Vége volt. Olyan rövid volt az egész, Harry sokkal többre számított. Egyetlen zöld és piros villanás, és véget ért. Az egész varázslótársadalom őt ünnepelte, az ő nevét kiáltozták világszerte. Luna jól mondta, Harrynek semmihez sem volt nagyobb kedve, mint mindenkitől távol egyedül ünnepelni. Ünnepelni... Harryben keserű indulatok támadtak fel, kezét ökölbe szorította. Hát hogyan is ünnepelhetne ő, mikor épp most ölte meg Voldemortot? Ölt... Hiába Voldemort átka okozta minden idők legfélelmetesebb varázslójának halálát, Harry is részt vett benne. Mikor elindultak a horcruxok után, próbálta magában leküzdeni a találkozástól való félelmet, és úgy érezte, sikerrel járt. Bízott abban, hogy eléggé felkészült, kész szembenézni a rá váró megpróbáltatástól. Nem élhet az egyik, míg él a másik. - visszhangzott a fejében. Tudta, mire vállalkozik. Tisztában volt vele, hogy vagy ő, vagy Voldemort alulmarad. De arra az érzésre, ami az ölést követően támadt benne, nem számított.

A nemes célért tette... Csakis azért, hogy megmentse az embereket. Egy kis hang azonban ott suttogott a fejében, azt hajtogatva, hogy egyszerű bosszú volt az egész. Nem erről szó sem lehet! Csak önmagát sanyargatja, legbelül tudja ő, hogy helyesen cselekedett. Tenyerét a fejébe temette, és nagyot sóhajtott. Minden össze volt benne zavarodva, valójában fel sem fogta, mit tett nem is olyan rég. Talán neki is ünnepelnie kellene. Hiszen e perctől a felszabadultság és az öröm veszi majd át a helyét.

Ahogy ezt Harry végig gondolta, szíve kissé átmelegedett, és már derűsebben vizsgálta a helyzetet. Végtére is győzött! Legféltettebb álma valóra vált, legyőzte őt! Büszke volt magára, és előbbi szorongásai messzire elrepültek. Abban a percben szívéről hatalmas kő gördült le, és fejében egyetlen gyors mozdulattal kipipálta ezt a megoldandó feladatot.

Ahogy a nap kelt fel, vörösesre festette a horizontot, a fáradt napsugarak még épphogy csak ébredeztek, félénken tekintettek ki a Tiltott rengeteg fáinak ágai mögül, mintha megerősítésre várnának, hogy előbújhatnak, a veszélynek vége. Harry elmosolyodott, és felnézett a kék égre. Hálás szívvel gondolt Dumbledore-ra, aki annyi mindenben segített neki, és mindig támogatta. Az öreg varázsló mindig hitt Harryben, és sosem vesztette el bizalmát a fiú iránt. Tudatában volt a fiú képességeivel, ezért hagyta nyugodt szívvel a kis Túlélőre a nagy feladatot. Harry szégyellte magát azokért az érzésekért, amelyekkel olyan sok órán át vívódott, amikor mérges volt igazgatójára, amiért az cserben hagyta őt. Tévedett. Dumbledore jóságos apóként rendezgette Harry előtt az utat, amire az ifjú rá is talált, és lassan felfedezte, merre vannak a lépcsők, a kapaszkodók.

Hermione és Ron... Harry maga sem tudta megfogalmazni mit is érez kettőjük iránt, de egyben biztos volt: mérhetetlenül büszke volt rájuk. Meghatottsággal töltötte el barátai önzetlensége, az, hogy sosem hagyták magára. Ron kis botlását már el is felejtette, hisz a fiú már kimagyarázta magát, és Harry tudta, hogy őszintén bánja tettét. A fiú és Hermione kapcsolata mosolyt csalt arcára. Mindig is furcsának találta a viselkedésüket, és most már az okát is tudta. A szerelem szóról azonban nem Hermione és nem is Ron jutott eszébe. Egy vörös hajzuhatag, a meleg barna szemek, a sokat sejtető törékeny test... Ginny Weasley jelentett Harry számára mindent, és talán még annál is többet. Sosem álltatta magát, a háború hozta bizonytalanság miatt próbált távol maradni a lánytól. Túlságosan félt, hogy baja esik, így inkább a fájdalmas elszakadást választotta. Nem telt el azonban egy éjszaka sem anélkül, hogy ne gondolt volna csak egyetlen pillanatra a vörös haj tulajdonosára. Ez adott erőt Harrynek folytatni a harcot, újra és újra szembenézni a nehézségekkel.

Most, hogy a háborúnak vége, Harry nem tudta, mi lesz kettejükkel. Mindennél jobban szerette a lányt, a karjai közt akarta tudni, de a lány érzéseiről semmit sem tudott. Eltöprengett a múlton, amikor először találkoztak. Ginny rajongása – amelyet jól titkolt – zavarttá tette, nem tudta hova rakni a lány érzéseit. Ahogy teltek az évek, úgy nőtt a vonzódása a lány iránt, már többet érzett holmi barátságnál, és néha azt vette észre, hogy a lány sem érez másként. Az első közös csókjuk indított el mindent, Harry attól a perctől fogva sóvárgott a lány után. Őt képzelte el gyermekei anyjaként, és mindent megadott volna, hogy ez az álma valóra váljon. A gondolat, hogy máshogy is dönthetett volna, mikor elhagyta Ginnyt, mindvégig nyomasztotta, nem tudott szabadulni a Mi lett volna, ha...? kérdéstől egy percre sem. Nem akarta elveszíteni a lányt, abba belehalt volna.

Elveszíteni, belehalni... Harry szíve összeszorult, ha Tonksra, Lupinra, Rémszemre és Dobbyra gondolt. Elvesztésük borzasztóan fájt, hisz mind a barátai voltak. Az elkeseredett düh és az űr odabent könnyeket csalt a szemébe. Nem tudott, és nem is akart nekik ellenállni, hagyta, hadd csurogjanak le a csata porától szürke arcán, vékony csillogó utat rajzolva rá. Elmentek, sosem jönnek vissza... – visszhangozta belsője. A kis Teddy szülők nélkül, az aurorcsapat Rémszem nélkül, Harry Dobby nélkül... Hogy szerette a kis manó a fiút! Gazdájának tartotta, minden kérést megtiszteltetésnek vett, milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy pont egy ilyen feladat közben kellett meghalnia.

És akkor már nem bírta tovább. Az elmúlt órák eseményei kirobbantak belőle, ahogy a zokogás is. Öklét a szájába nyomta, hogy tompítsa a hangokat. Hirtelen egy érintést érzett a vállán, mire ijedten hátrafordult. Ginny állt felette, és aggodalmas arckifejezéssel tekintett Harryre. A fiú lehajtotta a fejét, szégyellte kirohanását. Ginny egy gyors mozdulattal helyet foglalt mellette, majd a tájat kezdte fixírozni. Harry nem tudta, mit mondjon, így ő is hallgatott. Csak néha sóhajtott egy nagyot, vagy törölte meg a szemeit.

-         Nem te tehetsz róla – szólalt meg hirtelen a lány. A kis Túlélő felkapta a fejét, és megütközve nézett a mellette ülőre. Hát ennyire ismeri? Tudja minden gondolatát? Ezt is kitalálta... Harry továbbra sem szólt semmit.

-         Ez volt a feladatod – magyarázta Ginny. – Te nem vagy gyilkos, Harry.

Most először mondta ki a fiú nevét, mióta megjelent. Nem vagy gyilkos... - visszhangzott. – Ugye nem gondolod, hogy te tehetsz a halálokról? – tette fel Ginny a legkényesebb kérdést, amitől Harry a legjobban félt. – Harry, te sem gondolhatod komolyan, hogy minden mindig a te hibád. Érted haltak meg, nem miattad! Érzed a különbséget?

A fiú elmerengett a hallottakon, próbálta megemészteni a rázúduló szavakat. Érte haltak meg. Szerették őt, mindent megadtak volna, csak hogy ő élhessen és legyőzhesse Voldemortot. Mintha tudták volna a kimondatlan szavak nélkül is: mindez Harry feladata.

-         Éreztük, hogy te leszel a megmentőnk – mosolyodott el kissé Ginny. – A remény támogatott bennünket, Harry. Bíztunk benned, és te nem okoztál csalódást. Most mindenki téged éljenez. Bár tudom, hogy ez számodra semmit sem jelent. Túlságosan szerény vagy hozzá.

Harry szája széles mosolyra húzódott az elmúlt éjszaka óta először. Ginny elhallgatott, mintha valamin nagyon törné a fejét.

-         Én csak azért jöttem ide... – Látszott, hogy küszködik a szavakkal. -, mert meg kell, vagyis nem... Meg szeretném neked köszönni, amit értünk tettél, Harry. Most nem mondhatom, hogy az egész varázslótársadalom nevében, de a saját nevemben biztosan. Köszönöm... – mosolygott rá a fiúra.

-         Nincs mit – motyogta Harry halkan. – Örülök, hogy vége van...

-         Mind így vagyunk ezzel. Harry... – hallgatott el Ginny, majd hosszú gondolkodás után kibökte: - És... Mi lesz kettőnkkel?

Még mielőtt a fiú válaszolhatott volna, Ginny tovább folytatta mondandóját:

-         Tudom, hogy annak idején azért szakítottunk, mert nem akartad, hogy miattad veszélybe kerüljek. Ez nemes gesztus volt, bár akkor is mondtam, hogy nem érdekel. Neked mindig fontosabb volt a mások épsége, mint a tied – mosolyodott el Ginny savanyúan. - Most viszont vége a háborúnak...

Az ég derűs volt, lágy szellő fújt, és Harry akaratlanul is visszagondolt a régi időkre. Olyan élénken élt benne minden emlék, mintha alig egy perc telt volna el megtörténtük óta. Még érezte azt a felemelő és megkönnyebbült érzést, amikor kiléptek Ginnyvel a klubhelyiség portréján – kézenfogva. Akkor volt talán a legboldogabb. Akkor végre normálisnak érezhette magát. Szerelmesnek. Az a pár hét Ginnyvel olyan volt, mintha kölcsön kapott volna egy kis időt valaki másnak az életéből. Hiszen ő sosem reménykedhetett ebben. Dumbledore jó előre felkészítette Harryt, és nem hagyta meg a fiút békés – már amennyire – életében. Voldemort legyőzésének kényszere mindig ott lebegett Harry előtt, bármit tett, azt vette fontolóra, szabad-e, vajon nem lenne-e fontosabb a horcruxokkal foglalkozni. Nem csak azért volt más az élete, mert nem voltak szülei, hanem mert olyan terhet róttak rá tizenhét évesen, amivel más felnőttként sem birkózik meg. Így amikor végre felhőtlenül örülhetett volna valaminek, nem volt rá képes.

Erre a kérdésre várt hosszú hónapok óta. Álmaiban ezerszer végigképzelte ezt a helyzetet, mindig máshol, más és más körülmények között. De egyik sem ilyen volt. Álmodozásaiban nem Voldemort meggyilkolása után tette fel a lány a kérdést. Nem akkor, amikor Harry önmagával viaskodott, hogy legyőzze azt az undort, amely úgy szorította belülről, mint egy régen kinőtt nadrág. Nem, Harryt nem hagyta nyugodni a gondolat, ez pedig teljesen elvette a józan ítélőképességét. A boldog igen helyett csak nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemeit.

Úristen, mit tett? Hogy lesz képes ezek után élni? Dühös volt az életre, amiért mindent ilyen szörnyen rendezett, amiért gyilkossá kellett válnia. Gyűlölte saját magát is, amiért belerángatta az egész varázsvilágot ebbe a lehetetlen harcba, amelynek csak kudarc lehet a vége. A sok halott... Mordon, Fred és a sok-sok roxforti diák, akikért úgy fájt Harry szíve, mintha mindegyikhez szoros kapcsolat kötötte volna. Ő indított el mindent. Ha ő nincs, Voldemort nem ered a nyomába, a tizenhat éven át tartó hajsza meg sem történt volna. Lily és James Potter is élhetne, ha nem születik meg a fiuk. Lily és James... - visszhangzott Harry fejében, mire olyan jeges keserűség szállta meg, mint amilyet az elitélt érez a dementorcsók előtt. Szülei emléke előkotorta benne a mélyen elnyomott gyászt, azt, amelyet azóta érzett, mikor először felfogta: szülei nincsenek többé.

Most úgy érezte, semmi értelme nem volt annak, amit tett. Hiába a dicsőség, amely valószínűleg élete végéig szólna, nem érdekelte; egy gyilkos nem érdemli ezt. De hiszen gonosz volt! Megölte azt a sok embert, akikért ezrek sírnak minden este. Ugyanúgy fáj nekik az elvesztésük, mint Harrynek Lilyé és Jamesé. Meg kellett tennie, meg kellett mentenie az embereket. De valóban ez volt a végzete? Az, hogy ilyen idegroncsként végezze, aki képes lenne elhagyni az életet, mert képtelen abban a jeges valóságban élni, amely apró darabokra zúzza a lelkét? Vissza akarta kapni a szüleit. Titkon reménykedett benne egy kicsit, hogy Voldemort halálával az elvesztettek visszatérnek, de ha jobban elgondolkodott ezen, be kellett látnia, elég irracionálisat kíván. Harry nem értette, miért lehet más boldog, ha neki szenvedni kell? A sok boldog ember meg sem érdemli a boldogságot. Ők nem tettek semmit, ellenben ezzel Harry legyőzte Voldemortot. Neki kijárna a boldogság. Hiszen itt van egy karnyújtásnyira. - hallatszott a fejében. Itt van, csak egy szavadba kerül... Már semmi sem áll az utatokba. Ő a tied, te az övé... Olyan ez, mint amikor nagyon vágysz valamire, de mikor ott van előtted képtelen vagy elvenni. Talán mert el sem hiszed, hogy a tiéd...

Ezt érezte Harry is, és majd beleszakadt a szíve. Lopva Ginnyre pillantott, aki azonban a felkelő napot nézte. Hirtelen felkapta a fejét, és kérdőn Harryre nézett. Végül nagyot sóhajtott.

-         Figyelj, ne haragudj, hogy idejöttem. Nem kellene most zavarnom...

Harry azonban megrázta a fejét.

-         Maradj... – suttogta. – Tudod, Gin, ezt én egész másképp képzeltem el. Azt hittem, ó milyen balga voltam! Azt hittem, hogy jól jövök majd ki ebből a harcból...

-         De hisz jól jöttél ki! – erősködött Ginny. – Győztesként.

-         Győztesként? – Harry undorral ejtette ki a szavakat. – Győztes vagy gyilkos? Nem mindegy, Ginny...

-         Ugyan Harry, ezt te sem gondolhatod komolyan – csóválta a fejét a lány. – Te nem lehetsz gyilkos...

-         De hisz megöltem! – fakadt ki a sebhelyes. – Lehet, hogy úgy tűnik, megoldódott minden, de én cseppet sem így látom. Úgy érzem, minden hiába való volt!

-         Hogy mondhatsz ilyet, Harry? Megmentettél minket... Minket, embereket. Nem gyilkos vagy, hanem hős...

-         Hős... – visszhangozta Harry.

Feje zúgott, tele volt bonyolultabbnál bonyolultabb kérdésekkel, amiket legszívesebben a lányra zúdított volna. Miért mondja, azt hogy hős, mikor nyilvánvaló, hogy nem az? Dühös volt. A lányra, a világra, magára... Elkeseredetten a kezébe temette az arcát. A folyamatos gondolkodástól, és az éjszakai harctól kimerült volt, semmi másra nem vágyott, csak hogy végre az álmok mezejére tévedhessen. Félt azonban, hogy rémálmok kergetnék, és újra meg újra végig kellene néznie Voldemort pusztulását. Soha többé nem akart erre gondolni...

-         Tényleg magadra hagylak, Harry. Tisztázd magadban az érzéseidet. Amíg magaddal nem vagy kibékülve, amíg gyilkosnak tartod magad, addig jobb, ha nem beszélsz másokkal.

-         Nem akarom, hogy elmenj...

-         De miért, Harry? – kérdezte Ginny zaklatottan. – Ennek semmi értelme...

-         Szükségem van rád... Ha egyedül kell lennem... Ne hagyj itt!

Harry olyan elkeseredetten ejtette ki a szavakat, mintha az élete függne Ginny maradásától. A lány hitetlenkedve csóválta a fejét, de végül a maradás mellett döntött.

-         Mit vársz, mit tegyek? – kérdezte. – Hiszen már nem tudlak meggyőzni. Önmagadat hibáztatod... a semmiért.

-         Hiszed, vagy sem, én is inkább ünnepelném magamat, mint ostoroznám. De te nem tudod... Fel sem foghatod, milyen érzés megölni valakit.

-         Megáll az eszem! Hát nem veszed észre, hogy mennyire nevetséges vagy? Erre készülsz hónapok óta! Hát nem azért mentél el horcruxot keresni, hogy elpusztíthasd Voldemortot? Akkor meg miért nyavalyogsz most, Harry? MIÉRT? – ordította Harry arcába a lány. Teste vadul remegett, a felgyülemlett idegességet ki kellett adnia magából. – Ez nem te vagy... Nem lehetsz te...

-         Pedig én vagyok az, Gin...

-         Ne szólíts Ginnek!

-         Most meg mi a bajod? Itt csak én lehetek most kiakadva!

-         Na ez már te vagy! A híres Harry Potter. „Csak én lehetek...” – ismételte meg Ginny gúnyosan. – Elegem van belőled, Harry. Ebből az egész agyrémből, amit Voldemort halála óta űzöl. És egyáltalán nem akarok részt venni benne.

Harry kétségbeesetten nézte, ahogy a lány sarkon fordul, és nagy léptekkel elindul a kastély felé. Hagyod elmenni... Hibát követsz el... Még visszahívhatod... Még nincs veszve minden... Kiálts már! - szólt a hang a lelkében. Harry átkozta magát azért, amit tesz, és félt, hogy később megbánja, de Ginny után kiáltott.

-         Nem érdekel már, Harry! – kiabálta a lány.

-         Várj, hallgass meg! Ginny!

Lassan beérte a lányt, és erőteljesen a karja után kapott.

-         Állj már meg! – nézett a szemébe.

-         Hagyj, Harry! Te teljesen megbolondultál...

-         És akkor is bolond vagyok, ha ezt teszem? – kérdezte, majd ajkát Ginnyére tapasztotta. A lány a kezdeti meglepődöttség után odaadóan viszonozta a csókot, nyelvével elmélyítve azt. Karjait Harry nyaka köré fonta, és belesimult az ölelésbe. Harry ugyanazt érezte, mint első alkalommal. Gondolatban visszarepült a klubhelyiségbe, oda, ahol először megcsókolta a lányt. Most ugyanazt a robbanást érezte a belsőjében, mint abban a percben. Nem számított már semmi, csak ők ketten. Ginny felsóhajtott, és beletúrt Harry selymes hajfürtjeibe. Úgy érezte, nem telik be a csókkal, közelebb szeretne kerülni a fiúhoz; legszívesebben a bőre alá bújt volna.

Mikor ajkaik elváltak, néhány másodpercig mindketten levegőért kapkodtak - nem is képzelték, hogy egy csók ennyi energiát igényel. Ginny a szájához emelte a kezét, mintha arról szeretne tanúbizonyosságot, hogy az előbbi percek valóságosak voltak. De ahogy Harryre nézett, azonnal tudta: ez nem lehetett álom. A fiú édesen elmosolyodott, és elpirulva mustrálta a lányt. Ginny azonban még mindig a történtek hatása alatt állt. Megcsókolta, megcsókolta, Harry megcsókolta őt! A testében túláradó öröm hullámai felerősödtek, és kitörni készültek: a lány elsírta magát. Könnyei szaporán folytak végig kipirult orcáján, hogy az állán megálljanak egy pillanatra, majd hosszú zuhanásba kezdve meginduljanak a föld felé. Harry ijedten konstantálta Ginny kitörését, ő nem volt tisztában azzal, hogy ezek örömkönnyek. Közelebb lépett a lányhoz, aki erre a fiú karjaiba vetette magát.

-         Soha többet! Érted? Soha többet, még egy percre se hidd azt, hogy gyilkos vagy. Harry, amit tettél... – szipogta. – Szeretlek!

-         Ne haragudj rám, Gin... Túl kell ezen még tennem magam. Nem tudom hirtelen feldolgozni, hogy mindennek vége lett. Most nem tudom, mit kezdjek magammal. Hogyan tovább... Csak egyet tudok: soha többet nem akarlak elveszíteni. Ahhoz túlságosan szeretlek.

A felkelő nap fényében minden másnak tűnt. Ha egy kívülálló végignézett volna a roxforti birtokon nem tudta volna eldönteni, hogy az emberek miért ölelgetik egymást boldogan a romok felett. Miért mosolyog mindenki a halottak felett? A csípős reggeli szellő elfújta a gyászt olyannyira, mintha sosem lett volna ott. Néhány sötétruhás ember már meg is kezdte a hullák eltávolítását, a romok helyreállítását: egyszóval feltakarítani az éjszaka csatájának nyomait. Pár száz méterrel arrébb az egyik domb tövében egy fekete hajú fiú a kezét nyújtotta egy vörös hajú lánynak, aki nem restellt elfogadni azt. Egyikük sem tudta, mi következik. Nyugalomra, békére vágytak a viharos évek után. De legfőképpen a másik közelségére. Ám bárhogy is lesz, bizakodva tekintettek a jövő felé, mert tudták:

                                                                                                                                        (J.K.Rowling)