The Hungarian Ginny Weasley Site
Menü
 

 

 

" – Nagyon csinos az a lány – jegyezte meg Krum, kizökkentve töprengéséből Harryt. Ginnyre mutatott, aki épp akkor csatlakozott Lunához. – Ő is rokonod? 

– Igen – vágta rá fellobbanó ingerültséggel Harry. – És van barátja. Féltékeny típus. Nagydarab. Nem érdemes bosszantani."

(HP és a Halál Ereklyéi, 130. oldal)

 

 

 
Ginny Weasley
 
Társalgó

 
Nézegetnivalók
 
Design

 



 

A fejlécet és a hátteret Casia készítette.

Ez volt az oldal történetének 3. designja. És a legelső, ami kizárólagosan nekünk készült. :)

 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Látogatók :)
Indulás: 2005-02-20
 

 

 

 
Szavazz!
Lezárt szavazások
 
A Te házad
 
Linkek

 

 

Kedvenc oldalaink:

@ @ @ @ @ @ @

@ @ @ @ @ @ @

 

 

A linkek folyamatosan bővülnek. Ha ismersz oldalt, aminek itt a helye, ne habozz és írj IDE vagy e-mailt a drgfanfic@yahoo.com -ra.
Köszönjük!

 

 
Mi a Patrónusod?
 
AgiVega: Ha a sors is úgy akarja
AgiVega: Ha a sors is úgy akarja : 25. fejezet: Dum spiro spero

25. fejezet: Dum spiro spero

AgiVega  2010.01.14. 18:59


Ez csak valami rémálom, győzködte magát Spiro, és erőnek erejével behunyta a szemét. A földön feküdt, valami Isten háta mögötti helyen, Athén külvárosában. Számos fűzfa lógatta ágait szomorúan, mintegy előre gyászolva a fiatalember halálát.

Hajnalodott. Az első napsugarak sárgára, narancsszínre és rózsaszínre festették az eget, de Spiro mindebből a szépségből semmit nem látott. Lehunyva tartotta a szemét, mert félt, hogyha kinyitja, rájön, hogy mindez mégsem rémálom…

- Beszélj! – parancsolta egy sípolóan magas hang.

Akkor mégsem rémálom, gondolta savanyúan Spiro. Kinyitotta a szemét és felbandzsított a sovány, de magas férfira, aki számos, csuklyáját mélyen arcába húzott fekete taláros alak gyűrűjében tornyosult fölé. A félelem jeges kézként markolt a fiatal varázsló szívébe, ahogy a magas férfi lenézett rá rőten parázsló szemeivel. Ez a férfi volt az, aki ráküldött Spiróra valamiféle bűbájt, melytől a fiatalember elterült a földön, és azt kívánta, bárcsak álmodna, és mihamarább felébredne.

De nem volt olyan szerencséje.

- Én… nekem fogalmam sincs… mit akar tőlem… - motyogta Spiro. A baljós vörös szemek felvillantak a csuklya rejtekéből.

- Hazudsz – mondta a jeges, magas hang.

- H… hogy tudnék… a… amikor azt sem tudom, mi… mi ez az egész? – hebegte Spiro.

- Ó, nem tudja – sziszegte a magas hang tulajdonosa. A körben álló valamelyik társa fölnevetett. – Tehát nem tudsz a pergamenről, amelyet elloptál a szolgámtól?

- Mi… miféle pergamen? – lehelte a görög varázsló. Sosem lesz vége ennek az őrületnek?

- Miféle pergamen? Ez tényleg azt hiszi, idióta vagyok! – dörmögte a magas férfi. – Crucio!

Spiro rettenetes fájdalmat érzett, minden képzeletet felülmúló kínt… Legyen vége… legyen vége, és bevallok minden lopást, amit el sem követtem!

- Ez fájt, ugye?

Spiro a fogát csikorgatva, megacélozta magát, hogy ne feleljen ennek a borzalmas embernek, akárki legyen is. Mélyen, legbelül azonban már tudta, hogy muszáj lesz… csak alig tudta elhinni, hogy a híres Sötét Nagyúr olyan mélyre süllyedt, hogy épp tőle akar valamit. Kicsoda ő? Senki. Tagja Hermész Körének, az igaz, de maga Spiro is tisztában volt vele, milyen szánalmas tag. Eddig egyetlen árva gonosztevőt sem sikerült elfognia, de akaratán kívül segített megszökni valakinek - valakinek, akit Jaszon üldözött. Jaszon jobbegyenesének emléke még mindig élénken élt az emlékezetében. Az az ütés azonban közelébe se jött a Cruciatus átok okozta fájdalomnak. A Kör tagjai számára kötelező kiképzésen Spirót ugyan figyelmeztették a főbenjáró átkokra, de legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy ilyen szörnyű lehet.

- Kérdeztem valami! – mordult rá a Sötét Nagyúr.

Spiro kissé fölemelte a fejét és dacos pillantást vetett kínzójára.

- Nem? Hát legyen – vont vállat Voldemort és magához intette egyik csatlósát.

Egy karcsú alak lépett Spiróhoz, és nyers, de összetéveszthetetlenül női hangon felkiáltott: - Crucio!

Az ifjú Papafotiu a porban vonaglott, egész teste rángatózott, végtagjai fékezhetetlenül csapkodtak, és hallotta saját sikolyát…

- Elég lesz egyelőre – szólalt meg a Sötét Nagyúr. – Élve, és épelméjűen kell nekünk, Bella. Tehát... – fordult a szerencsétlen földön fekvő fickóhoz. – Meggondoltad magad?

- Miről? – nyögte Spiro. – Nem tudom, milyen pergament keres!

- Nem? - a vörös szemek szórakozottan villantak föl. – Azt mondod, sosem voltál Atlantiszban, és nem harcoltál a halálfalóimmal?

- Öööö… főnök, úgy értem, nagyuram... – szólt valaki halkan.

- Mi van? – vakkantotta Voldemort.

- Öööö… nagyuram, én voltam az egyik, akit Atlantiszba küldtél… és a pasas, akivel harcoltunk… kicsit se hasonlított ehhez itt.

- Igen, máshogy nézett ki - tette hozzá egy másik halálfaló, aki részt vett az atlantiszi küldetésben.

- Talán álcázta magát – jegyezte meg Bellatrix.

- Igen, álcázta magát… vagy… - Voldemort hangja elhalt -… vagy valaki más lopta el a pergament Atlantiszban, és csak ennek a szerencsétlennek a nevét használta – mutatott a reszkető Spiróra.

- H… használta a nevét? – dadogta Macnair. – Ez azt jelenti, hogy tíz hónapig rossz embert kerestünk?

- Lehet – morogta a Sötét Nagyúr. – Mondd csak, Spiridon Papafotiu, ismersz valakit… akárkit, aki használhatta a nevedet?

- Igen… Azt hiszem, ismerek valakit, aki előszeretettel használja mások nevét… talán használhatta az enyémet is – felelt Spiro. - De őt nem találhatod meg, mert meghalt.

- Meghalt? - vonta össze szemöldökét Voldemort. – Ki volt az?

- Gyanítom, hogy Harry Potter – felelte Spiro. Boldoggá tette a tudat, hogy rossz híreket mondhat a Sötét Nagyúrnak. Még ha meg is kell halnia itt, a Sötét Nagyúr legalább sosem kapja meg a pergament, amelyet oly fáradtságot nem ismerve keres.

- Harry Potter… - suttogta Voldemort. – Jellemző… az a kis hülye állandóan keresztbe tesz nekem… Hogyhogy – fordult a két halálfalóhoz, aki Atlantiszt említette -, hogyhogy nem ismertétek föl Harry Pottert a nevezetes sebhelyéről? És mi van a szemüvegével?

- Ja, tényleg, szemüvege tényleg volt. De sebhelye… Ööö… - a halálfalók zavarodott pillantást váltottak. – Az nem volt neki, nagyuram. Észrevettük volna, ha van…

- Biztos vagy benne? – kérdezte Voldemort gúnyosan. – Nekem úgy tűnik, azt se vennétek észre, ha egy troll balettozna az orrotok előtt!

Lassan visszafordult Spiróhoz, aki becsukta a szemét, felkészülve a következő Cruciatusra, de az csak nem jött. Helyette valami különöset érzett… képek villantak át az agyán… Azért látom ezeket, mert haldoklom? – tűnődött a fiatalember. Bárcsak Leto észrevenné, hogy eltűntem, akkor megtalálna a nyomkövető bűbájjal… de nem, a főhadiszálláson van, Jaszon kis fattyát dajkálja… Ó, hugi, ó hugi, miért hagytad, hogy az a pojáca felcsináljon?

Míg gondolkodott, egyre több kép futott át az agyán. Látta magát kishúgával játszadozni egy csinos fehér halászkunyhó előtt. A háttérben a szél korbácsolta a tengerfelszínt, fehér sirályok le-lecsaptak a vízre és csőrükben hallal tűntek fel újra… A pár évvel idősebb Leto egy kneazle-t dédelgetett, míg Spiro rontásokat gyakorolt, és véletlenül lángra lobbantotta a halászkunyhó nádtetejét… Ő és a húga Nauszika két oldalán álltak, amint vezetőjük Athéné Könyvét mutatta és a tulajdonságait magyarázta nekik… A húga egy antik görög vázát vágott hozzá, míg duzzadó hasára szorította kezét…

Mire Spiro rájött, mit tesz vele Voldemort, már késő volt.

- A gondolataid elárulnak – mormogta Voldemort. – Erősek az érzelmeid, főleg a… húgod iránt. Tehát van egy húgod… és neki egy kisbabája… Hmmmm…

- Ne merd bántani őket, te gonosz, aljas… - tört ki Spiro és felült, bár nagy erőfeszítésébe került.

- Ó, nem akarom én bántani őket, hogy akarnám? – kacagott hidegen Voldemort.

- Mit nevetsz? Potter meghalt, és magával vitte az átkozott pergamen titkát a sírba! Sosem kapod meg!

- Talán mégis – válaszolt nyugodtan a Sötét Nagyúr. – Amit láttam a fejedben… nem Athéné Könyve volt az?

Spiro szeme elkerekedett. Hogy engedhette ezt a gonosz teremtést bepillantani a Kör életébe? Legszívesebben sípcsonton rúgta volna magát, de jelen állapotában felállni sem tudott, nemhogy rúgni.

- Megszerzed nekem azt a könyvet – mondta Voldemort.

- Nem, nem fogom!

- Dehogynem… de nem most rögtön. Először hagylak meggyógyulni… Jut eszembe… - fordult alattvalóihoz -, …ez a kis fogjuk-el-és-kínozzuk-meg kaland kimerített… szükségem van egy adag vérre.

- Akkor hoppanáljunk haza, nagyuram? – kérdezte Bellatrix.

- Nem, nem kell, Bella – rázta fejét Voldemort. – Ha hazamennénk, magunkkal kéne vinni ezt a szánalmas alakot is, és csak terhünkre lenne. Meg amúgy sem jártam még Görögországban… inkább lemegyek a partra napozni, és jeges kólát inni…

A halálfalók iszonyodva néztek egymásra.

- Hát egy egyszerű tréfát sem értetek? – forgatta a szemét Voldemort.

- Öööö… - mondták a halálfalók némi erőltetett nevetéssel.

- Te mész haza, Bella, és hozol egy adagot Amrita véréből.

- Ahogy kívánod, nagyuram – felelte a halálfalónő, és dehoppanált.




- Tudod, hogy ezt jelenthetném az auroroknak – mondta Arthur Weasley szárazon.

- Tudom – bólintott Draco. Megmagyarázhatatlan módon könnyűnek érezte magát, pehelykönnyűnek. Az egész zsarolási históriát elmesélte apósának, és most úgy érezte, hatalmas tehertől szabadult meg. Nem igazán értette, miért tálal ki Arturnak, csak azt tudta, hogy jólesik elmondani valakinek, még ha az a valaki dühtől villogó szemmel néz is rá ezért. Nos, Draco teljesen megértette Mr. Weasleyt - ő éppen ilyen dühös lenne, ha az ő lányának kellett volna keresztül menni mindezen… - És… jelenti is? – kérdezte aggódva.

Mr. Weasley átható tekintettel méregette a fiatalembert, aztán megrázta fejét. – Nem. Persze kellene, de mi változna, ha az Azkabanba dugnának téged? Semmi. Nem változtatna a tényen, hogy a lányom hat évig szenvedett a feleségedként, és a buzgalmad, hogy visszakényszerítsd magadhoz őt, Harry halálához vezetett. A múltat nem lehet megváltoztatni, Draco.

A fiatalember bólintott, és kellemetlen érzés vett rajta erőt. Csak pár alkalommal érzett ilyet - először akkor, amikor kilopózott Nikias panziójából, hátrahagyva az alvó Phaedrát. Néha eltűnődött rajta, vajon mit gondolt róla Phaedra, miután elment… nyilván ugyanannyira gyűlöli őt, mint Ginny.

Igen, Draco Malfoynak ismét bűntudata volt. Nem tudta, miért kezd most ilyesmit érezni, hiszen azelőtt sosem gyötörte a lelkiismeret-furdalás, noha sok gonoszságot követett el. Azokat sosem bánta meg… Akkor ezt most miért bánja?

Ahogy visszagondolt arra a pillanatra, amikor rádöbbent, hogy megölte Arthur Weasleyt, rájött, hogy attól változott meg minden. A sokk átszakított egy gátat a lelkében, és ráébredt, hogy van lelke. Furcsa érzés volt érezni

- Lehetne… Kárpótolhatnám valamivel… valahogyan?

- Azt erősen kétlem – felelte Arthur hűvösen. – Már elég bajt okoztál, túl sokat, hogy rendbe lehetne hozni... Teljesen tönkretetted Ginny életét.

- Tudom – sóhajtotta az ifjú varázsló, egy pontot bámulva Mr. Weasley asztalán. Egyszerűen nem érzett elég erőt ahhoz, hogy apósa szemébe nézzen. – És nem is jöttem rá… egészen mostanáig. Csak amikor Ginny újból elhagyott. Tudja, amikor elment Potterrel, akkor a Végzet Varázs miatt ment, de most… most csak úgy lelépett, nem valami különösebb szándékkal, mint legutóbb, csak… hogy megszabaduljon tőlem.

- Kíváncsi lennék - mondta Arthur –, hogy honnan vette a bátorságot, hogy elhagyjon téged, amikor azt hitte, még annak a gonosz átoknak a hatása alatt állok?

- Nos, én… én azt hiszem, már nincs az átok hatása alatt, Mr. Weasley. Ginny nem ment volna el, ha úgy lenne… ahhoz túlságosan szereti magát.

Draco természetesen képes volt levonni a következtetést, miután meglátta apósát élve. Ginny bizonyára megtudta, hogy megtört az átok, máskülönben nem szökött volna meg.

- Úgy gondolod?

- Igen – felelte Draco, remélve, hogy Mr. Weasley nem fog a hajszál elvágásáról kérdezősködni. Az olyasmi volt, amit nem vallott be Arthurnak, és nem is szándékozott bevallani soha. Különben is, más dolog pár hónap börtönbüntetést kapni zsarolásért, mint ha évekre elítélnék gyilkossági kísérletért…

- Remélem, nem akarod megint megkeresni?

- Nem – rázta fejét az ifjú Malfoy. – Az éjjel rádöbbentem bizonyos dolgokra, és… szóval nem akarok utána menni. Elválok tőle, amint elküldi a válási papírokat, és békén hagyom.

- Tudod, ha nem tudnám biztosan, hogy te vagy az, azt gondolnám egy idegennel beszélgetek, aki százfűlé főzetet ivott, és felvette az alakodat – jegyezte meg Arthur, szemüvege fölött vejére pillantva. – Úgy beszélsz, mintha… szeretnéd.

- Ez a legfurcsább az egészben – mondta Draco homlokráncolva. – Csak most jöttem rá, hogy sosem szerettem igazán. Azt hittem, igen, de… csak vágyat éreztem, hogy az enyém legyen, a birtoklás vágyát… Olyan csinos lány volt az iskolában, és engem arra tanítottak, hogy szerezzem meg, amit akarok, bármibe kerül is… Jó tanítványa voltam apámnak. Akartam Ginnyt, mert szép volt, ráadásul Potter barátnője. Hozzá akartam csapni a vagyonomhoz, és bántani akartam vele Pottert. Tehát így is tettem. Mostanáig összetévesztettem a szerelmet a vággyal… azt hittem, szeretem őt, pedig nem. Azt hittem, tökéletesen összeillünk, mert csinos, és egy Malfoynak muszáj, hogy csinos felesége legyen… de egyáltalán nem illettünk össze. Ez a házasság mindkettőnket szerencsétlenné tett… igen, még engem is, bár igyekeztem elfojtani a gondolatot… Próbáltam meggyőzni magam, hogy addig vagyok boldog, amíg Ginny a hatalmamban van… De nem így volt… - sóhajtotta. – Nem voltam boldog. Csak remélhetem, hogy Ginny egy nap megbocsát nekem.

- Én az ő helyében nem tenném – válaszolt Arthur hűvösen.

- Én sem – ismerte be Draco. – De Ginnynek olyan nagy szíve van… talán megbocsát nekem. Nem adom fel a reményt, hogy így lesz… egy szép napon.

Arthur irodájának ajtaja hirtelen felpattant és az ikrek vonultak be.

- Csodás híreink vannak… - kezdte Fred, de amint megpillantotta sógorát, elhallgatott.

- Csodás hírek? – fintorgott Draco. – Úgy érted, hogy Ginny megszökött tőlem?

- Nem – felelte George. – De az is csodás hír… csak nem neked, te mocskos mardekáros.

- Nos, akkor mi az a csodás hír? – tudakolta Arthur.

- Előtte nem beszélünk – Fred sokat mondóan nézett Dracóra.

- Ginnyről van szó? Mert ha igen, beszélhettek Draco előtt. Épp most vallott be valami… érdekes dolgot.

- Miféle érdekes dolgot? – tette csípőre a kezét George, és összeszűkült szemmel meredt a sógorára.

- Dióhéjban: drága vejem zsarolással kényszerítette Ginnyt, hogy feleségül menjen hozzá: egy ősi görög átkot használt, amely megölt volna engem, ha Ginny nem engedelmeskedik.

- Micsoda? – hördült fel George.

- Hogy merészelted? – Fred arca bíborvörösre vált a méregtől.

- Fogjátok be, Vízlipatkányok, apátok épp azt próbálja elmondani, hogy megbántam az egészet. Szörnyű bűntudatom van, de ne várjátok, hogy könnyekbe török ki, és ostorozni kezdem magam, hogy megbűnhődjek, mert előbb látnátok csókolózni Crakkal és Monstróval…

- Haha, szeretnélek látni, ahogy velük smárolsz… - vigyorgott Fred, de apja lesújtó pillantást vetett rá. – Ehem, tehát rájöttél, micsoda seggfej voltál?

- Úgy is lehet mondani – morogta Draco.

- Mi van, ha hazudik? Mi van, ha csak azt akarja elérni, hogy megmondjuk, hová ment Ginny? – vetette fel George.

- Biztosíthatlak, ezúttal senkit sem akarok becsapni.

- Hallottál már a fiúról, aki „farkast kiáltott”, Malfoy? – mondta George. – Olyan sokáig átverted a népet, hogy csoda lenne, ha még hinne neked valaki.

- Jól van, ne higgyetek nekem – vont vállat Draco. Próbált olyan közönyösnek és fensőbbségesnek látszani, amennyire csak tellett tőle. Mélyen a szívében azonban tudta, hogy a Weasley fiúknak igazuk van, csak a Malfoy-méltóságán aluli volt beismernie.

- Ebben elfogadjuk a tanácsodat: nem hiszünk neked – szólt Fred. – Remélem a Wizengamot sem fog hinni neked.

- Nem lesz semmiféle Wizengamot – szólt közbe Arthur.

- Micsoda? Miért nem? – ráncolta a szemöldökét Fred. – Megérdemli, hogy perbe fogják és elítéljék.

- Azt mondtam, nem – felelte Mr. Weasley halkan, de határozottan. – A család túl sok mindenen ment már keresztül, Fred, és egy per csak föltépné a régi sebeket. Ginnyt is megkeresnék, és beidéznék a bíróságra, ha perre vinnénk a dolgot… Nem akarom őt kitenni ennek. Épp eleget szenvedett már. Ne felejtsd el, hogy most vesztette el a kisbabáját.

- Nos éppen erről… - kezdte George, aztán elhallgatott, és Dracóra sandított. – Biztos, hogy beszélhetünk előtte? Nem bízom benne.

- Én sem – felelte apjuk -, de az ifjú Malfoy most a kezünkben van. Már túl sokat ismert be, túl sokat tudunk a disznóságairól. Ő nem árthat nekünk, de mi árthatunk neki… egyetértesz, Draco?

- Persze, após uram – felelte Draco erőltetett mosollyal.

- Tehát, ha nem akarja, hogy a szennyesét nyilvánosan kiteregessük, meg kell tennie mindent, amit csak kérünk tőle? – húzta fel a szemöldökét Fred. Ez túl szép volt, hogy igaz legyen…

- Igazán ékesszóló értékelés a helyzetemről, Weasley – morogta Draco. – Tehát, mi az a nagyszerű hír, amit nem akartok elárulni a csúnya, gonosz, farkast-kiáltó Dracónak?

Az ikrek sokatmondó pillantást váltottak. George bólintott, és Fred megszólalt: - Egy órája három manó jött a boltunkba. Azt mondták, nálad dolgoztak. – Dracóra nézett. – De a húgunk szabadon bocsátotta őket, amikor elmenekült. Azt mondták, azért jöttek hozzánk, mert nem tudják, hol van Ginny, és nem tudtak eltalálni az Odúba sem. Valami fontosat akartak mondani Ginnynek, de nem tudták, mert ez a szemét itt - nézett megint Dracóra –, Ginny után ment, és felfordulást okozott. Szerencsére a huginak volt elég lélekjelenléte egy bűbájt bocsátani a manókra és rá. – Fred még egyszer Dracóra nézett, ezúttal lekicsinylő arckifejezéssel.

- Szóval tehát - vette át a szót fivérétől George -, azt mondták, hogy mire feléledtek a bűbáj hatása alól, Ginny elment, és esélyük sem volt elmondani neki, hogy a kisbaba él.

- Micsoda? – Arthur és Draco egyszerre kapott levegő után.

- A bébi életben van – ismételte Fred. – Amikor világra jött, halvaszületettnek látszott, és a manók nem vették észre, hogy lélegzik, mert az életfunkciói nagyon lassúak voltak. Aztán, amikor kivitték a kisbabát eltemetni, felsírt. Valószínű, hogy az eső úgy működött, mint valami hideg zuhany, mint amikor az ájult ember arcába vizet locsolnak… a kicsike felébredt és rendesen lélegezni és sírni kezdett. A manók először úgy megdöbbentek, hogy azt se tudták, mit csináljanak. Aztán Dobbyra gondoltak.

- Dobby – nyögte Draco. Számára Dobby mindig is áruló kis mocsok marad. De a három másik, frissen szabadult manója is áruló mocsok…

- Igen, Dobby – folytatta George. – A manók Dobbyhoz vitték a kisbabát, mert féltek, hogyha visszaviszik Ginnynek, ez az idióta megölné, csak mert a pici pont úgy néz ki, mint Harry.

- Megölni a kisbabát? – Arthur fölvont szemöldökkel meredt a vejére. – Azzal fenyegetted a lányomat, hogy megölöd a babát, ha Harryre hasonlít?

- Mi van, ha igen? – vont vállat Draco. – Változtat ez bármit is?

- Nem – felelte Mr. Weasley -, de különös, hogy ezt a részletet elfelejtetted megemlíteni a történetedben.

Ha tudnád, még hány részletet felejtettem el megemlíteni… - gondolta Draco.

- Nos, a baj az, hogy Ginny már elhagyta az országot, és nem tudja, hogy a gyermeke életben van. Nem tudunk baglyot küldeni neki, mert mi magunk szórtunk rá bagoly-elhárító bűbájt, arra az esetre, ha ez a szemét nyomon akarná követni, és baglyokat küldene utána, hogy keressék meg – foglalta össze a történetet Fred.

- Nos, Draco... – fordult Arthur a szőke varázslóhoz –, itt a te nagy lehetőséged.

- Nagy lehetőségem, mire? - vonta össze a szemöldökét Draco.

- Te mondtad, hogy reméled, egy nap Ginny mindent megbocsát neked. Keresd meg. Keresd meg, és mondd el neki, hogy a kisbabája él, és akkor biztosan megbocsát neked.

- De apa! Nem engedheted… pont őt! – hördült föl Fred.

- Ahogy egy Anna Frank nevű, nagyszerű mugli nő mondta „Mindennek ellenére hiszem, hogy az emberek a szívük mélyén valójában jók” - felelte Mr. Weasley. – Igen, még ő is – mutatott Dracóra. – Még ő is érdemel egy második esélyt. Tönkretette Ginny életét. Ideje jóvátennie.

Draco egy percig csendben méregette apósát, aztán bólintott. – Megteszem, ami tőlem telik, uram.

- Rendben, mi is jövünk – jegyezte meg George.

- Igen, nem bízunk benned, Malfoy – tette hozzá Fred.

- Mintha érdekelne, hogy bíztok-e bennem, vagy sem – forgatta a szemét Draco. – De jól van, valahogy elleszek veletek. Van valami ötletetek, merre kezdjük keresni?

- Nos… – kezdte George. – Természetesen Athénban.




Peter Pettigrew egy székhez botorkált a halálfaló-főhadiszálláson és lerogyott rá. Alig kapott levegőt. Egy hajszálon múlt, hogy elmenekült a Weasley fiú és a Granger lány elől, és csak a Czikornyai és Patza előtt gyülekező tömegben sikerült leráznia őket, ahol Gilderoy Lockhart dedikálta Egy elbűvölő emlékezetvesztett című új könyvét.

Tisztában volt vele, hogy a Zsebpiszok közből nem tud dehoppanálni, mert a hely arról volt híres, hogy tele van amputoportáló-rontással. Az ember sosem tudhatja, amputoportál-e, ha hoppanálni/dehoppanálni próbál a Zsebpiszok közben. Így Féregfarknak csak egy esélye maradt: patkánnyá válni és futni, ahogy csak bír. Ahogy elhagyta a Zsebpiszok közt, és ráfordult az Abszol útra, dehoppanálhatott volna, de a feje túlságosan zsongott ahhoz, hogy a menekülés legegyszerűbb módjára gondoljon… az elsődleges dolog számára abban a pillanatban Amrita volt. Miután megbizonyosodott róla, hogy a két fiatal már nincs a nyomában, visszatért Florean Fortescue-hoz, de nem találta ott a kislányt.

Levegőért kapkodott, a szíve dörömbölt a mellkasában. Nem a fárasztó futástól nem kapott levegőt, hanem a sokktól, hogy nem találta ott a gyermeket, ahol hagyta.

El sem merte képzelni, mi történik, ha a Sötét Nagyúr visszatér, és nem találja az unokáját…

- Nyomban megöl... – motyogta, félelemtől kidülledt szemmel, amint kegyetlenebbnél kegyetlenebb kivégzési módokat képzelt el. – Visszamegyek az Abszol útra. Visszamegyek és megkeresem. Biztosan ott van valahol, talán elunta a várakozást, ott kószál az Abszol úton, és rám vár… Vissza kell mennem… de jobb lesz, ha ezúttal álcázom magam… Mit… mit vegyek föl? – motyogott tovább, kezét tördelve. – Mi lenne, ha… nem… de miért ne? Ha… ha nőnek öltöznék, senki nem ismerne föl.

o


Egy óra múlva Peter Pettigrew az Abszol úton sétált egy lilára varázsolt, fodros ruhában, fején szőke parókával (amit Macnair viselt az előző halloweeni bálon, vélának öltözve). Arcát kifestette, és kölcsönvette Bellatrix díszes fülbevalóját. Amikor megnézte tükörképét egy kirakatban, majdnem felkiáltott ijedtében. Teljesen idiótának nézett ki, de legalább senki meg nem mondta volna, hogy ő Peter. Inkább Petrának tűnt…

Tehát Petra Pettigrew végigsétált az Abszol úton, és benézett minden boltba, még meg is kérdezett pár járókelőt (magas, finomkodó hangon), hogy nem láttak-e egy vöröses szőke, göndör hajú kislányt.

- Az a kislány? – mondta Florean Fortescue. – Ja, igen, emlékszem rá. Egy csinos fiatalasszonnyal ment el. Nem, nem tudom hová mentek.

o


Féregfark teljesen lesújtva tért vissza a halálfaló-főhadiszállásra. Legnagyobb meglepetésére Amritáért jobban aggódott, mint saját egészsége miatt, noha tudta, hogy az utóbbi komoly veszélyben lesz, ha Voldemort visszatér és megtudja, hogy a gyerek eltűnt. Szíve összeszorult a gondolatra, hogy a nő, aki elcsalta Amritát, gonosz boszorkány lehet, aki gyerekeken kísérletezik, sőt esetleg eladja őket rabszolgának…

Peter sírva fakadt.

Hirtelen valaki hangos csattanással hoppanált mellette.

Peter fölnézett, és látta, hogy Bellatrix fixírozza.

- Mi a fene van rajtad? – vetette oda a nő undorodó arccal. – Transzvesztita lettél, Pettigrew? Női ruha? Arcfestés? És mit csinálsz az én fülbevalómmal?

- Öööö… Elátkozott Bellát játszom?




Nauszika Kondos befordult egy sötét sikátorba, a Hermész Körének központja felé tartva. Amint a szökőkúttal ellátott kis térre ért, látta, hogy egy alak ül a szökőkút peremén. Ahogy közelebb ért, az alak fölnézett, és Nauszika azt hitte, helyben szörnyethal.

Ez lehetetlen.

- P… Potter? – lehelte.

- Hello, Nauszi – bólintott kurtán a fiatal varázsló. – Jó, hogy jössz, már egy órája várok egy kör-tagra, hogy kinyissa nekem ezt a nyavalyás ajtót.

- De… hogyhogy élsz? - ráncolta szemöldökét a kör főnökasszonya.

- Azt hittem, inkább azt mondod: „Miből gondolod, hogy kinyitom neked az ajtót?” – felelte vigyorogva Harry. Nem tehetett róla, szerette cikizni a főnökasszonyt. – Ez egyébként hosszú történet, és most nincs időm elmesélni. Azért vagyok itt, hogy figyelmeztessem Spirót. Voldemort a nyomában van.

- Hogy… honnan tudod?

- Víziók – vont vállat Harry.

- Ó – bólintott a nő. Miután belépett a Körbe, Harry sokat mesélt neki a múltjáról, a Sötét Nagyúrral kapcsolatos rémálmaival együtt. – De azt hittem, elég jól megtanultad az okklumenciát, hogy kizárd azokat a látomásokat…

- Én is azt hittem, de nyilvánvalóan tévedtem. Tényleg figyelmeztetnem kell őt, Nauszi. És tudod… látni szeretném Phaedrát is.

A főnökasszony tűnődve biggyesztette a száját. – Honnan tudjam, hogy az igazi Harry Potter vagy? Amennyire én tudom, ő meghalt. Ez lehet valami csapda is… egy halálfaló trükkje, hogy beengedjem a főhadiszállásra… talán százfűlé főzetet ittál…

- És honnan vettem volna Harry haját, ha meghalt? – kérdezett vissza amaz.

- Ó, ez igaz. De tudod, mi a Kör egyes számú szabálya: ne bízz senkiben…

- … csak a párodban – fejezte be Harry a szabályt.

Nauszika megengedett magának egy mosolyt. – Akkor tényleg te vagy… Magasságos Zeusz, de örülök, hogy nem haltál meg!

- Tegyük félre az érzelmeskedést, és menjünk be, jó? Odabent megölelhetsz.

- Álmodozz csak Potter – fintorgott a boszorkány és a szökőkútra szegezett pálcájával elállította a vízsugarat, aztán a medence alján lévő mélyedésbe nyomta a tenyerét.

A főhadiszállás rejtett ajtaja kitárult és beléptek a néptelen előcsarnokba.

- Tehát először hová? Beszélsz Spiróval, vagy meglátogatod Phaedrát? – kérdezte a főnökasszony, ahogy az ajtó bezárult mögöttük.

- Előbb Spiro.

- Jó. Mindig essünk túl a kellemetlen részen, aztán jöhet a kellemes... – mosolygott Nauszika.

- Tulajdonképpen, nem vagyok benne biztos, hogy kellemes lesz találkozni a feleségemmel – ismerte be Harry. – Nem voltunk túlságosan jóban, amikor utoljára láttuk egymást.

- A kislányotok halála miatt – bólintott megértően a főnökasszony. – De tudod, a dolgok megváltoztak.

- Ezt meg miből gondolod?

Nauszika arcán titokzatos mosoly tűnt fel. – Nem mondom meg előre, de kellemesen meg fogsz lepődni.

Harry nem igazán tudta elképzelni, hogy Phaedrával kapcsolatban bármitől is kellemesen meglepődne. Már régen rájött, hogy élete egyik legnagyobb tévedése volt, amikor összeállt Phaedrával. Másrészt fiatal és lelkileg sérült volt, amikor találkozott vele… Éppen elvesztette Ginnyt és akkor tudta meg, Voldemort tenyészcsődörnek használta, hogy később zsarolhassa… Gyenge volt. Minden átkozott hibája a gyengeségéből fakadt… Talán Dumbledore-nak igaza van abban, hogy lelki támaszra van szüksége, mert egyedül gyenge és érzelmileg labilis. Játszhatja Harry Pottert a szuperhőst, lehet külsőleg sebezhetetlen, de belül nagyon is sebezhető. Csak remélni tudta, hogy lesz ereje a helyes dolgot cselekedni, amikor eljön az idő… Remélte, hogy lesz esélye használni az erőt, amelyet Hádésztól kapott…

Még mielőtt elhagyta volna az alvilágot, Hádész elővarázsolt egy kis ajtót a levegőben Harrynek. az ajtón túl Harry látta a varázsló Athén macskaköves utcáit. Mielőtt átléphetett volna az ajtón, hogy hátrahagyja az alvilágot, Hádész vigyorogva odaszólt neki: - Sok szerencsét fiam, és tegyél róla, hogy sose lássam azt a szemétládát!

- Megteszem, ami tőlem telik – felelt Harry és azzal, hogy elhagyta a másvilágot, szíve egy darabját is ott hagyta családjánál és barátainál… De tudta, hogy a jövőnek szüksége van rá, az élőknek nagyobb szükségük van rá, mint a holtaknak.

Kopogtatott Spiro ajtaján. Nem jött válasz. Nauszikára sandított, aki vállat vont.

- Spiro, odabent vagy? – kérdezte a boszorkány, de továbbra sem volt válasz. – Alohomora!
Beléptek a fiatal varázsló szobájába és üresen találták.

Harrynek nagyon rossz előérzete támadt.

Leto szobájába siettek, ahol a nő épp a kisfiát dajkálta. A boszorkány majdnem elejtette a kisbabát, amikor megpillantotta Harryt.

- K… kísértet! – pihegte, és minden vér kifutott az arcából.

- Nem, Leto, Harry él – felelte Nauszika. – Él, és figyelmeztetni jött a bátyádat, hogy Voldemort a nyomában van.

- A Sötét Nagyúr? – Leto még jobban elsápadt. – De… m… mit akar a bátyámtól?

- Valójában nem tudo… Óóóóó, de tudom! – csapott a homlokára Harry. Hogy lehetett olyan hülye, hogy nem gondolt erre előbb? – A kutyafáját, azt hiszem, én tehetek róla… az atlantiszi szállodában az ő nevén jelentkeztem be, és elloptam egy pergament pár halálfalótól. Nyilván látták Spiro nevét a vendéglistán és azt hiszik, nála van a pergamen!

- És nálad van? - ráncolta szemöldökét a főnökasszony.

- Nem. Biztonsági okokból elégettem.

- Biztonsági okokból? Mi lesz, ha a halálfalók elfogják a bátyámat és megkínozzák esetleg meg is ölik, mert te elégetted azt a vacak pergament? – kiabálta Leto. Karjában a kisbaba sírni kezdett.

- Akkor nem tudom mi lesz… de azt tudom, hogy mi történne, ha Voldemort megszerezné a pergament a halhatatlanság receptjével – mondta komoran Harry.

- A lényeg az, hogy attól tartunk, a bátyád veszélyben van – szögezte le Nauszika. – Nincs a szobájában, és…

Leto sietve a bölcsőjébe tette a kisbabát, és felkapta nyomkövetőjét a fiókból.

- Nos?

Leto megrázta fejét, és idegességében szeme megtelt könnyel. – Nem működik. Ez a vacak nem mutatja meg, hol van! Ez azt jelenti, hogy vagy meghalt, vagy…

- …vagy egy nagyon nagy tudású varázsló megszüntette a nyomkövető bűbájt, amely összeköt titeket – felelte Nauszika.

- De… de… a nyomkövető bűbájt nem lehet megszüntetni! – hadarta Leto.

- Én is azt hittem - szólt közbe Harry. – De ha Spiro tényleg Voldemort kezei közt van… Te nem ismered Voldemortot, Leto. Ő a legnagyobb varázsló a földön… egyelőre. Szerintem ő simán képes megbénítani a nyomkövető bűbájt.

Leto egy karosszékbe rogyott és versenyt sírt a kisbabájával.

- Sajnálom… - sóhajtotta Harry. – Az én bűnöm… - megint - tette hozzá gondolatban. Úgy látszik, valahányszor valami jót akar tenni, valahányszor segíteni akar valakinek, a végén több bajt okoz, mint amennyit segíthetett volna. Csak segíteni akart Siriusnak, és a halálát okozta. Csak vigasztalni akarta szegény „Cho”-t, és az lett a vége, hogy biztosította Voldemortnak a vérellátást. Csak ki akarta szabadítani Ginnyt Voldemort karmaiból és Dumbledore halával végződött a dolog. Csak el akart kapni egy bűnözőt, és helyette a saját lányának halálát okozta. Csak segíteni akart Ginnynek eljutni az Istenek Sorához, és megakadályozni Voldemortot vágyott receptjének megszerzésében, és Spirót keverte bajba. A fenébe azzal a nyavalyás „megmentési kényszerével”!

- Azt hiszem, meg kéne látogatnod a feleségedet, én megpróbálom megvigasztalni Letót – suttogta neki Nauszika, és Harry kapva kapott az alkalmon, hogy elhagyhassa a szobát.

o


Pár perc múlva odaért egykori lakrésze ajtajához. A Potter név egy táblácskán még mindig ott díszelgett az ajtón. Bekopogott.

Az ajtó kinyílt és ott állt a fáradt de nagyon csinos Phaedra. Kissé megváltozott, mióta Harry utoljára látta: arca és alakja kerekdedebb lett, mintha felszedett volna úgy tíz kilót.

- Ööö… szia, Phaedra.

Az asszony térde összecsuklott, és Harrynek el kellett kapnia. – Jól vagy?

- Hogy jól vagyok-e? – motyogta a nő. – Jól vagyok-e, még te kérdezed? Láttalak meghalni és bekopogsz az ajtómon? – Phaedra lesöpörte magáról a fiatalember kezét, előrántotta pálcáját és rászegezte. – Ez valami trükk. Te… te nem lehetsz valódi!

- Hidd el, én vagyok. Nem haltam meg, Phaedra. Igaz, hogy az alvilágban töltöttem az elmúlt tíz hónapot, de nem haltam meg.

A boszorkány szeme elkerekedett, ahogy elhátrált a férfitől. – Ki… vagy… te?

- Tudtam, hogy nem lesz könnyű – sóhajtotta Harry. – Tényleg én vagyok, Phaedra.

- Ha! Persze! – csattant föl a nő, mire a pálcája megremegett a kezében. – Tíz hónapot az alvilágban voltál! És mit műveltél ott, mi? Robbantós snapszlit játszottál Hádésszal?

- Nem, valójában fogó voltam az Elíziumi Mezők csapatában, de…

Phaedra gúnyosan, hidegen felkacagott. – Fogó voltál az Elíziumi Mezőknél? Teljesen hülyének nézel?

A fiatal varázsló idegesen végigszántotta haját az ujjaival. Nem hibáztathatja Phaedrát, amiért nem hisz neki…

Ez a kis gesztus igazán megijesztette a nőt. Száját eltátva tanulmányozni kezdte a férfi arcát, főleg a szemét. – Ezt nem hiszem el… Harry?

Amaz bólintott.

- Ó, Harry! – A nő a nyakába ugrott.

- Ha még több bizonyítékot akarsz, hogy én vagyok… van egy Gorgó-fej tetoválásod a…

- Harry! – a boszorkány félig sírva, félig nevetve belebokszolt a mellkasába. – Nem hiszem el, hogy visszakaptalak.

- Tulajdonképpen, Phaedra… - Harry mélyet sóhajtott. Ilyen lelkes üdvözlés után még nehezebb volt neki a válást javasolni. Mielőtt folytathatta volna, gyereksírás hangzott fel.

Leto kijött a szobájából? - tűnődött. Azonban a sírás folytatódott, és nyilvánvaló lett Harry számára, hogy nem a folyosóról jön, hanem a Potter lakosztály belsejéből.

Phaedra harapdálni kezdte az alsó ajkát. – Izé… valamit el kell mondanom neked.

- Igen, én is azt hiszem – bólintott a férfi.

A boszorkány nagy sóhajjal a szomszéd szoba felé indult, Harry pedig követte.

Ez a szoba egykor Daphnéé volt, de a kiságy mellett most egy bölcső állt - ugyanaz a bölcső, melyben Daffy aludt kisbaba korában. Félrehúzott fodros rózsaszín függönye látni engedett egy angyali kislányt, akinek apró arcocskája eltorzult a sírástól. Fekete haja volt, de az arca szokatlanul halvány volt egy olyan babáéhoz képest, akinek legalább egyik szülője kreol bőrű. Nem lehetett idősebb három hetesnél.

Tehát ezért hízott meg Phaedra… hiszen nemrég szült… Ezek szerint erre utalt Nauszika, amikor „kellemes meglepetést” emlegetett. Nauszika nyilvánvalóan azt hitte, a kisbaba Harryé. Ő azonban tudta, hogy a kicsi nem lehet az övé, mert Daphne halála előtt legalább négy hónapig nem volt együtt a feleségével.

- Gyönyörű kislány – szólt az asszonynak. – Az anyukájára hasonlít. Mellesleg, ki a büszke apa?

Phaedra nagyot nyelt és felnézett rá. – Draco Malfoy.

 

 

 

* FÓRUM *

 

 

FELHÍVÁS
azaz fanficküldés

 

 

 
KRITIKÁK
 
Ginny Fanfiction
 

A ficek címének színeihez:

Harry és Ginny vörös
Draco és Ginny zöld
Tom és Ginny fekete
Egyéb szereplő és Ginny; vagy pedig a mű írója még nem árulta el, hogy mi lesz a vége. :P kék

 
Nem Ginnys írásaink
 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak