- Hé, Draco! Draco cica kelj fel! – hallatszott egy nyávogó lány hang a mardekár klubhelyiségében. A hang gazdája Pansy Parkinson volt.
- Mi van? – hangzott a nem éppen kedves kérdés Malfoytól – mi az már megint?
- Lehetnél egy kicsit kedvesebb is, nem gondolod? – nyávogta Parkinson.
- Nem, mért kéne?
- Mert a barátnőd vagyok! Talán azért! – sipította a lány.
- Jól van, higgadj le. Inkább azt mondd meg: mért keltettél fel hajnalok hajnalán? Kicsim… - az utolsó szót nagy nehezére esett ki mondani a fiúnak.
- Jaj! Hiszen mindjárt becsöngetnek!
- Mi? Az nem lehet!
- Dehogynem. Itt aludtál el a kanapén, ha sietsz, még be tudunk ugrani a nagyterembe neked egy kis pirítósért.
- Megtennéd, hogy hozol nekem kaját? Én addig összekapom magam – mosolygott most őszintén a lányra.
- Hát persze, Malfoy – mondta kedvesen Pansy, miközben az utolsó ejtette ki ravaszul kacsintott, aztán sietve elrohant.

- Ezt meg mi lelte? Soha életében nem hívott még a vezetéknevemen – tűnődött hangosan Draco. Amíg a fiú ezen gondolkodott, Pansy elégedetten somolyogva sétált a nagyterem felé. Ránézett az órájára és még nagyobb elégedettség töltötte el, még csak hét óra volt. Ekkor haja vörösleni kezdett, keze is megnyúlt alkata egyértelműen kezdett fiússá válni. Úgy látta jobb lesz igyekezni, a griffendél toronyba mielőtt még a többiek felébrednek, így hát futni kezdett. A portrélyuk elé érve a Kövér Dáma igen csak elcsodálkozott, hiába is Ron Weasley elég furán mutatott egy mardekáros, ráadásul női talárban.

- Jelszó? – kérdezte végül a molett hölgy.
- Oroszlán – felelte a griffendéles és már indult is.
- Várj egy kicsit, fiacskám! Gyere vissza! – tartóztatta fel a festett nő.

- Igen?
- Miért az a gönc van rajtad? Hiszen ez lány ruha!
- S mardekáros is, tudom – legyintett Ron, majd folytatta volna útját.
- Ah, képes… voltál az… ellenséges ház… talárját magadra… ölteni? Mégis miért? - kapkodott levegő után a dáma.
- Hosszú… Bemehetnék végre? – türelmetlenkedett Weasley.
- Oh, hogyne – jutott eszébe eredeti feladat köre a hölgynek – Jelszó? – kérdezte.
- De hát egyszer már mondtam! – háborodott fel Ron.
- Ó, valóban? Akkor mondd még újra.

- Oroszlán – vágta rá a fiú fogait csikorgatva.
- Nem is az!
- De igen!
- Jó valóban az. Csak vicceltem! Tessék – intett a nő azzal szabaddá vált az út a griffendél toronyba.
- Hálás köszönetem – vetette oda Ron, majd felrohant a hálókörletébe. Eközben a dáma a fejét rázta, és ezt mormogta:

- Ezek a mai fiatalok!
De ezt természetesen Weasley nem hallotta, ő ekkor már a szekrényében kutatott egy tiszta talár után. Szerencséjére minden szobatársa még aludt.

- Meg van! – motyogta mikor megtalálta amit keresett, gyorsan felhúzta a ruhadarabot, aztán felkapta az iskolatáskáját, óvatosan becsukta mag mögött az ajtót, lement a lépcsőn, s a klubhelyiségből kifelé vette az irányt.

Mikor egy gyümölcsöt ábrázoló kép mellet haladt el, megtorpant, szembe fordult a festménnyel és megcsiklandozta rajta a körtét, annak a helyén egy kis kilincs jelent meg. Lenyomta ezután a konyhában találta magát, ott azonnal körül sereglették a házimanók.
- Miben segíthetek uram?
- Óhajt valamit?
- Mit parancsol?

- Esetleg éhes? Van itt minden, tessék választani…
- Köszönöm de én csak Dobbyt keresem – felelt udvariasan az apró lényeknek.

Ezután egy kiáltás hallatszott:
- Dobby! Gyere! Ez az úrfi itt téged keres! – abban a pillanatban egy nagy kötött sapka torony jelent meg a manó tenger közepén. (Bár Hermione már régóta nem kötött ilyen sapkákat, Malfoyék régi szolgája még mindig szívesen hordta őket.)
- Igen? – ért ide a manó – Áh, maga Harry Potter uram Vízije.
- Öhm, ja – mondta nem túl értelmesen Ron.
- Mit parancsol? Miért hívatta Dobbyt?
- Arra szeretnélek kérni…, hogy betennéd ezt a mosni való talárok közé? Sürgős lenne – nyújtotta Dobby felé a ruhadarabot.

- Természetesen – a manónak csak elkerekedett szem árulta el csodálkozását, de nem szólt egy szót sem – Már viszem is – Azzal eltűnt a többiek között.
- Köszönöm Dobby! – kiáltott még utána Ron, majd kiment a konyhából. Úgy gondolta barátai már biztosan az étkezőben vannak, azért a nagyterem felé igyekezett. Belépvén a griffendéles asztalnál meg is pillantotta őket. Oda sietett hozzájuk, majd lehuppant melléjük.
- Szevasz haver! – köszönt Harry.
- Szia Ron! – üdvözölte Hermione is.
- Hol voltál? – tette fel a kézen fekvő kérdést a fekete hajú fiú – Reggel nem láttalak az ágyadban.
- Akadt még egy kis elintézni valóm – mondta Ron, majd a lekváros üvegért nyúlt jelezve ezzel, hogy nem kíván többet beszélni a dologról. Harry és Hermione kérdőn összenéztek, de nem firtatták tovább a dolgot.

A vörös hajú fiú lopva a mardekáros asztal felé pillantott. Örömmel látta, hogy Malfoy és Parkinson veszekednek. Sajnos egy szót sem értett, de Pansy utolsó mondatát az egész terem tisztán halhatta:
- Gyáva nyúl vagy Malfoy! Semmi több! – kiáltotta visítósan, majd sértődötten kivonult az étkezőből. Ezek után nagy sustorgás támadt, mindenki elkezdte megvitatni az előbb hallottakat. (Hiába is, a Roxfort az egyik legjobb pletyka „gyár”.) A griffendéles elégedetten mosolyogva lenyelte a falatot, majd elindult a bájitaltan terem felé. Ott szokásához híven zajongott a tömeg, de a mardekáros és griffendéles csoport jól elkülönült egymástól. Ron hátát a falnak vetve várakozott, fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Hála Parkinson utolsó mondatának biztos elfog jönni. Csak, hogy bebizonyítsa annak ellenkezőjét. De várjunk csak… Biztos, hogy ezt akarom? Biztos… Hisz nincs más választásom. Piton órája bizonyult a legjobb alkalomnak arra, hogy átadja az üzenetet Malfoynak. Ekkor döngő léptek hallatszottak, majd suhogó talárral a bájitaltan tanár utat tört magának az ácsorgó diákok között. Kinyitotta, az ajtót s beengedte tanítványait. Harryék gyorsan lehuppantak a leghátsó asztalhoz, aztán elő vették a felszerelésüket.
- Ezen az órán, egy rendkívül könnyű – Igen könnyű. Mit kell ezen csodálkozni? – bájitalt fognak elkészíteni. A hozzávalókat és az elkészítési módot, a táblán láthatják – szólt Piton miközben pálcájával a táblára koppintott – Bár egyeseknek ez a főzet is gondot okozhat – tette hozzá egy gonosz vigyor kíséretében.
Ron sóhajtott egyet, majd meredten nézni kezdte Malfoy könyvét, s erősen a mondanivalójára koncentrált. Pár másodperccel később, a mardekáros könyvén a következő szavak rajzolódtak ki: Te és én senki más, ha nem vagy gyáva nyúl eljössz. Bólints, ha beleegyezel. Én látlak.

A szőke hajú fiú erre összevissza forgatni kezdte a fejét, keresve kiküldte neki ezt az üzenetet, végül bólintott.
- Nos, Mr. Malfoy, akkor halljuk! – mondta Piton.
- Tessék, tanár úr? – kérdezett vissza értetlenül Draco.

- Bizonyára azért bólintott, mert tudja a kérdésemre a választ.
- De én nem – kezdte volna a mardekáros, de jobbnak látta ha hallgat.
Pár asztallal arrébb, egy vörös hajú fiú elégedetten mosolygott…

- Tudnod, kell Malfoy, hogy csak a kötelesség miatt teszem ezt – mondta egy színtelen hang.
- Weasley? Mi van Potter téged küldött maga helyett? Azt hittem ennél mélyebbre süllyedhet, ezek szerint tévedtem – gúnyolódott a mardekáros, bár szíve a torkában dobogott.
- Nem, senki sem küldött maga helyett. Én írtam bele a könyvedbe, én hívtalak ide. De ezt feltétlenül el kell mondanom még neked: Innen csak egyikünk megy ki… élve – az utolsó szót annyira halkan mondta, hogy alig lehetett hallani.
- Mi bajod van? Párbajozni akarsz? Te megőrültél! – mondta immáron kétségbe esve Draco.
- Tévedsz Malfoy, sohasem tudtam még ennyire jól, hogy mit teszek.
- Nem mondod komolyan, hogy egyikünknek meg kell ölnie a másikat? – kérdezte félve a mardekádos.
- Éppen ezt próbálom elmagyarázni te tökkel ütött. Ezek szerint nem hallottál még a családjaink közös történetéről? – kérdezte kissé kemény hangnemben a griffendéles.
- Nem – hangzott a tömör felelet. – Mégis mi lenne az?
- Nyugi nem olyan nagy szám az egész. De nekem nagyon fontos.
- Ok. Mondanád végre? – nyerte vissza a hangját Malfoy.
- A Weasley és a Malfoy család amióta csak léteznek, utálják egymást. Történt egyszer, hogy a Malfoyok kisemmizték a Weasleyket. Akkor az egyik férfi Weasley, kétségbeesésében egy jósnőhöz fordult segítségért, tudni akarta vár e még valami jó erre a családra. A nő ezt mondta neki, hogy ”egyszer – akár évszázadok múlva – születik egy gyermek, aki képes lesz bosszút állni a Malfoyokon. Erről a gyermekről senki sem gondolná, hogy ő a család kiválasztottja. Viszont mindez csak akkor következhet be, ha a most élő Weasleyk, leteszik a megszeghetetlen esküt. ” a férfi rohant vissza a családjához, hogy elmondja nekik mi a teendő.
- És ennek mi köze van hozzánk? – vágott közbe Malfoy.
- Ha hagytad volna, hogy elmondjam, már tudnád – mondta szúrósan a másik.
- Jó. Csak folytasd már!
- Szóval az őseim letették helyettem a megszeghetetlen esküt. – Mindezt, hogyan tették, arra máig se jöttem rá. – Tehát a lényeg az, hogy én vagyok a családom kiválasztottja. Ha nem öllek meg, nem csak én, hanem az egész családom meghal – mondta Weasley szomorúan.
- S miért pont engem kell megölnöd?
- Mert velem egykorúval kell megküzdenem azért! – kiáltott fel a másik.
- S ha én öllek meg téged, akkor mi lesz? – kérdezte nyugodtan Malfoy. (Hihetetlen mennyire természetesen beszélgettek, erről a cseppet sem hétköznapi témáról.)
- Akkor az egész Weasley nemzedék eltűnik a földfelszínéről. Nem ellenkezhetsz Malfoy. Ez az életünk, a sorsunk, a végzetünk... Akkor pálcát fel!
Mindketten arcuk elé emelték a pálcájukat, hátat fordítottak egymásnak majd a terem két vége felé vették az irányt. Ezek után visszaindultak, majd a terem közepére érve meghajoltak egymás előtt.
- Hát akkor rajta! – rikkantotta Malfoy, s már küldte is az első átkát ellenfelére. De amaz félre ugrott előre.
- Petrificus totalus! – hallatszott Weasley hangja.
- Protego! Capitulatus!
- Jaj Malfoy! Tudsz te ennél jobbat is!
- Te akartad Weasley! Sectumsempra! - az átok célt tévesztett, vissza pattant az egyik kupáról, s Malfoyt találta el. Annak meglepetésében, s fájdalmában kiesett a kezéből a pálcája. A halkan koppanó tárgyat s a padlót lassan kezdte elborítani, „arany”vére. A vörös hajú nem habozott.
- Invito pálca! - kiáltotta és már kezében is tartotta ellenfele fegyverét.
- Most… vagy… soha – nyögte a sebesült.
- Igazad van, most vagy soha – suttogta halkan a másik.
A tárlók alatt elsunnyogó patkány csak egy zöld villanást észlelt. Pár pillanattal később a szőke hajú mardekáros élettelenül csuklott össze.
- Sajnálom Malfoy, de arra születtem, hogy gyűlöljelek – szólt a gyilkos majd oda dobta a pálcát élettelen tulajdonosának. Ronald Weasley suhogó talárral távozott a Trófea Teremből…