- Harry! – pattant fel Hermione. – Mit csinálsz itt?
- Hát azt én is kérdezhetném?! Vagy húsz perce rátok várunk Juliette-tel! Szólhattatok volna, ha más dolgotok van!
- Mire… Jah! Nem, dehogy is! Csak valamit el akartam mondani Ronnak! Nem azt! – pirult el a lány.
- Hát? És hova akartatok vinni engem meg Ginnyt?
- Sehova! – vágta rá Ron.
- Ne hazudjatok nekem!
- Mi nem…
- De igen! De ha nem akarjátok elmondani, nem kell! Csak gyertek már! Juliette az agyamra megy! – emelte a plafonra a tekintetét Harry.
- Miért? Szerintem aranyos lány! – mondta Ron. – Meg nagyon csinos is!
- Ron! – ripakodott rá felesége.
- Jól van! De attól még, hogy a feleségem van, Juliette lehet szép! – ellenkezett a férfi.
- Igen. Hagyjuk! Szóval mi baj van Juliette-tel? – nézett Hermione Harryre.
- Semmi! Csak a virág óta azt hiszi, szerelmes vagyok belé!
- És akkor kinek küldted a virágokat, ha nem neki? – értetlenkedett vörös hajú barátja.
- Izé… ööö… - habozott.
- Ginnynek! – szólt a lány.
- Hermione! Ne…
- Nyugalom! Ron már mindent tud!
- Micsoda?! Hermione! Megígérted!
- Hékás! Elvileg én vagyok a legjobb barátod, és mégis csak hat év után tudtam meg, hogy nagybácsi vagyok! Nagyon aranyos kislány… Hupsz! Ezt nem kellett volna! Bocs! – Ron a szája elé kapta a kezét.
- Micsoda?! Mikor találkoztatok vele?! És nekem miért nem szóltatok?! Ginny is itt volt?
- Kösz, Ron! – szidta le férjét Hermione. – Harry! Nyugalom! Mindent elmondok! Már nincs mit titkolni! Ronnak hála!
- Mondtam már, hogy bocs! Kicsúszott a számon!
- Neked minden csak úgy kicsúszik a szádon! Minek is mondtam el?
- Azért, mert nehéz lett volna megmagyarázni másképp, hogy mit csinál egy kislány, aki kísértetiesen hasonlít Harryre, az én szobámban!
- A mi szobánkban!
- Nem mindegy?!
- Persze mindegy! Legyen csak minden a tiéd! És akkor majd a te gyerekedet is fogom megszülni?! Az is csak a tied lesz?!
- Hermione! Nem erre gondoltam, te is tudod!
- Elég volt! – vetett véget a vitának Harry. – Nem érdekel, ki szül kinek gyereket! Az én lányom érdekel! Itt járt?!
- Bocs, Harry! Szóval az egész úgy történt, hogy mikor jöttem fel a lifttel, ekkor ő is beszállt. – Majd elmesélte a történteket Harrynek. A férfi tátott szájjal hallgatta. Büszke volt a lányára, hogy ennyi idősen már azon gondolkodik, hogyan békíthetné ki a szüleit. Utána Hermione elmesélte Harrynek a tervet is.
- Hermione! Ez tényleg nagyon jó! És biztos vagy benne, hogy minden sikerülni fog?
- Harry! Megmondtam, én csak megteremtem nektek a helyzetet, hogy kettesben beszélgessetek, elzárva a külvilágtól. A többi rajtad múlik!
- Köszön Hermione! Még így is többet értetek el, mint én az utóbbi hat évben!
- Harry! Sikerülni fog! Ginny még mindig szeret! Nem tud neked ellenállni!
- Nem, Ron. Én ebben már nem vagyok olyan biztos. Te nem hallottad azon az estén, mikor elment! Tényleg utált!
- Ugyan, Harry! Van egy közös gyereketek, és én tudom, hogy még mindig szeret! – bíztatta Hermione.
- Honnan?
- Azokból a levelekből, amiket Giselle írt nekem, tudod, az asszony, akinél Ginny lakik.
- Igen. És az a nő honnan tudja, hogy Ginny szeret még?
- Egy nő, tudod, látja, ha másik nő szenved!
- És Ginny szenved?
- Nagyon is! Giselle szerint Ginny majdnem minden éjszaka sír. Vagy álmában a te nevedet hajtogatja, illetve valami hasonlót. Giselle nem tudja, hogy te vagy Sophie apja!
- Tényleg?! Minden este? Lehet, hogy csak nem tud kiverni a fejéből!
- Ami azért van, mert még mindig szeret. Csak nagyon megbántottad! – mondta, aztán Harry arcát látva gyorsan hozzátette. – Amit nem azért csináltál, mert akartad! Tudom!
- Szóval! Van egy tervünk! Holnapra?!
- Igen.
- Harry! Ron! Hermione! Rátok várok! – jött be az ajtón Juliette.
- Megyünk! Ne haragudj, csak kicsit elbeszélgettünk a múltról. De megyünk már! – válaszolt Hermione, látva Harry savanyú arcát.
- Ööö… Hermione! Mindjárt megyünk, csak beszélnem kéne Harryvel, csak egy pillanat! – mondta Ron, majd Harryre nézett, aki bólintott és visszaült.
- Jó! De siessetek!
Ron megvárta, míg a két nő kimegy a szobából, aztán Harryre nézett.
- Minek hoztad el, ha nem is kedveled? – szegezte neki a kérdést.
- Nem tudom! Azt hittem, hogy majd itt megkedvelem! El akartam terelni a figyelmemet Ginnyről! De nem sok sikerrel! Mióta itt van, egyre jobban hiányzik Ginny! Mikor legalább nem volt velem, akkor legalább nem érzem annyira, hogy hiányzik.
- És azt mikor akartad elmondani, hogy apa vagy?
- Nem tudom! Talán akkor, mikor Ginnyék visszajöttek Angliába! Féltem, hogy mit szólnál hozzá! Hogy azért hagyott itt, mert azt mondtam neki, hogy nem szeretem!
- Haver! Én is ezt tettem volna a helyedben! És neki is jobb volt így!
- Gondolod?
- Igen. Lehet, hogy most haragszik rád, de legalább nem látta meghalni azt a rengeteg embert! Az rosszabb lett volna neki! És mit gondolsz, komolyan hagyott volna titeket ketten párbajozni Voldemorttal? Kötve hiszem!
- Igen, valószínű! De ez annyira rossz! El se tudod képzelni, mit éreztem, mikor a lányom Ginnynek mondta, hogy engem szeretne apának!
- És Ginny mit szólt?
- A képembe vágta, hogy meghalt az apukája!
- Ez olyan Ginnys volt! – mosolyodott el.
- Igen. Tudom! Csak annyira fáj! De legalább tudom, hogy sok mindentől megkíméltem!
- Igen. Na, gyere, mert már várnak! – Ron felállt, majd Harry is követte. Kimentek a szobából.


- Mark!
- Hm?
- Köszönöm.
- Mit? – mosolyodott el a férfi.
- Hát ezt az egészet! Hogy megvigasztaltál!
- Ugyan! Rám bármikor számíthatsz! Gyere! Felkísérlek!
- Oh! Milyen lovagias!
- Hát, egy ilyen gyönyörű nőnél, szerintem mindenki az lenne! – bókolta a férfi Ginnynek.
- Mark! – pirult el a lány.
A pár felment a nő szobájának ajtajáig. Ott megálltak.
- Akkor még egyszer köszönöm!
- Ginny! Semmiség! Örülök, hogy segíthettem! – mondta Mark, majd közelebb lépett a nőhöz.
„Ne, ne, ne! Mit csinál?! Ne! Én nem akarom!” – sikítozott magában Ginny. De már késő volt. Mark odahajolt hozzá, és megcsókolta.
„Hú! Ez egész kellemes!” Ginny visszacsókolta.
„Ginny! Te Harryt szereted!”
„Aki elhagyott!”
„De szereted! Nem teheted ezt vele!”
„Nem voltam már férfival hat éve!” Ginny ezzel letudta a két hang vitáját a fejében, és magával húzta a férfit a hálószobája felé.
„Ginny! Legalább Sophie-ra gondolj!” Ginny elugrott a férfitól, és a szája elé kapta a kezét.
- Ne haragudj, Mark! De ez nem fog menni! – mentegetőzött.
- Miért nem? – kérdezte csalódottan a férfi.
- Itt van Sophie! A másik szobába! Most épp utál! Nem tehetem ezt vele! És magammal sem! Sajnálom, de még nem zártam le magamban a Harrys-ügyet!
- De hát már hat éve volt! Felejtsd el! – duruzsolta a nő fülébe, majd csókolgatni kezdte a nyakát.
Ginny becsukta a szemét, és akaratlanul is Harryre gondolt. Hogy ő milyen jól csinálta mindezt. Mindig is a tenyerén hordozta a lányt. Mellette királynőnek érezhette magát. Addig, amíg…
- Mark, ne! – mondta határozottan, majd eltolta magától a férfit. Utána az ajtó felé tologatta, de a férfi ellenkezett.
- Ginny! Felejtsd el azt az ürgét! Nem volt rád méltó!
- De szeretem! Értsd már meg! Én akkor is szeretem Harry Pottert, akármit tett is velem! – üvöltötte, majd kinyitotta az ajtót, nem is nézve oda. – Szeretem Harry Pottert! Érted?
- Harry Potter is szeret téged, Ginny Weasley! – mondta egy hang.
Ginny a hang felé nézett. Egy férfi volt, aki a küszöbön állt. Harry volt az…