The Hungarian Ginny Weasley Site
Menü
 

 

 

" – Nagyon csinos az a lány – jegyezte meg Krum, kizökkentve töprengéséből Harryt. Ginnyre mutatott, aki épp akkor csatlakozott Lunához. – Ő is rokonod? 

– Igen – vágta rá fellobbanó ingerültséggel Harry. – És van barátja. Féltékeny típus. Nagydarab. Nem érdemes bosszantani."

(HP és a Halál Ereklyéi, 130. oldal)

 

 

 
Ginny Weasley
 
Társalgó

 
Nézegetnivalók
 
Design

 



 

A fejlécet és a hátteret Casia készítette.

Ez volt az oldal történetének 3. designja. És a legelső, ami kizárólagosan nekünk készült. :)

 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Látogatók :)
Indulás: 2005-02-20
 

 

 

 
Szavazz!
Lezárt szavazások
 
A Te házad
 
Linkek

 

 

Kedvenc oldalaink:

@ @ @ @ @ @ @

@ @ @ @ @ @ @

 

 

A linkek folyamatosan bővülnek. Ha ismersz oldalt, aminek itt a helye, ne habozz és írj IDE vagy e-mailt a drgfanfic@yahoo.com -ra.
Köszönjük!

 

 
Mi a Patrónusod?
 
AgiVega: Ha a sors is úgy akarja
AgiVega: Ha a sors is úgy akarja : 27. fejezet: Újra együtt

27. fejezet: Újra együtt

AgiVega  2010.01.14. 19:00


Mielőtt Ginny felfogta volna, mit tesz, a karjába zárta a férfit, és úgy ölelte őt, mintha meg akarná fojtani. Kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle, arcát a férfi vállába fúrta, míg a megkönnyebbülés könnyei csorogtak le az arcán.

Szerette volna olyan kérdések záporával elárasztani Harryt, mint: „hogyan élted túl?” „hol voltál idáig?” és „miért nem jöttél vissza?”, de még képtelen volt rá. De ez most nem is számított. Csak az számított, hogy Harry a karjaiban van, és semmi sem választhatja el őket többé… sem Draco, sem Phaedra, sem a Sötét Nagyúr… semmi. A világon semmi.

Harry alig tudta visszatartani a könnyeit, hiszen Ginny a karjaiban zokogott, és Amrita csak egy méterre állt tőle, kérdőn nézve rá... A kislány olyan édes volt, nagy zöld szeme ártatlanságot és jóságot sugárzott. Voldemort unokája… és mégis, a gonoszságnak, romlottságnak nyoma sem látszott pirospozsgás orcáján. Inkább hasonlított egy kis angyalra.

És ha Voldemort feltűnik, gondoskodnom kell róla, hogy ez a kis angyal meghaljon… gondolta Harry, mire gombóc nőtt a torkában. Fel sem tűnt neki, hogy csendesen ő is sírni kezdett. Szorosan behunyta a szemét, hogy kizárja a fáradtnak tűnő kislány képét, aki ott állt és tátott szájjal, mereven nézte őt.

- Harry… - szólalt meg Ginny kissé visszahúzódva, amikor elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megszólaljon. – Hogy lehetsz… hogy lehetsz életben?

- Hosszú történet, Gin, és inkább nem itt mesélném el. Nauszi – letörölte a könnyeit és a Kör vezetőjéhez fordult. – Ő a barátom, Ginny. Ginny ez itt Nauszika, a Kör vezetője.

Nauszika kezet rázott Ginnyvel, és halvány mosollyal hozzátette: - Miért van olyan érzésem, hogy maga több Harrynek, mint egy barát?

Ginny elpirult, amit Harry elbűvölőnek talált. Időtlen idők óta nem látta Ginnyt pirulni… Nem is tudta, mennyire hiányzott neki. Mennyire vágyott rá, hogy csak nézze, és édes semmiségeket suttogjon a fülébe… de most nem lehetett. Itt és most nem.

- Öhm… Nauszi, visszamehetnénk a Körbe? Sok mindent kell megbeszélnem Ginnyvel… és a kislány is fáradtnak látszik.

- Harry, ő… - kezdte Ginny, de Harry intett, hogy ne folytassa.

- Tudom. Ő is tudja?

- Ööö... – Ginny nem tudta mit feleljen, de Amrita tett róla, hogy ne is kelljen felelnie.

- Te vagy az apukám, ugye? – vágott közbe.

Harry pár pillanatig habozott, aztán letérdelt a gyerekhez és a szemébe nézett. – Miből gondolod?

- Hát… - a kislány harapdálni kezdte az alsó ajkát, és ifjú korához képest roppant komolyan nézett. – Harry a neved. Szemüveged van. És egyszer láttam egy képet a Reggeli Prófétában, ami nagyon hasonlított rád. Farki mutatta a képet. Bár azon fiatalabbnak látszottál. Most akkor igazam van, vagy sem? Te vagy az apukám?

- Igen én vagyok – felelte Harry, aki nem igazán tudta, mit tegyen. Ha a kislány Daffy lett volna, már rég a karjába zárta volna, de ez a gyermek más. Ez a gyermek sosem volt része az életének, Voldemort ezzel a gyermekkel zsarolta őt, ő pedig ezért a gyermekért áldozta föl a világot… és most őt kell föláldoznia a világért.

- Jól vagy, apu? – kérdezte Amrita aggódó arccal. Harryt meghatotta, hogy a gyerek arcán az övéhez oly hasonlóan fejeződik ki az aggodalom… a kislány épp úgy vonta össze vöröses szemöldökét, ahogy Harry is szokta… ragyogó zöld szeméből nyugtalanság sugárzott – látszott, hogy aggódik az apjáért.

Istenem, ez a kislány szeret engem! - jajdult fel magában Harry. Szerette volna átölelni a gyermeket… de valami még mindig visszatartotta. A kislány szereti őt, ez világos… és ő is szereti a kislányt, ezt be kellett ismernie. Különben nem választotta volna a világ helyett a gyermek életét, nem igaz? De hogyan szeretheti őt ez a kis angyal? Őt? A lehető legrosszabb apát? Amrita biztosan szörnyű rossz apának tartja őt, aki nem törődött vele, hogy kiszabadítsa a lányát gonosz nagyapja karmai közül… arról nem is beszélve, hogy Voldemort nyilván hitvány semmirekellőnek, haszontalan, szívtelen vadállatnak állította be őt a gyerek előtt. Voldemort ellene nevelte a gyereket, mégis… Ez a gyerek mégis szereti őt.

- Igen… igen, jól vagyok, édesem – suttogta Harry, és lenyalt egy könnycseppet, amely lefutott a szájáig.

Amint kiejtette az „édesem” szót, a gyermek aggódó arckifejezése eltűnt, felderült az arca és örömteli sikkantással Harry nyakába ugrott.

Harry felnézett Ginnyre, aki könnyes meghatottsággal figyelte őket, aztán a meglepett Nauszikára, akinek fogalma sem volt, hogy Potternek még egy gyereke van Daphne és Dora mellett (a Körben természetesen mindenki úgy tudta, hogy Dora is Harry lánya).

A fiatalember óvatosan karolta át a kislány vékonyka testét - sokkal óvatosabban, mint Daffyt valaha is… olyan óvatosan, mintha attól félne, összetöri. Daffyval sosem volt félszeg, mivel természetes volt a számára, hogy a kislány ott van mellette, és ő dédelgetheti, csiklandozhatja, puszilgathatja a hasát, a kislánynak pedig semmi baja nem lesz tőle… De ez a gyermek más. A fürtös hajú porcelán baba a fényképekről életre kelt, Harry mégis félt, hogy összetöri, ha úgy istenigazából megszorongatja.

- Látod, Ginny, nem is volt nehéz megtalálni apukámat! – vigyorgott Amrita a fiatal boszorkányra Harry válla fölött.

Ginny akaratlanul is elmosolyodott, bár tudta, hogy Harry szomorú. Jól emlékezett rá, mikor a szerelme elmondta neki, hogyan lett akarata ellenére apa, hogyan kapta a titokzatos képeket a kisbabáról egy teljes éven keresztül, mielőtt Voldemort felfedte előtte a kegyetlen igazságot… Harry mégis lánya megmentését választotta, és futni hagyta a Sötét Nagyurat…

Ginny tudta, Harry mennyire szégyenkezik emiatt. Nagyon nehéz lehetett neki megölelni a gyermeket, miután hét évig csak fotókat kapott róla azzal az üzenettel, „ha nem viseled jól magad, a gyerek meghal, Potter!”

Ginny azt is tudta, Harry mennyire gyűlölte Lindát, aki apja parancsára csábította el őt, és tisztában volt vele, milyen nehéz lehet Harrynek ránézni a kislányra, és látni rajta, hogy mennyire hasonlít az anyjára… Egyetlen Potternek sem volt soha vörösesszőke haja… Lily Potterről azt mondták, sötétvörös volt a haja, míg Amrita majdnem szőke volt egy kis vörös árnyalattal. Bizonyára attól a Lindától örökölte a hajszínét, gondolta Ginny, akinek fogalma sem volt róla, hogy Harry már régen megbocsátott Lindának, mint ahogy azt sem tudta, hogy Harry újra találkozott Lindával első, évekkel ezelőtti találkozásuk óta…

Ginny sejtette, hogy Harry el akarja fojtani a lelkében dúló ezernyi érzelmet. A szeretetet és gyűlöletet, az örömöt és a bánatot… és félelmet is.

Griffendéles vagy sem, Harrynek volt oka félni. Bizonyára tartott attól, hogy Voldemort feltűnik, vagy hogy újra elveszti a gyermekét…

Nauszika törte meg a csendet. – Azt hiszem, vissza kellene térnetek a Körbe, mind a hármótoknak. Tessék. – Kihalászott valamit az inge alól és átnyújtotta Harrynek. – Ugyanúgy működik, mint a tagok tenyere. Csak tedd ugyanoda, ahová a tenyeredet tennéd.

Harry átvette a tárgyat a boszorkánytól, és látta, hogy valami láncon függő medál. Fogalma sem volt, hogy Nauszika máshogyan is ki tudja nyitni a Kör-főhadiszállásának titkos ajtaját, másrészt viszont ő volt a vezető, tehát miért ne lenne jobb hozzáférése a főhadiszálláshoz, mint bárki másnak?

- Köszönöm, Nauszi – szólt Harry, és felkapta az ásítozó Amritát.

- Nauszika!




- Szóval ez a szobád? – kérdezte Ginny körülnézve. – A tiéd… és Phaedráé?

- Ez volt – bólintott Harry, és a kis szobába ment, amelyben valaha Daphne aludt, s amely most Doráé lett. Ahogy sejtette, Dora nem volt ott, Leto ugyanis átvitte magával a saját lakrészébe, lévén ő az egyetlen felnőtt, aki a főhadiszálláson maradt.

- Így ni, édeském. – Harry letette Amritát a sarokban álló kiságyra, melyet nyilván Phaedra tett félre, hogy helyet csináljon a bölcsőnek. Betakarta a gyermeket. – Aludj jól.

- Nem kapok jóéjt puszit? – suttogta a kicsi, le-lecsukódó szemmel. – Farki mindig ad jóéjt puszit…

- Farki? Ó, Féregfark. – Harrynek felfordult a gyomra a gondolatra, hogy Peter Pettigrew, szüleinek árulója ad jóéjt puszit az ő egyetlen lányának. Másrészt… Féregfark legalább megpuszilta a kicsit, törődött vele, míg ő, Harry, meg sem próbálta kiszabadítani Amritát Voldemort markából.

Rossz apa vagyok. Rettenetes apa, gondolta keserűen. Nagyon jól tudta, hogy Voldemort gondoskodott róla, hogy a senki se tudja meg, hol tartja a gyermeket, így Harry valószínűleg képtelen lett volna megtalálni, még ha megpróbálja is… de épp az a lényeg, hogy meg sem próbálta. Szégyellhetem magam!

Lassan lehajolt és gyengéd puszit nyomott a kislány homlokára. Látta, hogy az csukott szemmel mosolyog, méghozzá azzal a tipikus apa-szív olvasztó mosollyal, melyet Harry oly sokszor látott Daffy arcán… De ez a kislány nem Daffy, emlékeztette magát a férfi.

Ez Amrita, a törvénytelen gyermeke, Voldemort unokája. Daphnét két szülője nevelte, szerették és törődtek vele, de ez a kicsike csak mellőzést, megalázástatást, bántalmazást tapasztalt rövidke életében… És mégis tudott így mosolyogni… mégis képes volt szeretni.

Harryt hirtelen szíven ütötte a gondolat, mennyire hasonlít rá ez a gyermek: olyan emberek közt nőtt fel, akik gyűlölik, lenézik és örömüket lelik a szenvedésében… Ennek a gyermeknek ugyanolyan élete volt… talán még rosszabb, mint neki. Dursleyék legalább nem voltak gyilkosok, nem hasították föl Harry karját, és bár terrorizálták őt, az távolról sem volt olyan borzasztó, mint ahogy Voldemort bánt az unokájával.

Ginny lépett be a szobába (Harry észrevette őt 360 fokos látásával), és odajött hozzá.

- Csodálatos kislány – suttogta a nő Amritára nézve, aki nyilván elaludt már, mert nem mosolygott fel Ginnyre.

- Igen, bizonyára az… máskülönben nem tudott volna meglógni Voldemorttól – suttogta vissza a varázsló. – Tudod, hogyan csinálta?

- Nem – rázta fejét Ginny. – Csak ma reggel találkoztam vele.

A férfi kíváncsian nézett rá. – És miért hoztad ide? Tudtad, hogy kicsoda, vagy…?

- Nem, nem tudtam. Gyere, beszélgessünk – intett a varázslónak, hogy kövesse a nappaliba.

Harry csendesen becsukta a gyerekszoba ajtaját, és helyet foglalt a kanapén a boszorkány mellett. – Csupa fül vagyok.

- Kezdd te – szólt Ginny. - Nagyon kíváncsi vagyok, hol voltál egész idő alatt, míg mindenki halottnak hitt.

A férfi mélyet lélegzett. – Rendben. Keresztülestem a Sztüxön és az Alvilágban találtam magam. Kiderült, hogy Hádész kviddics-mániás, és ott tartott, hogy meccseket nyerjek az Elíziumi mezőknek, míg Cedricet ideiglenesen elengedte, hogy a szüleinek érzelmi támogatást nyújtson.

- Akkor hát igaz volt… - mormolta Ginny elgondolkodva. – Egy éjjel nagyon furcsa álmom volt, melyben Cedric azt mondta, hogy az Alvilágban kviddicsezel. Nevetségesnek találtam, és nem hittem el.

Harry elhúzta a száját. – Azt el tudom képzelni. Tényleg hülyén hangzik, de ez az igazság. Én küldtem Cedricet, hogy mondja meg, jól vagyok, és visszajövök. Csak így küldhettem üzenetet… Azt akartam, hogy ne szenvedj túl sokat.

Vágyakozó mosoly tűnt fel a boszorkány arcán. – Bár hittem volna Cedricnek. Akkor kevesebbet szenvedtem volna.

Harry megfogta a kezét és megszorította. Ginny viszonozta a szorítást. – Ne aggódj, Harry… vége van. A Végzet Varázs ideje lejárt, elhagytam Dracót, és nincs más választása, mint elválni tőlem… és visszakaptalak téged is.

- Nagyon rosszul bánt veled? – kérdezte aggódva Harry.

- Csak mint mindig – vont vállat a nő, elkerülve a másik tekintetét. Nem volt biztos benne, hogy akar beszélni szegény kisbabájukról. Harrynek van épp elég baja, elég aggódnivalója per pillanat… ugyan, mire lenne jó még ezzel is terhelni őt?

- Ginny… - szólt Harry kissé határozottabb hangon. – Ismerem ezt az arckifejezésedet. Azt jelenti, hogy rejtegetsz valamit.

- Ez az én szövegem, Harry – felelte a lány grimaszolva.

- Igen, és ha jól emlékszem, addig nem is hagytál békén, míg ki nem öntöttem neked a szívem… - emlékezett Harry a „pszichológus-játékra”. – Ez most gondolom kölcsön kenyér visszajár...

Ginny a férfi szemébe nézett, de abban nem tükröződött szavai huncutsága - Harry tekintete inkább békét és bátorítást sugárzott, valamint annak az ígéretét, hogy a lány bármit mond is el neki, ő azt a lehetséges legtöbb megértéssel és türelemmel fogadja majd.

- Jól van – sóhajtotta a boszorkány. – Szörnyű volt. Amikor Draco megtudta, hogy lefeküdtem veled, dühösebb lett, mit valaha… Bezárt a Malfoy kúriába és a családomat sem engedte eljönni hozzám. Ha nem lett volna a három házimanó, még mindig ott ülnék és talán még… - hangja elhalt, de amint Harry szemébe nézett, tudta semmi oka sincs, hogy ne mondja ki. - …talán épp most erőszakolna meg.

Harry erősebben szorította meg a nő kezét. – Megtette…?

- Nem… de ha ott maradtam volna, mostanra már biztos elkapott volna.

- Mi tartotta vissza? Úgy értem, Malfoy nem az a típus, aki nem áll bosszút, mert megcsaltad…

- Nem tette meg, épp azért, mert megcsaltam – felelte Ginny csendesen.

- Attól félek, ezt nem értem – vonta össze a szemöldökét Harry. – Nem jellemző rá, hogy ne nyúljon hozzád, vagy ne büntessen meg…

- Megbüntetni éppenséggel megbüntetett, de nem nyúlt hozzám… - Ginny mély levegőt vett, -…amíg a gyermekedet hordtam.

Harry keze elengedte az övét, és amint Ginny rápillantott, látta, hogy a férfi szeme elkerekedett meglepetésében és zavarában.

- Ezt ismételd meg! – suttogta a varázsló kiszáradt szájjal.

- Megbüntetett, de…

- Nem ezt, a másik részt!

- Gyermekem volt tőled, Harry.

- De… hogyhogy? Te… te nem tudtál…

- Aszklépiosz medencéje meggyógyított téged… és meggyógyított engem is. Termékeny lettem tőle.

Harry szeme még jobban elkerekedett. – Attól lettél… termékeny? Én pedig pont ott szeretkeztem veled! Ezt el sem hiszem! – Hirtelen újra megfogta a nő kezét. – És? Hol van a gyerek? Fiú vagy lány?

- Harry…

- Mi történt vele?

- Harry…

- Mondd, hogy nincsen Draco karmaiban!

- Harry! – kiáltotta Ginny, hogy megállítsa a szóáradatot.

- Igen? – pislogott a férfi. Lelkesedése elpárolgott, ahogy Ginny szemébe nézett, melyből csak bánatot olvasott ki. Összeszorult a szíve. Már tudta, mit fog hallani. Különben is, Ginny azt mondta „gyermekem volt tőled”. Múlt időben.

- Meghalt. Halva született.

- Egek… - mormolta a férfi, miközben az agya vadul zakatolt. – Ez… körülbelül egy hónapja történt, ugye?

- Május 21-én.

- Akkor ez megmagyarázza a sikolyokat…

- Micsoda? – vonta föl szemöldökét Ginny.

- Egyik éjjel nagyon nyugtalanító álmom volt rólad. Szenvedtél. Azt… azt gondoltam, azért álmodtam ilyesmit, mert felzaklatott Kerberosz támadása… azt hittem, csak túlfeszített idegeim játéka az egész… de… ezek szerint a valóság volt… – Harry nagyot nyelt. – Annyira sajnálom, Ginny.

- Ne sajnáld. Jobb, hogy a kisfiunk halott volt, Draco úgyis megölte volna.

- Megölte volna?

A nő bólintott. – Igen, mert… rád hasonlított. Draco nem hagyta volna életben.

Harry érezte, hogy elvörösödik a dühtől. – Elkapom… - sziszegte. – Esküszöm, hogy elkapom…

- Ne – rázta fejét Ginny. – Felejtsd el, Harry. Felejtsd el Dracót. Vége. Nem számít, milyen volt a múlt, csak a jövőnk számít… Most már lehetnek gyerekeim. Amennyit csak akarsz.

Harry szomorúan rámosolygott. – Pillanatnyilag épp elég bajom van azzal az egy gyerekkel is, aki a szomszéd szobában alszik.

- Mi a baj vele?

- Voldemort unokája.

- Tudom. És?

- Voldemort vissza akarja kapni.

- De mi nem adjuk vissza neki – válaszolt Ginny, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb.

- Így van, nem adjuk vissza… legalábbis nem önként. Amíg távol van Voldemorttól, az ász a mi kezünkben van, de ha Voldemort érte jön - és biztosan érte jön - akkor inkább megölöm, de nem adom vissza neki.

- Harry! – kapott levegőért Ginny. – Nem tudod, mit beszélsz!

- Dehogynem! Fogalmad sincs, mennyire! – csattant fel a varázsló, és szeme olyan szenvedélytől izzott, amilyet Ginny még sosem látott. Valamiféle őrült eltökéltség volt, valami, ami majdnem megrémítette az asszonyt. – Voldemort Amritából él. Ha a kislány nincs többé, ő sincs többé.

A boszorkány megborzongott. – Nem értem.

- Amikor Voldemort évekkel ezelőtt újra testet öltött, a véremet használta hozzá. De nem sejtette, hogy függővé válik tőle. Amikor rájött, bebiztosította magának az utánpótlást… megparancsolta annak a kígyó Umbridge-nek, hogy mintákat küldjön neki a véremből.

- Umbridge? De… hogyan?

- Umbridge többször is megbüntetett. Minden alkalommal írnom kellett, és egy speciális pennát adott nekem, amelyben a vérem volt a tinta. Nézd! – Harry feltartotta a kezét. – Látod azokat a vékony fehér vonalakat? Ezeket a vonalakat az ő pennája véste a kezembe, és közben kiszívta a vért.

- Hogy merészelte? – suttogta Ginny falfehérre sápadva.

- Muszáj volt neki, mert Voldemort zsarolta. Lényeg az, hogy a banya küldözgette Voldemortnak a véremmel átitatott pergameneket, ő pedig felhasználta azokat. De egy idő múlva kezdett kifogyni belőle… és akkor elküldte hozzám a lányát, hogy foganjon tőlem gyermeket, és a gyermek vérét használta tovább. Folyton felvágja a kislány karját, amikor új adag vér kell neki!

- Szóval ezért motyogta Amrita, hogy nem akar valamit csinálni… - merengett Ginny, emlékezve, ahogy Amrita álmában nyögdécselt, amikor Pireuszból felutaztak Athénba. Most még jobban sajnálta szegény gyereket, mint azelőtt. Ilyen fiatal, és így kihasználták, hogy zsarolják Harryt, és azért, hogy Voldemort nehogy… nehogy mit?

- Mondd csak Harry, mi történik Voldemorttal, ha nem kap új adagot a véredből… a kislány véréből?

- Elveszti az erejét. Rosszabb lesz, mint egy sima mugli – felelte a varázsló. – Abban biztos lehetsz, hogy tőlem nem kap vért, és azt sem fogom hagyni, hogy a lányom véréből felhasználjon egy cseppet is. Megakadályozom, bármi áron.




Draco egy tavernába vezette az ikreket a Falafel út legvégén. A taverna, vacsoraidő lévén, tömve volt vendégekkel. A levegőt görög népzene töltötte be, talán szirtaki, de egyikük sem tudta, mi lehet az.

- Nem rossz, nem rossz – jegyezte meg George elismerően. - Bárcsak anya is engedné néha, hogy ilyen hangos zenét hallgassunk vacsora közben!

- Ott a tulaj – mormogta Draco, és Nikiashoz fordult, aki ismét a kasszával vesződött.

- Izé, hello Nikias, emlékszik rám?

A vendéglős, a rosszul működő gép miatt dühtől vörös arccal nézett fel. Amikor azonban megpillantotta a szőke varázslót, mérges arckifejezését meglepetés váltotta fel. – Seamus, ugye?

- Seamus? – Fred és George kérően nézett Dracóra.

- Hát, az igazi nevem Draco, de… ez nem számít. Keresek valakit…

- Colint? Most találkoztam vele – felelt Nikias izgatottan.

- Colinnal? – Draco összevonta a szemöldökét. – Úgy érti… Harryvel?

- Harryvel? – vágott közbe Fred. – Az meg hogy lehet? Ő meghalt.

- Nos, egy órával ezelőtt még nagyon is élőnek tűnt nekem – vont vállat Nikias.

- Az a szemét! – füstölgött George. – Egész idő alatt életben volt, és arra se volt képes, hogy Ginny felé nézzen! Felcsinálta, és nem is törődött azzal, mi van vele!

- Tessék, ez a ti híres Potteretek – vetette oda Draco.

- Fogd be Malfoy, te se vagy különb! – csattant föl Fred.

- El sem hiszem, hogy nem törődött Ginnyvel! – folytatta George dühösen.

- Izé… elnézést… – szólalt meg egy női hang, mire mindhárman megpördültek, és egy meglehetősen férfias külsejű nőt láttak maguk előtt. – Véletlenül meghallottam, miről beszélnek, és úgy tűnt nekem, hogy Harry Potterről és egy bizonyos Ginnyről van szó…

- És ha igen?

- Nos, csak gondoltam, esetleg találkozni akarnak velük… de ha nem ez a helyzet, akkor nem zavarom magukat tovább, viszlát uraim…

- Várjon! Mit tud róluk? – kiáltott utána Draco.

A nő visszafordult. – Itt futottak össze. És a nővel volt egy gyerek.

- Egy gyerek? Szóval már tud a kisbabáról? – ráncolta homlokát Fred.

- Micsoda? – pislogott a nő. – Nem kisbaba volt. Olyan hét év körüli kislány… és azt állította… várjunk csak egy percet, honnan tudjam, hogy nem akarják bántani Harryt és Ginnyt?

- Maga jött ide, kisanyám, és maga kezdett beszélni róluk – forgatta szemét Draco. – De biztos lehet benne, nem akarunk ártani nekik. Ez a két balfácán Ginny bátyja, én pedig a férje vagyok.

- Ezek szerint férjnél van? – vonta össze fekete szemöldökét a nő. – Kíváncsi lennék, tudja-e hogy maga keresi őt…

- Lefogadom, hogy gyanítja, de… nem azért keresem, amit ő gondol… Nézze… a feleségem azt gondolja, el akarom fogni, vagy mi… de csak azt akarom elmondani neki, hogy a kisbabája, akit halottnak hisz, nem halt meg. Hosszú történet, de…

- Azt hiszi, meghalt a gyerekük? – kérdezte az asszony.

- Nem a mi gyerekünk… az övé és… Potteré – felelte Draco fintorogva.

- Hűha, ezek szerint Potternek egész csomó kölyke van… - vigyorgott a nő.

- Csomó kölyke? – vonta össze szemöldökét George. - Ezt meg hogy érti, hölgyem?

- Csak szólítson Nauszikának – legyintett a boszorkány. - Egyébként Potter feleségének nemrégiben gyereke született. És a kislány, aki Ginnyvel volt, szintén Potteré, az pedig már három gyerek, ugye…

- Szóval nem vagyok különb, mint ő, mi? – mosolygott gúnyosan az ikrekre Draco. - Én legalább nem csináltam fel minden nőt, akivel csak találkoztam.

- Biztosan azért, mert impotens vagy – vont vállat Fred.

- Dehogy vagyok! – csattant fel Draco.

- Ne kiabálj, görény gyerek, már mindenki téged néz… - somolygott George.

Draco gyilkos pillantást vetett az ikrekre, aztán visszafordult Nauszikához. - Nem tudja, esetleg hol van most Potter és a feleségem?

A boszorkány titokzatosan nézett rá. – Lehet, hogy tudom.




Leto a karjában ringatta kisfiát és altatódalt dúdolt neki. A kis Dora már Leto fiának bölcsőjében aludt. A kisfiú szeme lecsukódott és ásított egy nagyot.

Hirtelen valamiféle hang szűrődött be Leto ajtaján. Máris visszajöttek volna a többiek? - tűnődött a boszorkány.

Mikor megbizonyosodott róla, hogy kisfia elaludt, gyengéden a díványra tette, és elhagyta a szobáját.

Senki nem járt a folyosón, de a nő megesküdött volna, hogy az előbb lépteket hallott.

Ki járkálna erre, amikor csak raktár és a könyvtár található az épületnek ebben a részében? A környéken egyedül Leto szobája volt lakott…

A boszorkánynak valami azt súgta, hogy jobb lenne visszamenni a kicsikéjéhez, de kíváncsisága erősebb volt az aggodalmánál. Pálcát húzott és végigosont a folyosón, abba az irányba, amerre a „látogatók” mehettek. Persze az is lehet, hogy azok a szörnyű szirén-nővérek tértek vissza és sétafikálnak a főhadiszálláson… Kíváncsi népség, ezek a szirének - gondolta Leto. Sosem kedvelte őket, főleg, mert az ő „bájai” közelébe se jöhettek Nymph, Nympha és Nympho káprázatos szépségének.

o


Ezzel egyidőben a könyvtárban Bellatrix átnyújtotta Voldemortak Athéné Könyvét, melyet a Sötét Nagyúr mohó arckifejezéssel vett át. – Na, most megtudom… Potter ellophatta tőlem a pergament, de most ez a kis gyönyörűség segít megtudnom, hol van…

Kinyitotta a könyvet.

Hello, Tom Denem, miben segíthetek neked? - kérdezte a könyvben feltűnő írás.

- Mondd meg, hol van a pergamen, amelyet Potter ellopott a szolgáimtól! – felelte Voldemort, akit kissé bosszantott, hogy a könyv gyűlölt eredeti nevén szólította meg.

Semmi sem történt.

Látván a zavarodottságot a Sötét Nagyúr arcán, Spiro vigyorgott. A fiatalembert Monstro és Macnair fogta közre olyan szorosan, hogy mozdulni sem tudott, de a Sötét Nagyúr arcán feltűnő enyhe bosszúság kárörömmel töltötte el.

- Hogy működik ez a nyavalyás könyv? – mordult rá Voldemort.

- Honnan tudnám? – nézett rá szemtelenül Spiro.

- Mit képzelsz, kit nézel te bolondnak? – Voldemort vörös szeme dühösen villant fel. – Impe

- Ne, nagyuram! – állította meg Bellatrix. – Tartalékold az erődet. Majd én csinálom helyetted.

- Jól van, Bella – bólintott a Sötét Nagyúr.

- Tehát, hogyan bírod válaszra ezt a rohadt könyvet? Imperio! – szegezte pálcáját a nő az ifjú Papafotiura.

Spiro lehunyta a szemét és próbálta lerázni az átkot, de mindhiába harcolt. Tudta, hogy egy percre mindig szüksége van, hogy ellen tudjon állni… ha csak egy percig vissza tudná tartani magát, ha csak egy percig nem kotyogná ki a titkot Voldemortnak… Miért nem jönnek már a Hermész Körének tagjai? Nem hallották, hogy a halálfalók betörtek? Hol az ördögben van mindenki?

Gyerünk… valaki… jöjjön valaki és vessen véget ennek… öljenek meg, nem érdekel, megérdemlem, miután feketemágusokat hoztam a főhadiszállásra… csak állítson meg valaki, mielőtt elmondom neki…

Rodolphus Lestrange csatlakozott Bellatrixhoz, és két ember együttes Imperius átkának Spiro már nem tudott ellenállni.

- Csak… fogja meg… azt a rohadt… pennát… maga barom! – zihálta.

- Hogy merészeled?! – hördült föl Bellatrix a mesterét ért sérelem hallatán. – Cruc

- Ne Bella! – legyintett Voldemort. – Nem akarjuk, hogy a sikoltásaival feltűnést keltsen. Csoda, hogy a Hermész Kör tagjai még nincsenek itt. Másrészt nem hibáztathatom – mutatott pókszerű ujjaival Spiróra. – Tudhattam volna, hogy ez a nyavalyás könyv nem reagál az emberi beszédre. De akkor meg… hogyan ismeri fel, ki nyitotta ki? Hm… roppant különös. Adjatok egy pennát.

- Tessék, nagyuram – Bellatrix átnyújtott neki egy pennát, ő pedig beírta a könyvbe kérdését. Egyfajta nosztalgiát érzett, miközben írt: még emlékezett a régi szép időkre, amikor az elvarázsolt naplót készítette… Lucius mesélte, hogy egy bizonyos Ginny Weasley nevű kislány használta a naplót… Voldemort egy pillanatig eltűnődött, vajon fog-e valaha is találkozni ezzel a Ginny Weasleyvel…

Amint a tinta beszívódott a könyv sárga lapjába, új szavak tűntek föl: a könyv válasza, cirkalmas ógörög betűkkel, melyet a Sötét Nagyúr könnyen megértett: Kérdezd meg Harry Pottert.

- Nem tud ez egyenes választ adni? – morogta Voldemort.

- Őlordsága kérdezett valamit! – szegezte pálcáját Spiróra Bellatrix.

A görög varázsló fintorgott és a szemét forgatta.

Látván, hogy Bellatrix kezdi elveszteni a türelmét és Cruciatust akar küldeni Spiróra, Voldemort megragadta a boszorkány karját. – Ne. Az Imperiatus elég lesz. Persze legilimenciával kiszedhetném belőle, de… az túl sok varázserőmet emésztené fel, és most nem veszíthetek belőle egy cseppet sem… - jelentőségteljes pillantást vetett Peterre és az alacsony varázsló arca megrándult.

Hirtelen a könyvtár ajtaja elé őrnek állított két halálfaló rontott be, egy halottsápadt nőt vonszolva.

- Nagyuram, ez a perszóna kint hallgatózott, de elkaptuk.




- Nem lesz mérges a feleséged, ha itt talál engem? – kérdezte Ginny, fejét Harry vállán nyugtatva. Már mindent elmondott neki az elmúlt tíz hónaptól: az emlék-szertartást; azt, hogy nem látta a thesztrálokat; azt, hogy Draco hogyan szerzett tudomást a terhességéről; a szökését a manók segítségével; azt, hogyan varázsolta a haját barnára, hogyan találkozott Amritával, és a boldog apává lett Csikócsőrrel… Alig vette észre, hogy végig ő beszélt, Harry pedig csak hallgatta.

- Nem hiszem, hogy Phaedra mérges lenne, mert itt vagy – mormolta Harry. Élvezte az érzést, hogy tízhónapnyi hiábavaló vágyakozás után végre a karjában tarthatja álmai asszonyát. Szíve sajgott a gondolatra, hogy Ginnynek el kellett szenvednie Draco zsarnokoskodását és a gyermekük elvesztését. Még akkor is sajnálta volna a kicsit, ha az Dracóé, nem pedig az övé, hiszen Ginny akkor is szenvedett volna az elvesztése miatt. Harry szeretett volna elbújni a világ elől Ginnyvel, és örökre a rejtekhelyükön maradni, hogy elfeledtesse a nővel a szomorúságát, és megvédje őt minden bajtól. De Ginnynek szüksége van egyáltalán védelemre? A lány talán nem jött vele az Istenek Sorába a veszélyes utazásra, hogy megváltsa saját szabadságát és az apja biztonságát? Tán nem harcolt a halálfalókkal a temetésen? Tán nem használta sikeresen az idődermesztő bűbájt Dracón? Tán nem volt elég bátor kivívni a szabadságát?

De igen, bizony az volt. Harry megcsókolta a nő haját, melyet az már visszaváltoztatott vörösre, és Ginny felnézett rá szép barna szemével.

- Miért ne lenne mérges?

- Ööö… mert…. nos, nem fogod elhinni, amit mondok… de úgy tűnik, a feleségem hagyta, hogy a férjed vigasztalja meg az úgynevezett halálom után.

- Hogy megvigasztalja? – vonta föl szemöldökét Ginny. – Csak nem úgy érted…

- De. Pont úgy – vigyorgott Harry. – Phaedrának van egy kislánya. Malfoytól.

Ginny levegőért kapott. – Ezt nem hiszem el!

- Jobban teszed, ha elhiszed. Imádni való háromhetes baba, Dorának hívják. Szerencsére az édesanyjára hasonlít.

Ginnyre rájött a nevethetnék, még ha fájt is a szíve a gondoltra, hogy Dracónak van egy lánya, míg ő elvesztette a kisfiát. – Tehát… nemcsak mi csaltuk meg őket, hanem ők is megcsaltak minket. Nem mintha meglepne, hogy Draco megcsalt, hiszen állandóan azt tette… de hogy épp Phaedrával? Ez egyszerűen nevetséges. – Még jobban befészkelte magát Harry karjába, és azt suttogta: - De jó tudni, hogy te sosem csaltál meg.

Harry gombócot érzett a torkában, és mintha egy láthatatlan kéz szorította volna össze a szívét.

- Ginny…

- Igen?

- Van valami, amit el kell mondanom.

Ginny felemelte a fejét és aggódva pillantott rá. – Nem tetszik, ahogy rám nézel.

- Amit mondanom kell, még kevésbé fog tetszeni – sóhajtotta Harry. – De azt hiszem, az lenne az igazi megcsalás, ha nem mondanám el. Jogod van tudni… ha tiszta lelkiismerettel akarok veled élni, akkor el kell mondanom.

A boszorkány összevonta a szemöldökét, és próbált olvasni társa arcából, de nem sikerült. – Mit, Harry?

A férfi mélyet sóhajtott. – Míg az Alvilágban voltam, Dumbledore-nak az a furcsa ötlete támadt, hogy gyenge vagyok…

- Gyenge? Te? – Ginny hitetlenkedve pislogott.

- Aha. És az igazat megvallva igaza is volt. Sokszor gyenge voltam… amikor a gyengeségem miatt olyasmit tettem, amit nem kellett volna… Tehát Dumbledore úgy döntött, hogy támogatásra van szükségem, ha újra szembe akarok nézni Voldemorttal. Azt gondolta, ha ismét szembenézek Voldemorttal, újból… össze fogok omlani, és hagyom magam megzsarolni. Nem tudom, de… talán igaza volt. Lényeg az, hogy megszervezte nekem, hogy egyesüljek Lindával úgy… izé… szellemi síkon.

- Lindával? Úgy érted… Tudodki lányával?

- Igen. Nem tudom, hasznomra lesz-e egyáltalán ez az egyesülés, amikor legközelebb szembekerülök Voldemorttal… lehet, hogy semmire sem volt jó az egész, de…

- Pontosan mit jelent az, hogy szellemi síkon egyesültél vele?

- Azt jelenti, hogy ha nevén szólítom őt gondolatban, akkor az elméje megjelenik a fejemben, és segít nekem… - Harry zavartan bámulta a térdét. – Nem tudom, hogy egyáltalán meg fogom-e őt idézni, és ha igen, akkor tud-e majd segíteni, vagy sem… Viszont, ha minden igaz, akkor, ha már nem lesz rá szükségem, a kapcsolat magától megszakad. Tényleg nem tudom… Csak…

Harry tudta, hogy összefüggéstelenül motyog, így a társára pillantott, és szemével próbálta közvetíteni az üzenetet, amit amaz persze nem értett meg.

- Csak mi?

- Csak az… hogy a kettőnk közti kapcsolat kialakításához nekünk… szóval azt kellett csinálnunk. - Harry beleharapott az alsó ajkába, miközben zöld szeme belemélyedt a lányéba. Akkor végre leesett Ginnynek.

- Ó… Ez olyan… ez olyan… hátborzongató.

- Hátborzongató?

- Igen… hát, ő halott, nem? Ő csak egy… szellem? Hogyan tud valaki… egy szellemmel? Úgy értem, ha a szellemek olyanok, mint Félig Fejnélküli Nick, akkor… minden csak… átmegy rajtuk.

Harry egy pillanatig kénytelen volt elképzelni magát, amint egy kísértettel szeretkezik. Megborzongott. – Neeem, ez egyáltalán nem olyan! Nem mentem át rajta, úgy értem… - beletúrt rendetlen fekete hajába, és úgy érezte, hogy életében senkinek sem magyarázott még furcsább dolgot. Kicsit meg is könnyebbült, hogy Ginny inkább a részletek felől érdeklődik ahelyett, hogy könnyekbe törne ki, és azzal vádolná, hogy megcsalta őt. – Olyan volt… a holtak odalent nagyon hasonlítanak az élőkre. Ők… ott lenn… szilárd testtel rendelkeznek.

- És… jó volt?

- Ööö… nemt’om. Semmire sem emlékszem belőle.

Ginny kíváncsian nézett rá.

- Linda valamiféle bűbájt szórt rám… Perszephoné adott neki egy kis varázserőt, hogy egy kicsit elbolondítson. Mind összeesküdtek ellenem: Dumbledore, Hádész, Perszephoné, a szüleim, Sirius… Kedvem lett volna megátkozni őket… de mire lett volna jó? Megtörtént, és nem lehet visszacsinálni. Csak gondoltam, tudnod kell, milyen nyomorultul éreztem magam, amikor rájöttem, mit tettem.

Ginny két kezébe fogta a varázsló arcát. – Az a lényeg, hogy a szíved sosem volt hűtlen hozzám. És ha ez a Linda tényleg segít neked jól seggbe rúgni Tudodkit, akkor megérte.

- Te jó ég, annyira szeretlek... – lehelte Harry.

- Én is szeretlek – mosolygott a lány és tíz hónap után először, ajkuk lágy csókban találkozott.




Spiro levegőért kapott, az asszony pedig még jobban elsápadt, amikor megpillantotta őt. – Spiro! Mit… mit jelentsen ez? Te… csak nem… csak nem tartozol közéjük? – dadogta könyörgő hangon. Az egyik halálfaló, aki lefogta, a nő kezéből kicsavart pálcát babrálta.

- Gondolom, a húgod? – mormolta Voldemort gúnyosan.

Spiro csúnyán nézett a Sötét Nagyúrra, aztán a boszorkányhoz fordult. – Nem, Leto, nem tartozom közéjük. Erőszakkal vettek rá, hogy idehozzam őket.

- De hát… miért? – Leto szeme könnyel telt meg. El sem merte hinni, hogy szeretett fivére elárulta a Kört, ráadásul nem másnak, hanem magának Voldemortnak.

- Mert kérdezni akartam valamit Athéné Könyvétől – felelte Voldemort közömbösen. – Mondd csak, te is a Kör tagja vagy?

Leto ajka és térde remegett. Úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül elájul.

- Őlordsága kérdezett tőled valamit! – Bellatrix rászegezte pálcáját a szerencsétlen nőre.

- I… igen – motyogta Leto.

- Helyes. – Voldemort Spiróhoz fordult. - Kérdeztem tőled valamit. Ez a könyv nem tud egyenes választ adni?

Spiro nem válaszolt, csak dacosan meredt a Sötét Nagyúrra.

- Bella, szórj egy kis Cruciatust a pasas húgára, az majd megoldja a nyelvét.

Bellatrix felemelte a pálcáját Leto felé, de Spiro felkiáltott: - Ne!

- Látod, tudsz te okosan is viselkedni… - vetette oda Voldemort leereszkedően. – Folytasd.

- Nem fog egyenes választ adni. Sosem ad. Mindig csak azt mondja meg, kitől kaphatja meg a megfelelő választ. Úgy néz ki, maga sosem találja meg a pergamenjét – válaszolta Spiro diadalmas vigyorral.

Voldemort hátat fordított neki és beírta a könyvbe: És hol van Potter?

A könyv azonban nem válaszolt.

- Most meg mi van? – morogta csalódottan. Visszafordult Spiróhoz és dühösen méregette. - Miért nem működik?

Spiro rápillantott Mrs. Lestrange-re, aki pálcájával sakkban tartotta Letót. – Mert… mindenkinek csak egy kérdésére válaszol.

- Te már feltetted a kérdésedet? – kérdezte Voldemort.

- Nem – sóhajtotta Spiro.

- Akkor gyerünk, kérdezd meg, hol van Potter!

Az ifjú görög varázsló fintorogva beírta a kérdését a könyvbe, amely válaszolt is:

- Kérdezd Nauszika Kondost vagy Ginevra Malfoyt vagy Amrita Rätselt.

- Amritát? – képedt el a Sötét Nagyúr. – Szóval ő is tudja, hol van az átkozott apja!

- Az… apja? - kerekedett el Spiro szeme. Eddig úgy tudta, hogy Harry csak a néhai Daphnénak és a kis Dorának az apja. Ki a fene ez az Amrita? És Potter ezek szerint nem képes fiút csinálni? Csak lányokat?

- Semmi közöd hozzá! – vetette oda Voldemort. – Mondd meg, ki ez a Nauszika Kondos, és hol találjuk!

Spiro nagyot nyelt. Nem akart beszélni, de aztán felrémlett előtte a kép, amint a fekete hajú halálfalónő kínozza a húgát. Spiro épp eleget kapott a Cruciatusból, és nem akarta kitenni neki Letót is. Bárcsak Nauszika és a többiek visszajönnének, és móresre tanítanák már a halálfalókat! De ki tudja, hol járnak most? Spiro persze nem sejtette, hogy az egész Kör őt keresi odakint az utcákon.

- Ő… ő a Kör vezetője, de fogalmam sincs, hol van most.

Voldemort szeme összeszűkült, aztán bólintott. – Igazat mondasz. Akkor hát gondolom…

De hogy mit gondolt, sosem derült ki, mert a következő pillanatban felsírt egy kisbaba. Két pillanat múlva egy másik baba sírása is bekapcsolódott - az első gyerek nyilván felébresztette a másikat a sírásával.

- Kinek a gyerekei ezek? A tiéd? – kérdezte a Sötét Nagyúr a remegő Letót.

- Az… az egyik az enyém – mormolta a nő. – A kisfiú.

- És a másik?

A görög testvérpár aggódó pillantást váltott. Tudták, milyen kockázatos megmondani Tudjukkinek, hogy a másik baba Potteré, mivel a Sötét Nagyúr gyűlöli Pottert…

- Ne mondd meg nekik, Spiro... – suttogta a húga.

- Úgyis megtudja... – felelte fivére szomorúan. – Legilimenciával.

- Ó… - lehelte a boszorkány.

Az ifjú Papafotiu Voldemorthoz fordult. – A kislány Potteré.

Voldemort szája ördögi vigyorra húzódott. – Igazáááán?

 

 

* FÓRUM *

 

 

FELHÍVÁS
azaz fanficküldés

 

 

 
KRITIKÁK
 
Ginny Fanfiction
 

A ficek címének színeihez:

Harry és Ginny vörös
Draco és Ginny zöld
Tom és Ginny fekete
Egyéb szereplő és Ginny; vagy pedig a mű írója még nem árulta el, hogy mi lesz a vége. :P kék

 
Nem Ginnys írásaink
 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak