23. Érdekes találkozások

Harry irányított hoppanálásának köszönhetően egyszerre bukkantak fel a Piton által körülírt helyen. Készenlétben, pálcával a kézben hordozták körbe a tekintetüket, ám hamar leengedték, mikor azt vették észre, hogy csupán egy fákkal körülölelt nagy tisztás van előttük.

Ron volt az, aki először megszólalt.

- Biztos hogy jó he… - de nem folytathatta, Harry ugyanis határozottan leintette.

Három barátja érdeklődve figyelte, ahogy némán koncentrálva szemügyre veszi a környezetét, majd megfordulva egyenesen az őket körülvevő fák egyikéhez lépdel.

- Ez az. Voldemort varázslata itt a legerősebb – szólalt meg Harry, mire a többiek azonnal köré gyűltek. – Jól van, Piton szerint csak azt engedi át az átjáró, akin rajta a Jegy. Vagyis meg kellene törnünk a bűbájt legalább annyi időre, míg bejutunk. Segítenetek kéne.

- Mire gondoltál? – kérdezte Hermione.

Harry egy pillanatig hallgatott, majd azt mondta.

- Talán célszerű lenne, ha nem feltétlen varázslattal próbálkoznánk. Mármint nem erőszakosan.

- Azt hiszem értelek – húzódott hozzá közelebb Ginny. – A halálfalók csak magukra számíthatnak, kegyetlenek, durvák. De ha mi…

- Ha alkotnánk simán egy bizalmi kört, az átjárót védő varázst megzavarná és talán meg is semmisítené a merőben más természetű erő – bólogatott Hermione.

Harry elégedetten elmosolyodott.

- Nincs is rám szükség. Simán befejezitek a gondolataimat.

A lányok derűsen bólintottak, Harry pedig komolyabban folytatta.

- Ha sikerül, és megnyílik az átjáró, azonnal mennünk kell, még mielőtt megsemmisülne. Azt ugyanis egészen biztos hogy észrevennék.

- Felkészültünk – mondta Ron.

Mind odaálltak a fához, és egymásra valamint a bejutásra koncentráltak. Néhány perc múlva látták, amint a pár lépésre tőlük lévő két vastag törzsű fa között feldereng valamiféle elmosódott útszakasz és talán a távolban épületek is láthatók.

Harry várt még egy kicsit, majd mikor úgy ítélte, hogy elég erőteljes a varázslat megtörése, gyorsan azt mondta.

- Gyerünk!

Egyszerre ugrottak be a furcsa látképbe.

Amint talajt fogott a lábuk, kitágult körülöttük a világ. Az előttük húzódó számos irányba elkanyarodó útszakaszok, mintha csak most, az ő kedvükért indultak volna növekedésnek. Hasonló varázslat volt, mint amit Harry tapasztalt Voldemort kúriájának kertjében. Erdős részen álltak, néhány motívuma ismeretlennek, ősréginek hatott, ami kizárt, hogy a Sötét mágus varázslata legyen. Szép volt és különleges, aminek meglátására Voldemort képtelen.

A távolban házak látszottak, közöttük egy nagyobb, emeletessel, a többi azonban egyszerű téglaépület. Ami azonban sokkal inkább felkeltette az érdeklődésüket, az az időnként más-más helyen felvillanó átokfények és villanások voltak, s a szél által közvetített elmosódott kiáltások, dörrenések és különös hangok.

- Azt hiszem jobban járnánk, ha valahol itt a fák között próbálnánk haladni – mondta Ron halkan.

- Igazad van – bólintott Harry. – Kisebb az esélye hogy észrevesznek. Az embereket alighanem egyébként is valamelyik házban tartják. Odáig pedig valahogy el kéne jutnunk – próbálta összeszűkített szemmel felmérni a távolságot. 

Megindultak hát a furcsa hangulattal körüllengett erdőbe, igyekezve olyan utat találni, hogy a szélén maradhassanak.

- Nektek nincs furcsa érzésetek? – kérdezte Ginny körbenézve.

A többiek bólintottak.

- Olyan, mint a Tiltott Rengeteg. Alig lehet pár méterrel távolabb látni, és folyton olyan érzésem van, mintha figyelnének – mondta Hermione. 

Harry igyekezett minél jobban kihegyezni érzéket, majd csendesen megjegyezte.

- Mert úgy is van.

Ginny egy kicsit közelebb húzódott hozzá, míg Hermione is ugyan így tett Ronnal.

- Óvatosnak kell lennünk. Nem tudjuk mik élnek itt pontosan – szólt Harry nyugodt hangon.

Egyelőre nem izgult. Felesleges is lenne. Amennyiben úgy adódik, majd megpróbálják megoldani a helyzetet, egyelőre azonban a haladásra kell koncentrálniuk. Annyi legalább biztos, az imént hallottakból és látottakból, hogy a halálfalók vélhetően csupán a ház környéki területeken mozognak.

- Remélem azért nem túl hasonlóak a Tiltott Rengetegben élőkhöz. Nem lenne sok kedvem vérfarkasokkal és harcos kedvű kentaurokkal szembe kerülni, miközben bármikor halálfalókkal futhatunk össze – morogta Ron.

Harry hümmögött.

- Nem tudom. Én azt sem csodálnám, ha ide szimplán csak nem lenne merszük belépni.

- A halálfalóknak? – nézett rá Ron.

Harry nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor egy másik hang csendült közéjük.

- Igen nekik. Barátotoknak igaza van.

Azzal még mielőtt megfordulhattak volna, hogy körülnézzenek ki az ismeretlen, máris jó néhány furcsa fénynyaláb suhant feléjük. Nem átok volt, attól valami egészen más, de ami az eddig idegen varázslatoknál is aggasztóbb volt, az az, hogy kifejezetten Harryt vették célba.

Barátai tehetetlenül figyelték, ahogy a fiú hirtelen hátrarándul, majd eltűnik a szemük elől. Hiába szegezték előre pálcáikat, nem látták a támadókat, bármennyire is meresztették a szemüket, hogy megakadályozzanak bármit is, ami történik.

Az ismeretlenek azonban nem mutatkoztak, és nem is tettek ellenük semmit. Csend volt, s hiába forgolódtak, Harryt sehol sem találták.

Ki tudja mekkora távolsággal arrébb, Harry egy kisebb tisztáson ért földet. Nyögve igyekezett feltápászkodni, s érezte, hogy karjába kínzó fájdalom hasít. Nem tudta volna megmondani mi történt, vagy hogy a többiek biztonságban vannak e.

Körbehordozta tekintetét, majd gyorsan felállt, és idegesen próbálta kitalálni hova is került egyáltalán. Nem mozdult körülötte semmi, mindaddig, amíg pillantása a karjára nem tévedt, hogy megpróbálja rendbe hozni akármi is okozza az égető érzést benne. Mielőtt azonban rászegezte volna pálcáját, hogy szétszakítva ruháját megnézze a sebet, egy erőteljes kéz ragadta meg közvetlen a fájós karját, s fejét kissé hátrarántották, hogy belenézhessen egy előtte álló mélyfekete szempárba.

Nem tudta megállni, hogy kínjában fel ne kiáltson, amely hangot messzire vitt a szél, eljuttatva egészen barátaihoz, akik aggódva és félve néztek össze, majd nem érdekelve őket kivel találkozhatnak még ebben az elvarázsolt erdőben, rohanvást indultak abba az irányba, ahonnan Harryt hallották.

- Ó a fájdalom – szólalt meg a fiúhoz hajoló lény furcsán éles hangon. - A legnagyobb fájdalmad mégsem az általam okozott fizikai kín volt. Hanem a szeretteid elvesztése – állapította meg a kavargó fekete szemek gazdája.

Harry nem fordította el a tekintetét, bár még nem egészen tudta hova tenni azt a tényt, milyen hihetetlen sebességgel és észrevétlenül került elé és mögé ez a két idegen. Időközben elengedték a karját, és ámulva vette észre, hogy az már egyáltalán nem fáj. Immár minkét támadója előtte állt, és némán figyelték.

Sosem látott még ilyen lényeket. Hasonlítottak az emberekre, de testük lényegesen vékonyabbnak, mégis erőteljesebbnek tűnt, mintha valamiféle keményebb anyagból lennének a csontoknál és szöveteknél. Hajuk hosszú volt, és mintha halványan fénylett volna, akárcsak szemük, mégoly sötét és végtelen is legyen. 

Harry végül úgy döntött, hogy felteszi az őt leginkább érdeklő kérdést.

- Miért támadtatok ránk?

Most a kicsit alacsonyabbik lény szólalt meg.

- Csak téged érintettünk, és egyáltalán nem támadtunk, csupán érdeklődünk.

Harry felvonta a szemöldökét.

- Hát ha nálatok így megy az ismerkedés?! Arra nem gondoltatok, hogy esetleg szimplán megszólíthattatok volna?

Az először beszélő ismeretlen megrázta a fejét, és Harrynek csak most tűnt fel, hogy ennek barna a haja, nem pedig fekete, mint társáé.

- Bizalmatlanok vagyunk, és nem tudhattuk, hogy mi lakozik a szívetekben.

- Most már tudod? – kérdezte Harry igyekezve nem ingerült hangot megütni. Ha arra gondolt, hogy Ginnyék most érhettek el a második szívrohamig, ráadásul ezek után nem nagy bizalma volt az erdőben élők vendégszeretete iránt.

- Igen – mondta egyszerűen a magasabbik. – A fájdalomról és a halálról alkotott felfogásod bölcsességről árulkodik. Az erőd és a gondolataid által vénebbnek kellene lenned, mint amilyen valójában vagy.

Társa még mielőtt Harry válaszolhatott volna félrebillentett fejjel megkérdezte, bár látszott, hogy igazán nem vár választ.

- Hány évet éltél húsz év alatt?

Harry nem tudta hova tenni ezeket a furcsa szerzeteket. Nem tűnt úgy, hogy bántani akarnák, ráadásul egyértelmű, hogy nem egy ritka képesség birtokában vannak. Elvégre hány ember lát a másik lelkébe?

- Mit akartok? Miért hoztatok ide? A barátaim jól vannak?

A fekete hajú alacsonyabbik ekkor mintha elmosolyodott volna, bár Harry nem igazán értette mi oka lehetne erre, ingerült kérdései hallatán. Viszont valami fontos is feltűnt neki. Ez a lény alighanem nő volt.

- Szót akartunk váltani veled, és a szeretteidnek semmi bajuk. Hamarosan itt is lesznek.

Harry maga sem tudta miért, de hitt neki. Immár nyugodtabban kérdezte.

- Tulajdonképpen kik vagytok?

Most a magasabbik felelt.

- Sok olyan él ebben az erdőben, mint mi. Az emberek nem ismernek minket, így a népünket sem nevezték meg sehogy. De szólíthatsz a nevünkön. Ő a társam – mutatott a fekete hajúra – Cloen, én pedig Ronke vagyok. Mint észrevehetted, ugyan úgy mágiával bírunk, mint ti.

Harry bólintott, majd ő is bemutatkozott. Mielőtt azonban tovább kérdezhetett volna, hirtelen megjelentek a tisztás szélén az aggodalomtól sápadt barátai.

Ginny mikor meglátta, nem törődve a két furcsa szerzettel a fiúval szemben, azonnal felé rohant.

- Harry! Hála az égnek! Jól vagy?

Azzal szerelme nyakába vetette magát, és olyan szorosan ölelte, mint fuldokló a mentőövet. Harry megsimogatta a haját, és a fülébe súgta.

- Ne félj, minden rendben.

Cloen és Ronke mosolyogva figyelték őket. Időközben Ronék is odaértek, s a fiú bizalmatlanul szemlélte a furcsa párost. Harry ekkor elengedte Ginnyt, majd bemutatta újdonsült ismerőseit.

- Kissé egyedi módon ismerkednek ugyan, de nem akarnak ártani –mondta, mire a többiek bólintottak.

Cloen fekete szemei végigpásztázták az imént érkezőket, és elégedetnek látszott mindazzal, amit tapasztalt. Tekintete végül Ginnyn állapodott meg, aki bizonytalanul sandított Harryre, hogy most mit kellene tennie. A fiú azonban várt.

- Nem csak szép, de sugárzik az élettől. Látszik a lelke a szemében, nem is nagyon kell a mélyére néznem. Olyan tiszta, akár a forrásvíz, és szabad mint a szél. A férfi, aki szeretni fog, ő lesz a világon a legboldogabb. Hát jót válassz – mondta Cloen a végére közvetlenebb hangsúlyra váltva. Előzőleg akárcsak valamiféle jóslatot hallhattak volna tőle.

Ginny Harryre nézett, és tekintetét a furcsa lény is követte.

- Ó, tehát ő lenne az – szólalt meg ismét Cloen. – Jobb embert nem is választhattál volna.

Ron és Hermione csak bámult, Harry pedig hosszan nézte Ginny melegen csillogó szemeit, majd végül megköszörülte a torkát és megjegyezte.

- Úgy néz ki Ronke-ék amolyan lélekbe látó képességekkel rendelkeznek.

Az említett férfi bólintott.

- A mi fajunk nagy hangsúlyt fektet a megfelelő társ megtalálására. Cloen ezért szorítkozott kifejezetten arra, hogy ezeket megismertesse veletek. Tudomásunk szerint az emberek között is előfordult, bár borzasztóan ritkán az érző képesség. Talán magatok is találkozni fogtok majd egyel – nézett végig a társaságon olyan tekintettel, ami akár azt is közölhette, hogy sokkal inkább biztosra veszi, mint hogy feltételezné ezt a találkozást. Majd Harryn állapodott meg fekete szeme. - Te más vagy, mint a környéken kódorgó fajtádbelid. Bár valamennyire a barátaidtól is különbözöl. Ritkán megyünk ki az erdőből, de akikkel akkor találkozunk rettentenek minket. Különösen az egyikük. Gonoszság és kegyetlenség uralja egész lényét.

Harry értőn bólintott, és arca kissé elsötétült.

- Voldemort – mondta. Ezt igazán nem volt nehéz kitalálnia.

- A többiek félnek tőle. Te nem – folytatta Ronke. – Szívesen segítünk nektek azzal, hogy megmutatjuk melyik ösvényen érhettek a leghamarabb a táborukba.

- Bár a helyetekben nem mennék oda – szólt közbe Cloen, és hangjában aggodalom csendült.

Harry rámosolygott.

- Nekünk mindenképpen oda vezet az utunk – válaszolta. – Sokan szenvednek azon a helyen, és mi szeretnénk őket kiszabadítani.

Ronke bólintott, majd vigasztalón megfogta kedvese kezét, és úgy folytatta.

- Ebben az esetben fogadjatok el néhány jó tanácsot. Ez különös erdő. Sokféle népek élnek itt, de valamennyien bölcsek és leginkább magukban vannak el. Nem eshet bántódásotok ha tisztlettel haladtok végig a területeken, hiszen nem lakozik bennetek ártás és árulás.

- A félelmeitekkel és ebből eredő gondolataitokkal viszont vigyázzatok – vette át a szót Cloen. – Saját magatok elé is gördíthettek akadályt, ha hagyjátok őket eluralkodni. 

Hermione összeráncolta a homlokát.

- Vagyis az erdő kijátszhatja ellenünk?

A páros bólintott.

Ronke megmutatta merre tartsanak, és mondott még pár hasznos dolgot, majd visszasétált kedvese mellé, és ismételten megfogta a kezét.

Cloen tekintete Harryébe mélyedt, majd egyszerre búcsúztak.

- Sok sikert, és bátorságot. Örültünk, hogy szót válthattunk veletek – biccentettek egy aprót, majd egy hirtelen ugrást követően, sebes mozgásuknak hála nemsokára elnyelte őket a fák sokasága.

Harry még nézte egy darabig a helyet, ahol eltűntek, aztán visszafordult barátaihoz.

- Ezek aztán furcsa figurák voltak – mondta Ron elmélázva.

- Jól jegyezd meg őket, mert ilyet ember nem sűrűn lát – szólt Hermione, majd elindultak az útbaigazításnak megfelelő irányba.

Nem szűnt meg az az érzésük, hogy folyamatosan szemmel tartják őket, de mivel senki sem támadott rájuk és állta útjukat, így igyekeztek csupán a haladásra összpontosítani.

Harry elmesélte mi történt tulajdonképpen azután, hogy maga sem tudja hogyan a tisztásra került, majd igyekezett kerülni egy témát, amit Ginny hozott fel. Cloen szavai mély nyomot hagytak a lányban, mind a saját jellemzése, mind pedig a szerelemmel és ezáltal Harryvel kapcsolatos megjegyzései elgondolkodtatták. Számára a szerelem mindig is a mellette sétáló fiút jelentette. Rajta kívül más férfit sosem fogadott a szívébe, és tudta, hogy ameddig él ez így is fog maradni.

Valamiért azonban Harry nem akart erről beszélni, ami lelombozta a lányt. Ron arra készül, hogy megkérje Hermione kezét, mire Harry még csak arra sem hajlandó, hogy azon kívül, hogy azt mondja neki, ő is ugyan úgy szereti, bármit is tegyen a kapcsolatuk továbbépítésének érdekében.

Nem volt irigy, de fájlalta, hogy Hermioneval ellentétben ő nem kapja meg, amire annyira vágyna.

Harry tisztában volt vele milyen gondolatok járhattak Ginny fejében, de ha tartani akarta magát a meglepetéshez nem mondhatott neki semmit a terveivel kapcsolatban, amivel minden bizonnyal megnyugtathatná. Így csak egy picit hátramaradva hirtelen maga felé fordította a töprengő lányt, és igyekezte minden érzését beleadni abba a csókba, amivel birtokba vette a száját.

Gyengéd volt, szenvedélyes és odaadó. Azt akarta, hogy Ginny érezze mi mindent jelent a számára, és hogy ha azt mondja: szeretlek, az nem csupán a megnyugtatására szólt, s hogy zárják már le végre a témát, amit Cloen szavai indítottak el benne, hanem valóban a szívéből, a lelke mélyéből fakad.

Miután szétváltak, a meleg, barna szemek boldogan csillogtak, ahogy Harry tekintetébe mélyedtek, s a fiú örömmel nyugtázta, hogy sikerült megértetnie Ginnyvel mindazt, amit szeretett volna.

Sokkal nyugodtabb és fesztelenebb hangulatban indultak hát ismét tovább, gyorsan beérve Ronékat, s hála a kissé kiszélesedő útnak, melléjük csatlakozva.

A vörös hajú fiú éppen készült valami csípős megjegyzést tenni a lemaradásuk vélhető okára, mikor azonban maguk elé nézett kijutva az éppen kanyargós területről, hirtelen benne ragadt minden mondanivalója.

Az ösvény mentén egy nagyobb kiugróban egy hatalmas sárkánnyal találták magukat szemben, amit idáig nem volt alkalmuk észrevenni, most azonban már csak alig néhány méterre álltak tőle.  Mindnyájan megmerevedtek az állat láttán, ami felfedezve őket kitátotta száját, megvillantva félelmetes fogait, és egy óriásit bődült.

Hermioneék összerezzentek, és félve néztek fel a lényre. Harry kétségbeesetten kutatott megfelelő megoldás után az elméjében, a sárkány azonban nem támadott rájuk. Ginny hirtelen megrántotta a fiú kezét.

- Harry! – szólt remegő hangon, a sárkány ugyanis előrébbdőlt, hosszú nyakát kinyújtva, s egészen közel tolta a fiatalokhoz a fejét.

Végighordozta rajtuk a tekintetét, amely éppen olyan vakító zöld volt, mint Harryé. Élesen tanulmányozta a kis csapatot, majd pillantását az előtte álló fekete hajú fiúéba fúrta.

- Te! – hallotta meg hirtelen morajlóan mély hangját Harry a fejében. – Beszélj, miért vagytok itt?

A fiú megdöbbent. Fogalma sem volt róla, hogy a sárkányok képesek beszélni, ráadásul ilyen módon. Aztán azt is észrevette, hogy a sárkányt is meglepte, mikor rájött, hogy Harry értette őt.

- Mért kellene elmondanom neked? – kérdezett vissza a fiú túljutva csodálkozásán, csupán gondolat útján, hangtalanul.

A sárkány fenyegetően morrant egyet, és közelebb tolta a fejét Harryhez, aki mindezek ellenére nem mozdult, ellentétben Ginnyvel és Hermioneval, akik halkan felsikoltottak, és hátrébb ugrottak. Harry érezte, amint szerelme szinte a háta mögül erősen megszorítja a kezét, míg Ron félve nézte a hatalmas lény és barátja kettősét, amint egymás szemébe merednek.

- Talán mert különben megöllek titeket – mondta a sárkány.

Harry nem mutatta ijedtség jeleit.

- Az hogy itt vagy csak egyet jelenthet – szólt vissza gondolatban. – Te is részt veszel Voldemort átkozott játékában. Márpedig akkor, ha csak nem szálunk veled szembe, mindenképpen megölsz.

A sárkány morózusan felnevetett, amely hangba a négyes gyomra kellemetlenül beleremegett.

- Te vagy az első, akivel így tudok beszélni. A többi, legyen az varázstalan vagy azzal bíró ember, azonkívül hogy félelmükben sokkal inkább elrohannak, nem képesek sem az én mondanivalómat kiolvasni, sem a sajátjukat közölni. Szánalmas – morrant fel megint. – Az egész fajotok. Nem is érdemlitek meg, hogy egyáltalán megpróbáljak szót érteni veletek.

Harrynek már korábban feltűnt, hogy ez a sárkány egészen más, mint akikkel a Trimágus Tusa során volt alkalma megismerkedni. Öregnek tűnt és bölcsnek.

- Mégis ismét megpróbáltad – mondta Harry.

- Ó, egyáltalán nem ezt akartam csinálni – villantak meg veszélyesen a hatalmas smaragdzöld szemek. – De aztán megláttalak.

- Mi olyan különleges bennem? – kérdezte Harry, és egy kicsit közelebb lépett a lényhez.

Ginny próbálta visszahúzni, de a fiú nem engedte.

A sárkány nyugodtan leült, úgy nézte tovább Harryt.

- Már azon felül, hogy tudsz velem beszélni, ami önmagában óriási megtiszteltetés? – emelte meg egy kicsit a fejét büszkeséggel és némi lenézéssel.

Harry halkan felnevetett. Nem a sárkányt nevette ki, hanem a viselkedése volt annyira ismerős. Ronék döbbenten meredtek barátjukra, míg a pikkelyest láthatóan nem zavarta a fiú jókedve, mintha tudta volna, hogy nem sérteni akarja a gesztussal. Annál is inkább, mert a fiú nem tűnt ostobának, hogy csak úgy a szemébe nevessen egy sárkánynak.

- Már tudtad, hogy szót fogok érteni veled, mikor megláttál? – kérdezte Harry.

- Nem ijedtél meg – jelentette ki egyszerűen a sárkány. – Így felkeltetted az érdeklődésemet.

- Találkoztam már olyannal mint te – magyarázta a fiú.

- Kétlem – csóválta meg óriási fejét beszélgető partnere. – Már csak hárman vagyunk ilyenek. A többiek fiatalok, vadak, szertelenek. Nem ismerik már a hajdani sárkányok tudásának csak a töredékét. Ide vonultunk vissza – bökött fejével a környezetre.

Harry bólintott.

- Tehát Voldemortnak nincs feletted hatalma.

A sárkány horkantott, és csapott egyet a farkával, mire Harry lába egy pillanatra elemelkedett a talajról.

- Az a mágus keveseknek tud itt parancsolni. Nagy hatalma van, de ezekhez a büszke varázslényekhez még mindig kevés – mondta, majd tüzetesen végigmérte Harryt. – Benned is hasonló energiák és lehetőségek duzzadnak. De az erőd merőben más természetű.

A fiú ismét bólintott.

- Tudnál erről bővebben mesélni?

- Erre már te is ismered a választ. Két ellentétes hatalom a tiétek. Az övé a gyűlöletből, haragból, becsvágyból táplálkozik. A tiéd a szeretetből, bátorságból, becsületből. Éppen ahogy az ősötöké. Hosszú leszármazotti vonal kellett hozzá, hogy ismét összetalálkozzatok úgy, hogy meg legyen bennetek a szükséges erő a harcok lezárásához.

Harry ismét előrébb lépett. Ha akarná, akár már megérinthette volna a hatalmas lábakat.

- Miről beszélsz? – kérdezte érdeklődve.

A sárkány egészen odahajolt Harryhez, és fejével a homlokára, majd a mellkasára bökött. Ginnyéket az ájulás kerülgette a jelenet láttán, s egyikük sem mert megszólalni, noha egyáltalán nem értették mi zajlik a fiú és a sárkány között.

- A válaszok itt vannak és itt – mondta a pikkelyes mindkét érintésnél, amit Harry felé tett. – A nemesi vér még itt csörgedezik benned.

Harry értetlenül nézett az időközben visszahúzódott sárkányra.

- Várj! Voldemort leszármazott – kezdte a fiú lassan. – A roxforti ősök egyikétől való, de már csak félig van meg ez benne.

A sárkány elégedettnek tűnt azzal, amire jutott.

- Pontosan – bólintott. – Akárcsak benned.

Harry döbbenten lépett egyet hátra. Anyja mugliszületésű volt, ez nem kérdés, a Potter család viszont nagyon régre visszavezethetően aranyvérű mágusokból állt.

- De kitől? – hebegte, észre sem véve, hogy ezt hangosan is kimondta.

- Erre magad is tudod a választ.

Mely tulajdonságok a legerősebbek benne? Melyik házba került, leszámítva a Voldemort átszállt képessége miatti mardekár veszélyt. Hogyan használhatta az ősrégi kardot, amit maga a Süveg adott neki?

- Griffendél – suttogta Harry.

- Így igaz. Az egykor volt nagy ellenségek utódai vagytok – fejezte be a sárkány.

- Azt hiszem, le kell ülnöm – motyogta Harry, akinek hirtelen sok volt ez az új információ.

Leereszkedett a sárkány lábánál a földre, és kezeit felhúzott térdére támasztotta.

A sárkány hosszú nyakának köszönhetően lehajtotta hozzá a fejét, és mélyen a szemeibe nézett.

- Erre büszkének kell lenned – mondta.

- Ha nem döbbenek meg ennyire, valószínűleg így is éreznék – felelte Harry. – Bár nem sokat tudok Griffendélről, amit viszont igen, az valóban becsülni való.

A sárkány elégedetten bólintott.

- Méltó leszel rá, ifjú mágus. Ahogy idáig is az voltál.

- Most mit kéne tennem? – nézett bele Harry az ő szemeinek szinte megegyező másába.

- Csatlakozz a barátaidhoz. A halálfalók nem tudnak az erdő ezen területére belépni. A szívükben árulás, hatalomvágy és kegyetlenség lakozik. Ezt az itt élő varázslények nem tűrik el. Mi nem tudjuk pontosan mi folyik Voldemort területén, de nem is szokásunk belefolyni a világban történtekbe. Tanáccsal segíthetünk, és magyarázatot is adhatunk pár dologra, a csatákat azonban ti vívjátok. Abból is a legnagyobb a tiétek lesz – mondta a sárkány komolyan, ahogy a két smaragdzöld szempár összekapcsolódott.

- Mi történt? – kérdezte Ginny bátortalanul.

A sárkány feléjük nézett, majd vissza az előtte ücsörgő fiúra.

- Nem sokan mertek volna így elém ülni, vagy akár megközelíteni, mint te. Nem csupán azért vagy különleges, mert megértesz engem.

- Azzal, amit most elmondtál nekem a származásomról… tulajdonképpen mit kezdjek vele? Van jelentősége?

A sárkány felállt, indulni készült.

- Nem is olyan sokára nagyon is fontossá válik Harry.

A fiú csodálkozva nézett rá.

- Honnan… - de a sárkány már nem figyelt rá, csupán elindult egy ösvényen. – tudod ezt, és a nevem? – fejezte be csak úgy magában Harry.

Mire legközelebb felpillantott a sárkányt már nem látta sehol, csupán néhány fa rezzent meg, ha elhaladtában hozzájuk ért.

- Harry! Elmondanád végre mi a fene volt ez?! – kérdezte Ron. – Ez a sárkány majdnem akkora volt mint egy ház, te meg leülsz elé meg nevetgélsz.

Harry felsóhajtott.

- Erre a területre nem jöhetnek halálfalók. Legalább felőlük egy ideig biztonságban lehetünk.

- Akkor akár válaszolhatsz Ron kérdésére – mondta Ginny. – Ugyanis engem is nagyon érdekelne, miért is nem falt fel minket ez a lény.

- Rendben – bólintott Harry. – Azt hiszem jobb lesz, ha leültök.

Azzal igyekezett minél hitelesebben és szájba rágósabban elmesélni mi történt és hogyan zajlott pontosan a párbeszéd, ugyanis barátai már ott is megakadtak egy kicsit, hogy Harry egyáltalán elcsevegett egy ekkora sárkánnyal. Az erőkről és a leszármazásuk miatti harcnál már kezdték eltátani a szájukat, aztán egyértelműen a földön koppant az álluk, mikor Harry odaért, hogy elmondja valószínűleg Griffendél leszármazottja.

- De hihetünk neki? – kérdezte Hermione elgondolkodva, miután túljutott a sokkon.

Harry furcsán nézett rá.

- Hát nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem sűrűn szoktam sárkányokkal társalogni.

- Az elmondásod alapján más se nagyon – bólintott a lány.

- Emellett ha visszamenőleg végiggondolom, sok olyan részlet van, ami miatt hajlok elfogadni – mondta még Harry.

- Annyi mindent tudtam volna kérdezni tőle! – szólt erre Hermione tudásvággyal csillogó szemmel, láthatóan meggyőzötten.

Harry elmosolyodott.

- Ó, nem tudom mennyire válaszolt volna. Borzasztóan büszke, bölcs és öreg. Azt mondta adhat tanácsot és elmagyarázhat néhány dolgot, de hogy kinek, azt egyértelműen ő választja meg.

Ron méregette egy darabig barátját, majd kimondta a mindenki által levont és elfogadott tényt.

- Tehát te vagy Griffendél Godric utolsó élő leszármazottja.

Harry félrehajtotta a fejét, és sóhajtva válaszolt.

- Úgy tűnik. Nem véletlen hogy éppen ezt mondta el.

- Igazad lehet – bólintott Ginny. – Nem is olyan sokára ez nagyon is fontossá válik – idézte Harry beszámolójából amit a sárkány mondott.

- És most mit kezdesz ezzel? – kérdezte Hermione. – Mit fogsz tenni? Hiszen ezek alapján nem véletlen, hogy éppen te vagy ekkora hatalom birtokában. Voldemort megjelölt téged igen, de ki tudja milyen ősi harcot folytattok. Már eleve, ha a világos és sötét oldal szembenállását nézed.

Harry elgondolkodva simította végig a homlokán lévő sebhelyet, ami hála az okklumencia tudásának, már csak igazán ritka és súlyos esetekben fájdult meg. Azt azonban nem felejthette, hogy ez a heg továbbra is összeköti őt a sötét mágussal.

Vajon Griffendél és Mardekár végül találkoztak e újra? Malazár megelégedett azzal, hogy létrehozta a Roxfortban a Titkok Kamráját?

Nem, ezzel még nem tudott mit kezdeni. Talán majd akkor, ha rájön miért is lesz ez annyira fontos. Addig viszont:

- Nem az a lényeg Hermione, hogy mit tehetek, hanem a döntés hogy mit teszek - mondta.

Egy rövid ideig még némán ücsörögtek, aztán

- Jól van emberek haladjunk – állt fel könnyedén Harry félbeszakítva barátai merengését. – Bízzunk a sárkány bölcsességében, miszerint fény derül majd mindenre – nyújtotta a kezét, hogy felsegítse Ginnyt. 

- Valóban – állt fel Hermione is. – És igazad van. Azért ez sok dolgot megmagyaráz.

Ron felnyögött, majd ő is feltápászkodott.

- Mindenesetre nekem mára elegem van a hasonlóan furcsa és félelmetes találkozásokból.

A többiek egyetértően felnevettek, és igyekeztek, hogy minél gyorsabban maguk mögött hagyják ezt a különös erdőséget, még mielőtt szfinxekkel és tündérekkel is találkoznának.

Már sötétedni kezdett, mikor még mindig azt tapasztalták, hogy nem látják hol ér véget az ösvény.

- Meg kellene állnunk – indítványozta Ginny.

Harry felsóhajtott.

- Igazad van. Nem tudhatjuk mennyi van még hátra, és sötétben veszélyesebb lenne tovább haladni.

- Ráadásul ki tudja kikkel vagy mikkel találkozhatnánk össze – mondta Ron is azonnal. - Borsódzik a hátam ettől a helytől, nem hiányzik, hogy vaksötétben ránk támadjon valami ocsmányság, ami éjszaka vadászik.

- Íme oroszlánszívű Ron, a Griffendél ház mintapéldánya – gúnyolódott Ginny.

- Nem mintha neked ez nem fordult volna meg a fejedben – morogta vissza bátyja.

- A kérdés eldöntve – vágott közbe Harry. – Keressünk az úttól egy kicsit félreeső helyet, ahol elférünk.

Nem kellett sokáig kutatniuk, ami örömmel töltötte el a fiatalokat, ugyanis a lombkoronáknak hála már igencsak rájuk sötétedett. Néhány terebélyesebb fa tövében akadtak rá egy számukra éppen megfelelő tiszta területre. Puha fű nőtt rajta, és némileg megnyugtató volt a zártsága is, főleg ha egyes nagyobb testű lényre gondoltak. 

- Hermioneval majd körbevesszük védelmi és jelző varázslatokkal, hogy nyugodtan alhassunk - mondta Harry elégedetten szemrevételezve a helyet.

- Remek – mosolyodott el Ginny. Senki varázslatában nem bízott annyira, mint Harryében. Már a gondolatától is sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. – Mi addig a bátyussal igyekszünk megfelelő fekhelyeket összehozni. Gondolom elég lesz kettő nagyobb.

Ron erre egy picit elvigyorodott.

- Naná hogy!

Hermione enyhén rosszallóan, mégis inkább vidáman forgatta meg a szemét, azzal a nevető Harry mellé szegődve átbeszélték mit is szeretnének létrehozni, és erősen koncentrálva hosszú időn keresztül villant fel pálcájuk különböző fénnyel, néha tovább kitartva, vagy valamiféle alakzatot rajzolva.

Miután végeztek, nyugodtan letelepedtek a tűz körül ücsörgő testvérekhez, akik idáig némán figyelték tevékenységüket. Ők ugyanis már végeztek is, meglepően kellemes fekhelyeket varázsolva a tűz két oldalán, sőt, Ginny még ételről is gondoskodott.

- Anyától tanultam pár hasznos varázslatot. Mindaz, ami a közelünkben megtalálható, felhasználható vele alapanyagként. Nem a legfinomabb falatok, de amíg itt leszünk megfelel – vont vállát, majd kicsit elpirosodott Harry büszke és szeretetteljes pillantásától.

- Egész finom hugi – csámcsogta Ron a rögtönzött sültet rágcsálva.

Mindnyájan ettek, majd fáradtan az egész napos gyaloglástól és furcsa találkozástól befészkelték magukat a puha és kényelmes fekhelyekbe.

- Gratulálok kicsim – súgta Harry kedves fülébe, mikor átkarolva derekát magához vonta, hogy összebújhassanak. – Mintha csak otthon lennénk az ágyunkban. Takaró, párna, matrac.

Ginny megsimogatta a fiú karjait, és hátával egészen a mellkasához húzódott.

- Tőled tanultam. Egy kis odafigyeléssel, találékonysággal és koncentrációval bármit át lehet alakítani – mondta csendesen szerelme egykori szavait idézve.

Harry mosolyogva belecsókolt a nyakába.

- Jó éjszakát! Bízom benne, hogy nincs olyan erős varázslény ezen az elvarázsolt helyen, ami képes lenne áttörni a védelmünket, s reggelig nyugodtan aludhatunk.

Ginny lehunyta a szemit, és azt suttogta.

- Neked is jó éjt Harry! A védelem miatt ne aggódj, én sem teszem.

A fiú ismét elmosolyodott a lány bizalmán, majd akárcsak karjaiban tartott kedvese, pár percen belül álomba merült.

Szerencsésen megúszták az éjszakát, és reggel határozottan kipihenten ébredtek.

- Esküszöm jót tett ez az erdei levegő – nyújtózkodott Ron. – Ha majd hazakerülünk, elmehetnénk táborozni.

Barátai nevetve néztek rá, majd eltüntetve a nyomaikat és az őket körbevevő varázslatokat, nekiláttak útjuk hátralévő részének. Nyugodtan és gyorsan haladtak, nem érte őket további, a tegnapihoz hasonló meglepetés. Néha-néha felhangzott valahonnan a fák közül pár furcsa és ismeretlen morgás vagy hang, de biztonságban folytathatták az erdőjárást.

Mind jobban megközelítették a halálfalók táborát, - jobb szó híján, hiszen kiképző, kínzó és próbatevő területnek is nevezhették volna – annál gyakrabban és hangosabban érzékeltek onnan is fájdalmas, meglepett, riadt kiáltásokat, átkok dörrenését és becsapódását, furcsa szagokat és füstöt érezve, vagy látva felszállni és érzékelni a színes villanásokat.

Ezzel együtt nőtt bennük a feszültség, és talán a várakozás és ismeretlentől való félelem. Ha kikerülnek innen, akkor jön csak igazán a megpróbáltatás. Hiszen akármilyen lények is lakják az erdőt, az mégis csak védelmet nyújtott ezidáig.

- Mintha felfelé tartanánk – jegyezte meg Hermione, mikor már érezték, nem sok lehet hátra a fák sűrűjéből.

- Áh – torpant meg ekkor hirtelen Ron. – Igazad lehet – jegyezte meg, miután éppen csak megtorpant egy szakadék szélén.

- Hu de magasan vagyunk! – mondta Ginny is lenézve.

- Nem vészes – felelte ekkor már bátyja.

- Nagyon messze van a föld – szólalt meg Hermione is bizonytalanul, lényegesen távolabb maradva a kőtömb szélétől. 

Harry távolabbról figyelte őket összeráncolt szemöldökkel.

- Mi az? – nézett hátra Ron barátjára, mire a két lány is megfordult.

- Figyelmeztettek, hogy a gondolatainkkal ne hozzunk magunknak létre felesleges akadályokat. Van elég anélkül is – mondta Harry, és hangjából bár nem szerette volna, kicsendült az ingerültség.

- Azt mondod, hogy… - kezdte Ginny ismét lenézve a mélybe, szerelme azonban félbeszakította.

- Láttál hegyeket a környéken, mikor ideérkeztünk? Vagy akár dombot, mikor a házakat és a távoli halálfaló területet láttuk meg? A szakadék valójában nem lenne itt. Ez Hermione félelme – lépett oda melléjük Harry, majd zöld szeme az említett lányra villant. – Ha nem tévedek, nem csupán azért nem szereted a repülést, mert gyors és nem megy túl jól. Tériszonyod van.

Hermione lehajtotta a fejét.

- Igazad van. Sajnálom.

Harry felsóhajtott.

- Le tudod győzni? Csak akkor tűnik el a szakadék, és válik ismét egyenletessé az út.

- Nem vagyok benne biztos – mondta a lány bizonytalanul felnézve.

Ekkor mintha csak nem jelentene éppen elég gondot az előttük lévő akadály, furcsa hangokat hallottak meg a sűrűbb fák közül. Ahogy egyre jobban koncentráltak és igyekeztek kivenni a közeledő valamik mibenlétét, már meg is jelentek az elsők, előbukkanva a fák törzsét kerülgetve sebesen szedve lábaikat. 

- Na ne! – sóhajtott fel Harry.

Ron bár hátrálni nem igazán tudott, mégis igyekezett oldalazva minél távolabb kerülni az állatoktól.

- Ne haragudj – mondta remegő hangon le sem véve tekintetét az óriási pókokról. - Hermione félelme eszembe juttatta a sajátomat. Ez az erdő tisztára olyan mint a Tiltott Rengeteg, márpedig onnan még élénken él a képzeletemben Aragog és társaságával való találkozásunk. 

Ekkor elfojtott sikítást hallottak az egyik ház felől, mire Harrynek elfogyott a türelme.

- Jól van, erre most nincs időnk. Ginny segíts kérlek!

A lány odalépett, majd figyelmesen hallgatta mit akar csinálni a fiú.

- Pár nagyobb faágból seprűt kell transzformálnunk, s akkor majd átrepülünk az úgynevezett szakadék felett. Amint kikerülünk az erdő fái közül, a varázslat megszűnik, és mehetünk tovább gyalog. Sokkal óvatosabbnak kell majd lennünk, már nem leszünk biztonságban a halálfalóktól.

- Persze Harry, csak siessünk – bólintott rá Ginny azonnal, nyugtalanul pillantva a közeledő állatok felé.