Ron előttem lépkedett, én meg loholtam utána. Tekintve, hogy ő sokkal nagyobbakat lép, iparkodnom kellett. Egy idő után érezni is kezdtem a feszített tempó hatását, bal oldalam kezdett nagyon szúrni.
- Lassíts, kérlek! – lihegtem, és megálltam, hogy kifújjam egy kicsit magam.
- Nocsak, csak nem terhel meg ez a kis séta? – gúnyolódott.
- Séta? Hah, neked biztos az! – válaszoltam, majd egy pad felé vettem az irányt.
- Ne már, Kate! Nekem sietnem kell vissza...
- Akkor menj! Majd megyek én is... – tanácsoltam.
- Persze! Majd szépen eltévedsz, és az én hibám lesz az egész.
- Mióta érdekel ez téged? – vágtam vissza.
- Hermione kitekerné a nyakam.
- Aha... Szóval Hermione... Érthető... – motyogtam.
- Jó, akkor lassítok. Megfelel? – forgatta a szemét. Lassan bólintottam, és újra elindultunk.
Ron betartotta az ígéretét. Már nem loholt annyira, így egymás mellett mehettünk.
- Mióta dolgozol nála? – kérdeztem.
- Nem rég óta – válaszolta hűvösen. – Miért érdekel ez téged?
- Semmi, semmi... Ha tudtam volna, hogy itt leszel... – Elharaptam a mondatot. Láttam, hogy lehajtja a fejét, nem szólt semmit. – Hogy van anyukád? – vetettem fel könnyednek szánt hangon, de inkább cincogásnak tűnt.
- Egész jól. Már sokkal jobban van azóta, hogy... beszéltünk – fejezte be.
- Örülök – nyeltem nagyot, mert már tudtam, hogy másodpercek kérdése, és kirobban a balhé.
- Miért kerestél meg aznap? – tette fel a nagy kérdést.
- Mert aggódtam érted. Nem tudtuk, hol vagy, napokra eltűntél, én pedig azt hittem... azt hittem...
- Nem kellett volna odajönnöd.
- Utólag már én is megbántam. És sok mindent még – mondtam. Összehúzott szemekkel nézett rám, mintha azt kérdezné, ezzel az ő kijelentésére célzok-e. Magabiztosan álltam a tekintetét, megadva ezzel a választ: igen. Ron arcán őszinte mosoly jelent meg, én pedig elbizonytalanodtam... Talán félreértettem valamit? Minek örülhet ennyire? Aztán rájöttem: megérkeztünk. A könyvtár utcájában álltunk, már messziről láttam a Hermione által kirakott cégtáblát, amely nagy betűkkel hirdette, hogy itt aztán mindenki megtalálja a neki való könyvet. Én is megkönnyebbülést éreztem, végre megszabadulok tőle.
- Végre – sóhajtotta, majd erőteljes léptekkel megindult a könyvtár felé.
- Hermione, megjöttünk – kiáltottam el magam, mikor beléptünk.
- Megjöttetek? Hogy érted, hogy meg... – Amint meglátta Ront, torkán akadt a szó. – Hát ő meg mit keres itt? – lepődött meg. – Azazhogy... Ne haragudj Ron! Szia! – ocsúdott fel, majd gyorsan elvette Rontól a ládát, és az egyik asztalra helyezte. – Meglep, hogy te jöttél. Egyáltalán mi közöd van az egészhez?
- Mr. Creepnél dolgozom... Ő meg engem választott, ez a láda ugyanis túl nehéz lett volna Kate-nek.
- Aha... Értem. Kösz, hogy segítettél, Ron – mosolygott Hermione.
- Szívesen – motyogta válaszként. – Most mennem kell vissza. Sziasztok! – köszönt el gyorsan, és már el is tűnt.
- Ez meg mi a jó ég volt? – nézett rám Hermione, mire én csak megvontam a vállam. Mindent nekem kell tudni?

Természetesen nem úsztam meg ennyivel. Hermione alaposan kifaggatott az útról, én pedig beszámoltam a kölcsönös gyűlöletünkről.
- Nem hiszem, hogy gyűlöl téged, Kate. Nem olyan régen még csókolóztatok. Az érzések nem változnak meg ilyen könnyen...
- Tévedsz! A szerelem nagyon könnyen átfordulhat gyűlöletbe. Sajnos így van.
- Biztos minden rendbe jön... – veregette meg a vállam, mikor látta keserű fintoromat.
- Te nem tudod... Nem is sejtheted, milyen volt Ron arca az út alatt... – zokogtam fel. – Minden olyan volt, mintha dementorok vennének körül. Még élni sem volt kedvem komolyan. Meg akartam ezt az egészet beszélni vele, de nem jött össze. Addig bénázok, míg örökre elveszítem. Pedig én... Én... – küszködtem – szeretem.
Hermione megértően bólintott, én pedig tovább süllyedtem az önsajnálatba.

Teltek a napok, elsuhant pár hét is, és a Ronnal történt nézeteltérésem végére még mindig nem sikerült pontot tennem.
- Kate, ma hamarabb el kell mennem, de megkérnélek egy szívességre. – Na kezdődik, gondoltam. – Délután érkezik meg néhány levél, amiket el kellene hoznod hozzám. Megtennéd? – Mit mondhattam volna?
- Igen, persze.

Így aztán, mikor a három bagoly megjött a levelekkel, én pedig bezártam, elindultam Hermionéhoz. Kopogtam, mire kikiabált:
- Egy pillanat!
Majd:
- Nyisd ki, légyszi!
Nem tudtam, mire vélni, talán van fent nála valaki? Hamar megkaptam a választ, mivel kinyílt az ajtó.
- Már megint te? – nyögtem fel. Na, vajon ki állt ott? Igen, igen, ő. Pirospont, ha eltaláltátok. Becsörtettem mellette jobbra-balra pillantva, mikor megláttam Hermionét. Nem, nem volt hiányos öltözetben, teljesen normálisan nézett ki.
- Itt vannak a levelek – nyomtam mogorván a kezébe, és már fordultam is el.
- Mész is? – kérdezte. – Gyere, ülj le. Kérsz valamit?
- Nem. Tényleg mennem kell.
- Ugyan már, egy kis narancslé ezután a lótás-futás után biztosan jól esne. – Azzal már a kezembe is nyomott egy poharat, és lenyomott a székbe. – Mindjárt jövök – mondta, majd eltűnt az elő szobában.
- Hermione, hol vagy? – tűnt fel Ron, majd megpillantott engem. Egy fintorra volt csak ideje, mert valami megütötte a fülét. Én is hallottam, és abban a percben a vér megfagyott az ereimben. Ajtókattanás. Ron azonnal a bejárathoz szaladt, de nem tévedtem, zárva volt.
- Merlin szakállára! – szitkozódott Ron. – Nyisd ki, Hermione! Ez nem vicces!
Semmi válasz. Még el is nevettem volna magam ezen az egyébként röhejes szituáción, ha nem Ronnal lettem volna bezárva egy lakásba az ötödik emeleten.
- Próbálkozz az Alahomorával - mondtam lustán.
- Azt hiszed, nem ezzel kezdtem – jött az epés válasz. – Ennek annyi. Itt maradtunk.
- Egyszer csak visszajön – elmélkedtem.
- Egyszer. De én nem várok addig! Nem bírok ki egyetlen perccel többet sem ve... – Elharapta a mondatot, bár így is tudom mit akart mondani.
- Miért sértegetsz folyton? – tettem fel a kérdést szomorúan. Ezzel megfoghattam, mert elgondolkozott.
- Nem is tudom... Elégtétel.
- Elégtétel, de miért? – faggattam tovább.
- Na ne mondd, hogy szerinted te kisangyal vagy!
- Egy szóval sem mondtam – mentegetőztem. – Én csak... Rosszul esik, és kész. Nem értem, hogy két felnőtt ember miért nem tud tiszta vizet önteni a pohárba.
- Talán azért, mert köztünk olyan feszültség van, amit nem tudok csak úgy eltaposni.
- Jó. Akkor beszéljük meg. Kezdjük azzal, hogy bocs, amiért fel akartalak vidítani, amikor anyukád beteg volt.
- Miért akarsz velem kibékülni, Kate? – kérdezte őszintén Ron. Éreztem, hogy elpirulok, így gyorsan lehajtottam a fejem. – Hát jól van – vont vállat. – Én meg akkor bocsánatot kérek, amiért azt mondtam, hogy megbántam a randit.
- Hazudtál? – kérdeztem vissza halkan. Éretlenül nézett rám, mire én megismételtem: - Hazudtál, mikor ezt mondtad, vagy igaz volt, és tényleg megbántad?
- Nem bántam meg – rázta a fejét. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Csak akkor jól esett ezt mondani.
Robotszerűen bólogattam, majd mindketten csöndbe burkolóztunk. Sikerült valamennyire elsimítani a kettőnk között felgyülemlett feszültséget, de azt még nem mondhatnám, hogy minden rendben van. Egy ilyen beszélgetés még nem old meg mindent. Azok a szavak akkor is ott vannak a fejemben, ha bocsánatot is kért. Talán sosem felejtem el őket. Talán csak idő kell. Nem tudom. Mindenesetre kezdésnek ez is megteszi. Mindketten kimondtuk, bármennyire is nehéz volt. A percek lassan teltek, de én úgy éreztem, nincs mit mondanom. Most nem tudok. Kell egy kis idő, vagy talán sok, hogy megemészthessek mindent, még ezerszer átgondolhassam, megfejthessem a megoldásra váró kérdéseket. Egyszóval egyedül akartam lenni. Ez azonban amíg Hermione nem jön vissza, és nem enged minket el, nem igazán lehetséges. Ahogy Ronra pillantottam ő is hasonlókon gondolkozhatott, mert sűrűn tekintgetett az ajtó felé, és minden apró neszre felkapta a fejét. Arca gondterhelt volt, homlokát vékony ráncokba formálta az erős gondolkodás. Száját összecsücsörítette, szeme sötét volt. Ideges mozdulattal a hajába túrt, majd lassan visszatette kezét az asztalra. Ujjai dobolni kezdtek, ütemesen játszottak a falapon. Kinéztem az ablakon, és szomorúan vettem tudomásul: esik. A lusta esőcseppek lassan folytak le a konyha bepárásodott ablakán, majd gyorsabb tempóra váltottak, ahogy a zaj is erősödött: az esőcseppek egyre erőszakosabban doboltak az ablakpárkányon. Hirtelen olyan sötét volt minden, úgy éreztem, nem elég, hogy a hangulatom is szomorú, az időjárás még egy lapáttal rá is tesz. Egy villám hasított át a komor égen, én pedig ijedten rezzentem össze.
- Hermione csúnya tréfát űz velünk – morogtam félhangosan. Ron egyetértően bólintott. – Nekem haza kell mennem. – Újabb bólintás. – A csudába is! – csaptam az asztalra, de azonnal fel is szisszentem a fájdalomtól. Magamban káromkodtam, csúnyábbnál csúnyább szavakkal láttam el mind magamat, mind Ront, mind Hermionét, és ezt az egész helyzetet. Olyannyira belefelejtkeztem a dolgokba, hogy meg se hallottam, amint Hermione kulcsa csördült a zárban, lábai halkan koppantak a padlón és ahogy bátortalanul ”hallózott” nekünk.
- Merre voltál? – néztem rá vádlón. – Ez nem volt szép, Hermione.
- Ne haragudjatok... Én csak segíteni akartam. Reméltem, hogy megbeszélitek a dolgokat.
- Ha a segítségedre szorulok, majd szólok – vetettem neki, majd felpattantam, és kiviharzottam a szobából.
Odakint továbbra is szakadt az eső, nem kellett neki tíz másodperc, bőrig áztam. Az eső elmosott mindent, de a gondolataimat nem. Úgy éreztem, az egész életem kisiklott az eredeti helyéről. Először Ron, most Hermione. Elegem volt és fogalmam sem volt, mit tegyek...