Harry még mindig döbbenten nézte a lányt, aki előtte állt.
- Mit nézel? – kérdezte Sophie.
- A szemedet – válaszolta Harry.
- Nahát – csodálkozott a lány. – Neked is olyanok a szemeid, mint az enyémek!
- Igen, érdekes – felelte az apja. Örült neki, hogy ő az apja, de ezt nem akarta még megmondani neki. Előtte meg akarta ismerni. Hát most itt az alkalom.
- Az apukámnak is ilyen volt, legalábbis anya szerint – mondta. Harryben felcsillanta a remény, hogy hátha tud róla, ki ő.
- Volt?
- Igen, a mamám szerint ő az égben van – válaszolta. Harry lecsüggesztette a fejét.
- Nekem is meghaltak a szüleim. – Harry fel akarta kelteni a lány érdeklődését iránta, hogy tudjanak egy kicsit beszélgetni.
- Akkor lehet, hogy ismerik egymást. Hogy hívnak? Majd megírom a papának, hogy keresse meg őket! – lelkesedett.
- Harry. Harry Potter vagyok.
- Én Sophie Binoche. A mamámmal itt élünk Franciaországban, de azt mondja, hogy egyszer majd meglátogatjuk a nagyiékat, akik Londonban élnek.
- Én is ott élek – mondta Harry.
- De jó! Majd egyszer elmegyek hozzád!
- Már alig várom. Sophie, kérsz egy forró csokit?
- Igen, de a mamám már vár! Nem szabad elmennem! – vonakodott a kislány.
- Ismerem a mamád, majd visszakísérlek hozzá, és elmesélem, hogy velem voltál. Jó?
- Tényleg? – Harry csak bólogatott.
Apja és lánya életükben először beültek egy forró csokira egy kávézóba. Persze Sophie nem tudott róla, hogy ki az az ember, aki vele szemben ült le, de neki is nagyon szimpatikus volt.
- Mit tudsz az apukádról, Sophie? – érdeklődött Harry.
- Az anyukám nagyon szereti. Giselle néni szerint még most sem tudja kiverni a fejéből. Giselle néni szerint az apukám nagyon rossz dolgot csinált – mesélte a kislány, mintha a legnormálisabb dologról beszélne. – Az anyukám nagyon sokat sír, még tegnap éjszaka is. De nekem nem mondja el, hogy miért. De szerintem most jobban van – állapította meg.
- Miből gondolod?
- Mark nagyon kedves. Anya szerint ő lehet majd az új apukám. Szerintem is jó fej, de nekem apának nem kell. Én téged szeretnélek! – jelentette ki határozottan. Harrynek erre kicsit elfátyolosodott a tekintete.
- Ez nagyon kedves tőled. Én is örülnék, ha olyan lenne a lányom, mint te!
- Gyere! – pattant fel a kislány. – Menjünk anyuhoz! – mondta, majd megfogta a kezét Harrynek, és magával húzta.
- Sophie! Nem hiszem, hogy… - kezdte volna, de már nem tudta befejezni.
- Sophie! Már mindenütt kerestelek! Azt hittem, történt veled… - mondta, majd odafutott a lányához Ginny. Mikor megnézte, ki áll mellette, még a lélegzete is elállt.
- Nézd anya! Megtaláltam az új apukámat! – lekendezett.
- Sophie…
- Anya! Én őt szeretném! Légyszi! Hadd legyen ő az apukám!
- Sophie! Az apukád meghalt! – sziszegte a lányának, de már Harry szemébe nézett.
- Ginny! Beszélhetnénk? Kérlek! – kérte Harry.
- Nem, Harry! Hagyj élni! Nem akarok tőled semmit! Sophie – fordult a lányához. – Ő nem lehet az apukád! Felejtsd el őt! Gyere!
- Ginny! Kérlek! – kérlelte.
- Nem hallotta a hölgyet, Uram? – állt elé Mark.
- Nem magához beszéltem! – szólt dühösen Harry, de mikor már szabaddá tette volna az utat, Ginnyék eltűntek.
Harry csak állt annál az asztalnál, ahol nem sokkal hamarabb kislány kijelentette, hogy őt szeretné apukájának.

***

Ginnyék, miután sebesen elhagyták a kávézót meg sem álltak a saját lakosztályukig. Ott levetkőztek, majd dühösen nézett a lányára.
- Hogy jutott eszedbe elmenni azzal a férfival?
- Anya… - Sophie tétovázott. Nem tudta, mi váltotta ki anyjából ezt a haragot. – Azt mondta, hogy ismer téged.
- És te elhitted?! Hogy találkoztatok?
- Neki szaladtam. Képzeld, pont olyan a szeme, mint az enyém, és mint az apáé volt – mesélte.
- Sophie! Nem találkozhatsz vele többet! Ő egy nagyon gonosz ember!
- Nem is! Nagyon aranyos! Azt mondta, hogy szeretné, ha olyan lánya lenne, mint én! – ellenkezett.
- Sophie, nem.
- De szeretem, anya! Őt akarom apának, és nem Markot!
- Tegnap még nem ezt mondtad!
- De tegnap még nem ismertem!
- Sophie! Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha ő lehetne az apukád, de ez nem lehet! Sajnálom!
- De miért? – toporzékolt a kislány.
- Csak – vágta rá. – Majd, ha nagyobb leszel, megérted!
- Utállak, anya! – üvöltötte, majd berohant a szobájába.
- Sophie! – Ginny már épp a lánya szobájának ajtaját nyitotta, amikor valaki kopogott.
Ginny nem tudta, mit tegyen. Kinyissa vagy ne? Ha Harry az, a válasz egyértelműen az utóbbi, de hogy tudhatná meg anélkül, hogy ki az, anélkül, hogy felfedje magát. Szerencsére nem kellett semmit sem tennie.
- Ginny! Mark vagyok az! Nyisd ki, kérlek! – Ginny odament az ajtóhoz, majd egy kis résnyire kinyitotta, hogy megbizonyosodjon, tényleg Mark e az. Ő volt az.
- Mark! – köszöntötte. –Sajnálom, hogy csak úgy ott hagytalak, de nem tehettem mást! Gyere be! – majd az egész ajtót kinyitotta és beinvitálta a férfit.
- Semmi baj! Láttam, hogy menned kell. De ki volt az a férfi?
- Fogalmazzunk úgy, hogy egy nagyon régi barát, akit nem szívesen látok.
- De nem lepett meg, hogy itt van.
- Nem. Sajnos találkoztunk már akkor, mikor megérkeztem.
- Ő ahhoz a múlthoz tartozik, ami elől menekülsz? – kérdezte, miután leültek a nappaliba, mit sem sejtve, hogy valaki hallgatózik.
- Igen. Inkább előle menekülök.
- Mi? Ő…
- Igen. Ő az.
- Ő Sophie apja?
- Igen.
- De nem azt mondtad, hogy ő Londonban él?
- Így is van, de úgy látszik, szívesen síel a bátyámékkal.
- Tessék? A bátyád is itt van?
- Igen, a feleségével, aki a legjobb barátnőm volt. De ők nem tudnak Sophie-ról.
- És nem is akarod elmondani nekik?
- Nem –jelentette ki. Ginnyn látszott, hogy nagyon megviseli a dolog, bár próbálta magát erősnek mutatni.
- Értem. Ginny, gyere, igyunk meg valamit, lent a bárban! Attól majd jobban leszel!
- De… - ellenkezett a nő.
- Nincs semmi de! Sophie ellesz nélküled egy ideig, neked viszont ki kell kapcsolódnod egy kicsit. Egyébként meg már lehet, hogy alszik is! Nézd meg, aztán menjünk!
Sophie gyorsan visszarohant az ágyához, majd úgy tett, mintha aludna. Hallotta, amint az anyja bejön és érezte, hogy kap egy puszit is.
- Szeretlek, Sophie! – suttogta a fülébe.
Mikor hallotta az ajtó csukódását, felkelt. Esze ágában se volt nyugton maradni. Meg akarta keresni az apukáját. Úgy döntött lemegy ahhoz az emberhez, aki odaadta nekik a kulcsot tegnap. Ő biztos tudja, hol van az apukája.
Kinyitotta az ajtót, majd a liftekhez ment. Mikor megjött a lift, beszállt, de nem volt egyedül.
Egy hosszú, barna hajú nő nézett rá, sápadt arccal.
- Sophie? – kérdezte halkan.
- Te tudod a nevem? – kérdezett vissza a lány.
- Szóval, igen. Mit csinálsz itt? A mamád tudja, hogy eljöttél?
- Nem. De te is ismered az anyukámat? Akkor segíthetsz nekem. Mi a neved?
- Hermione vagyok. Anyukád régi barátnője.
- Ismered apát? Tudod, hol van?
Hermione tétovázott. Tudta, hogy Ginny nem akarná, hogy a lánya lássa Harryt. De a kislány itt állt előtte, és azt kérte, hogy mondja meg, hol van.
- Sophie? Anyukád tudja, hogy eljöttél?
- Nem. Ő elment Markkal. Otthagytak engem a szobámba, és én meg eljöttem megkeresni apát. Te tudod, melyik szobában van?
- Tudod, hogy itt van? – Ezen Hermione is elcsodálkozott.
- Igen, ma délután beszélgettem vele. Meg akarom keresni, és vele akarok menni. Én nem akarok anyával lenni többet!
- Sophie! Anyukád biztos izgulna érted, ha elmenne!
- Nem. Nem is foglakozik velem, mióta itt vagyunk! Mindig csak Markkal van – szinte már sírt.
A lift megérkezett, de nem a földszintre, hanem arra az emeltre, ahol Harryék és Hermionéék szobája is volt.
Hermione úgy döntött beszélget egy kicsit kettesben a lánnyal.
- Gyere be a szobámba! Van egy ötletem, hogy hozzuk össze a szüleidet. És akkor mind a hárman együtt élhettek! Gyere! – mondta, majd megfogta a kislány kezét, és bevezette a szobájába.
Szerencséjükre Ron Harryéknél volt, így kettesben maradhattak
- Tetszel nekem! – mosolyogta a kislány.
- Te is nekem. Van valamit, amit nem mondtam.
- Mit? – érdeklődött a kislány.
- Anyukád mesélte, hogy neki vannak testvérei? – kérdezte. A lány csak bólintott. – Anyukád bátyja itt van a szomszéd szobában, apukáddal együtt!
- Menjünk át! – pattant fel a kislány.
- Még nem lehet! De fogsz velük találkozni! Csak később. Előtte, muszáj kibékíteni a szüleidet!
- Én nem értem!
- Nem baj. A lényeg, hogy segíts nekem.
Azzal lelkesen magyarázni kezdte a tervét a kislánynak, aki elsőre megértette. A végén mosolyogva ölelte meg Hermionét, akinek ettől könnyek szaladtak a szemébe.
- Szeretlek! – mondta.
- Én is kicsim! – mondta, majd adott neki még egy puszit. – De most menned kell, mielőtt anyukád észre veszi, hogy nem vagy az ágyadban. Gyere, lekísérlek! – mondta, majd megfogta a kezét, és az ajtó felé mentek.
Mikor kinyitották, valaki pont akkor akart bejönni.
- Hermione! Mit csinálsz te itt? Mindenki rád vár! Hermione! Ki ez a kislány, és miért hasonlít annyira…
- Ron! Ööö… te mit csinálsz itt? – kérdezte a lány, próbálta elterelni a figyelmet Sophie-ról.
- Hermione! Ki ez a lány? – faggatózott Ron.
- Ő Sophie. És – Hermione úgy döntött, Ront is beavatja. Behívta a szobába. – Mindjárt jövök, csak hazaviszem a kislányt! Utána mindent elmesélek, de Harrynek egy szót sem! – és otthagyta.
Hermione visszakísérte a lányt, de nem várta meg, míg Ginny kinyitja az ajtót, adott két puszit búcsúzólag a lánynak, majd elment.
Sophie bement a szobájába, szerencsére az anyja még nem jött vissza. Levetkőzött, bebújt az ágyába, majd elaludt.
Közben Hermione visszaért Ronhoz, aki még mindig ugyanott állt. Miután leültette, elmesélt mindent. Hogy Ginny terhes volt Harrytől, de Harry azt mondta, hogy neki nem kell az ő gyereke. Itt Hermione alig bírta visszatartani Ront, hogy ne fojtsa meg Harryt. Aztán elmagyarázta neki, hogy minderre miért volt szükség. Azt, hogy Ginny nem hisz nekik, és még mindig haragszik Harryre. És azt, hogy ugyanabban a szállóban szálltak meg.
Azután beszámolt a tervről is, amit azért talált ki, hogy újra összehozza a két szerelmest.
- Ez nagyon jó! – lelkendezett Ron.
- Köszönöm! – pirult el a lány.
- Akkor én vállalom Harryt, te meg hozd Ginnyt! – utasította.
- Hova? – egy férfihang kérdezte, aki most lépett be a szobába, de Ron utolsó mondatát még hallotta.