1729. június 19.

A június nagy meleggel köszöntötte Nassaut. A búzavirágkék égen egy felhőt sem lehetett látni. Az aranysárga napkorong már magasan járt az égen és fénye meg-megcsillant a mélykék tenger hullámain. A kikötőben két fenséges hajó horgonyzott. A királyi flotta büszkeségei. A Settenkedő, a leggyorsabb és a Megingathatatlan, a legerősebb. Most ezek fedélzetén is csupán néhány tiszt őrködött, ők is igyekeztek árnyékba vonulni a tűző napsugarak elől. Az utcák szinte teljesen üresek voltak. Az emberek mind szobájukba rejtőztek és ott várták a hűvös estét.

Egy fiatalember azonban kénytelen volt kimozdulni a hűvös szobából. Fontos elintéznivalója volt. Hóna alatt egy hosszú dobozzal, végigsietett az üres utcákon. A férfi fehér „V” kivágású inget viselt, valamint egy vékony barna, testhez simuló mellényt, ami kiemelte izmos felsőtestét. Bő, barna bricsesze, fekete csizmájába volt gyűrve. Rakoncátlan, fekete haját, szinte kékre festették a nap sugarai. Mélykék szemei pedig tökéletessé tették férfias szépségét. Gerard Hastings most mégsem foglalkozott a külsejével. A szíve a torkában dobogott. És ahogy minden egyes lépéssel közeledett a kormányzói rezidencia felé, egyre jobban remegtek a lábai.

Ez a csomag a kormányzóé és Gerard attól tartott, hogy a férfi nem lesz elégedett a munkájával. Ezt a kardot Dawn parancsnok előlépetési ceremóniájára készítette, ami ma délután lesz, és ha a kormányzó nem lesz elégedett… Bele se mert gondolni mi lesz akkor. Azonban ahogy meglátta a hatalmas házat, már egyáltalán nem a munkája tökéletessége izgatta. Csak egy szó járt az eszében. Dominica. Dominica. Drága, édes Dominica. Kezei reszkettek, mikor kopogtatott a hatalmas tölgyfa ajtón. Nyugalom. Csak nyugodtan. A komornyik nyitott ajtót.

-         Gerard Hastings vagyok! A kormányzóhoz jöttem.

-         Már várja önt. Kérem, kövessen!

Beterelte Gerardot az ajtón és beléptek a hatalmas előcsarnokba.

-         Itt várjon! – mondta a komornyik és felsietett a széles lépcsőn.

Egy pár perc múlva megjelent a kormányzó, széles mosollyal az arcán.

-         Áh, Mr. Hastings! Jó önt újra látni!

-         Jó napot, uram! Elhoztam, amit kért!

Gerard letette a dobozt egy asztalra és kivette belőle az ékes kardot. Feszengve nyújtotta át a férfinak, aki érdeklődve húzta ki a hüvelyből.

-         A penge hajlított acél, arannyal díszített markolattal – magyarázta Gerard. – Szabadna?

A kormányzó visszaadta a férfinak a kardot. Gerard, kicsivel a markolat alatt, a mutatóujjára helyezte a fegyvert, és tovább magyarázott.

-         Tökéletesen kiegyensúlyozott. A markolat tömege majdnem teljesen megegyezik a penge tömegével.

Gerard egy gyors mozdulattal feldobta a kardot a levegő, ami megpördülve pont úgy esett vissza a kezébe, hogy újból át tudta nyújtani a kormányzónak.

-         Lenyűgöző! Igazán lenyűgöző! Biztos vagyok benne, hogy Dawn parancsnok is meg lesz vele elégedve. – Visszaadta Gerardnak a kardot. – Nagyon szép munka volt, Mr. Hastings!

-         Köszönöm, uram! – mosolyodott el elégedetten Gerard, miközben visszahelyezte a kardot a dobozba. – Egy mesterember mindig örül, ha értékelik a munkáját.

Gerardnak torkán akadt a szó, mikor megpillantotta a lépcsőn levonuló csodaszép teremtést. Lágy, göndör, barna fürtök, mogyoróbarna színű szemek és a legszebb mosoly, amit valaha látott. Dominica Flaming, a kormányzó lánya. Gerard szíve hevesen kezdett verni, és amikor a lány rámosolygott, szinte érezte, amint kihagy egy dobbanást.

-         Leányom! Elbűvölően nézel ki!

-         Gerard! De jó újra látni! – mondta vidám hangon a lány. – Rég találkoztunk már.

-         Igen. Manapság felgyorsult az élet.

-         Persze. A báli szezon – csacsogta Dominica. – Nem mintha túlzottan élvezném ezt az egészet, de…

-         Na de Dominica! – szólt közbe megütközve Lord Flaming.

Dominica ügyet sem vetett apjára.

-         Egyébként, hogy megy a sorod mostanában? Még mindig Mr. Turner gondos oktatásában állsz?

-         Gondosnak gondos. Csak néha egy kicsit hajlamos túlzásokba esni.

-         Még mindig olyan sokat kell gyakorolnod?

-         Minden nap három órát, Miss. Flaming!

-         Gerard! Hányszor kértelek már arra, hogy szólíts Dominicának!

-         Örömmel tenném, de meg kell tanulni különbséget tenni a között, hogy mit szeretnénk és mi az ami helyes, Miss. Flaming!

Dominica arcáról lehervadt a mosoly. Csalódottan nézett vissza Gerardra, közben azon járt az esze, hogy vajon a fiú miért ilyen visszahúzódó az ő jelenlétében, mikor köztudottan vidám és életkedvvel teli fiatalember volt.

-         Látod! Legalább a fiúban megvan a kellő udvariasság!

Lord Flaming elégedetten biccentett Gerard felé, majd intett a szolgáknak.

-         Most már tényleg mennünk kell. Ég önnel, Mr. Hastings!

Dominica még egyszer hűvösen végigmérte Gerardot.

-         Jó napot, Mr. Hastings! – köszönt el a lány élesen kihangsúlyozva a Hastings szót, majd elindult az apja után.

Gerard, miközben a távolodó hintót figyelte, sóvárogva felsóhajtott és csak halkan suttogta:

-         Jó napot… Dominica!

~*~*~*~

David Turner villám sújtva tartotta a kezében a levelet, amit barátja és egykori szövetségese, Jim Edwards kapitány küldött neki. Nicholas White halott. Elesett egy tengeri csatában, nem messze St. Kittstől. Mélységes bánat öntötte el David szívét. Nicholas White, a legjobb barátja. Nem látta ugyan már majdnem húsz éve, de a barátság, amint iránta táplált egy cseppet sem enyhült. Azonban nemcsak a gyászhír állt a levélben, hanem más is. Egy nagyon aggasztó dolog.

David! Vörösszem tudomást szerzett arról, hogy Gerard él. Tudja, hogy nála van a medálion. A térképet nem szerezte meg, de nem is ez a legnagyobb gond. Gerard élete veszélyben van! A Fekete tűz már el is indult Nassau felé. Csak késve tudok utána indulni, mert a hajóm sérüléseit ki kell javítani. Szerencsére egy kereskedelmi hajóval el tudtam neked küldeni ezt a levelet. David! Gerardot meg kell védeni! Tudom, hogy jól kitanítottad, de ez most nem elég. Nem egy emberről van szó, hanem a Fekete tűz egész legénységéről. A legjobb az lenne, ha szólnál a kormányzónak, hogy támadás várható Nassau ellen. Én is sietek, ahogy csak tudok! De kérlek, cselekedj gyorsan! És még valami! Minden bizonnyal Vörösszemnek kéme van Nassauban! Válogasd meg, kiben bízol! Hamarosan találkozunk,

Jim!

David nem gondolkodott. Felkapta a kardját az asztalról és kiviharzott a kovácsműhelyből. Be sem zárt maga után.

Már az utca végén járt, amikor rájött, hogy sehogy sem tud beszélni a kormányzóval. Dawn parancsnok előléptetési ceremóniáján van mindenki és oda ő nem juthat be. Utána pedig bál lesz. Teljesen esélytelen. A dokk. A hajókat mindig őrzi valaki. Talán ott talál majd egy tisztet, aki tud jelenti a parancsnoknak. És arra az esetre, ha ez nem sikerül, még mindig kimenekítheti valahogy Gerardot Nassauból.

~*~*~*~

-         Miért nem mondod el neki?

-         Micsodát?

-         Hogy szereted!

-         Rory!

Gerard és legjobb barátja, Roland Mallard egy kocsma teraszán üldögéltek egy-egy sör társaságában. A vörös hajú fiú már percek óta próbálta jobb belátásra bírni Gerardot Dominicával kapcsolatban, eredménytelenül.

-         Te sosem voltál gyáva nyúl, pajti! Mos’ mér’ félsz ennyire?

-         Ő a kormányzó lánya! Sosem érhetek fel hozzá!

-         De attól még az ágyadba csábíthatod!

-         Még egy ilyen megjegyzés Rory és nem leszek tekintettel arra, hogy a barátom vagy!

A vörös megvonta a vállát. Sohasem vette komolyan barátja fenyegetéseit. Kortyolt egyet a korsóból és folytatta.

-         Figyelj ide! Dominica gyönyörű nő, de piszok unalmas az élete. Te is tudod jól, hogy nem élvezi azt az életet. És mire vágyik minden unatkozó nő? Kalandra. Minden nő egyforma. Legyen az előkelő, vagy csak egyszerű cseléd, mindegyik ugyanazt akarja!

-         Elég sötétek a meglátásaid a nőkről.

-         Vannak tapasztalataim – válaszolta nagy komolyan Rory. – Az Istenit, Gerard! Te vittél már szűz lányt az ágyba? Mert én még nem.

-         Mert te nem válogatsz! Akit csak megkaphatsz, azt megszerzed!

-         Naná, hogy nem válogatok! Kettőnk közül mindig te voltál az, aki a szebb nőket kifogta! Csak azt nem értem, mit esznek rajtad?

-         Talán azt, hogy én beszélek is a nőkhöz, nemcsak bevonszolom őket az ágyba.

-         Óh igen! A szép szavú csábító! Hogy oda ne rohanjak!

-         Egy pár kedves és udvarias szó néha tényleg csodákra képes, Rory!

-         Lehet, hogy benned egy költő veszett el, pajti, de én akkor is megmaradok a nőbolond világfi szerepénél.

Gerard keserűen felnevetett.

-         Neked Tortugába kellene menned, cimbora!

-         Szerintem neked se ártana! Ott aztán tényleg minden nőt megkaphatsz!

Gerard csak legyintett és kiitta az utolsó kortyot is a korsójából. Odadobott egy érmét az asztalra és felállt.

-         Nekem csak egy nő kell! És az ő! De Dominica sosem lehet az enyém! Még akkor sem lehetne, ha csak egy egyszerű cseléd lenne. Ő túl jó hozzám.

Meg sem várva Roryt, kisietett az ivóból. Végigsétált a forgalmas utcán és a kovácsműhely felé vette az irányt. Remélte, hogy a munka segít majd elterelni a gondolatait Dominicáról.

~*~*~*~

-         P… parancsnok. Mit is mondott az előbb?

-         Épp az imént kértem meg a kezét, Miss. Flaming. Szeretném, ha hozzám jönne! Az egész Karib-tengeren nincs még egy ilyen csodálatos nő, mint Ön!

-         Ez… ez nagyon megtisztelő parancsnok! De… én még nem… nem érzem magam felkészültnek a házasságra.

-         Óh, én ezt megértem! De tudja, most, hogy előléptettek, mindenki elvárja tőlem, hogy megnősüljek. És én is szeretnék megállapodni! Nem kérem, hogy most rögtön válaszoljon. Csak gondolja meg!

-         Rendben, p… Ladislas! Megfontolom!

A parancsnok udvariasan fejet hajtott a lány előtt, majd eltűnt a tömegben. Dominica lassan visszafordult a tenger felé. A magaslatról, ahonnan állt, be lehetett látni az egész öblöt. Ladislas Dawn épp most kérte meg a kezét. Hát ezért ajándékozott az apja ilyen szép ruhát neki. Biztos, hogy tudta, mire készül Dawn. Már az is gyanús volt, ahogy apja puhatolódzott. Minden áron meg akarta tudni, mit gondol Dawnról. És most itt áll húsz évesen és a brit flotta parancsnoka kéri meg a kezét. Hogy történhet ez meg vele?

Akaratlanul is Gerard jutott az eszébe. Ismerte a fiút, mióta csak az eszét tudta. Gyerekkorukban sokat játszottak együtt. A négy csínytevő. Csak így emlegették őket a kikötőben. Gerard, Dominica, Rory és Vera. Dominica jól emlékezett arra a napra, mikor barátságot kötöttek. A két fiú már akkor is szinte minden idejét együtt töltötte. A tekergők. Olyan sok csínybe keveredtek, hogy a katonák egy idő után már azonnal tudták, kit kell keresni, ha egy zsák krumpli eltűnik, vagy ha az elszámoló tintásüvegébe tinta helyett víz került.

Dominica is sokat játszadozott annak idején a kikötőben. Egy nap azonban túl nagy lendülettel szaladt végig a stégen és beleesett a vízbe. Gerard utána ugrott és kimentette. Még csak nyolc éves volt, de már úgy úszott, mintha vízben született volna. Mire a katonák, az akkor még hadnagy Dawnnal az élen a stéghez értek, Gerard már ki is húzta a lányt a partra. A kormányzó hálából meghívta Gerardot és Roryt a házába egy délutánra és attól fogva a három gyerek elválaszthatatlan volt egymástól. Egy évvel később csatlakozott hozzájuk Rory húga, Vera is. Szoros barátság fűzte őket össze és most már négyen követték el a csínyeket.

De ahogy teltek az évek, és ők kezdte felnőni a köztük lévő viszony is kezdett változni. Rory szakácsnak tanult, Gerard pedig nevelője, David Turner gondos irányítása alatt, a kovácsmesterség művészetébe vetette bele magát. Látva a kardot, amit mára készített, a sok tanulás, meghozta a gyümölcsét. Dominica mégis csalódott volt. Csalódott, hogy ilyen távol került Gerardtól és Rorytól. Egyedül Vera maradt meg bizalmas barátjának. A lány szobalányként dolgozott a kormányzó rezidenciáján és Dominica személyes szolgálatában állt. Vera sokat mesélt neki a két fiúról. Rory megmaradt ugyanolyan kelekótyának, mint amilyen volt, Gerard viszont sokkal megbízhatóbbá vált és nem kötötték le annyira a bohém élet örömei, mint Roryt. Bár, ahogy ezt Vera elmondta, sokkal népszerűbb volt a nők körében, mint Rory.

-         Nem is meglepő – sóhajtott Vera. – David mindenre megtanítja Gerardot. Igen. Rory is tud a karddal bánni. De Gerard nemcsak a karddal bánik jól, hanem tud írni, olvasni is, és néha amikor megszólal, még én is úgy érzem, hogy menten elolvadok. Ha nem ismerné az ember azt hinné, hogy egy költő, nem pedig kovács.

Hát persze. Gerard Hastings volt a nők bálványa manapság. A vézna kisfiúból erős és jóképű fiatalember vált. Rejtély övezte születését és azt is, hogyan került árvaságra. Annyi bizonyos volt, hogy nem Nassauban született, hanem valahol messze, valamelyik másik angol fennhatóság alatt lévő szigeten. Egy éves volt, amikor a városba került és, azóta David Turner gondoskodott róla.

-         Túl sokat gondolok mostanában Gerardra!

Hirtelen megpillantotta David Turnert, amint a dokk felé futott. Vajon mi a fenét kereshet ott? Az idős férfi korát meghazudtoló gyorsasággal futott végig a stégen, egyenesen a Settenkedő felé.

-         Különös – töprengett Dominica. - Azt hittem ilyenkor a kovácsműhelyben dolgozik Gerarddal.

Rejtélyes, jóképű Gerard. Vajon milyen titkot őriz a múltad? Miért csillognak néha olyan szomorúan azok a csodaszép kék szemek? Gerard. Gerard. Gerard. Ge... Állj! Hagyd abba, Dominica! Ne gondolj rá!

~*~*~*~

-         Maga most tréfál ugye? Támadás Nassau ellen? Ki lenne az az őrült, aki rá merne támadni arra a városra, mit a brit flotta legjobb hajó őriznek? - bökött a Settenkedő és a Megingathatatlan felé Nox tengerész.

-         Vörösszem – vágta rá Turner.

-         Hát ami igaz, az igaz. Ő képes lenne rá, de... Ugyan már Turner! Vörösszemet utoljára Granada közelében látták!

-         És? A Fekete tűz egyike a Karib-tenger leggyorsabb hajóinak. Mi akadályozza meg Vörösszemet abban, hogy idejöjjön?

-         A brit flotta – vágta rá Perell. - Nem bolond, hogy megtámadja azt a várost, amit a...

-         Az Isten szerelmére fogják már fel! - kiáltotta Turner. - Megbízható forrásból tudom, hogy Vörösszem meg akarja támadni Nassaut.

-         És szabad megtudnom annak a biztos forrásnak a nevét?

-         Nem.

-         Értem – sóhajtott Nox. - Sajnálom Mr. Turner, de egy légbőlkapott hír miatt nem fogom riasztani egész Nassaut. A parancsok le fogja szedni a fejem, ha megteszem.

-         Akkor fogja leszedni a fejét, ha a támadás után megtudja, hogy maga már korábban értesült Vörösszemről és nem figyelmeztetett senkit.

-         Kérem most már távozzon Mr. Turner! - ugrott Nox elé Perell, aki már emelte a fegyverét. - Ígérem, ha tudok, szólok a parancsoknak! Most menjen!

-         Úgysem fog szólni neki! - morogta David, miután elhagyta a kikötőt. Vészesen fogyott az idejük és ő minél több időt veszteget, Gerard élete annál inkább veszélybe került. Nem maradt más választása. El kell mondania Gerardnak az igazat.

~*~*~*~

Egy sötétkék egyenruhás tiszt nézte, amint David Turner otthagyta a dokkot. Halványan elmosolyodott és alig láthatóan biccentett az utca túloldalán az árnyákban rejtőző ember felé, aki erre gyorsan az öreg kovács nyomába eredt. A tiszt egy papírdarabod tartott a jobb kezében, amire csupán egy mondatot írtak:

Gerard Hastingsnek meg kell halnia!

~*~*~*~

Dominica Flaming álmodozva bámult ki a szobája ablakán. Egy sötétvörös brokátruhát viselt, aranyszegélyekkel. Görcsösen szorongatta a legyezőjét. A ruha ugyan gyönyörű volt, de nem túl kényelmes. Dominica mellkasát kínosan szorította a fűző, és a lánynak minden egyes levegővételért meg kellett küzdenie.

A szépségért meg kell szenvedni! Dominica szinte maga előtt látta édesanyja karcsú, magas alakját, amint egy újabb szűk fűzőbe próbálja meg belegyömöszölni magát. Igen. Dominica édesanyja, Amelia valóban szép asszony volt. A legszebbnek tartották egész Nassauban. Viszont korán meghalt. Dominica mindössze tíz éves volt, mikor elvesztette.

De mi értelme szépnek lenni, ha az, akinek tetszeni akarok, nem is fog látni? Ó ne! Már megint! Már megint Gerard! Dominica igazán abbahagyhatnád már! Ma este válaszolnod kell Dawnnak! Nem gondolhatsz közben másra!

-         Ejha! - kiáltott fel a háta mögött Vera. - Ezt nevezem! Az összes urat az ujjad köré fogod csavarni a bálon.

-         Dawn nem fogja hagyni – sóhajtotta Dominica. - Főleg ha úgy válaszolok neki, hogy az elnyerje a tetszését.

-         Miről beszélsz? - hökkent meg Vera. Ha kettesben voltak, mindig tegeződtek.

-         Dawn ma délután, az előléptetésen megkérte a kezem.

-         És ezt én mért csak most tudom meg?

Dominica csak megvonta a vállát.

-         Ejha! A parancsok megkérte a kezed? Ez aztán nem semmi! Ő a Karib-tenger legjobb partija!

-         Igen. Partinak remek! Sokan lennének a helyemben. Szerencsésnek érzem magam.

-         Ühüm – mosolyodott el huncutul Vera. - De még szerencsésebbnek éreznéd magad, ha Dawn helyett, most Gerardnak kellene válaszolnod!

-         Vera! Most már túl messzire mentél!

-         Ahogy gondolod! - vetette oda a szobalány az ajtóból. - De én a helyedben meggondolnám még egyszer, hogy igent mondok-e a parancsoknak – azzal távozott.

-         Nem értesz te semmit – sóhajtotta Dominica és visszafordult az ablakhoz.

~*~*~*~

Jim Edwards sosem szerette elsietni a dolgokat. Mindig úgy gondolta, a türelem a legfőbb erény. De most valahogy nem tudta megfogadni saját tanácsát. Mindent megadott volna, ha hajója sebesebben tudta volna szelni a habokat. Hiába lettek gyorsan kész a hajó javításával, a Fekete tűz, hatalmas előnyét már nem tudták behozni. Vörösszem biztos, hogy előbb fog Nassauba érni és Jim egyedül csak abban reménykedett, hogy David Turner még idejében kijuttatja a kis Gerardot a városból.

Már nem kicsi, javította ki magát Edwards. Már felnőtt férfi!

Edwards számára ez a tizenkilenc év úgy röppent el, mint egy pillanat. Mintha csak tegnap lett volna, amikor egy kis csónak útnak indult a part felé, benne három férfival és egy csecsemővel.

Nicholas White szomorúan nézett le a karjaiban szunyókáló kis Gerardra. Jim és David eközben Nassau partja felé eveztek.

Edwards nem felejtette el azt a képet, amint David Turner a partról még egy utolsót int, aztán eltűnik Nassau házai között, karján az utolsó Hastingsszel. Egy pillanatra még megvillant az ezüst medálion, aztán semmi.

Minden baj forrása. Az az átkozott medálion!

Akkor látta utoljára James Hastings fiát. És most, miközben a távolban feltűntek Nassau fényei, Jim Edwards kapitány azon imádkozott, hogy épségben lássa újra.