|
1. fejezet:
 ...
Az egész sztori a mugliismerettel kezdődött... Lily megkért, hogy járjak én is, mivel Alice lebetegedett, és ő nem akart egyedül járni az órákra. Gondoltam miért ne, bár nem nagyon izgatott a mugliismeret, mivel az édesanyám mugli, mindent tudok a muglikról. Azt mondta egész jó társaság, és addig beszélt róla, amíg bele nem mentem. Már múlt évben is ezzel piszkált, de akkor már késő volt, mert nem fért be több óra az órarendembe. Az első órán nem sok ismerős arcot láttam. Volt ott egy Griffendéles fiú, James Potter egyik barátja. Lily már mesélt róla, és én is láttam párszor, de ő olyan helyi menő csávó, hogy akkoriban rám se nézett. Amúgy szerintem nem valami szívdögesztő pasi. Na jó, be kell ismerni, van humora és hát nem olyan csúnya. De ha jól tudom, ő hamarosan meg fog halni, hiszen a szülei kinyírják, ha megtudják, hogy mugliismeretre jár.
Burbage professzor természetesen nem engedte, hogy Lily mellé üljek. (Kikérem magamnak, nincs is nagy szám!) Odasúgtam valamit Lilynek, mire ő:
– Miss Wane, kérem, üljön Mr Black mellé. Úgy látom elég nagy a szája ahhoz, hogy leghátra üljön.
Én csak bambám néztem rá. Black? Na ne! Ne már! Miért pont Black mellé?
– Nem lehetne inkább… – kezdtem nyafogni.
– Nem, nem lehetne. És most szeretném folytatni az órát – húzta fel az orrát a nő.
Felálltam, még egyszer ránéztem Lilyre, aki unottan nézett előre. Hátramentem az utolsó padba, ahol egy sötétbarna és göndör hajú fiú ült. Vigyorogva nézett rám.
– Mi van, téged is száműztek? – kérdezte, és ásított egyet.
– Száműztek? Mi? – értetlenkedtem.
– Hát, szerintem ez száműzetésnek számít. Vagyis inkább áldás.
– Micsoda? Bocsáss meg, de nem értem miről beszélsz – ültem le a székre és kezdtem tartani attól, hogy ez a Sirius nem komplett.
– Akkor jól figyelj, hogy megértsd – mosolygott. – Mikor valakit hátra ültetnek, az olyan, mintha azt mondták volna, hogy menj ki az óráról. Ida, hátra, senki sem néz. Nem hallják, amit mondasz.
– Aha. Már értem. Szóval, nem számít, mit csinálunk hátul, nem foglalkoznak velünk? – motyogtam.
Hmm… talán mégsem olyan hülye…
– Talált! Hát nem nagyszerű? – örvendezett.
– De igen, nagyon – mondtam kissé unottan.
Fura volt így elbeszélgetni Siriusszal. Lily mindig azt mondta, hogy micsoda bunkó, pedig velem egyáltalán nem volt az. Nagyon aranyos volt és végig mosolygott. Nem tudom, hogy Lilynek mi baja van vele.
– És te mit keresel mugliismereten? – kérdeztem.
Egy röpke pillanatra együnk sem szólalt meg.
– Hát… bosszantom a szüleimet, de ez csak mellékes. Valójában Lupin miatt jöttem – mutatott egy megtépázott, betegesen sovány fiúra.
– Merlin szakállára, ezzel meg mi történt? – tátottam el a számat.
Lupin szeme körül egy lila folt virított.
– Beteg – mondta csendesen Sirius.
– Pont teliholdkor, igaz? – mondtam.
– Mi? Te…? – hápogott Sirius.
– Nyugi, nem mondom el senkinek! Láttalak titeket a múltkor.
– Te követtél minket? De hogyan? – nézett elkerekedett szemekkel Sirius.
Jézusom, de szép szeme van!
– Ömm… ööö… ja, igen. Pitont követtem, nem titeket – habogtam.
Sirius semmit sem szólt. Dobta a témát, és úgy tett, mintha figyelne a professzorra, de én láttam rajta, hogy gondolkodik. Istenem, minek is jöttem el erre az unalmas órára? Mehettem volna másra is… rúnaolvasás, esetleg jóslástan (bár az sem valami élvezetes). És most pedig itt ül mellettem a helyi menő csávó, akinek tényleg olyan szép szeme van, ahogy Alice mondta. Bár én utálom az ilyen srácokat, de ő más. Mármint, velem most nem olyan, mint amikor ott van James és a többi „rajongó”.
- Silencio!- suttogtam.
Sirius összezavarodva nézett rám.
- Mit csinálsz?
- Csak… nem akarom, hogy mindenki halljon minket – magyarázkodtam.
- Amúgy se hallanak…
- Tudom. De… Szóval… tudom, hogy… khm… animágus vagy.
- MI? Te mindenről tudsz? – vigyorgott Sirius - És, bejön a kutyusom?
- Igen. Nagyon aranyos…- mondtam megnyugodva.
Azt hittem le fogja harapni a fejem, ha elmondom, hogy tudom, hogy ők mit csinálnak hajnalok hajnalán.
- Hát, ha gondolod, egyszer megmutatom. Óra után?
- Öhm… öö… hát… oké, rendben – dünnyögtem.
- Akkor ezt megbeszéltük – kacsintott rám.
Vége lett az órának. Nem mintha nagyon fel lettem volna dobva Siriustól, de örültem, hogy ilyen jóban lettünk. Vagyis inkább annak örültem, hogy nem vagyunk rosszban. Próbáld meg megnézni, hogy milyen, amikor dühös Pitonra… Sirius belékarolt és kivitt az ajtón. Nem tudtam szólni Lilynek, hogy hova megyek, csak vitt a folyosón, én pedig mentem mellette. Sirius már-már rángott, amikor hirtelen megállt. Az unokatestvére jött velünk szembe.
- Mi van, Sirius, újabb félvér barátnő? – gúnyolódott.
- Nem vagyok a… - tiltakoztam, mire Bellatrix előkapta a pálcáját.
- Semmi közöd hozzá, Bellatrix! – mondta neki Sirius.
- Bemocskolod a családfánkat, te áruló féreg! Eljön majd az idő, amikor az én kezem által halsz meg! – sziszegte Bellatrix.
Lassan benyúltam a talárom alá és észrevétlenül előhúztam a pálcámat, amíg Bella Siriust szapulta.
- Progreto! - kiabáltam, amikor Bellatrix átkot akart küldeni Siriusra.
Sirius ismét megragadta a karomat és a másik irányba húzott. Bevitt egy alagútba, amit eddig nem ismertem.
- Itt nem talál ránk. De ezentúl számíthatsz rá, hogy sok átkot kapsz majd tőle… - zihált Sirius. – Miért csináltad ezt?
- Hagytam volna, hogy megátkozzon? – tátottam el a számat. – Még mit nem!
- Hát… köszönöm. – mosolygott. – De most akkor veled mi lesz? Ezek mindenre képesek. Lucius pedig igazi profi.
- Tudok vigyázni magamra! – mondtam. – Na, megmutatod a kutyust, ha már ekkora bajba jutottunk miatta?- mosolyogtam.
Sirius átváltozott. Tapmancs, a fekete kutya körbe-körbe szaladgált körülöttem. Észre sem vettük, ahogy repült az idő. Sirius mindenféle trükköt mutatott, és össze-vissza nevetgéltünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
