-         Ginny! Mondani akarok valamit!

-         Csak bátran!

-         Amikor aznap este megcsókoltalak, még mondani akartam valamit, de nem volt rá idő! És az utóbbi időben valahogy nem találtam rá alkalmat, vagy csak nem akartam találni alkalmat, hogy elmondjam! De most úgy érzem, hogy felkészültem rá. És az esetleges visszautasításra is! Azt hiszem!

-         Mit szeretnél mondani?

-         Szeretlek! Úgy, mint még soha senkit!

-         Jaj, Harry!

-         Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogsz válaszolni, de örülök, hogy őszinte voltál! – válaszolta Harry, észre sem véve a Ginny hangjában bujkáló örömöt.

-         Hogy lehet valaki ilyen fafej? – kérdezte Ginny és Harry nyakába borult. – Annyira, de annyira buta vagy! Mit gondolsz én mit próbáltam neked elmondani annyiszor?

Harry csak remélte, hogy a nő tényleg arra a bizonyos dologra céloz, amire gondol.

-         Ginny…

-         Igen, Harry! Szeretlek! Nagyon - nagyon szeretlek! Senkit nem szerettem még ennyire!

Harry lehajtotta a fejét és szenvedélyesen megcsókolta. A szerelem, a vágy, a fékezhetetlen tűz, amit eddig mind visszatartott, most egyszerre törtek felszínre. Ginny beletúrt Harry hajába és úgy húzta magához egyre közelebb. Percekig csak csókolták egymást. Kezdetben még Harry volt a kezdeményező, de később már Ginny is felbátorodott és egyre többször vette át az irányítást. Harry már azt hitte, sosem szakadnak el, mikor nyikordult az ajtó és:

-         Már épp ideje volt! – hallatszott Mr. Petersen vidám hangja. – Kezdtem azt hinni, hogy sosem valljátok be, mit is éreztek egymás iránt!

-         Hát igen! – mosolygott Harry és átkarolta Ginnyt. – Végre mi is eljutottunk idáig!

-         Tudtam én, hogy jó ötlet volt Ginnyt megkérni erre a feladatra!

Az elkövetkezendő napok Harry számára nagyon boldogan teltek. Minden egyes nap bejárt a Minisztériumba dolgozni, de már alig várta, hogy véget érjen a nap és végre kettesben lehessen Ginnyvel a Grimmauld téren. Olyankor mindig kettesben vacsoráztak, és sokat beszélgettek gyermekkoruk baklövéseiről, a Roxforti időkről, Harry végső csatájáról Voldemorttal. Harry bevallotta Ginnynek, hogy annak idején, mikor egy hajszál választotta el attól, hogy Voldemort meggyilkolja, csak egyvalami tartotta életben.

-         És mi volt az?

-         Hát ti! Arra gondoltam, ha feladom, többé nem látlak titeket és az életetek pokol lesz az én bukásom miatt! Ezért nem adtam föl és akkor hirtelen megjelent az a pajzs, ami visszaverte Voldemort átkát és…

-         Őt találta el – fejezte be Ginny a közismert történetet. – Szóval a szeretet volt? A szeretet volt az, ami legyőzte a gonoszt?

-         Igen.

-         Ó, Harry! – Ginny megsimogatta szerelme arcát. – Nem hittem volna, hogy a szeretetnek ekkora ereje van!

-         Pedig nekem elhiheted – mondta Harry és lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja kedvesét.

-         Hé, Harry! Neked ez egyre jobban megy!

-         Micsoda?

-         Hát hogy még úgy is megtaláld az ajkamat, hogy nem látsz.

-         Óh tudod az ösztöneim!

-         Tényleg? – nevette Ginny.

Ginny felkísérte Harryt a szobájába, majd odavezette az ágyhoz. Már épp fordult volna el, de Harry nem engedte el a kezét. Magához húzta a nőt és lágyan megcsókolta.

-         Maradj, kérlek!

-         Itt? A szobádban?

-         Igen. Kérlek, maradj velem ma éjszaka!

-         Ó Harry!

Harry érezte, amint a levegő felforrósodik körülöttük. Újra karjaiba zárta kedvesét és megcsókolta, ezúttal már szenvedélyesebben. Ginny reszketve omlott a karjaiba. Harry kutakodni kezdett a lány ruhájának pántjai után. Közben végigsimított a nő arcán, nyakán, vállán, míg végül megtalálta a pántokat. Óvatosan letolta a pántokat és hallotta, amint a ruha a földre hullik.

-         Ginny! – suttogta rekedten.

Nem jött válasz. Ehelyett érezte, hogy valaki lefejti róla a talárját majd a földre dobja. Ezek után az ing következett. Harry ajkát epekedő sóhajok hagyták el, és amikor Ginny kezei meztelen mellkasát simogatták, a férfinak egy pillanatra elállt a szívverése is, csakhogy utána őrült gyorsasággal kezdjen el verni. Harry átkarolta Ginny karcsú derekát és csókjaival borította el a lány fedetlen vállait, miközben a nő a nadrágjától próbálta megszabadítani.

-         Ginny! Ginny! – sóhajtotta könnyes szemekkel Harry, ugyanis rájött egy fájó tényre. – Ginny! Én… én vak vagyok! Nem szerethetlek vakon!

-         Dehogynem! – jött lágy hangon a lány válasza. – Majd én segítek.

-         Hogyan?

-         Gyere!

Ginny megfogta Harry mindkét kezét, és magával húzta az ágyba. Mikor mindketten a puha párnák közt feküdtek, Ginny Harry fölé hajolt és a fülébe suttogta:

-         Csak érezned kell, szerelmem! Érezz!

Harry tétován végigsimított a lány hátán, majd egyik kezével magához húzta a lány arcát és megcsókolta. A férfi vaksága ellenére is érezte azt az érzékiséget, ami Ginnyből sugárzott. Az érzékiséget, ami kezdte elvenni az eszét. Még szorosabban ölelte magához kedvesét és egy hirtelen mozdulattal Ginny fölé gördült.

-         Vezesd a kezem, kérlek! – suttogta – Muszáj éreznem téged!

Ginny megcsókolta Harry kezeit, majd a nyakára tette őket és lassan lejjebb kezdte húzni őket. Harry reszketve simított végig a lány testén. Nem is értette, hogyan lehet valaki ennyire tökéletes. Selymes bőr, kislányosan gömbölyű mellek, karcsú derék, és telt ajkak. Harry úgy érezte, belehal, ha nem érintheti meg ajkaival a lányt. Lehajolt és lágy csókokkal újra végigjárta azt az utat, amit előbb a kezeivel. A boldogság, amit egész életében keresett, most végre az övé lett. Az övé lett Ginnyvel együtt…

Harry arra ébredt, hogy valaki az arcát cirógatja. Kinyitotta a szemét és Ginny keze után nyúlt.

-         Már reggel van? – kérdezte.

-         Sajnos igen! Fel kell kelnünk!

-         Jaj de kár! Úgy maradnék még egy kicsit! Olyan csodálatos volt ez az egész!

-         Tudom! – suttogta Ginny és megcsókolta a férfit.

Aznap Harry meglehetősen nehéz szívvel ment be dolgozni. Legszívesebben az egész napot az ágyban töltötte volna Ginnyvel. Annyira elmerült a csodálatos éjszaka történéseiben, hogy észre sem vette Ront és Hermionét, akik már sokadszor szóltak rá.

- Harry! Harry hozzád beszélek, ha nem vennéd észre.

- Ha? Mi? Jaj, bocsáss meg, Ron! Mit tehetek érted?

- Csak meg akartunk látogatni, Harry! Ennyi az egész.

- Ó! Ez kedves tőletek!

- Mi van veled, Harry? Olyan más vagy ma. – Hermione hangjából Harry arra következtetett, hogy a nő megsejtett valamit. – Alig szólalsz meg, de ezt a mosolyt sem lehet letörölni az arcodról.

- Tényleg! Mi van? – érdeklődött Ron is.

- Egy angyal rám talált és megmentett.

- Ezt meg hogy értsem? – értetlenkedett Ron.

- Eltűnt a reménytelenség az életemből. Hosszú ideje végre úgy érzem, értékes ember vagyok és érdemes élnem. Ez az angyal kirángatott a kétségbeesésből és új életcélokat adott nekem.

- És mik lennének ezek az új életcélok?

- Hogy megtaláljam azt a gazembert, aki olyan sok embert fenyeget az árulásával, és hogy Malfoyjal együtt megbüntessem. Vissza akarom nyerni a látásomat is, hogy láthassam a mosolyát és az arcát, amikor rám nevet.

- Miért van olyan érzésem, hogy ismerjük ezt az angyalt? – csóválta a fejét Ron.

- Mert mindenki ismeri.

- Mindig is tudtam, hogy Ginny egyszer majd észhez térít, Harry – mosolyodott el jóindulatúan Hermione. – Ő őszintén szeret téged, és bármit megtenne érted!

- Tudom – felelte Harry és arca szilárd elhatározottságot tükrözött. – És én is képes lennék bármire, hogy őt megvédjem. Akár meg is halnék érte!

- Ezt mindenki tudja, Harry – mondta félelemmel vegyes büszkeséggel Ron.

A hatalmas vasútállomásra lépve Draco Malfoy elmosolyodott. A Mester kitűnő helyet választott a találkozóra. Elég zsúfolt volt a hely, hogy feltűnés nélkül elbeszélgessenek, ugyanakkor pont a muglik tömege miatt biztonságban voltak az auroroktól. Persze azért egy tapasztalt halálfaló semmit sem bíz a véletlenre. Épp ezért Draco egy barna parókával elrejtette szőke haját és napszemüveget is felhúzott. A Mester meg fogja ismerni.

Mikor befutott a 17: 05-ös Intercity Liverpoolból Draco belépett a váróterembe és az ajtó mellett nekidőlt a falnak. Nem telt bele egy perc és egy magas, hosszú fekete kabátot viselő férfi lépett be.

-         Meg tudná nekem mondani, merre találom a büfét? – kérdezte Dracot.

-         Elég nehéz odatalálni. Inkább megmutatom.

Elindultak a büfé irányába, de amint hallótávolságon kívül kerültek, a kabátos férfi megszólalt.

-         Többet nem hibázhatunk! Potter újra beállt az aurorok közé.

-         Ugyan mihez kezdenek egy vak emberrel?

-         Ez a vak ember máris rájött a tervünkre, Malfoy! – emelte meg a hangját a férfi. – Túlságosan jól ismeri magát és a halálfaló társait. Nem véletlenül mondtam, hogy el kell távolítani az útból!

-         A fene gondolta volna, hogy úgy alakulnak a dolgok aznap este! Ki számíthatott rá, hogy eltalálja egy olyan átok, amit nem is neki szántak!– csattant fel Malfoy. – Ha én találkoztam volna Potterrel először, már nem élne!

-         De mégis él, és most ha lehet jobban útban van, mint bármikor. Csak idő kérdése és mindenre rájön.

-         Mit javasol, mit tegyünk?

-         Módosítanunk kell a terven! Az aurorokat hagyjuk a fenébe! Ki kell iktatni a minisztert!

-         De… - torpant meg Draco. – Nem arról volt szó, hogy…

-         Az aurorokat később könnyű szerrel el lehet intézni! Ha a tervünk sikerül…

Nem fejezte be a mondatot, de Malfoy így is mindent értett. Már csak az volt a kérdés, hogyan iktassák ki a minisztert?

-         Lehet, hogy Potter életben maradt, de úgy tűnik, a sors mégis kegyes hozzánk – válaszolta meg a fel nem tett kérdést a Mester és démonian elmosolyodott. – Úgy néz ki, hogy van egy bizonyos személy, aki iránt a két legfontosabb célpont gyöngéd érzelmeket táplál.

-         Tényleg? És ki lenne az?

-         Ginny Weasley.

-         Oh! Potter csak nem… ?

-         De igen, Malfoy. Remélem, tudja, mit akarok kérni magától! És a saját érdekében most ne hibázzon! A többit pedig bízza rám! Majd még értesítem a továbbiakról!

A fekete kabátos férfi odasétált a büféhez, vásárolt egy csomag kekszet, majd odébb állt. Malfoy tökéletesen tudta, mit akar tőle kérni a Mester. A kérdés már csak az volt, hogy mi fog kisülni ebből az egészből? Draco remélte, hogy Harry Potter és társai számára semmi jó.