos vagy. Gratulálok!

Egy kisbaba. Harry és az ő kisbabája. A Karib-tenger. Egy kisbaba…

Ginny hisztérikus zokogásban tört ki. Nevetett, de közben keservesen sírt. Az érzelmek eddig sohasem tapasztalt hulláma öntötte el. Mrs. Weasley átölelte.

Egy kisbaba. Harry kisbabája. Harry. Harry. Harry…

h

Ron még mindig a betegséggel küszködő Harry ágya mellett állt, mikor lobogó köntösben berontott a kórterembe Ginny. A nő csillogó szemeit látva, Ron rögtön rájött, hogy valami nagy dolognak kellet történnie.

-         Harry! Harry drágám! – kiáltotta Ginny és a férfi fölé hajolt. – Harry édesem, muszáj meggyógyulnod, hallod? Muszáj!

Megfogta Harry ernyedt kezét és az ajkaihoz emelte, közben lágyan simogatta a férfi haját. A homloka forró volt a láztól, az arca piros, a légzése szapora. Valami azonban mégis megváltozott. Ginny ezt akkor is észrevette volna, ha a mellette lévő gyógyító nem szólal meg.

-         Megszűnt a rángatózás. Mintha teljesen megnyugodott volna.

A gyógyító megfogta Harry másik kezét és megmérte a pulzusát.

-         Már sokkal lassabb. Ez jó hír.

-         Szóval meggyógyul? – kérdezte reménykedve Ron.

-         Azt még nem mondhatom biztosra. Lehet, hogy csak átmeneti javulásról van szó. De az egyértelmű, hogy a hölgy jó hatással van a betegre.

-         Naná, hogy jó hatással van rá! – horkant fel Ron. – A felesége.

-         Á! Szóval végre személyesen is megismerhetem önt, Mrs. Potter! Nagyon örülök! A férje mást se tudott hívni, csak magát.

-         Ho… hogyan? – döbbent meg Ginny és leült Harry ágyának szélére.

-         Lázálmában csak önt szólongatta, de…

-         Ginny… Gi… ny… szerel… mem… Ginny! – suttogta gyönge hangon Harry.

-         Látja! Erről beszéltem – mosolyodott el a gyógyító. – Csak önt hívogatta, megállás nélkül. Még élet és halál között is csak önre tudott gondolni, Mrs. Potter!

Ginny elvörösödött és egy könnycsepp csordult le az arcán.

-         Már szóltunk volna önnek hamarabb, de azt a hírt kaptuk, hogy maga is kórházi ellátásra szorul.

-         Erről jut eszembe! – kapott észbe Ron és megfogta húga kezét. – Hogy vagy?

-         Jobban. Már sokkal jobban.

-         És miért ájultál el? Úgy értem… Csak a sokk miatt volt? Vagy…

Ginny elnevette magát és finoman megpaskolta Ron arcát.

-         Jaj Bátyus! Biztos, hogy megbuktál jóslástanból?

-         Mér?

-         Tényleg volt más oka is.

-         Úristen micsoda?

Ginny erre csak még hangosabban elkezdett nevetni. Gyöngyöző kacagása betöltötte az egész kórtermet és megmelengette az összes benn tartózkodó szívét. Senki sem látta, de Harry fáradt arcán is megjelent egy halvány mosoly.

-         Ginny. Elárulod végre, vagy barkóbázzunk?

-         Ez érdekes. Először Neville is barkóbázni akart.

-         Ginny!

-         Gyereket várok, Ron! Végre kismama vagyok!

-         Ho… hogy micsoda?

-         Úgy látszik újból nagybácsi leszel – írta körül máshogyan a nő.

-         Ó Ginny! Jaj húgocskám! – Ron a karjaiba zárta húgát. – Annyira boldog vagyok! Sohasem voltam még ennyire boldog, hogy nagybácsi lehetek! – Eltolta magától Ginnyt, épphogy csak annyira egy puszit nyomjon húga homlokára. – Gratulálok, Ginny! Szívből gratulálok!

Harry halkan felnyögött. Ginny újból leült mellé, és megcsókolta a homlokát.

-         Igen, drágám. Végre teljesült az álmunk. Most már érted, miért kell meggyógyulnod? Nagyon nagy szükségem lesz rád. És a gyerekünknek is.