|
32. fejezet: Epilógus
AgiVega 2010.01.14. 19:06
McGalagony kis híján szívrohamot kapott, amikor a Hagrid házából az iskola felé vezető úton szembe jött vele Harry Potter és a mögötte vidáman ugrándozó Dobby.
- Mr… Mr. Potter! – A nő a szíve tájékát masszírozta, mert olyan érzése volt, mintha az említett szerv ki akarna ugrani a helyéről. – Káprázik a szemem, vagy ez… ez tényleg maga?
- Én vagyok, professzor – válaszolt Harry.
Minerva hitetlenkedő pillantást vetett rá, mintha csak olvasni próbálna a fiatalember arcvonásaiban, hogy kitalálja, vajon igazat mond-e. – Mondja, mit kínáltam magának, miután Dolores Umbrdige levélben értesített, hogy maga visszabeszélt neki az óráján?
- Ha jól emlékszem, kekszet – vigyorgott az ifjú varázsló.
Megkönnyebbült arckifejezés jelent meg az igazgatónő arcán. Harry legnagyobb meglepetésére az idős boszorkány odalépett hozzá és csaknem anyai módon megölelte. – Jó, hogy ismét itt van, Mr. Potter. Mindenki azt hitte, meghalt. Még egy búcsúztató ceremóniát is tartottunk…
- Igen, tudom – mosolygott Harry. – És hallottam a szoborról is. Szeretném megnézni. Úgy hallom, a halálfalók tönkretették, de önök helyrepofozták.
- Jöjjön velem – intett neki McGalagony. Igen furcsán érezte magát a gondolattól, hogy megmutassa Harrynek a saját emlékművét…
Öt perccel később már a Potter Emlékmű előtt álltak. A márványszobor vakító fehéren ragyogott a koradélutáni napsütésben.
- Hát nem gyönyörű, Harry Potter, uram? – lelkendezett Dobby.
- Őszintén szólva szerintem rémes – jegyezte meg Harry. – Nem arról van szó, hogy a szobrász béna lett volna, hanem…
- Ne is magyarázkodjon, tökéletesen értem, mire gondol – válaszolt kis mosollyal Minerva. Ő maga sem szerette ezt a szobrot, mivel az egy túlságosan idős és komor Harryt ábrázolt, míg ő maga sokkal szívesebben emlékezett úgy egykori tanítványára, mint arra a szemtelen kölyökre, aki folyton visszapofázott a „varangy” Umbridge-nek. McGalagony csak kegyeletből tartotta meg a szobrot a Roxfort parkjában.
- Akkor ezt meg is beszéltük – szólt a fiatalember.
- Mit beszéltünk meg?
- Szabaduljunk meg tőle. Nem vagyok halott, tehát nincs szükségem emlékműre. Egyetért, professzor?
- Nos… - McGalagony hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. – De hát akkor hova rakjuk? Ha már egyszer visszaállítottuk eredeti állapotába, nem lenne helyes ismét felrobbantani, vagy akár csak eltüntetni is, nem gondolja? Igen, mit akarsz, Dobby? – A tanárnő lenézett, mivel a házimanó a szoknyáját húzogatta, hogy magára vonja a figyelmet.
- Igazgatónő, asszonyom, Dobby nagyon örülne ennek a szobornak! Ez lenne Dobby szerény kertjének legszebb ékszere!
- Ööö… - Minerva Harryre nézett, aki csak megvonta a vállát.
Soha egyetlen házimanó sem volt olyan boldog, mint Dobby aznap: egyszerre két „harrypotteres” ajándékot is kapott: az igazi Harry a „halálból” tért vissza, ráadásul Dobby lett az egyetlen létező Harry Potter szobor büszke tulajdonosa. Évekkel később jó néhány szobát építtetett még hozzá kicsiny házához, és megnyitotta a világ első Harry Potter Múzeumát és Ajándékboltját, ahol a szerencsés látogató nemcsak hogy megcsodálhatta a híres Potter emlékművet, a sok-sok Harry-faliórát, a Harry-mintás terítőket valamint a Harry a Hősöm c. könyv újabb és újabb kiadásait, hanem még egy csodálatos zokni-gyűjteményt is megszemlélhetett, melynek egy fekete darabja igazi luxuskivitelű üvegbúra alatt feküdt. A mellette álló táblácskán a következő szöveg volt olvasható:
„A legelső zokni, amit Dobby Harry Pottertől kapott,
1993”
Azkaban
Peter Pettigrew a padló egy kifejezetten koszos részét fixírozta. Fogalma sem volt róla, mióta nézi azt a pontot, talán már órák óta. Még csupán egy hetet töltött ebben a cellában, de máris elveszítette az időérzékét. Noha napfény alig szűrődött be a cella kicsiny ablakán és az égnek csak egy apró kék szeletkéjét láthatta, még ennyi fény is elég lett volna az olvasáshoz. Épp csak Peternek nem volt kedve olvasni. Az őrök engedélyezték a számára, hogy magával hozzon néhány könyvet, mivel idebent más lehetőség nem adódott a szórakozásra, ám Peter eddig egyetlen könyvét sem volt képes kinyitni.
Az Azkaban sokat változott az elmúlt évek során: először is, a dementorokat már réges-rég elbocsátották, és hivatásos foglárokkal cserélték le, akik emberségesebben bántak a foglyokkal, mint elődeik. Az ember akár azt is mondhatta volna, hogy az Azkaban egészen elviselhető hellyé vált. Még a 10-100 évre ide utalt halálfalók is bizton állították, hogy képesek lesznek itt elviselni a sorsukat. A halálfalók az alapján kapták büntetésüket, hogy milyen jellegű bűntetteket követtek el a Sötét Nagyúr szolgálatában. A legfiatalabbak, akiket az ügyészség csupán „szerencsétlen, megtévesztett ifjoncnak” tartott, általában csak 10-20 évet kaptak. A régi, „nagymenő” halálfalók, akik már évtizedek óta szolgálták Voldemortot, életfogytiglani büntetésüket töltötték az Azkabanban.
Féregfark tehát igencsak szerencsésnek mondhatta magát a maga mindössze öt évével. Amikor bekerült a börtönbe, felajánlották neki, hogy többszemélyes zárkát kapjon, ahol társaságban lehet, de ő elutasította, ugyanis egyedül akart maradni a gondolataival.
A férfi még mindig nem tudott belenyugodni Amrita halálába. A kislány élettelen testének látványa kísértette álmában, és ébren töltött óráiban sem hagyta egy percre sem nyugodni. Néha maga előtt látta a gyermeket, amint a vámpírbabáival játszik és kacag, vagy éppen a „családjáról” rajzol egy képet, de minden efféle álmodozás azzal ért véget, hogy a kislány életteli alakja köddé vált és helyette Féregfark egy földön fekvő gyermeket látott, akinek vörös-arany haja függönyként takarja lehunyt szemét…
Zokogásféle hang hagyta el a halálfaló száját és összerezzent a szalmakupacon, melyen ült, de könnyet hullatni már nem tudott. Már túlontúl sokat sírt, és úgy érezte, több könnycsepp nem is maradt benne… így hát amikor sírt is, a szeme száraz maradt.
Öt év! Öt teljes évet fog itt tölteni! Öt évet, melynek során Amrita képe minden nap és minden éjjel kísérteni fogja! És nemcsak ezalatt az öt év alatt… nem… Peter biztos volt benne, hogy a gyermek még akkor is meg-megjelenik majd álmában, amikor már kinn lesz a börtönből. Amrita Peter életének szomorú társa marad örökkön örökké…
A férfi nem is volt biztos benne, hogy egyáltalán meg akarja-e várni, hogy kieresszék az Azkabanból. Talán inkább itt kéne meghalna… Akkor a szörnyű rémálmok és a nappal ijesztgető rémképek örökre eltűnnének. Végre békét találna… és talán magát Amritát is megtalálná a túlvilágon.
Hirtelen zaj ütötte meg a fülét. Úgy hallatszott, mintha a foglárja, Benjamin közeledne, pedig most nem is volt időszerű a látogatása. Féregfark biztos volt benne, hogy épp csak elmúlhatott tíz óra, mert már régen megkapta a reggelijét, viszont az ebéd még legalább két órára volt. Akkor meg mit akarhat itt Ben?
A cellája ajtaja kinyílt és a foglár beszólt neki: – Pettigrew, látogatóid vannak.
Féregfark azt hitte, rosszul hall. Ki akarná őt meglátogatni? Hiszen családja sem volt, barátai pedig végképp nem… akkor hát ki lehet az?
- Potter… - suttogta a volt halálfaló, ahogy Harry sétált be az ajtón.
- Szólíts csak Harrynek… Peter – szólt a látogató szokatlanul gyengéd hangon.
- Mit… mit akarsz itt… Harry? – mormolta Pettigrew. – Ha azért jöttél, hogy megköszönjem, hogy öt évre csökkenttetted a büntetésemet, akkor… köszönöm. – Elfordította a tekintetét Harryétől, jelezvén, hogy semmi kedve most látogatókat fogadni.
- Nem, Peter, nem a háládért jöttem, hanem mert beszélni akarok veled… Amritáról.
Féregfark felnézett és összeszűkült szemmel méregette az ifjú varázslót. – Mi van vele?
- Tudom, hogy igazán szeretted őt, Peter – szólt Harry. – És szeretném megköszönni neked. Te megadtad neki azt a szeretetet, amit én nem adhattam meg. A te szereteted mentette meg őt attól, hogy olyanná váljon, mint… mint Tom.
- De ahhoz mégsem volt elég, hogy az életét is megmentse! – csattant fel Peter és felugrott a földről. – V…Voldemort így is megölte őt!
- Nem, nem ölte meg – válaszolt Harry.
- Ho… Hogyan? – dadogott az egykori halálfaló.
Harry válasz gyanánt az ajtó irányába nézett és intett valakinek a fejével.
Peter is azt ajtóra pillantott, és hirtelen azt hitte, hogy meghalt és a mennybe került.
Egy fehér, fodros ruhás kis angyalka lépett be, akinek vörös-arany fürtjei csak úgy röpködtek a feje körül… Ahogy a kisangyal meglátta őt, egy „Farki!” kiáltással odaszaladt hozzá.
Petert valósággal elsodorta az angyalka „támadása”, és alig tudott megállni a lábán, miközben a kislány szorosan átölelte a derekát, és a fejecskéjét a mellkasába fúrta.
Peter tátott szájjal nézett Harryre, aki csak mosolygott, majd vissza Amritára, majd ismét Harryre. Az ifjú Potter mosolya valódinak tűnt, Peter semmi átverésre utaló nyomot nem vélt benne felfedezni. Ismét lenézett a gyermekre, majd lassan kinyúlt, és megérintette a kicsi fejét. A lányka hajtincsei szintén valódinak tűntek, akárcsak a férfi testét körülfonó karok.
„Megfojtasz” – akart szólni Pettigrew, de a hangja teljesen cserbenhagyta. Noha azt hitte, hogy könnyei már korábban elapadtak, most ismét apró patakokként csorogtak le az arcán, egyenesen Amrita vörös-arany hajára.
- Miért? – suttogta a volt halálfaló, amikor végre ismét működőképesnek érezte a hangszálait. – Miért hoztad el ide?
- Rólam beszélsz? – Amrita egy kicsit visszahúzódott, és enyhén bosszús pillantást vetett Peterre. – Ugyan miért ne hozott volna el engem apuci?
- Mert… mert ez egy börtön, édesem. Nem gyerekeknek való hely – válaszolt Pettigrew, miközben gyengéden cirógatta a kislány nedves hajtincseit. A tekintete találkozott Harryével. – Nem kellett volna idehoznod őt. Nem lett volna szabad így látnia engem…
- De látni akart téged – felelt Harry. – Addig nem hagyott békén, amíg bele nem egyeztem, hogy elhozom őt az ő „Farkijához”. És tudod, Peter… arra gondoltam, megérdemled, hogy megtudd, hogy él. És megérdemled, hogy lásd őt.
- Semmit sem érdemlek én meg, Harry, csak egy életfogytiglanit – horgasztotta le a fejét Pettigrew. – Azt kellett volna kapnom.
- Talán igen… talán nem. Ha csak a múltadat venném figyelembe, ha csak arra a régi Peterre gondolnék, aki elárulta a szüleimet, akkor azt mondanám, hogy igen, megérdemled, amit kaptál, sőt, annál többet is. De ha az új Peterre gondolok, arra a Peterre, aki vezekelt a bűneiért, akkor képtelen vagyok tovább haraggal gondolni rád. Megváltoztál.
- Dehogy változtam – rázta meg a fejét Pettigrew. – Még mindig ugyanaz a gyáva alak vagyok, aki meg sem érdemli, hogy griffendélesnek mondhassa magát…
- Griffesnek? – szólt közbe Amrita. – Te is griffes voltál, Farki? Azt mondtad egyszer, hogy apukám az volt, de azt sosem mondtad, hogy te is a voltál!
- Hát, pedig az voltam… - mosolygott le rá Peter, és ahogy egy apró fénysugár betört a cella ablakán, saját magát látta tükröződni a kislány zöld szemében. Ott volt ő, csúnyán, öregen, kopaszodón… de mosolygósan. A régi Peter, az áruló Peter alig mosolygott. Amrita volt az, aki ismét megtanította őt a mosolyra oly sok évnyi bánat után. Amrita egy igazi kis napsugár volt, amely beragyogott a halálfaló szívének sötétjébe és belülről kezdte felmelegíteni… egy fénysugár, amely megtisztította a lelkét. Harry Potternek igaza volt, tényleg megváltozott… Amritáért.
- Szeretlek, Farki. Ugye tudod? – kérdezte a kislány.
Könnyei fátyolán át Féregfark lenézett rá és bólintott. – Tudom. Én is szeretlek, kicsi angyalom.
- Hé, vége a látogatási időnek! – kiabált be kintről a foglár.
Féregfarknak elszorult a szíve. Fogja még valaha is látni az ő kis hercegnőjét?
Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, Amrita hátralépett és vidáman így szólt: - Nemsokára megint eljövök, Farki!
Peter kérdő tekintetet vetett Harryre. Az ifjú varázsló bólintott. – Olyan gyakran hozom el, amennyire csak lehet. Ennyivel tartozom neked.
- Semmivel sem tartozol nekem, Harry – rázta a fejét az egykori halálfaló.
- Talán tényleg nem… Egyszer megmentettem az életedet, és így tartoztál nekem… de azzal rendezted a tartozásodat, hogy gondot viseltél a kislányomra. Kvittek vagyunk. Én mégis úgy érzem, meg kell ezt tennem. Nem érted, hanem Amritáért. Nos, vigyázz magadra, Peter.
- Vigyázni fogok – bólintott Pettigrew, és még egyszer megölelte a kislányt. Ahogy a távozó látogatói után nézett, úgy érezte, tényleg van oka vigyázni magára – már nem akarta halálra éheztetni magát… már nem akart meghalni. Élni akart, mert újra volt értelme az életének.
A Három Seprű kertje, 2004 aug. 26
- …és kitartok mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ…
Harry ezúttal sokkal szívesebben ejtette ki ezeket a szavakat, mint legutóbb, mivel most komolyan is gondolta őket. Amikor ugyanezt a fogadalmat Phaedrának tette le, a szíve mélyén úgy érezte, hogy hazudik és bolondot csinál magából… tudta, hogy az egész egy nagy csalás, egy színjáték, ő pedig csupán egy színész, aki a szerepét játssza. Most azonban az esküvői fogadalom minden szavát komolyan vette, és eltökélte, hogy meg is tartja őket: halála napjáig szeretni fogja Ginnyt és hűséges marad hozzá – sőt, ismervén az Alvilágot, még a halála után is.
- …kitartok mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, míg a halál el nem választ tőle…
Ezúttal Ginny sem érezte úgy, mintha csak egy afféle „legyünk-már-túl-rajta” típusú szöveget kellene ismételnie, ami semmit sem jelent a számára – most minden egyes szót komolyan gondolt.
Vőlegénye ragyogó mosolya láttán könnybe lábadt a szeme. Az előző esküvőjén azért sírt, mert szörnyen érezte magát, most viszont azért, mert boldog volt. Soha életében nem érzett még ilyen tökéletes boldogságot… csak fogta Harry kezét és mosolygott, miközben örömkönnyek csorogtak le az arcán. Egy pillanatig azt hitte, Harry szemében is könnyeket vél felfedezni, de talán csak képzelődött. Ginny keze enyhén remegett, amikor Harry az ujjára csúsztatta a gyűrűt, és a remegés addig fokozódott, hogy csaknem elejtette azt a gyűrűt, amit Harry ujjára akart húzni.
- Ezennel, a rám ruházott hatalmamnál fogva, házastársaknak nyilvánítalak benneteket.
Ahogy Harry ajka az övére tapadt, Ginny egy pillanatra megbénult – még a vendégek kurjongatását sem hallotta, sem pedig Fred és George Futótűz Fantáziájának durrogását. Az elmúlt hat év minden elfojtott szenvedélye kirobbant belőle, és vadul csókolta újdonsült férjét, annak zabolátlan fekete hajtincseibe kapaszkodva. Ginny csak akkor húzódott vissza, amikor a mutatóujja beleakadt valamibe (Fred pedig felkiáltott: „már épp ideje volt, hogy abbahagyjátok, már aggódni kezdtünk, hogy valaki összeragasztott titeket az Eternifix ragasztóbűbájjal!”)
Az ifjú feleség szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy mibe akadt bele az ujja. A szerelemtől elvakult állapotában eddig fel sem tűnt neki, hogy Harry fülbevalót visel. Látván az asszony csodálkozó pillantását, Harry odahajolt hozzá és a fülébe súgta: - Azt mondtad, rém szexinek találod Harry Sparrow kapitányt a fülbevalójával. Az is megfordult a fejemben, hogy lófarkat növesztek, de nem akartam, hogy édesanyád egész este azon könyörögjön nekem, hadd vágja le.
Ginny felkacagott. – Szeretlek, kapitányom, fülbevalóval és anélkül is.
- Ennek szívből örülök, Héra. Egyébként elárulnád, hogy miért…? – Harry a lány hajába font pávatollakra meredt.
- Ó, hát nem azt mondtad, hogy kinek kell egy olyan asszony, akinek pávatollak nőnek ki a fejéből? – vigyorgott Ginny. – Csak próbára akartalak tenni.
- Szeretlek, pávatollakkal vagy anélkül. – Harry ismét lehajolt, hogy megcsókolja a feleségét, de pont mikor összeért volna az ajkuk, el kellett ugraniuk egy vörös színű Weasley-féle Futótűz Fantázia elől, amely egy szívecskét, és benne egy nagy H-t és G-t ábrázolt.
A tűzijáték kergetni kezdte Rita Vitrolt, az egyetlen újságírót, aki exkluzív jogot kapott a ceremóniáról való tudósításra. Miután Rita megírta Harryről azt a cikket a Hírverőben, Harry többé-kevésbé bízni kezdett benne. Amíg Hermione a közelben volt, az ifjú varázslónak nem kellett attól tartania, hogy Rita valótlan dolgokat állít róla. Az újságírónő szerencsésnek mondhatta magát, ugyanis egyedül ő kapott rá lehetőséget, hogy interjút készítsen Harryvel a Nagy-Britanniába való hazatéréséről és Voldemort legyőzéséről. Ritának köszönhetően Nagy-Britannia egész varázslótársadalma tudomást szerzett a hágai tárgyalásokról, Harry válásáról a titokzatos görög boszorkánytól, Draco Malfoy Ginevra Weasleytől való válásáról, valamint arról is, hogy az ex-Voldemortot nemrégiben utcaseprőként látták dolgozni Surreyben.
Amrita (aki egy csipkés rózsaszín koszorúslány ruhát viselt) vidáman sikongatott, míg a Weasley ikrek kétrét görnyedtek a nevetéstől, ahogy a tűzijáték átkergette az újságírónőt a kerten. Csak akkor hagyták abba a nevetést, amikor három észveszejtően gyönyörű nő lépett oda hozzájuk.
- Jól megvannak a szirénekkel, mi? – szólt oda Harry a vőfélyének Ronnak, aki somolyogva bólogatott. Hermione, Ginny másik koszorúslánya, viszont helytelenítő pillantást vetett az ikrek felé. Nem messze tőlük Mrs. Weasley, aki a kis unokáját, Siriust pátyolgatta, szintén gyanakodva méricskélte ikerfiait, ahogy a három szépséggel beszélgettek.
- Úgy látom, anya nem nagyon van oda értük – jegyezte meg Ginny, kisimítva ókori görög szabású esküvői ruháját.
- Ugyan, anya mikor örült bárminek is? – vetette oda Ron.
- Azért fel tudnék sorolni néhány esetet – szólt Harry. – Például amikor a kis Roncimonci megkapta a prefektusi jelvényecskéjét…
Ron a szemét forgatta. – Úgy értettem, anya képtelen örülni a gyermekei boldogságának, ha házasságon kívül folytatnak kapcsolatot… már évek óta nyaggat, hogy vegyem el Hermionét! Na de komolyan…
- Ezt most úgy mondtad, mintha olyan szörnyű ötlet lenne! – csattant fel Hermione és elviharzott.
- Épp most akartam megkérni a kezét – morogta Ron, egy kicsi ékszerdobozt húzva elő a zsebéből.
- Akkor talán máshogy kellett volna fogalmaznod – vélekedett Ginny.
- Igen, eléggé úgy hangzott, mintha tényleg te lennél a legérzéketlenebb fafej a világon… – tette hozzá Harry.
- Nagyon vicces – grimaszolt Ron és Hermione után sietett.
Miközben az ifjú Potter házaspár egy „épp ideje, hogy ezek ketten összeházasodjanak” pillantást váltott, Remus és Tonks lépett oda hozzájuk, hogy gratuláljon nekik.
- Ó, az én kicsi keresztfiam! – lelkendezett Ginny és átvette Tonkstól a kisbabáját, Briant. A kisfiút Siriusszal együtt, egy hónapja keresztelték meg. Amint Tonks azt egy évvel korábban megígérte, Ginny lett Brian keresztanyja, és cserébe Remus lett a kis Sirius keresztapja.
Ahogy Harry a Briannel játszadozó Ginnyt figyelte (miközben elugrott a tűzijáték- és a kacagó Amrita-üldözte Rita útjából) alig tudta elhinni, hogy épp csak egy éve tért vissza Angliába darabokra tört szívvel, halott kislányát gyászolva és nem is remélve, hogy másik leánykáját valaha is megtalálja… Mostanra minden szomorú emlék elhalványult, és már akkor sem tudott volna pontosan visszaemlékezni rájuk, ha akart volna. Magától értetődő módon nem is akart.
A pillantása Hagridra és a félóriás vállán ücsörgő Hedvigre esett. Hagrid széles mosolyt küldött felé, és még a bagoly szeme is vidáman csillogott. Miután Harry megbeszélte McGalagonnyal, hogy eltávolítják a szobrát a Roxfortból, meglátogatta Hagridot és bocsánatot kért Hedvigtől a korábbi durva megjegyzéseiért. A bagoly magán kívül volt örömében, hogy élve láthatja viszont a gazdáját, és mindenért megbocsátott. Harry elmosolyodott az emléken. Jó öreg Hedvig…
Merengéséből Draco Malfoy és Phaedra érkezése rázta fel.
Harry tudott ugyan róla, hogy ezek ketten kaptak meghívót az esküvőre, de mégis meglepődött, hogy itt vannak - nem tartotta ugyanis valószínűnek, hogy megjelennek, főleg nem a gőgös Draco Malfoy. Érdekes módon Phaedra cseppet sem látszott szomorúnak vagy féltékenynek annak láttán, hogy ex-férje más nőt vesz el, és Draco sem látszott dühösnek, amikor Ginnyt Potter karjában látta. Harrynek csak egy különös dolog tűnt fel Dracóval kapcsolatban, mégpedig az, hogy a szőke férfinak hatalmas monokli díszeleg a bal szeme körül.
- Izé… szóval… gratulálok – szólt kelletlenül Malfoy, és látszott rajta, mekkora erőfeszítésébe telik, hogy ilyen nyálas szöveggel álljon elő.
- Igen, mindketten gratulálunk nektek – tette hozzá mosolyogva Phaedra. – Remélem, boldogok lesztek együtt. Megérdemlitek.
- Köszönöm, mindkettőtöknek – felelt Harry. Szívből örült neki, hogy ex-neje ilyen természetesen viselkedik, a féltékenység és bánat legkisebb jele nélkül. Egy pillanatig azon tűnődött, vajon Malfoy „varázspálcájának” volt-e valami szerepe abban, hogy Phaedra ilyen jókedvű. – És… mi van most kettőtökkel?
- Kettőnkkel? – a sötéthajú boszorkány felvont szemöldökkel meredt Harryre. – Már mi lenne kettőnkkel?
- Hát, van egy gyereketek, ugyebár…
- Ja, Potti, tényleg van – nyújtotta a szót Malfoy. – Phaedra és én úgy döntöttünk, hogy megosztjuk a szülői feladatokat… más szóval együtt neveljük fel Dorát.
- Ezt örömmel hallom – mosolygott Harry. – Ezek szerint össze is házasodtok?
- Ilyesmit nem állítottunk… - szólt Phaedra csibészes vigyorral. – De Jaszon kétségtelenül örülne neki.
- Az biztos – morogta Draco, a monoklijára mutatva. – Ezt tőle kaptam tegnap, amikor Phaedra végre elárulta neki, hogy én vagyok a gyerek apja.
- Felteszem, Jaszon nem volt oda az örömtől… – somolygott Harry.
- Nekem úgy tűnik, a bátyus Dracót még nálad is jobban utálja – jegyezte meg kárörvendően Phaedra.
Harry elfojtott egy vigyort. Malfoynak nem lesz könnyű élete Phaedra mellett, ráadásul még Jaszont is megkapja sógorának. És Phaedrát ismerve, a nő egy kicsit biztos meg is szelídíti Dracót. De hát úgy kell neki…
Ahogy a karjában tartotta ifjú feleségét, és az orrát a nő nyakába fúrta, Harry úgy érezte, végre békében van a világgal.
Ginny a férfi meztelen mellkasához nyomta a hátát, és még szorosabban maga köré vonta az őt ölelő karokat. Érezte, hogy férje még mindig kicsit levegőért kapkod, ami nem csoda, hiszen igen fárasztó nászéjszaka állt mögöttük.
A friss jegyes Ron és Hermione önként vállalta, hogy egy éjszakára vigyáznak Amritára és Siriusra, hogy az ifjú házasok minden figyelmüket egymásnak szentelhessék.
- Ugye tudod, hogy ezzel leköteleztek minket? – suttogta Ginny. – Olyan rendes tőlük, hogy bevállalták a srácokat ma éjjelre… Nem is tudom, mit csináltam volna, ha Sirius minden tízpercben sírni kezdett volna, ahogy mostanában szokta…
- Úgy érted, zavart volna, ha meg kellett volna szakítanunk a… horgászást? – suttogta vissza Harry.
- Horgászást? – Ginny hátra fordult, és férje csibészesen csillogó szemébe nézett.
- Miért, hát nem akartad megcirógatni azt az angolnát? – kérdezte vigyorogva Harry.
- Az angolnát? – visszhangozta Ginny. Úgy döntött, ha Harry metafórákat használ, ő is azt fogja tenni. – Én azt hittem, az egy varangy…
- Egy varangy? – Harry ijedtséget tettetve ugrott fel és nézett be a takarója alá. – Hű, ez aztán a megkönnyebbülés. Umbridge nincs itt. Szent ég, kis híján a frászt hoztad rám…
Ginny belekuncogott a párnájába. – Igen, tényleg nagy megkönnyebbülés. Nem szívesen osztoznék az ágyon és rajtad valamelyik roxfortos tanárral…
- Még Trelawneyval sem?
- Még jó, hogy nem! Szörnyen féltékeny lennék, főleg mert te mindig is éreztél valamit iránta… - válaszolt a nő egy vigyorral, melyet Harry ugyan nem igazán látott a félhomályban, de Ginny hanghordozásából ítélve biztos volt benne, hogy amaz vadul vigyorog.
- Hát persze, tényleg éreztem iránta valamit – válaszolt a férfi nyújtózva egyet a párnáján. – Különösen miután azt jósolta nekem, hogy magas kort érek meg, mágiaügyi miniszter leszek és lesz egy tucat gyerekem…
- Miniszter már nem lehetsz, szívem, hiszen priuszod van – jegyezte meg Ginny, szórakozottan végigfuttatva a mutatóujját a fiatalember mellkasán, mire az megremegett – hogy a hűvös hajnali levegőtől vagy a vágytól, azt Ginny nem tudta megállapítani.
- Na igen – válaszolt Harry kissé sértődött hangon. – De tizenkét gyereket még szülhetsz nekem…
- Álmodban, Potter – nevetett a lány, és gyengéden puszit nyomott férje állára.
- Most is álmodom – szólt Harry, és egy hirtelen mozdulattal magára rántotta Ginnyt. A fiatalasszony felsikoltott, és eljátszotta, hogy megpróbál szabadulni, de a férje szorosan magához ölelte. – Álmodom, Gin… - ismételte Harry, mélyen a nő szemébe nézve. Ginny nem sokat látott férje pillantásából a sötétben, de amint az épp felkelni készülő Nap rózsaszínbe vonta a horizontot, annyit ki tudott venni, hogy Harry szeméből végtelen szeretet sugárzik. Az ifjú boszorkány úgy érezte, a szíve menten kiugrik a helyéből, és egy pillanatig attól félt, hogy mindezt csak álmodja és nemsokára arra ébred, hogy még mindig Draco Malfoy felesége… de nem. Harry karja, mely oly szorosan vonta őt magához, nagyon is valódinak tűnt, és ugyanolyan valódinak érezte azt a bizonyos „angolnát”, amely férje megújult vágyát volt hivatott jelezni… Mindez valódi volt, és Draco már a múlté. Ginny múltjának, és Phaedra jövőjének a része. Ginnynek el kellett mosolyodnia a helyzet iróniáján: Draco és Phaedra azért követte őt és Harryt, hogy elválasszák őket egymástól, és végül összejöttek. Úgy látszik, a sorsnak – vagy a Sorsistennőknek? – igen fanyar humora van.
- Ami azt illeti… - szólt Harry vágytól rekedtes hangon –, még akkor sem kéne tizenkét gyereket szülnöd, ha mégis megválasztanának mágiaügyi miniszternek.
- Nem? Nahát, de jó nekem – somolygott Ginny, ahogy a Nap első sugara besütött az ablakon és megvilágította a férje arcát.
- Nem – válaszolt vigyorogva a fiatalember. – Két gyerekem már van. Elég, ha tízet szülsz.
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
