2. Kétségek és haditanács

Harry még állt ott egy darabig Piton hűlt helyét bámulva, és gondolatban előre hozta az elhangzott neveket képzeletbeli listáján, melyen az általa elfogandó halálfalók névsora szerepelt. Macnair és Dolohov.

Felváltották Piton nevét, de csak a második helyen. Érezzék magukat megtisztelve - nyugtázta sötéten. Az első megmarad Lestrangenak.

Szomorúan fordult a halott Elphias felé. Újabb ember esett áldozatul az átkozott háborúnak. Barátai felé tekintett, s az élettelen öregre mutatva kérdezte.

- Mi legyen vele? – majd eszébe jutott Mordon, és kérdőn Ronra nézett. – És Rémszem?

- Nem tudjuk pontosan mi történt vele, de életben van. Vissza kell vinnünk a főhadiszállásra.

Harry bólintott. Legalább az idős aurornak nem esett baja.

- Szerintem Elphiast is magunkkal vihetnénk – szólalt meg Hermione sírós hangon.

Harry ismét bólintott.

- Semmi esetre sem hagyhatjuk itt. Bár abban nem vagyok biztos, hogy az a legjobb, ha a főhadiszállásra visszük a holttestét – mondta letörten.

Utálta a gondolatát, ha valakin nem tudott segíteni, pedig ez lett volna a dolga. Nem értette hogy történhetett, csupán a kudarc volt világos, és hogy ismét elvesztettek egy fontos embert. Egy kiváló, régi Rendtagot. Ez lesz az egyik, amit feltétlen megkérdez Pitontól a következő alkalommal. Már ha a magához térő Mordon addig nem tud magyarázattal szolgálni.

- Jól van – sóhajtott fel. – Elphiast én viszem – azzal hosszú léptekkel elindult felé. A sötét égbolton felhők szaladtak, a szél beleborzolt fekete hajába, s a fel-fel tűnő Hold fénye időről időre megvilágította szomorú arcát. Megállt a halott férfi felett, majd felé nyúlt. 

Mielőtt megérintette volna, barátaira tekintett, akik Mordont fogták közre.

- Menni fog? – kérdezte.

- Persze Harry. Indulhatunk – válaszolt Ron, azzal a három fiatal egyszerre hoppanált.

- Hermione, Hermione! Minden rendben?!

Érkezett eléjük rögtön Tonks, amint beléptek az ajtón, legelöl a szólított lánnyal.

Mikor már mindnyájan az előszobában voltak, a feléjük siető nő megtorpant. Tekintete megakadt a láthatóan ájult Mordonon, majd Harry felé tévedt, aki ebben a pillanatban eresztette le kezeiből az alacsony férfi élettelen testét az útjába akadó díványra. Szemei kikerekedtek, s meg sem bírt szólalni a döbbenettől. Elég volt Harry arcára néznie, hogy tudja, Doge halott. Majd tétován Hermioneék felé fordult, akik egy fotelba ültették az idős auror súlyos testét.

- Alastor is? – nyögte végül.

- Nem – rázta meg fejét a szemüveges fiú. – Ájult. Meg kell… - de nem tudta folytatni, mert egy megkönnyebbült, ismerős hang zendült.

- Harry! – majd egy hosszú, vörös hajú lány iramodott meg felé a konyhaajtóból. – Istenem! Jól vagytok?

Azonban még válaszolni sem volt idejük, mire Ginny odaért, és már magához is ölelte az enyhén sápadt Harryt, majd hevesen megcsókolta. Sokáig nem engedték el egymást, s a fiú arcán régóta nem látott mosoly derengett fel, miközben végigsimította barátnője haját.

- Mi jól vagyunk – nyugtatta meg csendesen, s eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Elphiason már nem tudunk segíteni, de Mordont meg kellene vizsgálnod.

Ginny egy ideig csak nézte az arcát, zöld szemét a szemüvege mögött, majd komoran bólintott. Nem nézett az idős férfire, megindult a fotelban ülő Rémszem felé. Mielőtt azonban figyelmét ráfordította volna, gyorsan magához szorította a zavartan tébláboló Ront, és a még mindig vöröslő szemű Hermionet, aki hálásan a vigaszért, visszaölelte.

Végül hivatásának megfelelően az ájult aurorral kezdett foglalkozni. Gyorsan felmérte az állapotát, majd pálcája intésével egy hordágyat hívott elő. Hermione sem teketóriázott. Még mielőtt barátnője megmozdulhatott volna, rálebegtette Mordont a megfelelő magasságban tartott ágyra. Ginny köszönete jeléül rávillantotta a szemét, majd Alastor fölé hajolt.

- Több átok találta el egyszerre. Az együttes hatás miatt sokkban van. – jelentette pár perc elteltével. – Az egyik a kábítás, az biztos. – húzta össze a szemét, majd már nyugodtabban feltekintett Harryre. – Nincs életveszélyben. Talán egy nap és rendbe jön.

Megvárta, míg a fiú rábólint, aztán elkezdte felfelé lebegtetni a hordágyat a második emeleten kialakított kórterem felé. Ekkor azonban tekintete ismét a komor fiúra tévedt, s észrevette bal karján a szakadt, véres talárt.

- Harry! – kiáltott fel a lány, mire a szólított meglepődve tekintett rá. Hermione pedig ijedtében ugrott egyet. Sok volt már neki ez a nap. Elphias halála, Mordon, a Harryért való aggodalom, míg Pitonnal harcolt, na és persze Piton.

- Mi baj? – pislogott Harry, Ginny azonban addigra már ott volt ismét mellette.

- Mért nem szóltál, hogy megsérültél?! – mutatott vádlón a fiú bal karjára, és már nyúlt is érte hogy megvizsgálja, de Harry elhúzta előle.

- Erre nincs semmi szükség. – szólt. – Már rendben van. Csak a Sectumsempra súrolta. Már begyógyítottuk. – magyarázta a lány fürkésző szemeibe. Erre azonban még a szemöldökét is felhúzta.

- Csak?! Csak a Sectumsempra?! – kérdezte dühös hangon.

- Ajaj. – nyögött fel a fotelban ücsörgő Ron. Harry rögtön egy segélykérő pillantást vetett felé, de barátja csak kitárta a karját. – Ilyen ügyben tehetetlen vagyok.

- CSAK a Sectumsempra az, ami pillanatokon belül megölhet. – folytatta a mind dühösebb Ginny, ami könnyen ment neki, hiszen dühét a mindennapos aggodalma táplálta. – Most sem tudtam, hol vagytok, holott hozzátok jöttem látogatóba. Nap mint nap az életeteket teszitek kockára!

- Ahogy mindenki Ginny. – szólt közbe csendesen Harry. – Háború van.

A lány azonban nem vette figyelembe közbeszólását.

- Mindig ott vagytok a tűzvonalban, halálfalókkal harcoltok és üldözitek őket. És tessék! Hazajöttek egy halott Rendtaggal, egy ájult Mordonnal, és te is megsérültél. – mutatott rá a fiú karjára – Ami után annyit tudsz mondani: „csak a Sectumsempra!?” – fújt a lány, miután befejezte mondandóját, bár bátyja, és mostanra már barátai is tudták, hogy ez csak az első kör volt.

- Ezt jól tudod már régóta. – szólalt meg Harry merev arccal. – Tudtad, hogy mit jelent hozzám közel állni. Soha nem kényszerítettem senkire a társaságom.

Néma csend támadt az előszobában, Ginny rámeredt az előtte álló fiúra. Hosszan hallgattak, mígnem Ron megköszörülte a torkát.

- Ezt senki nem is állította, Harry. Soha nem is tennénk. 

 A fekete hajú fiú elfordította a tekintetét Ginnyről, nem nézett senkire.

- Ha nem maradsz elég erős, akkor meghalsz. – szólalt meg ismét csendesen, mintha csak magának mondaná. – Sokan meghaltak miattam, mert engem akartak védeni, mondván én fontosabb vagyok. – keserűen elhúzta a száját. – De ez nem igaz. Ezért döntöttem el, hogy én leszek az, aki mostantól megvédi azokat, akiket szeretek és aki bajban van. – s mielőtt folytatta volna, Elphias felé tekintett. – Az ő halála fényes bizonyíték arra, hogy még mindig nem végzem megfelelően a feladatomat.

Azzal elindult a lépcső felé, hogy magára hagyja döbbent hallgatóságát.

Ginny elkapta a kezét és visszafordította.

- Ezt ugye nem mondtad komolyan, Harry!? – kérdezte Ron, aki mostanra felállt a kényelmes fotelből.

- Te sem gondolhatod, hogy mindenkit képes leszel megvédeni. – rázta a fejét Hermione is. – Nem tudsz mindent egymagad csinálni. Gondolj csak vissza a ma estére. Nem hagytad hogy akár csak veszélybe kerülhessünk. Körénk varázsoltad azt a falat, és egyedül harcoltál, majd minket megint pajzzsal vettél körül. Igaz, hogy te kerültél felül, de mi nem azért vagyunk melletted, hogy még több embert kelljen megvédened és aggódnod értük. Azért vagyunk a barátaid, mert segíteni szeretnénk téged, és tisztában vagyunk vele, hogy ez nem egy életbiztosítás. Nagy felelősség van rajtad, és te minden erőddel azon vagy hogy megfelelj az elvárásoknak. És ezt hidd el nekem, Harry, nagyon jól csinálod. A szüleid, Sirius és Dumbledore büszke lenne rád.

- Ahogy mi is azok vagyunk. – lépett előre Tonks, aki eddig némán figyelte a fiatalokat. Harry végignézett rajtuk, nagyon jól estek neki szavaik, de tudta, hogy ez nem túl sok dolgon változtat. Körülötte a szerettei azért haltak meg, mert Voldemort vele akar végezni.

Ginny megszorította kezét, melyet még mindig tartott. A fiú most felé fordult.

- Ne haragudj Harry, tudom, hogy igyekszel mindenkit megóvni. De én annak örülnék jobban, ha bíznál bennünk, és végre elkezdenél magadra is vigyázni. – majd megcsókolta, és a szemébe nézett. – Szeretlek. És olyannak, amilyen vagy. Amilyen mindig is voltál.

Harry nem tudta erre mit mondhatna, így csak bólintott, s halkan kinyögte: - Köszönöm.

Barátai megkönnyebbülten elmosolyodtak, Ginny pedig még utoljára megszorította kezét, majd elindult Mordonnal az ápoló felé. Mióta Dumbledore meghalt kialakítottak egy állandó gyógyító helyiségét. Természetesen tértágító bűbájjal látták el. Ha komolyabb sérülést kellett ellátni, Madam Pomfrey-t hívták segítségül, egyébként Ginny látta el a Rendtagokat. Gyógyítónak tanult, de még nem szerezte meg a képesítést, így a súlyos eseteket nem merte vállalni, de mindig éberen figyelte mit csinál Madam Pomfrey. Mostanra volt olyan remek gyógyító, mint az idős boszorkány, és hát a Főnix Rendje mellett volt is lehetősége megannyi, különféle kórt és sérülést tanulmányoznia.

Harry úgy döntött nincs más hátra, mint a Tonks által értesített McGalagony igazgatónőre hagyni az Elphias Doget érintő ügyeket, hiszen a Rend vezetőjeként sajnos az ilyen feladatok rá hárulnak.

Így hát felbaktatott szobájába, hogy átöltözzön, és bizony kimerültnek is érezte magát az egész éjszakai ébrenlét, s persze a Pitonnal folytatott küzdelem után. Alig hogy bezáródott mögötte emeleti hálója ajtaja, már hallotta is McGalagony hangját az előszobából:

- Természetesen illő módon rendezünk neki temetést. – jelentette ki fátyolos hangon.

A többire Harry azonban már nem volt kíváncsi. Fáradtan állt a zuhany alá, majd tiszta ruhát vett fel, és úgy döntött mielőtt lepihenne egy kicsit, megnézi milyen reggelit készített a nemrég felkelt Mrs. Weasley. Normál esetben ilyen korán csak az asszony volt ébren a főhadiszálláson. Most azonban alighanem szokatlanul éber a ház.

Végül nem volt rá szükség hogy elinduljon, hamarosan kopogtattak az ajtaján, s amint kiszólt hogy szabad, barátai léptek be megrakott tálcákat lebegtetve maguk előtt.

- Rég sejtettem, hogy gondolatolvasók vagytok. – mosolygott rá Ronra és Hermionera, majd a könyvespolc előtti kis asztalt az ágy és a fotel közé reptette, barátai pedig lerakták rá a reggelit.

Hermione lehuppant mellé az ágyra, Ron pedig a fotelba telepedett.

- Mint ahogy te? – kérdezte a lány.

- Neked kellene a legjobban tudnod, hogy ez csupán egy mugli kifejezés. A legilimencia más. – incselkedett a mellette ülővel.

- Komolyan Harry, már nagyon jó vagy benne. – folytatta Hermione, miközben a fiú egy pirítóst kenegetett magának. – Én is haladok vele, de még mindig nem az igazi. Ezért arra gondoltam, esetleg – nézett a zöld szemekbe – adhatnál pár leckét.

Harry elgondolkodott egy kicsit, végül azt mondta:

- Hát nem tudom Hermione. Lehet, hogy jobb lenne, ha rendes tanárral folytatnád.

- Lupin türelmes tanár, - bólintott a lány – de te mindig elérhető vagy, így gyorsabban haladnék. Egyébként pedig emlékszem még a DS-re, és te nagyon jó tanár voltál. – mosolygott az elgondolkozott fiúra, aki láthatóan kezdte elfogadni a felhozott érveket.

- Rendben. – bólintott végül. – Nagyrészt az egész alapja a bizalom tanár és diák között – mely köztem és Piton között igen csak hiányzott – hogy ne rettegj attól, olyat láthatok, ami bántó lehet és felhasználhatom ellened. Meg hogy ki tudd üríteni az agyadat. Ezt pedig akár én is gyakoroltathatom.

- Na látod! – ragyogott fel Hermione, és izgatottan folytatta, mire Harry elmosolyodott, ez tipikusan a lányra valló viselkedés. Alig várja, hogy valami újat tanuljon, és abban jó legyen. – Bizalomban nincs hiány, a többit pedig elmagyarázod.

- Megegyeztünk, kisasszony! – hajolt meg ültében a lány felé kedvesen viccelődve. – Ha gondolod délután, mikor már pihentünk egy kicsit, hozzá is láthatunk. – amint kimondta azonnal tudta, hogy ötlete osztatlan sikert fog aratni. Nem is tévedett.

- Jaj de jó! – kiáltott fel a lány és megölelte barátját. – Köszönöm.

- Nincs mit. – vigyorgott Harry. – De előre figyelmeztetlek, - jelentette ki komolykodó arccal – szigorú tanár leszek.

Hermione felnevetett, Ron pedig mosolyogva figyelte őket.

- Azt hiszem Hermionenak előrébb hoztad a Karácsonyt. – jegyezte meg a lány izgatottságát látva.

- Hát igen. Lehet hogy csak csodát vár tőlem. – nevetett Harry is.

- Ugyan! – legyintett barátnőjük.

Ron azonban most már komolyan nézett Harryre.

- Ha már így szóba került drága tanárunk. – nyomta meg a drága szót. – Mit gondolsz róla?

Harry is befejezte a nevetést, és elmerengett a kérdésen, természetesen azonnal tudta kire céloz barátja.

- Nem tudom, mit higgyek. – rántotta meg a vállát, majd sokkal határozottabban folytatta. – Abban azonban biztos vagyok, hogy nem bíznám Pitonra az életem. –morogta.

- De hát legilimentáltad! – tárta szét a karját Hermione, mintha ezzel minden kétséget el lehetne oszlatni volt tanáruk bűnösségét illetően.

- Hermione, téged meg kéne vizsgáltatni! – fordult felé Ron. – Már este is gyanús voltál nekem.

- Jaj, Ron. – fújt egyet a lány. – Te sosem változol.

Harry elmosolyodott.

- Igen, láttam az akkori érzéseit és gondolatait, és biztos vagyok benne hogy nem hazudott.

- Látod! – szólalt meg azonnal Hermione, mutatóujját Ronra szegezve, aki erre csak horkantott egyet. Majd a lány hírtelen elbizonytalanodott és visszakapta tekintetét a mellette ülő fiúra.

- Akkor miért…?

Harry maga elé meredve folytatta.

- Nem hazudott, de a szándékait nem láthattam. Logikus volt mindaz amit mondott, de majd csak akkor fogadom el teljesen, ha elmondja pontosan a történteket. Arra pedig várnom kell, míg kegyeskedik hírt adni magáról. És persze mindez nem változtat azon – nézett barátaira, - hogy engem és a családomat ugyan úgy elárult.

Ron és Hermione egyetértően rábólintottak.

- Furcsa volt – kezdte Ron – hogy kapásból letegezted. Nekem valahogy nem állt rá a szám.

Harry megvonta a vállát, majd elvett még egy pirítóst a tálcáról.

- Nem tudok magázni egy olyan embert, aki iránt semmiféle tiszteletet sem érzek, sőt inkább megvetést és gyűlöletet. – Ron bólogatott, Hermione azonban elgondolkodott valamin.

- Én sokkal inkább azon csodálkozom, - szólalt meg – hogy Piton nem tette szóvá.

Pedig néhányszor megvillant a szeme.

- Főleg a Pipogyusznál – morogta Ron is.

Harry ismét megrándította a vállát.

- Nem érdekel. – nyelte le a falatot. – Így tudtam vele a legleereszkedőbben beszélni. És ezen nem is akarok változtatni.

- Szerintem, - merengett Hermione még mindig a problémán. – már ő is felnőttnek tekint, és a maga módján elismeri a képességeidet.

- Lehet benne valami. – motyogta Ron is tele szájjal. – Emlékezz mit mondott a kiválasztottságról is.

Hermione egyetértően hümmögött, Harryt azonban láthatóan egyáltalán nem foglalkoztatta a dolog. Végül a lány csak annyit mondott:

- Mindenesetre kíváncsi vagyok mivel fog előállni a következő alkalommal.

Ezután sokáig üldögéltek némán, leginkább reggelijükkel törődve, mikor Ron megtörte a csendet, hogy rákérdezzen az őt foglalkoztató utolsó dologra.

- Mondd, Harry. – kezdte barátjára nézve. – Hogyan tanultad meg az Avada Kedavrát?

Hermione rögtön felhagyott mélázásával, és éberen figyelt, Harry azonban megmerevedett egy újabb pirítósért nyúló mozdulata közben, és elkomorodott.

- Számítottam rá, hogy valamelyikőtök meg fogja kérdezni. – szólt csendesen, majd felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy pont ezt kéne nektek továbbadnom.

- Ki tanította meg? – kérdezte Hermione.

Harry kissé zárkózottan nézett rá, láthatóan nem tetszett neki a téma. Végül mégis válaszolt.

- Mordon.

- Miért? – fordult felé immár teljesen a lány izgatottan. Ron sem üldögélt már fesztelenül a foteljében.

- Azt mondta, szerinte csak így van esélyem túlélni. – válaszolt Harry kelletlenül.

- Használtad már valakin? – szólalt meg most Ron, s Harry rátekintett.

- Igen. – mondta mereven. Mért nem veszik észre, hogy nem akar erről beszélni?!

Felállt, és az ablakhoz sétált. Barátai egy ideig csöndben nézték

- A halálfalók, akiket Piton említett? – kérdezte óvatosan Hermione.

A fekete hajú fiú csak bólintott.

- És… - kezdte Hermione kissé zavartan. – Remus mit szólt hozzá?

Harry mélyet sóhajtott. Nagyon nem szívesen beszélt erről, de tudta hogy barátait is érinti és érdekli is a dolog. Ennyivel pedig tartozik nekik. Visszafordult feléjük.

- Nagyon dühös lett. – válaszolta. – Azt vágta Mordon fejéhez, hogy gyilkost nevel belőlem. És bár valamilyen szinten igaza volt, mégsem értettem vele teljesen egyet. Nehezen fogadtam el Rémszem tanítási ajánlatát erre vonatkozóan. Féltem, és gyűlöltem volna azt az átkot használni, ami megölte a szüleimet és csaknem engem is. Mordon érvei meggyőzőek és ésszerűek voltak. Én pedig beláttam, hogy nem játszhatjuk azt a végtelenségig, hogy börtönbe zárjuk a halálfalókat, a társaik pedig kiszabadítják őket a dementorok hiányában.

Az aurorok is gyakran kényszerülnek a használatára, mert sokszor csak ez menti meg az életüket. Én is csak végszükség esetén használtam. Egyszer. Bár igen, Pitont valóban szívesen megöltem volna. Azt hiszem azt nem is kell magyaráznom miért. Mordonnak nem volt nehéz dolga. Elmagyarázta hogyan kell, és nekem sikerült megcsinálnom. – mondta egyre keserűbben. – Ezen elcsodálkozott, és azt javasolta, próbáljam meg szavak nélkül. Körülbelül a harmadik, negyedik nekifutásra sikerült. Teljesen ledöbbent. Azt mondta erre nagyon kevesen képesek. Én azonban semmilyen elégedettséget nem éreztem. Úgy gondolom ez is a Voldemort támadásakor átszállt képességek miatt van. Abból pedig nem kérek. – fejezte be, és még mindig komoran nézett barátaira.

Azok végig figyelmesen hallgatták, míg beszélt. Most pedig magukban tisztázták, emésztették az újonnan szerzett információkat. Harry pedig közben úgy érezte a csöndben ácsorogva, mintha ítéletükre várna.

Ron volt az, aki először megszólalt.

- Úgy gondolom, - mondta határozottan – hogy igazad volt. Én sem tettem volna másképp.

- Így van csak igazán esélyed, hogy te kerülj ki győztesen. – bólintott Hermione is. – Mordon nem akart rosszat, bár Lupint is meg tudom érteni. – de valamin még gondolkozott.

Harryt hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy barátai is igazolták döntése helyességét. Rájuk mosolygott, s miután Ron és Hermione viszonozta azt, ismét átadta magát jóleső fáradtságának a feszült éberség helyett. Most, hogy mindent megbeszéltek és tisztáztak, elköszöntek egymástól, ki-ki a saját ágyába visszavonulva aludni egy kicsit.

Harry nem tudta pontosan mennyit aludhatott. Az ablakon hiába tekintett ki, az időjárásból és a kinti világból csupán annyi derült ki, hogy nappal van. Kissé oldalra fordult, hogy az éjjeliszekrényen lévő szemüvegét elérhesse, mikor rájött, hogy nincs egyedül az ágyban. Jobb vállán egy vörös, hosszú hajú fej pihent. Tulajdonosa szorosan hozzábújt a fiúhoz, aki erre elmosolyodott. Némi nyújtózkodás árán magához vette szemüvegét, majd a félálomban lévő lány felé fordult.

- Ginny! – szólalt meg halkan, gyengéden megcirógatva az arcát. – Ébredj, így nem tudok felkelni. – folytatta bosszúságot tettetve.

- Ó. Igazán? – suttogta Ginny mosolygós hangon, majd fogta magát és a fiúra gördült.

- Na és most hogy kelsz fel, Harry Potter? – kérdezte kihívóan.

- Hát, azt hiszem, egyre inkább csökkennek az esélyeim arra nézvést, hogy elhagyhassam az ágyamat. – válaszolta panaszosan, és mélyen a szemébe nézett, miközben átkarolta a rajta fekvő lány derekát.

Ginny halkan felnevetett, majd ráhajolt Harry szájára. Egyre nagyobb beleéléssel csókolóztak, miközben átgördültek egymáson, így a fiú került felülre. Ekkor azonban kopogás hallatszott, majd Mrs. Weasley ismerősen kedves hangja:

- Harry drágám! Fent vagy? – kérdezte, de nem nyitott be. Harry lekászálódott Ginnyről, majd az ágy szélén ülve válaszolt.

- Igen! Ébredezem, Mrs. Weasley. – hangja egy kissé rekedt volt.

- Csak Molly, drágám. Mondtam már ezerszer. – a fiú csak legyintett és maga elé motyogott: - Nem megy.

Mire Ginny belekuncogott a párnába.

- Gondoltam, hátha éhes vagy. – folytatta az asszony. – Ron és Hermione már lent van, és a Rendtagok közül is párán.

- Köszönöm Mrs. Wea… Molly. Mindjárt megyek én is.

- Jól van, akkor még egy teríték. – szólt az asszony, majd még gyorsan megkérdezte. – Ginnyt nem láttad véletlenül?

- Hát…ööö – kezdte Harry, de iszonyú zavarában nem tudta mit mondhatna. Még most sem szokott hozzá teljesen a helyzethez.

- Gondolhattam volna… még kettő teríték. – motyogta sokatmondóan az ajtó, majd csak a távolodó Mrs. Weasley léptei hallatszottak.

A lány vidáman felnevetett, Harry azonban piros volt szégyenében.

- Ugyan Harry! – nevetett rá Ginny. – Hiszen úgy is tudják.

- Igen persze, de… - azonban barátnője nem hagyta, hogy befejezze. Egy erőteljes rántással magához vonta, az így félig ülő, félig fekvő helyzetbe került fiút, és ismét megcsókolta. Mindig annyira erős, és határozott volt kedvese, de olykor még vonzóbbá tette kisfiús zavara. Harry egy ideig engedett a kísértésnek, majd szelíden eltolta magától a lányt.

- Le kéne mennünk az ebédlőbe. – mondta.

Ginny belenézett, az oly annyira kedvelt csillogó zöld szemekbe.

- És kihagynád ezt a remek lehetőséget? – kérdezte.

A fiú egy kicsit tétovázva, de azért bólintott.

- Hülye vagy. – jelentette Ginny.

- Ahogy gondolod. – hagyta rá a másik.

- Így gondolom. – bólintott a lány, majd ismét felnevetett, s egy futó csók után, melyet Harry szájára nyomott felpattant az ágyból. – De ilyennek szeretlek.

- Én is szeretlek. – mosolyodott el Harry, azzal elindultak a többiekhez.

Odalent természetesen a tegnap este, és ma hajnali eseményekről folyt a társalgás. Harry és Ginny leültek az előkészített terítékek elé a rengeteg finomsággal teli asztalhoz, ahol már ott ült két barátjuk, Lupin, Tonks, a Weasley házaspár, és Harry nagy megkönnyebbülésére Mordon. Rögtön a mellette ülő lány felé fordult.

- Nem is mondtad. – intett fejével az auror felé. – Látom, remekül végzed a munkádat. – mosolygott büszkén barátnőjére.

Ginny visszamosolygott, majd azt mondta:

- Erről jut eszembe! – fordult az asztaltársasághoz. – Már csak egy vizsgám van hátra, amit jövő héten teszek le. Ezután ideköltözök, mint hivatalosan is a Rend gyógyítója. – jelentette be.

Ezután mindenki elhalmozta gratulációival.

- Bizony, bizony. Alastorral is remek munkát végeztél. – bólogatott Mrs. Weasley. – Apáddal nagyon büszkék vagyunk rád.

Harry pedig ezzel bőszen egyetértett. Majd miután mindenki a kései ebéd befejezésénél járt, megszólította az idős aurort.

- Alastor. – az figyelmesen felé fordult, a többiek elcsendesedtek. Lupin és Mr. Weasley akik pedig már felállni készültek, visszaereszkedtek helyükre. – Emlékszel valamire abból, hogy mi történt veled és Dogeval?

Mordon bólintott, és elgondolkodva beszélni kezdett:

- Már átgondoltam a történteket. Bár nem túl sok dologra emlékszem. Hamarabb a műemlékhez értem, mint ti hárman, így jeleztem neki, hiszen biztosra vettem, hogy ti is bármikor felbukkanhattok. Doge nem sokra rá fel is bukkant, ám alig hogy odaért, szinte rögtön ott termett mellette két halálfaló. Még körülnézni sem volt ideje, az egyikük már rá is szegezte a pálcáját és megölte. Dühödten feléje küldtem egy átkot, de a másikuk addigra felfigyelt rám. Aztán csak azt vettem észre, hogy hirtelen elölről és hátulról is elért egy átok. Hogy ez hogy történt nem tudom, azt viszont nem láttam ki volt az a két átkozott. Gondolom a hátam mögül felvillanó átok miatt azt hihették, érkeznek még Rendtagok, így elmenekültek, mielőtt ti odaértetek volna. Bizonyára ennek köszönhetem az életemet is.

- Bizonyára. – tűnődött Harry. – majd még motyogva hozzátette. – Piton.

- Hogyan? – kapta fel a fejét Lupin a fiúra meredve.

- Semmi, semmi. – legyintett Harry, de szeme sarkából látta, hogy Ginny is hallotta mit mondott az imént. Remus sem vette le róla a tekintetét, és gyanakvóan méregette.

- Mióta a tegnap este szóba került, Ron és Hermione feltűnően hallgatag lett. – jegyezte meg.

- Igazán? – kérdezte szemüvege mögül pislogva.

- Te titkolsz valamit, Harry! – állapította meg.

A fiú állta a tekintetét, de egy szót sem szólt. Hosszan meredtek egymás szemébe. A többiek csendben figyelték őket. Végül Harry megeresztett egy halvány mosolyt és azt mondta:

- Nem fog menni, Remus.

A férfi ezt elismerve bólintott, Harry pedig felemelkedett az asztaltól.

- Ha megbocsátotok, mi felmennénk. - majd barátaira tekintett – Megígértem Hermionenak, hogy tanítani fogom. – azzal elindult a lépcső felé, s ők követték. Ginnyvel a sor végén.

Alig hogy beléptek a szobába, a legifjabb Weasley megszólalt.

- Mi ez az egész, Harry? – hangja számon kérően csendült.

- Semmi, semmi. – kezdett bele a fiú gépiesen a tagadásba, mert még mindig Mordon beszámolóján töprengett. Nem is figyelt az iménti kérdésre.

Ám Ginny nem hagyta magát. Elállta a fiú útját, aki épp a fotel felé igyekezett, hogy leüljön. Ennek eredményeként, csaknem beleütközött az előtte álló lányba. Zavartan tekintett rá, nem igazán értette mi történt.

- Remusnak igaza van. Titkolsz valamit. – folytatta Ginny, most már enyhe ingerültséggel a hangjában.

Ron és Hermione időközben már letelepedtek Harry ágyára, és onnan nézték két barátjukat.

- Hüm? - reagált a fiú az iménti megjegyzésre, majd Ginnyt enyhén félretolva elfoglalta helyét a fotelban. Barátnőjénél azonban elszakadt a cérna.

- Harry! – kiáltotta, s megállt a fotel előtt. A fiú megrezzent, és felemelte tekintetét a lány arcára. Ezúttal fel is fogta kit lát maga előtt.

- Mi van?! – kérdezte.

- Én is ezt szeretném tudni! – kiabált még mindig. – Hallottad egyáltalán amit az előbb mondtam?! – tette csípőre a kezét.

Harry tanácstalanul, és kissé értetlenül nézett rá.

- Mi van? – kérdezte újra.

- Gondoltam. – legyintett dühösen a lány, de már nem kiabált. – Azt mondtam, hogy igaza van Remusnak, titkolsz valamit. Mordon felszólalása után azt motyogtad magad elé, hogy Piton.

Harry felhúzta a szemöldökét, és az ágyán ücsörgő barátai felé fordult. Kérdő tekintetére Ron felhúzta a vállát.

- Én nem hallottam semmit. Az asztal túloldalán ültem.

Hermione azonban bólintott. Ő a fiú másik oldalán ült, így tisztán hallotta az árulkodó szót.

- Ajaj. – nyögte Harry.

- Tehát?! – sürgette a még mindig előtte álló Ginny.

Harry azonban nem tudta hirtelen mit mondjon, és szerelme csak aggódna, így a lány folytatta.

- Mordon azt mondta, hogy alighanem a két halálfaló elmenekült, hiszen őt nem ölték meg, ti pedig nem értetek oda időben. Csakhogy akkor te hogy sérültél meg? – mutatott a fiú karjára. – Kivel harcoltál, Harry?

A vádlott mélyet sóhajtott, majd intett egyet a pálcájával, s megjelent egy fotel a lány háta mögött. Miután leült rá, Harry csak ennyit mondott:

- Pitonnal.

- Mi?! – kiáltott fel Ginny ismét. – És?

Harry azonban Hermionera nézett. A lány értette a néma kérést, és belefogott az ismertetésbe. Néha-néha Ron is közbeszúrt egy-egy megjegyzést. Harryt azonban más kötötte le. Ha Piton volt az, aki elkábította Mordont, azzal valóban az életét mentette meg. Ezzel az egyetlen átokkal több dolgot is elért. Egyrészt elkergette a halálfalókat, másrészt nem bukhatott le sem az auror előtt, aki így nem támadhatott rá, sem a társai előtt. Ha mindezen következtetései helyesek, akkor Piton nem csak hogy igazat mondott, hanem valóban segíteni akar.

Közben Ginny figyelmesen hallgatta Hermione beszámolóját, időről-időre a merengő Harryre tekintve, főként mikor barátnője a halálos átokkal kapcsolatos beszélgetésükhöz ért.

A fekete hajú fiú közben folytatta az eszmefuttatást. Ezek szerint minden csak másodperceken múlott. Akkor érhettek barátaival a szoborhoz, mikor Mordon összeesett, és a másik kettő dehoppanált. Hiszen rá alig egy percre jelent meg a bájitalmester a fák közül kilépve.

- Tehát Piton jófiú. – csendült Ginny hangja, miután tisztába került a történtekkel. – De ezt mért nem akarjátok…

- Várj! – szakította félbe Harry. – Lupin tud a sérülésemről? Elmondtad nekik?

- Igen. És Tonksal is beszélt. – bólintott a lány. – Tehát alighanem…

- Már ő is nagyjából összerakhatta, mi történhetett. – fejezte be helyette Harry. – Azt hiszem beszélnem kell vele. Addig semmiképp sem derülhet ki a Rend számára, mit csináltunk pontosan, míg nem találkoztam újra Pitonnal. – azzal felállt, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, még hallották, ahogy csendesen maga elé mondja: - Nem örülök, hogy erre sor került.

Azzal magára hagyta barátait.