Hermionét akkor ismertem meg, mikor álláshirdetésre jelentkeztem az Abszol úton. Jobb munka híján egy könyvtárba adtam be az önéletrajzomat, Hermione pedig, mivel kivetnivalót nem talált bennem, alkalmazott. Innentől kezdve én lettem a könyvtáros, ő, meg mint a főnököm, a hely ügyes-bajos dolgaival foglalkozott. Könyveket rendelt, számlákat intézett, meg sok-sok papírmunkát. Hamar beletanultam a dolgomba, míg az elején egyszerű mondatok is gondot okoztak. Nem szoktam meg, hogy idegenekkel kedvesen csevegjek. Aztán elröpült néhány hónap, és olyan gyakorlattal tettem-vettem, mint aki egész életében ezt csinálta.

-          Kate, figyu, megjöttek az új Roxfort történetes könyvek! Segítenél helyre pakolni őket? – kiabált Hermione a hátsó irodából.

-          Persze!

Úristen, milyen nehezek ezek a könyvek! Ha listát készítenék, szerintem simán birtokolhatná a könyvtár legvastagabb könyve címet. Hermione persze a lelkemre kötötte, hogy úgy bánjak a kicsikékkel, mintha hímes tojások volnának. Hiszen ez a kedvenc könyve, ebből adódóan MINDENKINEK ez a kedvenc könyve. A kis naiv.

Miután végeztem a pakolással, visszaálltam kis pultom mögé, és bárgyú mosollyal vártam a klienseket. Nem volt egy mozgalmas nap, alig jött valaki. Lustán lapozgattam a Szombati Boszorkányok múlt heti számát, közben meg nagyokat ásítottam. Természetesen Liz tegnap éjjel sem hagyott aludni. Liz a kutyám. Nagy golden retriever, és természetesen minden este bepofátlankodik az ágyamba. Én meg csak nem küldhetem ki, hiszen olyan édesen néz rám a nagy fekete szemeivel… Na mindegy. Szóval teljes kómában ültem a pult mögött, és egy jó erős kávéról álmodoztam.

Ekkor lépett be valaki, akit először nem ismertem fel. Bátortalanul nézett körbe, mintha keresne valakit, majd észrevett engem.

-          Hello – kezdte – Hermione Grangert keresem.

Az említett kidugta a fejét az ajtón, és elvigyorodott.

-          Ron Weasley! – sikkantotta, és a férfi nyakába vetette magát. Én meg eltátottam a számat.

Itt dolgozok már pár hónapja, és elég jól összebarátkoztunk Hermionéval. Elmesélt mindent magáról, kezdve azzal, hogy hogyan lett belőle boszorkány. A roxfortos évei voltak élete legszebb évei – állította. Mesélt a barátairól, Ronról és Harryről. Mindkettőjüket részletesen leírta, hogy milyenek, és be kell, valljam, teljesen pontosan írta le őket. Mármint ami Ron illeti. Ugyanolyan vörös haja van, ugyanolyan kékek a szemei, és ugyanolyan szeplők világítanak az arcán. Hermione csak azt nem tette hozzá, hogy Ron ennyire DÖGÖS. Vagy szexi. A lényeg, hogy eszméletlen HELYES. Zavartan lesütöttem a szemem, és lapoztam egyet.

-          Ezer éve nem láttalak – lelkendezett Hermione. – Mit keresel itt?

-          Téged – válaszolta Ron. – Az az igazság, hogy régen találkoztunk, és gondoltam megleplek.

-          Óh, ez kedves…

-          Meg el is akarok valamit mondani.

-          Mondd!

-          Szóval – vette halkabbra magát Ron. Ez felkeltette az érdeklődésem, és fülelni kezdtem. – Nem beszélhetnénk ezt meg máshol? – pillantott zavartan körbe, és egyúttal rám. A gyomrom bukfencet vetett. Jézusom Kate! Szedd össze magad! Közben meg azon rimánkodtam, hogy Hermione utasítsa vissza ezt az ajánlatot, különben lemaradok mindenről. Imáim meghallgatásra találtak.

-          Az a helyzet Ron, hogy most nem mehetek el, később meg nem érek rá. De nyugodtan mondd itt, nem zavar senki.

-          Hát jó – sóhajtotta a férfi, és nekiveselkedett: - Tudod, már rég el akartam mondani…

Hermione kíváncsi tekintettel meredt a látszólag zavartól szenvedő srácra, és várta a folytatást.

-          Szóval, hogy… Még sosem mondtam ilyet senkinek – tette hozzá, miközben a verejtéktől gyöngyöző homlokát törölgette. – Tetszel nekem, Hermione! Mindig is tetszettél. Már a Roxfortban is. Sosem mertem bevallani, féltem a visszautasítástól. Most viszont elmondom, mert nem titkolhatom tovább. Szeretlek!

Hermione teljesen ledöbbent. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Normális, na jó inkább úgy mondom, hogy jó esetben ilyenkor a nő szerelmes csókok közepette vallja be, hogy ő is így érez. De ez most nem történt meg. Hermione a meglepettségtől megkövülten, tátott szájjal állt. Szerintem próbálta összeszedni magát, hogy értelmes szavakat tudjon kiadni magából. Az eddig büszke, magabiztos, vigyorgó Ron azonban elszomorodott, valószínűleg, ő is úgy képzelte az eseményeket, mint én. Lehajtott fejjel, elég megsemmisülten várta a kikosarazást. És ekkor történt meg a legkínosabb dolog, ami ebben a szituációban történhetett:

-          Szia édes, megjöttem!

Megjelent Hermione barátja. A nő megkönnyebbültem sóhajtott fel, és elindult John (mert így hívták) felé.

-          Szia… - suttogta, és a férfi vállába bújtatta arcát. Ron meg továbbra is megsemmisülten állt. John megérezhette a levegőben zizegő feszültséget, mert rákérdezett:

-          Valami baj van?

-          Semmi, semmi… - sietett a válasszal Hermione. – Mehetünk?

-          Persze. Már lefoglaltam egy asztalt az étteremben. Tudod, ahol megismerkedtünk – suttogta a nőnek, de mindketten hallottuk.

-          Édes vagy – mosolygott Mio, és megcsókolta barátját.

-          Meg kell ünnepelnünk az egy éves évfordulót.

-          Meg bizony. Kate! – Felpillantottam. – Bezárnál?

-          Hát persze.

-          Hermione! – szólt közbe Ron is. Ajaj!

-          Ron, figyelj… - Hermione megindult a férfi felé. John az ajtóból figyelte a szokatlan szituációt. – Látod, hogy… Van barátom.

-          És ha ő nem lenne? Akkor, akkor lenne esélyem?

-          Nem – sóhajtotta Hermione. – Ne haragudj! – suttogta, és visszaszaladt Johnhoz, majd együtt kiléptek az ajtón.

Én meg kettesben maradtam Ronnal.