Hermione, Tonks és Ginny visszatértek a Grimmauld térre. Ginny alig állt a lábán. Mikor beléptek a konyhába, Mrs. Weasley rohant eléjük.

- Mi történt? McGalagony nem mondott semmit, csak azt, hogy szükség van a Rendre. Mondjatok már valamit!

Ebben a pillanatban érkezett meg Mordon, Lupin és McGalagony. Mindhármukon voltak apróbb sérülések, de láthatóan jól voltak. Ginny azonban még mindig zokogott és az ájulás környékezte. Bill, Percy, Fred és George rontottak be az ajtón.

- Mi történt? – kérdezte Fred.

Ginny leroskadt egy székre és csak ennyit mondott:

- Harry! – majd újra kitört belőle a keserves zokogás.

- Mi van Harryvel?

Tonks és McGalagony Mordonra néztek. Az idős auror vett egy nagy levegőt és kimondta a megrázó tényeket.

- Harry megsérült! Súlyosan! Az állapota majdhogynem reménytelen!

- Micsoda? – hangzott a kétségbeesett kiáltás.

- Hogy lehetséges ez? – kérdezte elcsukló hangon Mrs. Weasley.

- Eltalálta egy csonttörő átok – magyarázta tovább Mordon. – És… eléggé rossz helyen: a hátán.

- De hát ez lehetetlen! Hogy találhatta el a hátán? – értetlenkedett falfehér arccal Fred. – Harry nem ilyen figyelmetlen…

- Az én hibám! – kiáltotta Ginny. – Engem akart megvédeni. Az átok elé ugrott, hogy nekem ne essen bajom!

A bejelentést döbbent csend fogatta. Senki sem tudott megmozdulni, vagy akár megszólalni. Aztán Mrs. Weasley mégiscsak odasétált a lányához és vigasztalóan átölelte.

- Ginny! Te nem tehetsz róla!

- De igen! Ha a buta fejemmel nem megyek oda, akkor ez mind nem történt volna meg! Hát nem értitek? – kiabálta. – Nem kellett volna megvédenie, ha nem vagyok ott! Látnotok kellet volna az arcát, mikor az a halálfaló kimondta rám a csontzúzó átkot… látnotok kellett volna… Egy pillanatot sem gondolkodott! Amikor rám zuhant, és… és… éreztem a vérét a kezemen… Istenem! – Zokogva omlott anyja karjaiba. – Nem tudtam neki mondani, hogy ne tegye, hogy nem kell… feláldozta magát, hogy én élhessek! Az én hibám!

- Ginny…

- Nem, Hermione! Ne mondd, hogy nem az én hibám! Tudom, hogy az! Mielőtt, mielőtt… mielőtt az egész elkezdődött volna… meg… meg… megcsókolt! Ahogy… megláttam az arcát, rögtön tudtam, hogy meg fogja tenni! És tehetetlen voltam!

- Ginny, drágám! Nyugodj meg!

- De nem tudok! Hát nem hallottátok? Életveszélyben van! Ha meghal az az én hibám lesz! Csak az enyém!

Ginny kitépte magát anyja karjaiból és az ajtóhoz rohant.

- Ginny! Hova mész?

- A Szent Mungóba! Mellette akarok lenni!

- Nem mehetsz! – mondta határozottan Mordon. – Ron és Dumbledore mellette vannak, bár ahogy a helyzetet ismerem, szerintem még őket sem engedik mellé!

- Én vagyok a mágiaügyi miniszter lánya! Most az egyszer kihasználom ezt!

Az ikrek azonban lefogták a lányt. Ginny hiába kapálódzott nem tudott elszabadulni.

- Rémszemnek igaza van, Ginny! – mondta Fred. – Semmit sem tudsz tenni érte! Csak útban lennél!

- Akkor mit csináljak?

- Várj! – Mordon odasétált a lányhoz. Az ikrek elengedték a lányt. – Mi is ezt tesszük. Ron és Dumbledore majd informálnak!

Azonban alighogy leültek az asztalhoz, egy hatalmasat lobbant a kandalló tüze és egy levél jelent meg benne. Bill felpattant és kivette a tűzből.

- Ron írt! – mondta, azzal feltépte a borítékot. Arca egy pillanat alatt falfehér lett. Felnézett a várakozókra, majd úgy szólalt meg, mint akit a sírás kerülget. – Csak egy szót írt.

- És mit? – kérdezte McGalagony.

Bill leeresztette a kezét és behunyta a szemét. Látszott rajta, hogy megpróbál erőt venni magán. Mikor újra kinyitotta a szemét, mégis a könnyeivel küszködött.

- Haldoklik!

- NEEEM!

Ginny erőtlenül csuklott össze. Mrs. Weasley sírni kezdett, Fred pedig a kezeibe temette az arcát. Úgy ültek ott, mint akiket megbénított valamilyen kósza átok.

- Ez… ez nem lehet! Ez lehetetlen! – mondta George egymás után vagy ötször. – Harry nem halhat meg! Nem! Nem! Nem!

- Miért ő! Miért nem én? - zokogta Mrs. Weasley. – Én már éltem eleget! De neki… neki nem kellene…

- Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet?

Órák teltek el. A tűz lassan leégett, de senki sem mozdult el a helyéről. Mindenki üres tekintettel bámult maga elé. Mrs. Weasley mélán simogatta Ginny haját, aki gyakran fel-felsírt. A falióra szerint hajnali fél hatkor, belépett a konyhába Ron. Fred, George, Bill és Mordon egyszerre pattantak fel. Ron sápadt volt és reszketett, akár a nyárfalevél.

- Még él! – mondta halkan. – De kómában van! És nem tudni, magához tér – e valaha!

- De él? – kérdezte bizonytalanul Mrs. Weasley.

- Igen. – Ron leült az egyik székre Ginny mellet. – A gyógyítók azt mondják, ha a következő 72 órát átvészeli, akkor életben marad!

- 72 óra? 72 óra bizonytalanság? – Ginny újra elsírta magát. – Ron! Mondd meg az igazat! A gyógyítók mennyi esélyt adnak neki?

- Hát! Nem… nem sokat! Azt mondják, hogy kevesebb, mint… mint öt százalék!

Ezek után még percekig nem szólaltak meg, majd Mrs. Weasley felállt és lassan noszogatni kezdte az embereket, hogy térjenek nyugovóra. Azonban senkinek sem jött álom a szemére.

Másnap meglátogatta őket Dumbledore és elmondta, hogy milyen súlyos Harry állapota: mindkét lába szilánkokra tört, a bal alkarja, illetve a jobb fel – és alkarja is eltört, a bordái közül, öt is eltört, amik majdnem átlyukasztották a tüdejét, koponyatörést is szenvedett és több belső vérzése is van.

- A gyógyítók azt mondják, kész szerencse, hogy nem sérült meg a gerince! Ha ez megtörtént volna, már nem élne!

- Bemehetünk meglátogatni? – kérdezte sápadtan Ginny.

- Majd talán holnap!

Az órák teltek és a társaság minden egyes percben, mikor valami zaj támadt, azt hitte, hogy Harry halálhírét hozzák. Egyszer csak Dumbledore megjelent a konyhában és Ginnyhez fordult.

- Most bemehetsz hozzá, de csak rövid időre. Egyvalakit magaddal vihetsz!

- Menjen Hermione! – mondta Ron. – Én már voltam bent nála!

Pár perc múlva a két nő és Dumbledore már a Szent Mungóban voltak. Harry kórterme a legfelső emeleten volt. Mikor felértek, Mr. Weasley fogadta őket.

- Sikerült elintéznem, hogy egy pár percre bemenjetek! De készüljetek fel, hogy megrázó látvány lesz!

Mikor beléptek a terembe, Ginny majdnem megint összeesett. Harryt minden oldalról vasrácsok vették körül és az üres helyek pólyákkal voltak kitöltve. Harrynek szinte csak a szeme látszott ki a kötések közül. A szájából is egy cső lógott ki, hogy könnyítse a légzését.

- Istenem! – suttogta Ginny. – Olyan, akár egy élő halott.

Hermione, aki eddig mindig erősnek mutatkozott, most elsírta magát. Ezt látva Dumbledore és Mr. Weasley kiterelték őket a szobából.

Több mint két hét telt el, de Harry még mindig élt. A gyógyítók egyre bizakodóbbak voltak. A törések nagy része már összeforrt, egyedül a fejsérülés és a kóma aggasztotta őket. Ginny a nap huszonnégy órájából, huszonnégyet töltött a férfi ágya mellett. Mr. Weasleynek sikerült elintéznie, hogy lánya kapjon egy ágyat Harryé mellett, így Ginny, ha akart le tudott feküdni. Ezt azonban elég ritkán tette meg. A gyógyítók most már Ginny miatt kezdtek aggódni, aki egyáltalán nem foglalkozott az egészségével. Harry már majdnem három hete volt eszméletlen, mikor egyik nap Ginny elájult a fáradtságtól. Attól kezdve minden nap egyszer álomitalt itattak vele, amitől a lány öt órát aludt. Ez alatt az idő alatt, vagy valamelyik ápoló, vagy valamelyik barát virrasztott Harry mellett. Egyik alkalommal azonban véletlenül senki sem maradt a férfi mellett és Ginny nyöszörgésre ébredt. Kinyitotta a szemét és a következő pillanatban úgy pattant fel az ágyból, mint akit a bolha csípett meg. Harry mocorogni kezdett. Ginny odasietett az ágyhoz és simogatni kezdte Harry haját.

- Harry! Harry hallasz engem? Én vagyok az, Ginny!

- Ginny… - suttogta alig hallhatóan a férfi. – Ginny, maradj velem! Ne hagyj a sötétségben! Ginny, segíts! Maradj velem!

- Itt vagyok, Harry! Itt vagyok!

A nő szemét elöntötték a könnyek. Megfogta Harry kezét, és finoman megszorította. Amikor a férfi szintén megszorította, Ginny elsírta magát.

- Harry! Harry, itt vagyok! Nyisd ki a szemed! Térj magadhoz!

- Ginny! Félek! Segíts rajtam!

- Itt vagyok, Harry! Fogom a kezed! Gyere vissza hozzám! Nyisd ki a szemed!

Harry kinyitotta a szemét. A nő örömében a karjaiba borult.

- Óh, Harry!

Harry sután megveregette Ginny vállát, mire a nő észbe kapott és elhúzódott. Harry azonban gyorsan felült az ágyon és ezzel sikerült elérnie, hogy a nő halálra rémüljön.

- Harry! Azonnal feküdj vissza! – kiáltotta Ginny és megpróbálta visszatuszkolni Harryt az ágyba. A férfi azonban egy könnyű mozdulattal lesöpörte magáról a nő karjait.

- Feküdtem már eleget. Hol vagyok?

- A Szent Mungóban. Több mint három hetet voltál kómában.

- Három hetet? Ez érdekes, nekem nagyon rövidnek tűnt.

- Jaj, Harry! Ne viccelődj!

- Ha már a viccnél tartunk! Te nem találod viccesnek, hogy korom sötétben beszélgetünk? Kérlek, kapcsold fel a villanyt! Látni szeretnélek!

- De Harry…

- Mi van? – kérdezte Harry és tapogatózni kezdett a lány keze után. – Ginny! Teljesen idiótának érzem magam, úgyhogy légyszi kapcsold már fel a lámpát!

- Harry… - kezdte sírós hangon a nő – minden gyertya ég a szobában.

- Micsoda?

Ginny végighúzta a kezét Harry szeme előtt.

- Mondd, Harry! Látod a kezem?

- Nem.

- Semmit sem látsz?

- Semmit – válaszolta kétségbeesetten Harry. – Nem látok semmit!

- Óh Harry!

Ginny zokogva borult a nyakába. Harry érezte, amint a lány szorosan magához öleli, de látni, nem látta.

Lehet, hogy most egy kicsit gonosznak tartotok, és olyan gondolatok járnak a fejetekben, hogy: Micsoda?! Harry megvakul? Örökre? Képtelenség!

Én meg erre azt mondom: várjátok ki a végét! :)