Feküdtem az ágyamban, és a plafont bámultam. A szobámban sötét volt, és csak az a néhány foszforeszkáló csillag és hold világított, amit még régebben ragasztottam a falra. A függöny nem volt teljesen elhúzva, így némi fény szűrődhetett be. Telihold volt. Sóhajtva fordultam át a másik oldalamra, és szinte abban a pillanatban el is aludtam.

Az álmomban egy londoni kis utcában találtam magamat, pontosan egy kirakat előtt. Látszott, hogy jó régen használták már, ugyanis csak egyetlen kirakati baba volt ott, de már az is leírhatatlan állapotban. A hely túlontúl ismerős volt nekem. Semmiképp nem szerettem volna belépni, de az álmaimnak nem tudtam parancsolni. A Mágiaügyi Minisztérium mugli világ felőli bejáratán voltam.
Hamarosan már az előcsarnok márványpadlóján kopogtam végig. Önkéntelenül is az Aurori Parancsnokság felé vezetett utam; ám észrevettem, hogy mindenki keresztülnéz rajtam. Türelmetlenül kopogtam be egy hatalmas, kétszárnyú ajtón. Egy sötét hajú, magas fiatalember nyitott ajtót, és zöld szemét belefúrta az én tekintetembe.
– Ronald Weasley-t keresem! – mondtam a srácnak, pedig egyáltalán nem akartam találkozni a bátyámmal.
– Nincs itt. Talán szolgálatára lehetek én is…? – kérdezte a pasi mély hangon.
– Talán. Jöjjön! – intettem felé a kezemmel, és beléptem egy sötét raktárhelyiségbe, ahol csak szűkösen fértünk el ketten.
– Hogyan használjuk ki a helyveszteséget…? – suttogta a srác, és egyre közelebb hajolt. Elakadta lélegzetem, és ekkor…

- ÉBRESZTŐŐŐŐŐŐ! – ordított fel valaki közvetlenül a fülem mellett. Dühösen, fújtatva szedtem le az addig fejemen tartott párnát, és morcosan felültem. A fejemen szénakazallá gubancolódott az amúgy selymes és egyenes, vörös hajam.
– Mit akarsz a szobámban? – morogtam oda az ébresztőmnek, személy szerint Janice barátnőmnek, akivel együtt laktam (többek között).
– Reggel héééééét óóóóóóóra van! És nekünk nyolcra kell menni!
– Mégis hova?!
- Hát dolgozni! Tudod! Amivel pénzt keresünk, és amivel…
- Jól van… HOGY MI?! – jajdultam fel. – Oda nem mehetünk!
- Már miért nem?! – nézett rám megütközve Janice.
– Hát mert ott van… Ő!
- Jaj, Ginny! – forgatta a szemét Janice. – Ne gyerekeskedj már! Egy igazi nő nem gondol erre! Van egy tervem.
– Remek – nyögtem. Ha Janicenak van egy terve, az csak rosszul végződhet.
– Megkérem Laurent, hogy segítsen – pattant fel Janice, és már kint is volt a szobámból, hogy behívja lakótársunkat és egyben barátnőnket. Fogalmam sem volt, hogy mire készülnek, de mindketten csini-vili csajszik, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy szájfény vagy szempillaspirál, vagy mittudomén, mi nélkül menjenek dolgozni. Még a Roxfortból ismertem őket, mindketten jó barátaim voltak, de a legeslegjobb barátnőm, Debbie, gyógyító lett. Hiába győzködtem, nem akart az aurori pályára lépni, de hát mindenkinek szíve joga, hogy azt a munkát végezze, amit szeret. Így most itt maradtam, nyakamon két libával. Oké, nem beszélek így róluk, merthogy a barátaim. De mégis, valahogy nem bírtam a nyolc év során komolyabban elbeszélgetni velük valamiről. Csak a pasikról, meg a sminkről. Ja és persze Adamről. Igen, igen, Adam Brooks. A pasik pasija. Szőkésbarna hajú, szürke szemű, dögös pasi. Férfiasan be kell vallanom, hogy veszettül jóképű. És még kedves is!!!
De engem hidegen hagyott, mert ott volt nekem Harry. Igen, Harry Potterről beszélek, aki azóta nem néz felém, mióta szakítottunk. Cirka három éve. Na jó, csak két és fél. De azóta már legyőzte Voldemortot! Rohadtul nem értem, mi a baja. Persze, kiszerethetett belőlem. Én még csak nem is vártam, hogy ez velem is bekövetkezzen. Egy szakítás nem fogja velem feledtetni azt az öt évet, mikor reménytelenül szerelmes voltam belé!

Hamarosan ismét megjelent Janice, és vele együtt Lauren is.
– Na mi a terv? – kérdezte Lauren, karcsú csípőjére téve kezét.
– B – mutatott rám Janice. Hű, nem is tudtam, hogy a csini csajsziknak még külön jelbeszédük is van…
A szomszéd vagy nem akarta, vagy simán nem hallotta meg a jajveszékelésemet. Janice belökött a zuhany alá, és tetőtől talpig átdörzsölt valami parfümillatú krémmel. Azután, a vizes bőrömre még valami olajat kent, aztán leradírozott testradírral, kitépkedte a szemöldökömet, legyantázott, kiszárított, bekrémezett, és a végén úgy álltam ott, mint ők. A hajam csigákba göndörödött, de nem olyan ronda, kócos csigákba, hanem selymesen és lágyan hullott alá. A bőröm valami fura színt vett fel, ami nem is az enyém volt, de határozottan jól állt. Miniszoknya volt rajtam, és meghatározhatatlan színű harisnya. Felül pedig egy fehér blúz, rajta egy fekete kis izé… dzseki? Hát nem tudom. Nagyon puccos volt, persze Laurené. És be kellett látnom, hogy elég csinos vagyok.
– Na, akkor elárulnátok, hogy mire jó ez?
– Ha Harry eddig nem vett észre, hát akkor most észre fog! – nézett rám elégedetten Janice.
– De ezt nem tudom minden reggel megcsinálni! Főleg nem egyedül! – siránkoztam. Két barátnőmnek keresztbe állt a szeme… ez nekik valószínűleg nem jelentett gondot.
– Indulás, indulás! – sürgetett Lauren, mert ami igaz, az igaz, jócskán elkéstünk már.

Lihegve rontottunk be az Aurori főosztályra. Végigsétáltunk a folyosón, tudjátok, mint a filmekben. Én egy kicsit elől, előre szegezve a pillantásom, csípőmet ringatva, mint egy kurva. Lauren és Janice egymás mellett, kicsit távol tőlem, szóval ilyen háromszöget alkottunk. Megtorpantam egy széles ajtón. A kis névtáblán Harry Potter neve állt.
– Bemegyünk, lányok – szóltam, és kis kopogás után valóban lenyomtam a kilincset.
– Harry, itt a jelentés! – tettem le az asztalra egy mappát, amiben egy hónapnyi munkám végeredménye állt.
– Öhm… Köszönöm, Ginny – mondta Harry színtelen hangon, és mintha észre sem vett volna. – Hadd mutassam be Neked Adam Brooksot!
Meglepetten fordultam meg. És valóban, ott állt Adam, a maga teljes valójában, szürke szemmel, barna hajjal, szexi alkattal, kedves mosollyal Hékás! Nem is tudtam, hogy ezek ketten jóban vannak! Elmosolyodtam, és csípőmet ismét megringatva, odakopogtam hozzá.
– Helló, Adam! Ginny Weasley vagyok – ráztam vele kezet, majd Janice és Lauren is megtették ezt. Adam mindhármunkkal kezet fogott, és elcsevegett.
Pár perccel később, mikro kiléptünk a szoba ajtaján, megtörten zuhantam össze. Persze csak lelkileg.
– Hát csajok, ez nem jött be… Harry egyáltalán nem vett észre! Mármint, úgy igazán, nem is nézett rám.
– Adam viszont annál inkább! – mutatott rá Lauren.
– Ó, fogd be! Kit érdekel Adam? – forgattam a szemeimet. Egyből ketten is jelentkeztek…