|
29. fejezet: És egyikük meghal a másik keze által
AgiVega 2010.01.14. 19:02
Voldemort nem hitt a szemének: Amrita széttárt végtagokkal hever a padlón, mellkasa nem emelkedik-süllyed többé, arany-vörös fürtjei falfehér arcába hullanak, fodros függönyként rejtve el lezárt szemét…
- Mit… mit tettél? – sziszegte, ahogy kígyószerű vörös szeme találkozott Harry űzött tekintetével.
Harry, mintha csak most ébredne rá, mit tett, lassan leeresztette a pálcáját. – Megfosztottalak az utolsó vér-utánpótlásodtól, Voldemort. A kislány vére csak addig működik, amíg életben van.
- De nem ő az utolsó! – csattant föl a Sötét Nagyúr. – Még itt vagy te!
- Sebezhetetlen vagyok, Voldemort – emlékeztette ellenfele. – Nem vehetsz tőlem vért, ugyanis a bőrömet egyszerűen lehetetlen felvágni.
- Akkor… akkor ott van az a csecsemő, a lányod! – válaszolt gyorsan a Sötét Nagyúr, mintha azt próbálná bizonyítani Harrynek, hogy még mindig nála vannak a nyerő kártyák.
Az ifjú varázsló csak rázta a fejét. – Az a kisbaba nem az enyém.
Voldemort szeme elkerekedett. – Nem… nem a tiéd?
- Nem az enyém. Ha vért vettél tőle, akkor rossz vért szereztél… a kislány vére nem újítja meg a varázserődet.
Harry úgy látta, mintha félelem cikázna át a Sötét Nagyúr arcán. Ó, igen… Voldemort most már a kezében van. Csak várnia kell, és a század legnagyobb sötét varázslója gyengébb lesz, mint egy közönséges mugli.
- Te… te biztosan csak blöffölsz! – dadogta Voldemort. – Csak hazudni próbálsz, fenyegetni, de esküszöm, nem fog sikerülni, Potter!
Harry mélyet sóhajtott, és egyenesen a Sötét Nagyúr szemébe nézett, aztán halk, de komoly hangon megszólalt: - Arra a szeretetre esküszöm, amelyet a lányom iránt éreztem és még mindig érzek, hogy igazat mondtam, Voldemort.
- Nem… ez nem lehet… nem lehet! – A pálca ugyanúgy remegett Voldemort kezében, ahogy az egész teste. Térdei elgyöngültek…
A hátuk mögött valaki levegőért kapott. Harrynek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az: Féregfark.
- A… Amrita? – a kistermetű halálfaló közelebb lépett, s dülledő szeme a kislány hason fekvő alakjára tapadt.
- Farki kis angyalkája… ébredj föl! – mondta esdeklő hangon. Amrita azonban nem válaszolt. – Csak… csak nem…? – nézett kérdően Harryre, aki úgy érezte, tőr járja át a szívét. A Pettigrew arcán tükröződő kétségbeesett fájdalom láttán tudatosult benne igazán…
Miután kiejtette a Héliosz bűbáj varázsigéjét, minden gondolata arra összpontosult, hogy megfosztja Voldemortot varázsereje megújításának lehetőségétől, így mentve meg a világot… Most tudatosult csak benne, hogy ezért saját lányát gyilkolta meg. Nem mintha nem ez járt volna a fejében hónapok óta, nem mintha nem tervezte volna, hogy meg fogja tenni… csak éppen tudni, hogy valamit meg kell tennie, és valóban megtenni egészen más dolog.
Harry lehorgasztotta a fejét, mire Féregfark messze hangzó „NEEEEEEEEEEM!”-et kiáltott, térdre hullva, és karjaiba zárta a gyermek élettelen testét.
Harry nem tudta, vajon Féregfark kiáltása csalogatta-e ki a küzdő feleket a könyvtárból, de a következő pillanatban átkok húztak el Harry válla fölött, és Voldemort csak üggyel-bajjal tudta eltéríteni őket. Harry meg sem tudott mozdulni, szeme halott kislányára tapadt, és Peter Pettigrew-ra, aki a kislány göndör hajába zokogott, és olyan óvatosan tartotta a karjában, mintha még élne. Háromszázhatvan fokos látásával Harry észlelte ugyan, hogy Ginny és Nauszika küldi az átkokat Voldemortra, mire a Lestrange házaspár őket támadja meg; de figyelme mégsem terelődött el Amritáról és Féregfarkról. Életében először sajnálta Pettigrew-t. Sajnálta, mert már régóta nyilvánvaló volt számára, hogy Pettigrew úgy szereti a gyermeket, mintha az a sajátja lenne. Harry meg sem próbálta meggyőzni magát, hogy ő, mint Amrita apja jobban szereti a gyermeket, mint Féregfark. Az volt az igazság, hogy ehhez nem ismerte eléggé Amritát. Pettigrew viszont születése óta ismerte a gyereket, úgyhogy fájdalma is biztosan nagyobb, mint Harryé.
Mire vársz? Linda hangja rázta föl révedezéséből. Mindenki harcol, Harry! Gyerünk, átkozd meg apát! Legalább késztesd védekezésre!
Igazad van, gondolta, és sóbálvány átkot küldött Voldemortra, arra számítva, hogy ellenfele könnyedén hárítani fogja. Voldemortnak azonban, miközben figyelmét lefoglalta, hogy Fred átok-záporától védje magát, nagy erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy egyidejűleg Harry rontását is hárítsa. Ahogy hárított, tekintetük összekapcsolódott egy századmásodpercre, és Harry megint félelmet látott a kígyószerű vörös szemekben.
Már tudja, mire játszol, jegyezte meg Linda.
Nem számít, hogy tudja, felelte Harry, és ezúttal egy Tarantallegrával célozta meg a Sötét Nagyurat. Már nem tehet ellene semmit…
Igaz, értett egyet Linda, amint Voldemort ismét hárította a rontást.
A közelben Ginnynek sikerült elkábítania Rodolphus Lestrange-t. A férfi elterült a padlón, Nauszika pedig rögtön begyűjtötte a pálcáját. Bellatrix megpróbált Stimulát kiáltani férjére, de ahogy kiejtette az első szótagot, Fred Silenciót harsogott rá. Miután Rodolphus eszméletét vesztette, Nauszika perzselő átkot lőtt a Sötét Nagyúrra, de Voldemort lebukott előle, és az átok az egyik fiatal halálfalóját érte, akinek a talárja tüzet fogott. Ha Harry puszta szívjóságból nem szórt volna rá tűzoltó bűbájt, súlyos égési sérüléseket szenvedett volna. Amint eloltotta a tüzet, Harry mágikus kötelékkel megkötözte a halálfalót.
Túlságosan jólelkű vagy, Harry, adott hangot véleményének Linda.
Túl fiatal volt, hogy meghaljon, felelte Harry keserűen. Fiatal és megtévedt. Mindenki megérdemel egy második lehetőséget.
Apa nem.
Igaz, ő nem.
Szeme Pettigrew-ra siklott, és meglepve látta, hogy Peter abbahagyta a sírást, helyette különös kifejezéssel méregette a Sötét Nagyurat… Valamiféle őrület látszott apró vizenyős szemében… Harry képtelen volt megállni, hogy rábámuljon, ahogy Féregfark hirtelen eleresztette Amrita testét, és dühtől villogó szemmel Voldemortra szegezte pálcáját.
Voldemort először nem is vette észre Féregfarkot, mivel túlságosan lefoglalta a Kör-tagok és Weasleyék átkainak hárítása, de amint Féregfark „EZÉRT MEGFIZETSZ!”-t kiáltott, kénytelen volt szembe nézni legszánalmasabb szolgájával… csakhogy szolgája most egyáltalán nem volt szánalmas. Veszélyesnek látszott. Őrültnek. Gyűlölködőnek.
Mielőtt még Voldemort értelmezhette volna a Féregfark arcán tükröződő érzelem-keveréket, a falnak tántorodott Peter támadásától. Ha régi önmaga lett volna, könnyedén megvédte volna magát, de közel sem volt olyan erős, közel sem volt olyan gyors… Fáradt volt.
Még mindig volt azonban elég ereje, hogy megbüntesse szolgáját az árulásáért… Mielőtt Féregfark felfogta volna, mi érte, már hanyatt feküdt Amrita testén.
Voldemort lihegve támaszkodott a falnak. Ez az utolsó átok kimerítette. A kijárat felé tekintett: talán még mindig van mód a szökésre, csak valahogy elérné a bejárati ajtót…
A bejárati ajtó ebben a pillanatban kinyílt, és hét ember lépett be rajta: négyen a Kör régi tagjai voltak, név szerint Gaia, Pasiphae, Nessus és Iphiklész, a nyomukban a három új taggal, a három szirénnel.
Amint megpillantották a Sötét Nagyurat és halálfalóit, rögtön átok-esőt zúdítottak rájuk, és Voldemortnak minden erejére szüksége volt, hogy védje magát, tudván, hogy nem szökhet meg egyhamar. Most, hogy a hét Kör-tag visszatért és beszállt a harcba, a halálfalók, mármint az a néhány, akit még nem kábítottak el vagy tettek harcképtelenné, kissebségbe kerültek. Fred kiütött átkával egy fiatal halálfalót, míg Macnair arcán elragadtatott kifejezéssel dülöngélt ide-oda. Ahogy Monstro is, álmodozó tekintettel markolászta a mellkasát, s nagyokat sóhajtozott. Az utóbbi Nimph, Nimpha és Nimpho hatása volt, akik énekelni kezdtek. A Kör férfi tagjaira azonban nem hatott a daluk, mivel Nessus és Iphiklész védőbűbájt szórtak magukra. Szegény Fredet azonban telibe kapta a bájos teremtések bűbája, és akár kútba is ugrott volna, ha a három szirén valamelyike arra kéri. Harry, látván barátja szorult helyzetét, józanító varázst küldött rá, amely elég hatásosnak bizonyult, ugyanis Fred szirének-okozta állapota hasonlított a részegséghez, épp csak szerelemtől volt ittas, nem az alkoholtól.
- Kösz, haver – Fred helyeslően felmutatta a hüvelykujját. Harry józanító varázsának hatása legalább egy óra hosszat tart majd, így egy darabig nem kellett tartania szirének bűbájától.
Harry speciális látásával át tudott nézni a falon, így benézett a könyvtárba, és látta, hogy három halálfaló még mindig Dracóval, Phaedrával és a frissen magához tért George-dzsal küzd, míg Jaszon még mindig eszméletlenül fekszik a földön. Leto karjában tartotta bátyját, és bár Spiro szörnyű állapotban volt, szemmel láthatóan élt.
Voldemort előtt elhomályosult a világ. A kijárathoz vezető utat elzárták a harcolók, és nem tudott áttörni rajtuk, mivel nem maradt elég ereje. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy megpróbál a kijárathoz hoppanálni. Talán a főhadiszálláson belül lehetséges a dolog, csak a ki-be hoppanálás lehetetlen. Minden erejével a bejárathoz való hoppanálásra összpontosított, de rájött, hogy vagy nem lehetséges a főhadiszálláson belül a hoppanálás, vagy ő képtelen rá. Gyenge volt. Gyengébb, mint valaha, kivéve a sok évvel ezelőtti testetlen állapotát… Nagy különbség volt azonban a két gyengeség között: amikor elvesztette a testét, varázserejét nem vesztette el teljesen, hiszen meg tudott szállni állatokat, még embereket is. Most viszont volt teste… varázsereje azonban alig maradt.
A falhoz támaszkodva lassan lecsúszott a földre. Egy latin mondás jutott eszébe: „sic transit gloria mundi”. Így múlik el a világ dicsősége. Hát így múlik el az ő dicsősége… az évszázad legnagyobb sötét varázslója szánalmas, erőtlen muglivá redukálódott. Még csak nem is sárvérű, még kvibli sem. Mugli. Olyan fajta ember, amelyet gyűlölt és megvetett, egy mágia nélküli ember. Olyan, mint a saját gyűlölt apja.
Üveges szemmel nézte a harcolókat, akik mintha abbahagyták volna a csatát, és… mind rá bámulnak? - tűnődött. Mit néznek? - gondolta. Egy haldokló állat nyomorult testét?
Miért? - kérdezte egy másik hang a fejében. Talán több vagy, mint egy haldokló állat?
Nem… nem vagyok.
Nézd csak az embereket körülötted! Nem boldogok?
Ó, de igen, boldogok. Legyőztek. Elvesztem. A Potter kölyök az egyetlen, aki tudja, mi történik velem… a többiek csak bután bámulnak. Még Bellatrix is. Hé, Bella, miféle halálfaló-hozzáállás ez? Soha ne add fel, soha ne add meg magad!
Add fel, még te sem tudsz harcolni, akkor hogyan várhatnád tőlük, hogy küzdjenek? A bálványuk voltál, Voldemort!
Voldemort? Még mindig Voldemort vagyok?
Nézd a vörös hajú lányt. Furcsán néz rád. Ő egyszerűen csak… Tomnak lát.
Valóban?
Csak nézd az arcát! Mit látsz rajta? Undort. Gyűlöletet. És sajnálatot. Nem ő írt a naplódba annak idején? Nem azt mondta Lucius, hogy egy Weasley-lány volt, aki a naplódba írt? Minden Weasleynek vörös haja van…
És mi van, ha ez ugyanaz a lány? - csattant föl magában Voldemort.
Nem ismerős ez a Weasley név? - a belső hang csábítóan csengett. Persze, a lány Potter kis szerelme. Akivel csapdába csaltad hat évvel ezelőtt! Potter szereti a lányt…
De hát a lány a Malfoy fiúhoz ment hozzá! És Potter valami görög boszorkányt vett el…
Még mindig szeretik egymást… - suttogta a hang.
És?
Még maradt valamicske erőd, Tom! Majdnem megölted a lányt a Titkok Kamrájában… aztán Potter megmentette, bár akkor még nem is volt szerelmes belé. Most szereti… Ő tett szánalmas ronccsá, emlékszel? Bosszút akarsz állni!
Voldemort szeme résnyire szűkült, a kezében szorongatott pálcája megrezdült egy kicsit… Igen, még van elég erőm hozzá… egy utolsó varázslathoz…
Ördögi mosoly tűnt fel a Sötét Nagyúr arcán, és Harry ösztönösen tudta, hogy készül valamire. Ha koncentrált, háromszázhatvan fokos látásával több egyidejűleg zajló eseményt volt képes figyelemmel kísérni. A legtöbb halálfaló a padlón hevert, elkábítva, harcképtelenné téve. Az egyik talpon maradt Bellatrix volt, aki feszülten figyelte urát, és annak láttán rémület ült ki az arcára. Kissé jobbra Nauszika lihegett, szívére szorított kézzel. Fredet eltalálta egy halálfaló kocsonyaláb rontása, így Nimph és Nimpho támogatta, hogy el ne essen; Ginny pedig vérző orrát dajkálta pár méterre Harrytől. Voldemort pálcája megmozdult, szabad szemmel alig láthatóan, de speciális látásának köszönhetően Harry figyelmét nem kerülte el. Egy szemvillanás alatt történt. Voldemort Avada Kedavrát kiáltott Ginnyre, Harry pedig Tempus Glecieturt ugyanabban a pillanatban.
A zöld fénysugár megfagyott a levegőben Voldemort pálcája és Ginny teste között, ahogy minden és mindenki más is.
Harry egy pálcasuhintással eltüntette a zöld villámot, egy másik suhintással pedig kiolvasztotta Voldemortot.
- Ügyes – recsegte Voldemort. – Az egyik kedvenc bűbájom az idődermesztés.
- Tudom – felelte Harry. – Nagyon jól használtad Adela Springfielden. Mesélt nekem róla.
- Ezek szerint az Alvilágban kellett járnod, Potter – felelte Voldemort, és maradék erejével felállt. Még ha elvesztette is varázsereje utolsó maradékát, még mindig ő volt Voldemort Nagyúr, és egy nagyúr nem adja meg magát az ellensége lábánál kuporogva… nem, inkább feltartott fejjel néz szembe a végzetével. A méltóságát soha nem veszti el… Soha.
- Igen, ott voltam – válaszolt Harry. – Érdekes dolgokat mesélhetnék neked arról a helyről… például a Tartaroszról. Oda csodásan illenél. Még kviddicsezhetnél is a Tartarosz színeiben…
Voldemort szeme összeszűkült. – Ne gúnyolódj velem, Potter. Tán nem vagyok olyan erős, mint voltam, de ha ott végzem, pokollá teszem a túlvilági létedet és a drágalátos családodét!
- Na, most borzasztóan megijedtem – fintorgott Harry. – De ne számíts rá, Voldemort. Nem kapsz esélyt rá, hogy bánthasd az elhunyt szeretteimet.
- Megtudhatnám, miért nem?
- Mert nem foglak megölni.
- Miért nem? A jóslat… azt mondta, legyőzöl. Tessék, védtelen vagyok! Ölj meg! Fejezd be, Potter!
- Ó… lordságod talán nem akar élni a tudattal, hogy nem különb egy közönséges muglinál? – Harry felvont szemöldökkel nézett ellenfelére. – Talán félsz az Azkabantól? Talán még oda se zárnak be, hiszen az varázslóknak való börtön, és te… te csak M-U-G-L-I vagy.
- Megöltem volna a kis szeretődet, ha nem állítasz meg! Hát mi a baj, Potter? – sziszegte a Sötét Nagyúr. – Hidegvérrel megölted a saját gyerekedet, akkor engem miért nem?
- Mert csak szívességet tennék vele, ha megölnélek – felelt Harry a pálcájával játszadozva. – Nem leszek olyan irgalmas. Te se kegyelmeztél a szüleimnek, se a saját családodnak. Cedricnek se kegyelmeztél, és Dumbledore-nak sem. Még az asszonynak sem, akit valaha állítólag szerettél. Saját unokáddal sem voltál különb. Miért kegyelmeznék én neked?
Voldemort pillanatról pillanatra jobban elsápadt. – Nem… nem azt mondta a jóslat, hogy megölsz?
- A jóslat így szól: és egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik – idézte Harry Trelawney szavait.
- Látod? Azt mondja, hogy megölsz, vagy én öllek meg! – válaszolt Voldemort szinte könyörögve. – Én nem ölhetlek meg, Harry. Teljesítsd be a jóslatot. Ölj meg.
- Tudod, Voldemort, Dumbledore volt a legbölcsebb ember, akit ismerek – felelte az ifjú varázsló nyugodtan. – Sok mindent tanultam tőle, és az egyik az volt, hogy nézzek a szavak mögé, mert azok bizony becsaphatnak. Sokféleképp lehet értelmezni őket… Dumbledore nem azt mondta neked a Mágiaügyi Minisztériumban, hogy vannak a halálnál rosszabb dolgok? Nem ezt mondta?
- Hogy… hogy érted ezt? – sziszegte a Sötét Nagyúr, bár már tudta, Harry hogy érti, és azt is, hogy értette Dumbledore annyi évvel azelőtt. Valóban vannak rosszabb dolgok a halálnál. Voldemort sosem gondolta, hogy valami rosszabb lehet, mint az élet elvesztése… de szégyenben élni rosszabb. Sokkal, sokkal rosszabb.
- Nem kell elmagyaráznom, ugye? – suttogta Harry. – Nem… látom a szemedben. Már érted. Tudod. Mindig a halhatatlanságra szomjaztál, de végül elismered, hogy élni nem a legfontosabb dolog. Az a fontos, hogyan élsz. Hatalmas voltál, csodáltak és féltek tőled… így éltél, de ez sem volt elég. Örökké akartál élni. A kívánságod teljesül.
- Micsoda? - kerekedett el Voldemort szeme.
Válasz helyett Harry felemelte a jobb kezét és mutatóujját Voldemortra szegezte. – Van olyan része a jóslatnak, amelyet nem hallottál, Tom. Így szól: benne olyan erő lakik, melyet a Sötét Nagyúr nem ismer… Nekem van ilyen erőm.
- Várj, mi…? – dadogta a Sötét Nagyúr, de nem fejezhette be a mondatát, mert Harry ujja végéből kékesfehér fénysugár áradt, és eltalálva a dereka táján, kinyomta belőle a szuszt. Összegörnyedt és émelygett, kékesfehér szikrák cikáztak körülötte… aztán vége lett, és a padlóra zuhant.
A könyvtárból robbanás hallatszott, de észre sem vette. A füle csengett, a látása elhomályosult.
Hat alak jött elő a könyvtárból köhögve; arcukat és hajukat korom borította. Harry egy pillanatra meglepődött, de aztán rájött, hogy az idődermesztő bűbáj hatása nem terjedt ki a könyvtárra, tehát ott senki sem fagyott meg az időben.
Voldemort egész testében hevesen remegve fölállt, ahogy a hat alak közelebb ért.
Spirót Leto támogatta, Jaszont George, és meglepő módon, Phaedra és Draco egymást.
Amikor megpillantották a megfagyott embereket és Harryt, ahogy magával Voldemorttal néz szembe, mindannyian pálcát rántottak Voldemortra, azt gondolván, Harry nagy bajban van.
Ő azonban feltartott kézzel megállította őket.
- Ne. Ártalmatlan.
- Ártalmatlan? – kapott levegőért Draco, és egy „még te se lehetsz ennyire hülye, Potter!” pillantást vetett egykori ellenségére.
- Mint mondtam, ártalmatlan – ismételte Harry.
Draco kinyitotta a száját, hogy egy cifrát káromkodjon, de Phaedra sípcsonton rúgta. Draco elvörösödött, a nyelvébe harapott és nagyon csúnya tekintetet vetett az asszonyra, de az nem vett észre, mert szeme Voldemortra tapadt.
Voldemort valamiért nem úgy nézett ki, mint egy Sötét Nagyúr. A falnak támaszkodott, zihálva lélegzett és az arca kimerültséget tükrözött.
- Harry, haver, hogy érted ezt? – kezdte George, de mindenki meglepetésére Voldemort közbevágott, George-ra nézve:
- Te fiú, majdnem megöltem az apádat nyolc éve! – aztán Dracóra nézett. – Az egész családodat a szolgálatomba csalogattam és tönkretettem az életüket… nem is igazán volt családod, nem igaz? – Ezután a két Papafotiura sandított, és Letónak címezte szavait: - Halálra akartam kínozni a bátyádat! – Végül Phaedrára siklott a tekintete: - A drágalátos kisbabádat vérszertartáshoz használtam!
- Micsoda? – sziszegte Phaedra, de Harry intett, hogy nyugodjon meg.
- Semmi baj, Phaedra. Dora jól van.
- De… miféle vérszertartás…? – kérdezte a kislányáért aggódó anya.
- Azt gondolta, Dora az én lányom – felelte Harry. – Az enyém, ezáltal a kislányom vére alkalmas… legalábbis részben alkalmas arra, hogy megújítsa a varázserejét.
A többiek zavart arccal néztek Harryre.
– Voldemort egyszer régen a véremet használta ahhoz, hogy testet öltsön, de függővé vált tőle – magyarázta az ifjú Potter. - Függő lett, így egyre több és több kellett neki, hogy megtartsa mágikus képességeit. A kislányomat használta… - nagyot nyelt és próbált nem nézni Amrita élettelen testére –, hogy vér-utánpótlást szerezzen.
- Úgy érted, Daffyt? – ráncolta szemöldökét Phaedra. Még nem vette észre a halott gyermeket.
- Nem – rázta a fejét Harry, minden bátorságát összeszedve, hogy a padlón heverő kis testre pillantson, melyet Féregfark elkábított teste félig eltakart. – A másik lányom. Akit soha… soha nem említettem neked.
Phaedra nem tudta, mit mondjon, hogyan reagáljon. A férjének volt még egy lánya… és ez a kislány ránézésre legalább két évvel az ő Daphne-juk előtt született… És… ha jól látta, ez a kicsi nem pusztán megfagyott az időben, mint a többiek, hanem… meghalt?
Harry lehorgasztotta a fejét. – Igen, Phaedra, meghalt.
- Ő ölte meg? – mutatott George Voldemortra.
- Nem - suttogta Harry. – Én voltam.
A légyzümmögést is meg lehetett volna hallani a csendben, amely ezt a kijelentést követte. Draco, Phaedra, George, Jaszon és mindkét Papafotiu tátott szájjal meredt az ifjú varázslóra, mintha hirtelen két feje nőtt volna. Ez… lehetetlen. Nem hittek a fülüknek, biztosan rosszul hallották! Harry… Harry Potter megölte a saját gyermekét?
Phaedra nyerte vissza elsőnek a hangját. – M… miért?
- Miatta. – Harry olyan pillantást vetett Voldemortra, mintha a Sötét Nagyúr egy különösképp undorító piszokdarab lenne. – Ha… nem öltem volna meg… ő elszökhetett volna vele… és ha újabb adag vérhez jut… aztán megint újabbhoz… akkor továbbra is kihasználta volna a kislányt… Pedig a kicsi jobb életet érdemelt ennél… Ez itt viszont rosszabb életet érdemel. Most megkapta. Kifogyott a varázserejéből… és többé nem tudja visszanyerni.
Mind a hatan lélegzetvisszafojtva bámultak Voldemortra.
- Úgy érted… már nincs… varázsereje? – dadogta George, mintha nem hinné el, amit hallott.
- Igen.
- Látod? Ártalmatlan vagyok – sziszegte Voldemort. – Már nem árthatok neked… de ne feledd, hogy bántottam a családodat, téged, és bántanám tovább is, ha esélyem lenne rá!
- De most komolyan, Tom, mire játszol? – tette karba a kezét Draco. Látván, ahogy a Sötét Nagyúr szája megrándul, hozzátette: – Ó, már elfelejtetted a régi nevedet?
- Te mocskos kis véráruló, te! – morogta Voldemort. – Aranyvérű varázslók szégyene! Te…
- Azt kérded, mire játszik? – vágott közbe Harry. – Provokálni akar, hogy megöljétek. De semmi értelme.
- Persze, hogy nincs értelme – vont vállat az ifjú Malfoy. – Nem piszkolnám be a kezem a megölésével. Nem éri meg a fáradságot. Már különben sem árthat senkinek.
Phaedra egyetértően bólogatott.
Voldemort szeme kitágult a félelemtől. Ezek az emberek, akiknek annyi fájdalmat és szenvedést okozott, csak nem hagyják életben? Nem… nem, nem, neeeeem! Nem élhet a varázsereje nélkül! Nem élhet közönséges mugliként! Nem élhet úgy, mint a szemét, amelyet eddig megvetett! Nem élhet úgy, mint az az átkozott apja!
- Ölj meg… ráuszítottam Naginit az apádra, Weasley! Kilógtak a belei, mindent vér árasztott el körülötte… meg akartam ölni! Aztán téged… egyik halálfalóm majdnem megölt Potter temetésén! Én…
George azonban dacosan nézett rá és megrázta a fejét.
Voldemort kétségbeesetten Letóhoz fordult. - Megkínoztam a bátyádat! Örömmel végignéztem volna a halálát! Ez neked semmi, te lány?
Spirót magához ölelve Leto az ajkát biggyesztette. – Életben van, és csak annyit mondhatok, hogy sajnállak.
- Sajnálsz? – kiáltotta a Sötét Nagyúr. – Engem senkinek sincs joga sajnálni! – Ideges szeme Phaedrára siklott. - Hallasz engem, te lány? Felhasználtam a kisbabádat, és újra és újra használtam volna, a vérét ontottam volna, hogy kielégítsem a szükségleteimet!
Phaedra összeszűkült szemmel nézett rá, aztán a padlóra köpött.
Végső kétségbeesésében Voldemort Harryhez fordult.
- És te? Te, Harry? Megöltem az apádat! Megöltem az anyádat! Téged is megöltelek volna, ha tudlak! Tönkretettem az életedet! Évekig rémálmokat küldtem rád, aztán puszta tenyészcsődörnek használtalak, hogy meghágassam veled a lányomat! Zsaroltalak, miattam kellett menekülnöd a szégyeneddel, bántalmaztam a drágalátos kislányodat! MIRE VÁRSZ, HARRY? ÖLJ MEG!
- Akkor sem ölnélek meg, ha tudnálak – válaszolta hidegen az ifjú Potter, miközben smaragdzöld tekintete találkozott Voldemort vöröses-szürke szemével. A Sötét Nagyúr szeme már nem volt rubin piros… elvesztette ragyogását, és inkább szürkének látszott. – De nem tudlak. Ahogy ők sem – intett a többiek felé. – Leghőbb vágyad valóra vált. Halhatatlan vagy, Voldemort.
- M… micsoda? – suttogta a Sötét Nagyúr, a falat markolászva támasztéknak, mivel úgy érezte, ott helyben holtan rogy össze. Potter viszont azt mondta, nem halhat meg. – Te… te csak viccelsz, ugye, Harry?
- Biztosíthatlak, hogy nem. Míg az Alvilágban voltam, töprengtem rajta, hogyan győzzelek le… és rájöttem, hogy megölni téged nem a legjobb módja annak, hogy elintézzelek. Meg kell büntetnem téged. Szenvedned kell… vezekelned kell mindazért a gonoszságért, amit elkövettél, azokért az életekért, melyeket kioltottál, mindazért a nyomorúságért, melynek annyi családot tettél ki… Úgy döntöttem, kegyetlen leszek. Hidegvérrel megöltem a saját lányomat… - szeme összeszűkült, de nem vette le Voldemort arcáról. – A lányomat, akit szerettem. Miért lennék kegyes hozzád, akit gyűlölök? Linda segített felismerni, mit szeretsz legjobban… tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit valaha szerettél, a hatalom. Így hát úgy döntöttem, hogy ezt veszem el tőled. Feláldoztam a saját gyermekemet, hogy elvehessem tőled. Aztán azzal az erővel, mellyel maga Hádész ruházott fel, halhatatlanná tettelek. – Szája gúnyos, majdnem örömteli mosolyra húzódott. - Sybill Trelawneynek mégis igaza volt. Meghaltál a kezemtől, Voldemort, mert olyan örök élet vár rád, ami rosszabb lesz a halálnál… nem is lesz az élet. Gyakorlatilag halott vagy. Nem is ölhettelek volna meg jobban.
- Te… te hazudsz! – recsegte a Sötét Nagyúr. – Ez nem… nem lehet igaz!
Válasz helyett Harry rászegezte a pálcáját. – Avada Kedavra!
A zöld villám eltalálta Voldemortot, testét elborította egy pillanatra, remegés futott végig rajta, összeesett, de láthatóan továbbra is lélegzett. Hamuszürke arccal Harry felé fordult, és az arckifejezése elárulta, hogy végre megértette.
Legnagyobb álma valóra vált: halhatatlan volt.
Átkozott Harry Potter…
- Harry? – Phaedra szólalt meg elsőnek, remegő hangon. – Igazán… igazán…?
- Láttad – felelte a férje. – Legyőztem. Elvesztette a varázserejét, és a hatalmunkban van. A Sötét Nagyúr nem több mint egy mugli, a varázslók kénye-kedvének kitéve. Nem emlékeztet ez téged valamire, Tom? – lenézett a rettegve lapuló ex-varázslóra. – Talán nem nézted le a muglikat? Dehogynem. Nem kínoztad, és ölted meg őket? Dehogynem. Megkegyelmeztél nekik akár egyszer is? Ó, nem, soha. Most mindenért megfizetsz, Tom.
- Mit akarsz csinálni vele? – kérdezte Draco.
- Én? Semmit – válaszolt Harry nyugodtan. – A Nemzetközi Varázsbíróság elé visszük. Ők majd döntenek a sorsáról. De ha elfogadnak tőlem egy tanácsot, van egy ötletem, mit tegyenek vele.
Phaedra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, „mit”, de ebben a pillanatban a megdermesztett emberek hirtelen „kiolvadtak”, az idődermesztő bűbáj hatása lejárt.
Az összes kiolvadt boszorkány és varázsló az elbukott Voldemortra bámult, és mozdulni sem bírtak - nem azért, mert még mindig fagyottak voltak, hanem mert a látvány sokkolta őket. Voldemort már akkor a földön kuporgott, amikor ledermesztették őket, de akkor még volt ereje küzdeni. Most azonban teljesen elveszettnek tűnt. Legyőzöttnek.
Bellatrix átverekedte magát a csoporton, és térdre hullott Voldemort mellett.
- Mester! Mester, szólj hozzám!
- Hagyj, Bella! – morogta Voldemort.
- De… mester!
- Azt mondtam, HAGYJ!
Mrs. Lestrange kissé visszahúzódott, kísérteties arca rémületet tükrözött. – De…
- Hát nem érted, Bella? – sziszegte az egykori Sötét Nagyúr. – Nem látod, mivé lettem? Egy olyan… mocskos… söpredék…
- Ó, nagyuram! – a boszorkány szeme könnyel telt meg. – Mit tettek veled?
Voldemort szorosan összepréselte az ajkait, és elfordította a fejét. Nem akart, nem mert a nő szemébe nézni. Az asszony mindig bálványozta őt, ő volt a mestere, az ura, az istene… és most senkivé vált. Olyan valakivé, akit a nő utált és megvetett. – Mentsd a bőröd, Bella – suttogta neki. – Menj, nekem már nem segíthetsz.
Bellatrix guggoló testét elfojtott zokogás rázta meg. – Nem hagylak el, mester…
- Ne légy bolond, Bella! Nem akarsz egy nyavalyás muglit szolgálni.
- Egy… m… muglit? – dadogta a halálfalónő.
Voldemort bólintott. – Erőtlen vagyok, Bella… - felemelte arcát és Harryre nézett. – Potter győzött.
- Ő… ő tette ezt veled? – nyelt nagyot a nő, és idegességében keze olyan szorosan markolta a pálcáját, hogy az majdnem kettétört.
- Egyikünknek győznie kellett… ő volt az. Vége van, Bella.
Bellatrix szeme összeszűkült és visszafojtotta könnyeit. Arcán különböző érzelmek tükröződtek: fájdalom, döbbenet, gyűlölet, vérszomj, őrület… és szerelem. Szerelem mestere iránt. Ezt a szerelmet mélyen elfojtotta, de most kitörni készült belőle… ettől mindent elfelejtett, csak mesterét látta, tehetetlen mesterét, megalázott mesterét… Erős asszony volt, elég erős, hogy megőrizze ép eszét az Azkabanban töltött évek alatt; elég erős, hogy elviselje a nehézségeket az évek alatt, melyeket mesterével bujkálva töltött… de nem elég erős, hogy végleg elveszítse. Ahhoz nem volt elég erős, hogy lássa: emberi ronccsá korcsosodott, olyan valakivé, akit utált és eltaposott volna… Muglivá.
Kezével könnyedén végigsimított a férfi arcán. Fáradt szürke szeme találkozott a férfi még fáradtabb vöröses-szürke szemével, és tudta, hogy elveszett. Nélküle elveszett. Potter… Düh ébredt benne, amely ki akart törni, mint egy vulkán… Elfelejtette, hogy egy tucat ember áll körül, elfelejtette, hogy Harry sebezhetetlen, mindent elfelejtett a dühét kivéve. – Még… nincs… vége… - sziszegte összeszorított fogakkal, aztán egy szemvillanás alatt megfordult és Avada Kedavrát kiáltott Harryre.
Harry teste egyszerűen visszaverte az átkot, mint egy kifényesített tükör a napsugarat…
Bellatrix Lestrange pálcája lehullt, és Harry lába elé gurult, majd megállt előtte, mint ahogy tulajdonosa szíve is megszűnt dobogni.
Az ifjú varázsló szeme az asszony sápadt arcára tapadt - a nő szeme a folyosó mennyezetére szegeződött… Harry kinyúlt, és lezárta az élettelen szemeket.
Furcsa érzés volt… Furcsa érzés, hogy bár legyőzött mindenkit, akit akart, mégsem érezte a diadalt, egyáltalán nem érzett győzelem okozta eufóriát…
Milyen sokáig meg akarta büntetni Bellatrixet Sirius megöléséért! Mégis, most, hogy meghalt, Harry nem érezte a különbséget.
Mióta meg akarta büntetni Voldemortot a szörnyűségekért, melyeket elkövetett! Mégis, most hogy legyőzte, nem érezte azt az örömet, amelyet mindig is elképzelt, hogy érezni fog.
Tekintete a mozdulatlan kupacra siklott: Féregfarkra, aki Amrita testén feküdt, mintha védelmezni akarná… de többé már nem kellett védelmeznie, hiszen meghalt.
Keserédes győzelem volt ez, olyan győzelem, amely egy ártatlan gyermek életébe került.
Ne keseredj el, szólalt meg a fejében Linda hangja, és Harry összerezzent, mert teljesen elfelejtkezett a nő jelenlétéről.
Te könnyen beszélsz, felelte.
Rodolphus Lestrange, aki most tért magához, letérdelt a felesége mellé. – Bella! BELLA! Ébredj fel, Bella!
- Nagy… nagyuram? – krákogta Macnair elhaló hangon. – Mi… mi történt?
- Vége, Macnair – felelte Voldemort tárgyilagosan. – Add föl.
- Neeem! – kiáltotta Rodolphus. Eleresztve halott feleségét, pálcáját Harryre szegezte. – Potter! Ezért megfizetsz!
- Nem ajánlom, hogy megpróbálj megátkozni, ha nem akarod, hogy visszapattanjon rád az átok – felelte Harry nyugodtan. – Ereszd le a pálcád.
- Tedd, amit mond – sziszegte Voldemort. – Győztek, Rodolphus.
- Nem, nem győztek! Amíg velünk vagy, nagyuram…
- Nézz rám, Rodolphus! – kiáltotta Voldemort, már amennyire gyengeségében kiáltani tudott. – Nézd, mi lett belőlem! Roncs! Söpredék! Mugli!
- M… mugli? – motyogta Macnair, és szeme elkerekedett a félelemtől. Ha minden igaz, amit mestere mond, tényleg vesztettek. Akkor valóban vége.
A játszmának vége.
Voldemort nagy erőfeszítéssel álló helyzetbe tornázta magát, de továbbra is a falnak támaszkodott. Most, hogy szeme egy magasságba került halálfalója szemével, átható tekintete találkozott egykori szolgája pillantásával… és még a legostobábbak is, mint Monstro, megértették, mit látnak mesterük szemében: a legyőzöttséget. Megadást. Teljes megsemmisülést.
Egy pálca csörömpölve a padlóra esett: Macnairé. Hamarosan követte Monstroé és a fiatal varázslóé, Wayne-é.
Egy perccel később már csak Rodolphus Lestrange szorongatta a pálcáját, mintha az élete függne tőle… de tudta, már az életét sem mentheti meg vele. Ő is, mint a többi halálfaló Voldemorttal együtt nyakig ült a pácban: ha Voldemortnak vége, végük nekik is.
Tekintete felesége arcára esett - halott felesége arcára… A helyzet visszavonhatatlansága, véglegessége összeszorította a szívét… de mégis segített felfogni az igazságot. Sóhajtva ő is eldobta a pálcáját.
- Phaedra, Jaszon, Gaia, Iphiklész - szólalt meg Nauszika. – Gyertek velem, gondoskodjunk a könyvtárban maradt halálfalókról, akik minden pillanatban magukhoz térhetnek. Nessus, Pasiphae, ikrek, ti maradjatok itt és segítsetek Harrynek megközözni ezeket – vetett csúnya pillantást a környező halálfalókra.
- Jó, rendben – bólintott Jaszon és a könyvtár felé indult, ahonnan még mindig szivárgott a füst. Phaedra egy utolsó pillantást vetett Harryre a válla fölött, aztán követte a főnökasszonyt és bátyját a könyvtárba.
Míg Nessus és Pasiphae varázskötelekkel megkötözte Voldemortot és a halálfalókat, a szirének összeszedték a ledobott pálcákat, Ginny pedig Harryhez lépett és a kezébe csúsztatta a kezét, nem törődve férjével, aki összeszűkült szemmel méregette őket.
Harry, érezve, hogy a nő meleg keze az övébe csúszik, megfordult és ránézett. Ginnynek elszorult a szíve, ahogy tekintetük találkozott, mert a férfi szemében nem volt más, csak szomorúság. Semmi diadal, semmi örvendezés… semmi, csak fájdalom. A varázsló elfordította a tekintetét, és úgy tett, mintha érdekelné, ahogy Fred és George a három csinos szirénnek segít elvezetni a halálfalókat. Ginnyt azonban nem csapta be.
- Ne okold magad – szólt a lány, megszorítva a kezét. – V… Voldemortot legyőzted… - most első alkalommal ejtette ki a Sötét Nagyúr nevét, hiszen már nem volt oka félni tőle. – Győztél… győztünk.
- Ja, győztünk, de milyen áron? – Harry kirántotta a kezét a nő kezéből, és a szeme hirtelen izzani kezdett a dühtől. – Meg kellett ölnöm a saját gyermekemet érte, Ginny!
- Te…? - A lány szeme elkerekedett. – Azt gondoltam… azt gondoltam V… Voldemort tette…
- Nem, Ginny – sóhajtotta Harry. Idegesen beletúrt kócos fekete hajába, és ismét elfordította a tekintetét. – Kihasználta a kislányt… mint vér-utánpótlást. Évekig ő biztosította neki a varázserejét…
- De… miért kellett neki a vére?
- Mert… - Harry a falhoz támaszkodott, mint Voldemort az előbb, mert úgy érezte, hogy az események hatása mázsás súlyként nehezedik rá.
- …mert tudta nélkül függővé vált a véremtől, miután visszatért a negyedik roxforti évem végén… Be kellett biztosítania magát, hogy továbbra is hozzájusson a véremhez, és amikor kifogyott belőle… elküldte hozzám a lányát, hogy… teherbe ejtsem őt… - Félpillantást vetett Amrita mozdulatlan testére, melyet Féregfark szintén mozdulatlan teste takart, aztán hirtelen másfelé nézett, mintha a látvány égetné a szemét.
- Amy vérét használta a tiéd helyett? – pislogott Ginny. Most már kezdte érteni az összefüggéseket… Már régen kíváncsi volt, ki lehetett a titokzatos nő, aki elcsábította Harryt, és amikor a férfi elmondta neki, továbbra is tűnődött rajta, hogy miért csábította el…
Ginny most megértette. Voldemort a gyermeken keresztül élt, Harry vérén keresztül.
- V… Voldemort most kifogyott belőle…?
- Igen – bólintott Harry, továbbra sem nézve a nő szemébe, inkább a falakon lévő fáklyák lángjába bámulva. - Biztosra kellett mennem, hogy teljesen kifogy belőle, és amikor elkapta Amritát, féltem, hogy megszökik, és valahogy újra elrabolja, és… tovább él és rombol… Én… - megfordult és a nő szemébe nézett. – Meg kellett tennem. Nem volt más lehetőség… ha meghal, a vére nem megfelelő többé Voldemort varázserejének helyreállításához… Emlékszel, amikor a kislányom, Daphne haláláról beszéltem neked?
Ginny bólintott. Nagyon is jól emlékezett: a magabiztos Harry könnyekbe tört ki és remegett, mint egy rémült kisfiú, amikor tíz hónappal azelőtt felidézte neki a történteket.
- Akkor gyilkos lett belőlem, Ginny, de nem bántam. Most újra gyilkoltam… és ezúttal a saját, egyetlen gyerekemet öltem meg.
Draco már nyitotta a száját, hogy azt mondja „tévedsz, a kislány nem az egyetlen gyermeked”, de amint Ginny hirtelen odalépett Harryhez és a karjaiba zárta, Draco inkább nem zavarta őket. Majd később elmondja… Abban is kételkedett, hogy Potter ebben a pillanatban örülni tudna-e a hírnek, hogy kisfia él… talán fel sem fogná jelenlegi lelkiállapotában.
Draco tehát rá egyáltalán nem jellemző módon sarkon fordult és magára hagyta az ölelkező párt. Ahol a folyosó bekanyarodott, megállt és visszatekintett, s valami keserédes érzés töltötte be a szívét. Hogy vágyódott Ginny szerelmére hosszú évekig, hogy küzdött, hogy visszaszerezze, és most… megértette, hogy örökre elveszítette… és azt is megértette, hogy Ginny sohasem volt az övé. Mindig is Harry Potterhez tartozott.
Ideje továbblépni, Malfoy, mondta magában, majd befordult a sarkon, magára hagyva a párt.
Harry nem tudta, meddig maradtak így: elmerülve egymás karjában, belefeledkezve fájdalmukba és szerelmükbe… Azt kívánta, Ginny bárcsak soha ne húzódna vissza, bárcsak örökre így maradhatnának, kizárva a kegyetlen külvilágot, kizárva zajt, és minden zavaró körülményt, egyszerűen csak… békében.
Kívánsága azonban nem teljesült, mert hirtelen egy remegő hang szólalt meg:
- Szállj le rólam, Farki, nehéz vagy!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
