Negyedik fejezet

Mordon halála mélyen megviselte a rendet. Senki sem számított rá, hogy elveszthetik az idős és tapasztalt aurort, még kevésbé azt, hogy ilyen körülmények között. Mint később a halálfalók beszámolóiból kiderült, Mordon azért nem védekezett, mert nem volt képes rá. Egy bénító átok hatása alatt állt, amit az egyik halálfaló mondott ki rá.

Dumbledore halála után a Rend vezetője elméletben McGalagony lett, viszont a gyakorlatban Mordon irányított mindent. Az ő halálával a rend egysége eléggé megbomlott. McGalagonynak ott volt a Roxfort is, ezért gyorsan kellett találni egy olyan vezetőt, aki össze tudja tartani az embereket. Lupin a vérfarkas múltja miatt nem jöhetett szóba, Mr. Weasley és Kingsley pedig minisztériumi munkája miatt nem kockáztathatta meg a vezető szerepet. A segítség végül a legváratlanabb helyről érkezett: Dumbledore festménye a Roxfortban egy fiatal, fekete hajú, szemüveges varázslót javasolt a rend élére. A tanácsot meghallgatva, hirtelen mindenki rájött, hogy a választás tökéletes, hiszen a jelölt fiatal, tehetséges, ereje teljében van, és ami a legfontosabb, hihetetlen varázserő birtokosa. Harry először kézzel-lábbal tiltakozott a vezetői szerep ellen, de aztán – a hatalmas unszolásnak engedve -, mégis vállalta a feladatot.

Harry és barátai az elmúlt időszak különös eseményeiről is beszélgettek. Ugyan nem tudhatták, milyen emlék van abban az üvegcsében, amit Dumbledore hagyott Harryre, abban azonban egyre biztosabbak voltak, hogy mi is az oka annak, hogy ilyen furcsaságok történnek Harryvel. Az egyértelmű volt, hogy Mordon és Lupin elsőre rájöttek a dologra, de a jelek annyira egyértelműek voltak, hogy az amúgy lassú felfogású Ron is – legalább is Hermione ennek nevezte – hamar rájött a dolgok nyitjára. Harry és három barátja a fiú szobájában – amit sikerült egész otthonosra berendezni – üldögéltek egyik este, amikor szóba került a téma.

- Valljuk be: elég egyértelmű a dolog! – szögezte le Hermione. – Harry Griffendél Godrik leszármazottja.

- Féltem, hogy ezt fogod mondani! – sóhajtotta Harry.

- Ez most miért baj, haver? – fordult döbbenten barátjához Ron. – Griffendél örökösének lenni baromi nagy dolog! Elvégre a roxforti négyek legdicsőbbikéről van szó!

- Csak most ne halljon meg téged egy mardekáros – kuncogta Ginny.

Harry egy pillanatra elmosolyodott, de rögtön ezután elkomorult az arca.

- Egyrészt igazad van, Ron! Griffendél tényleg nagy varázsló volt, de nem érzem úgy, hogy örülnöm kéne, amiért az ősöm.

- De miért nem? – értetlenkedett Ron.

- Azért mert így is eléggé a reflektorfényben állok! Nem olvastátok a Reggeli Prófétát?

Felesleges kérdés volt, ugyanis mindenki olvasta. Az újságban nyoma sem volt annak a meghurcoltató kampánynak, ami Harry ötödik évében volt. Harryt kikiáltották a varázslóvilág hősének, mindenki reményének. Ő lett a kiválasztott. Persze a próféciáról fogalmuk se volt, de azért előszeretettel emlegették így Harryt.

Minden esetre, nem tudni hogyan, de gyorsan híre ment Harry új és csodálatos képességeinek és tetteinek.

Egy kis idő múltán már Ron is megértette, miért érez így Harry. Ha kitudódna, hogy barátja Griffendél leszármazottja, a sajtót már nem lehetne lecsillapítani. És ha ezáltal a titok Voldemort fülébe jut, abba jobb bele nem gondolni.

- Igazad van – bólintott Ron.

- Azért utána kéne járni ennek! Nem gondolod, Harry? – kérdezte Ginny.

- De igen! Csak az a gond, hogy az egyetlen nyom, amin elindulhatunk, az Dumbledore emléke, és most már sosem tudjuk meg, Mordon hova rejtette.

Harry egész éjjel azon gondolkodott, vajon hova rejthette Mordon az üvegcsét az emlékkel. De egyszerűen nem jutott semmi az eszébe. Talán már az is baj volt, hogy túl sokat gondolkodott rajta. Már épp álomba szenderült volna, mikor hatalmas dörrenés rántotta vissza az álomvilág mezsgyéjéről. Odakint kitört a vihar.

Harry becsukta a szemét és megpróbált újra elaludni. Lelassította a légzését, és az eddig jól bevált taktikával megpróbálta kiüríteni az elméjét. Most azonban, valahogy ez nem sikerült. Percekig próbálkozott, míg végül feladta.

Úgy döntött, hogy lemegy a könyvtárba és keres valami könyvet olvasnivalóként. Kikászálódott az ágyból és kilépett az ajtón. A könyvtárszoba a földszinten volt. A vihar ellenére, egy lélek sem tartózkodott a folyosókon. Sőt! Ron szobájából hangos horkolás hallatszott. Harry lesétált a lépcsőn és a könyvtár felé indult. Rögtön észrevette, hogy a szobában van valaki, ugyanis az ajtó alatt halvány fénycsík szűrődött ki. Harry kíváncsi lett, hogy vajon ki lehet az, aki szintén nem tud aludni ma éjjel. Benyitott a szobába.

Ginny ült a kanapén, egy könyvvel az ölében, de szemmel láthatóan nem olvasott, csak bámulta a lapokat. Mikor nyikordult az ajtó, felkapta a fejét és csodálkozva nézett az érkezőre.

- Szia! – köszönt Harry. – Látom, te se bírsz aludni.

- Hát nem – válaszolta halkan Ginny. – Sosem bírtam az éjszakai viharokat.

- Csak nem félsz? – döbbent meg Harry, és becsukta az ajtót.

Ekkor hatalmasat dörrent az ég, és Ginny megremegett. Harry most már tudta, hogy igen. A lány igenis fél a vihartól.

- Azt hittem te nem félsz ilyesmitől! – Harry leült Ginny mellé és megfogta a kezét. – Hiszen ez csak egy vihar.

- Nem is a viharral van a baj! Ha nappal lenne, nem lenne vele semmi bajom. De így igen is van.

- Értem. Szóval az a baj, hogy éjszaka van.

- Igen – sütötte le a szemét Ginny. – Tudod, egyszer kiskoromban egyedül voltam otthon éjszaka, és hatalmas vihar volt akkor. Olyan nagy, hogy egy villám majdnem felgyújtotta a házat. Csak a szerencsén múlott, hogy a ház mellet lévő fába csapódott. Azóta félek éjszaka, ha vihar van.

Ginny végig a térdéhez beszélt. Látszott rajta, hogy nagyon szégyelli magát. Harry finoman megcirógatta az arcát, mire a lány felnézett rá. Harry smaragdzöld szemeiben annyi megértés és gyöngédség csillogott, hogy Ginny egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

- Nincs mit szégyellni ezen, drága Ginny! – mosolyogta Harry. – Mindenkinek vannak félelmei. Még nekem is.

- Neked? – kapta fel a fejét Ginny. – Azt hittem te nem félsz semmitől!

- Pedig félek! Félek, hogy elveszítlek titeket! Már csak ti maradtatok meg nekem, Ginny. Nem is tudom, hogyan tudnék tovább harcolni, ha elveszítenélek titeket!

- Biztos menne!

- Nem – felelte egyszerűen Harry.

Újból villám cikázott át az égen és nem sokat váratott magára a mennydörgés. Ginny újból összerezzent, Harry pedig megsimogatta a lány karját.

- Akarod, hogy veled maradjak? – kérdezte.

- Ha nem nagy gond…

- Miért lenne gond. Hiszen szeretlek! – Harry maga is meglepődött azon, milyen könnyű volt ezt kimondani. Szerette Ginnyt már nagyon rég. De világ életében olyan természet volt, aki nehezen mutatta ki azt, amit érez. És jelen helyzetben a szeretetét volt a legnehezebb kimutatni másoknak, hiszen nem akarta, hogy Voldemort kihasználja ezt. Most mégis a szavak olyan könnyen hagyták el a száját, mint amilyen könnyen a patak csordogál lefelé egy erdős hegyoldalon.

- Szeretsz engem, Harry? – kérdezte Ginny, mint aki nem akarja elhinni, amit a fiú mondott.

- Igen – válaszolta a fiú és magához húzta a lányt egy szerelmes csókra.

Újabb mennydörgés hallatszott, de Harry biztonságot nyújtó ölelésében ez már egyáltalán nem zavarta Ginnyt.

Ismét egymás karjaiban találta őket a reggel: Harryt és Ginnyt. A vihar már elmúlt, de az égen még mindig szürke felhők úszkáltak. Harry mikor kinyitotta a szemét, csak homályosan látta, hogy egy meleg csokoládébarna szempár mered az övébe. Épp a szemüvege után akart nyúlni, mikor egy kéz megállította.

- Ne vedd még fel! – hallotta Ginny hangját. – Olyan ritkán látom így a szemeidet. Pedig gyönyörűek! Kár, hogy azok mögé a lencsék mögé kell rejtened őket!

- El sem hiszed, mennyire meg akarok már szabadulni tőle – sóhajtotta Harry. – A szemüveg folyton útban van. Ha párbajozok valakivel, folyton attól félek, hogy azért fogok veszíteni, mert leesik a szemüvegem, és nem fogok látni semmit.

- Ez is nyomós érv, de mondjuk én egész más miatt szeretném, ha eldobnád végre!

- Kell lennie valamilyen módszernek, arra, hogy szemüveg nélkül is korrigálni tudjuk a gyengén látásomat! – morfondírozott Harry.

- Kérdezd meg Kingsleyt, vagy a többi felnőttet. Biztos tudnak mondani valamit.

- Igazad lehet!

Harry most már felhúzta a szemüvegét és felült az ágyon. Ginny odahajolt és csókot lehelt az ajkaira.

- Ezt most miért kaptam? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva Harry.

- Mert hála neked, jól aludtam az éjjel. Évek óta nem aludtam ilyen jól, miközben éjjel vihar volt. Köszönöm!

- Nincs mit! Mit gondolsz! A többiek felkutatták már utánam a házat?

- Kit érdekel?

Harry felnevetett és magához rántotta Ginnyt. A lány kacagva zuhant Harryre és hagyta, hogy a fiú kezei végigkalandozzanak a hátán.

- Igazad van! Kit?

Azzal Harry megcsókolta Ginnyt.

Harry rögtön aznap beszélt Kingsleyvel a problémájáról. Az auror elmesélte a fiúnak, hogy van rá módszer, és a Szent Mungóban el is tudják végezni. Fel is ajánlotta Harrynek, hogy kér számára egy időpontot. Harry rábólintott az ajánlatra. Mindent megadott volna, hogy megszabaduljon a szemüvegétől. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát vele. Nem akart folyton a miatt aggódni, hogy mi lesz akkor, ha párharc közben leesik.

Ám jelenleg volt most ennél fontosabb dolga is. Még mindig nem került elő Dumbledore neki szánt emléke. Meg kellett tudnia, Mordon hova rejtette el. Ismerve Dumbledore-t, sok mindent eltitkolt előle, míg élt és éppen ezért abban az emlékben rengeteg olyan információ lehet, ami fontos lehet Harry számára.

Harry és barátai már felkutatták az egész házat, de nem találtak semmit. Ismerve Mordont, tudták, hogy az auror jól elrejthette, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön.

Másodszori újrakutatás után, Harry végre elfogadta, hogy az emlék nincs a házban, és valahol máshol kell keresni. Nem volt jó hír. Nagyon nem.

Hermione és Ron éppen azon vitatkoztak, hogy hol kellene keresni még az üveget. Hermione a Roxfortot javasolta, Ron az auror házát. Harry csak fél füllel figyelt rájuk. Egész máshol jártak a gondolatai. Megpróbálta felidézni beszélgetéseit Mordonnal, hátha az öreg megjegyzéseiben választ kap a kérdéseire. Mordon mindig is egy különleges egyéniség volt. Olyan ember, akire a túlzottan óvatos kifejezés is enyhe lett volna.

Már Ron és Hermione is abbahagyták a veszekedést, amikor Harrynek hirtelen szöget ütött valami a fejében. Eszébe jutott egy beszélgetése Mordonnal, amikor arról volt szó, hogy Hermione vajon hova rejthette el Ron elől a születésnapi ajándékát.

„- Nem tudom! De én a helyébe olyan helyre raknám, ahol mindenki látja. Az ember hajlamos az olyan dolgokat nem észrevenni, amik kiszúrják a szemét. Legalább is ha én el akarnék rejteni valamit, azt biztos szem elé raknám!”

- Ha el akarsz rejteni valamit, rakd szem elé! – suttogta Harry maga elé.

- Parancsolsz? – kérdezte Ron.

Harry hirtelen felpattant és izgatottan az ajtó felé kezdett rohanni. Közben már egy pálca nélküli varázslattal magához hívta a köpenyét.

- Harry! Mi van veled? – álltak fel barátai is.

- Mordon mindig azt mondta: Ha el akarsz rejteni valamit, rakd szem elé! Azt hiszem, tudom, hol kell keresnünk az emléket!

- És hol?

Most már Ron, Hermione és Ginny is a köpenyükért nyúltak és követték Harryt lefelé a lépcsőn.

- Irány a Minisztérium! – adta ki az utasítást Harry és már hoppanált is.

Barátai, bár még nem volt teljesen világos számukra a helyzet, nem haboztak, hanem azonnal követték Harryt.