Csak fekszem az ágyban, és meredek a mennyezetre. Próbálom lecsillapítani vágtázó gondolataimat, igen kevés sikerrel. Minél inkább erősködöm velük szemben, annál inkább átveszik fölöttem az irányítást. Hiába minden, egyre feszültebb leszek. Aludjak már el, az Istenért!

Semmi nem segít. Órák óta őrlődök, hogy valami elfogadható érzelmi állapotba vergődhessek, vajmi kevés sikerrel. A fejem már hasogat a görcsös erőlködéstől, hogy ne gondoljak semmire, ami persze egyúttal fizikai képtelenség; a szememet pedig alig bírom nyitva tartani az egyre nagyobb méreteket öltő fáradtságtól. Így kerültem másfél órával ezelőtt az ágyra; először csak leültem, és próbáltam megnyugodni a Szürke Hölgy prédikációját követően, majd az abban rejlő igazságok súlyától megtántorodva végig kellett nyúljak rajta. Most pedig, tekintve, hogy időközben beesteledett, sőt mi több, hamarosan új nap kezdődik, jobb híján bebújtam a kétségbeejtően hideg és barátságtalan ágyamba. Azok a fránya gondolatok csak nem hagynak békét nekem, sőt, ha ez elképzelhető, még erősebben ostromolják egyre fogyó ellenállásomat és egyre növekvő vágyakozásomat. Próbáltam nem túl nagy jelentősséget tulajdonítani annak a ténynek, hogy ezt a párharcot a józan ész és az érzelem között mennyire felgyorsította az a bagatell kis semmiség, hogy a párnában még mindig érződik egy nagyon finom és halvány virágillat… amit természetesen egy lány hagyott maga után, gyötrő emléknek. Istenem, mit tettél velem, Violet…

Hirtelen támadt hévvel megfordulok, abban reménykedve, hogy a huzat másik felén nem érződik semmi... ehhez fogható. Egy darabig így is van; aztán újra az orromba kúszik a félreismerhetetlen illat. Dühödt erővel szorítom össze a szemeimet, és egyik karomra támaszkodva hevesen átfordítom a párnát a másik oldalára. Visszarogyok rá, s arcom mélyen belefúrom. Így viszont lassú, tétova légzésem kezd zavarni; ezt az ösztönt hatszáz évnyi szellemlét sem volt képes kiirtani belőlem. Miközben az érzelmeknek engedelmeskedve újra megfordítom a párnát, az ész sem tétlenkedik, s emléket idéz a gondolataim közé. Violet, egyetlen szál törölközőben… nem csak a légzés ösztöne maradt bennem… nagyot nyelek. Erre nem szabad még gondolnom sem! Ő egy gyönyörű, fiatal lány, én pedig csak egy hatszáz éve kísértő halott vagyok. Újabb kép ötlik a gondolataim közé: ahogy szinte az ölemben ülve emeli felém könnyektől csíkos arcát, egyik kopott ingemből kilóg a fél válla; s azok a sötét szemek szinte megbabonáznak… Hogy lehet valaki még sírás közben is ennyire gyönyörű, gondolom magamra mérgesen, majd egészen az orromig húzom a takarót; holott tudom, úgysem fogok elaludni. Majd’ megőrülök, de már nem bírom a hadakozást saját magammal, és be kell ismernem: hiányzik Violet - méghozzá borzasztó, elemi erővel… Minden porcikám megborzong, ha eszembe jut, tegnap ilyenkor már a karjaimban feküdt… Egy pillanatra be kell hunyom a szemem, hogy úrrá legyek az érzelmeimen.

Vajon mit csinál most? Akaratlanul is elképzelem, ahogy álmatlanul fekszik az ágyában, hosszú tincsei kócosan terülnek szét a párnán… Borzongás fut végig rajtam. Nem! Ez már sok. Valamit tennem kell…

Kinyitom a szemem, és plafonra függesztett tekintettel próbálom rendezni gondolataimat, amelyek úgy csaponganak, mint szélben a felkapott avar. Minden, de minden Violethez köthető, most mégsem tiltakozom; sőt, szinte megadom magam egy időre. Csak egy egészen kicsit. Képek tucatjai ötlenek fel agyamban: elmélyülten ír valamit a könyvtárban; a nagyteremben evés helyett olvas; az utolsó pillanatban húzódik el a felé lökött serleg és tartalma elől, de mikor az a Cordelia már mellécsúszik, és úgy akarja leönteni, hihetetlen gyorsasággal kiüti a kancsót a lány kezéből, és felnevet; arcán elnéző mosollyal tűri, hogy egy döbbenetesen sötét hajtincsét újra és újra felcsavarjam az ujjamra és játsszak vele; a tanterem ajtajából nézem, ahogy kicsit álmosan jegyzetel; sírva borul a karomba, és boldog vagyok, hogy én vigasztalhatom meg, és törölhetem le a könnyeket az arcáról; a korlátra könyökölva, némán nézi a felhőket, s meg sem merek mozdulni, csak bámulom; a vacsorája felett váratlanul az ajtó felé néz, pedig még szinte meg sem érkeztem, s rám nevet; mellém csúszik, és ugyanúgy felhúzott térdekkel kezd olvasni, mint én, s mikor végez a könyvével, még közelebb bújik, fejét a vállamra hajtja, és tovább olvassa az enyémet; csak ül velem szemben, és néz rám, azokkal a döbbenetesen sötét szemeivel… „Túl szép vagy, semhogy a sír kincse légy, tőlem messze, másokhoz túl közel, én nem dicsérlek, nem vagyok kufár, nincs veszteségem, és a gyász csak álom…,  Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom”, villan át gondolataim közt egy rakás Shakespeare idézet, fogalmam sincs, miért, mert a romantikus enyelgések nem tartoznak a kedvenceim köré… Hacsak…

Összerázkódok, aztán egyszerre elönt a mély, forrongó düh; hiszen nem megmondtam én előre, hogy ez lesz a vége, hát nem pont ellenszegülni akartam ezeknek a gondolatoknak?! Ingerülten felülök, és teli erőből a falhoz vágom azt az idióta párnát. A falról még visszapattan, s majdnem a küszöbig elcsúszik. Mérgesen fújuk egyet, és karba fonom a kezeimet; ám az ajtó ebben a pillanatban kinyílik, s egy igen félénk Sir Nicholas les be. Egy pillanatra felvonja a szemöldökét, aztán csak beljebb jön, és becsukja maga mögött az ajtót, miközben tekintete a lábai előtt heverő párnára siklik.

-         Fiam? – néz rám kérdőn. Már zavarba jönni sem tudok. Úgyis mindent megbeszéltek a Szürke Hölggyel… Hosszú másodpercekig nem válaszok, csak nézek valahová a háta mögé, miközben lassan a fülem mögé tűröm a hajam.

-         Nicholas – kezdem halkan; ez a lehető legszemélyesebb megszólítás, és egyúttal utalás is a kérdeznivalóm komolyságára. – Mit… mit lehet tenni a szerelem ellen?

A kísértet elgondolkozva támasztja meg állát, és percekig csak hosszú bajszát simogatja; a végén már érzem, képes lennék hidegvérrel levágni, mikor végre valahára megszólal.

-         Nem, fiam – rázza meg lassan a fejét. – Nem; attól félek, tehetetlenek vagyunk.

Már meg sem próbálom analizálni a bennem elömlő érzelmek árját, helyette inkább nyögve végigdőlök az ágyon. Sir Nicholas hirtelen támadt beleérző képességről tanúbizonyságot téve nem kérdezi meg, szükségem van-e a párnámra, csak némán sarkon fordul, és kilebeg a szobából.