Mágiaügyi Minisztérium. Ez az a hely, ami tele van, szorgalmas, precíz, állandóan dolgozó emberekkel. Viszont ezen a hétfő délelőttön nem voltak se szorgalmasak, se precízek, és pláne nem dolgoztak. Hogy mi volt ennek az oka? Nem. Nem az, hogy hétfő volt. Na, jó, lehet, az is közrejátszott benne, de a valós ok nem volt más, mint Harry Potter és Ginny Weasley párkapcsolata. Reggel 9-kor csak az Auror Parancsnokság beszélt róla, de bizony fél 10-kor már az egész minisztérium tudta. Emberek futkostak át egymáshoz ügyosztályról ügyosztályra, főosztályról főosztályra elújságolni a hírt. Hát igen. Valahogy ezen a délelőttön senkinek nem volt kedve dolgozni. Többek között Ginny Weasleynek, Hermione Grangernek és Sarah Davisnek sem. Két folyosó kereszteződésében ültek az ottani fotelekben, ahol Hermione és Sarah faggatták ki Ginnyt minden egyes részletről. Ginny épp a beszámolója középen tartott, amikor megjelent mellettük egy férfi.

-         Hölgyeim. Nem lenne célszerűbb, ha munkaidőben – hangsúlyozta ki – a csevegés helyett dolgoznának? – kérdezte Cornelius Caramel.

-         De igen, miniszter úr, teljesen igaza van. – szólt Hermione, miközben Sarah és Ginny összevigyorogtak – Csak tudja, jelenleg nincs olyan sok munkánk, és természetesen be fogjuk pótolni azt az időt, amit kihagytunk, de most, ha nem haragszik, egy nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk. – Sarah prüszkölve felnevetett.

-         Netán van valami problémája, Miss Davis? – vonta kérdőre a miniszter.

-         Nem, uram, semmi. – felelte a megszólított.

-         Hát jó. Bár szerintem fontosabb dolog is van, mint egyesek szerelmi életének kitárgyalása. Ugye, Miss Weasley?

-         Öhm...hogyne, uram. De tudja, milyenek vagyunk, mi, lányok. – mosolygott a lány, de látta, hogy ezzel nem sikerült Caramelt meggyőznie.

-         Sajnos tudom. Viszlát, hölgyeim!

-         Miért van olyan érzésem, – kezdte Hermione, mikor már látó- és hallótávolságon kívül tudták a minisztert. – hogy Caramel utál minket?

-         Őszintén szólva, Hermione, nem is tudom. – válaszolt Sarah. – Várj! Ha jobban belegondolok, akkor talán azért...öhm...mert...utál?

-         Idáig én is eljutottam. – mondta Hermione. – De mégis, mi oka van erre?

-         Szerinted, mégis mi? Ginnyt azért utálja, mert egymás után kétszer is volt egy hangos és látványos jelenete az egész Auror Parancsnokság szeme láttára. Plusz, ha még Harry hősiességét is beleszámoljuk, akkor háromszor. Ilyen balhék nem kellenek Caramelnek. Hermione, téged azért utál, mert folyamatosan bebizonyítod, hogy okosabb vagy nála. Engem pedig azért, mert minden alkalommal, amikor bizonyítod a rátermettségedet, kiröhögöm.

-         Ezt magunktól is észrevettük! – vigyorgott Ginny.

-         Jól van, sajnálom, de egyszerűen nem bírom ki! Ginny, tudom, hogy neked is mindig röhöghetnéked van!

-         Igen, csak én az évek során megedződtem. Régebb óta ismerem Hermionét, mint te, következésképpen többször volt alkalmam látni azt, hogy Hermione hogyan döngöli földbe az embereket egy-egy mondattal.

-         Ez nem igaz!

-         Sajnálom, Hermione, de ez igaz. Úgyhogy Sarah, hidd el, egy idő után neked is menni fog! – mosolygott Ginny.

-         És ti nem gondoljátok azt, hogy Caramel mostanában túl sok időt tölt az Auror Parancsnokságon? – váltott témát Hermione.

-         De igen, ez nekem is feltűnt. – mondta Sarah.

-         Szerintetek miért? – kérdezte Ginny.

-         Hát mostanában folyton az a mániája, hogy szökött halálfaló veszélye fenyeget minket. – szólt Sarah.

-         De az nem csak az Auror Parancsnokságot fenyegeti! – érvelt Ginny.

-         Nem lehet, hogy összességében a főosztályon van sokat?  - szólt közbe Hermione.

-         Meglehet. – válaszolt Ginny. – Mindenesetre nekem elég gyanús.

-         Szerintem se csak a „halálfaló-veszély” miatt van itt ennyit. – közölte Hermione. – Tuti, van még valami.

-         Na, mondd már, mi volt! Elmentél hozzá?

-         Igen, elmentem.

-         És?

-         És megcsókoltam.

-         És?

-         Nem ellenkezett.

-         Azt gondoltam. Na, de utána mi volt?

-         Megmondtam neki, hogy szeretem.

-         És? Harry, te ezt direkt csinálod?

-         Aha. – vigyorgott Harry.

-         Menj a fenébe! Tökmindegy, akkor is kiszedem belőled. Szóval, – folytatta Daniel. – mi történt az után, hogy megmondtad neki, hogy szereted?

-         Azt mondta, hogy ő is szeret.

-         És utáááá...komolyan?

-         Miért, mit vártál? – ráncolta össze a szemöldökét Harry.

-         Igazából, nem tom. Olyan hihetetlennek tűnik, de tök jó. Na, ez klassz. Gratulálok. Asszem már régóta vártál erre.

-         Úgy van. És nem bántam meg, hogy megtettem. – vigyorgott Harry.

-         És Ron?

-         Pff. Ez kemény dió lesz.

-         Nem tudja?

-         Dehogyis. Még nem mertük neki elmondani. Szerintem leveszi a fejem.

-         Nem hiszem.

-         Hát, reméljük a legjobbakat. De Ronról tudni kell, hogy már alapból utálja Ginny pasijait.

-         De egyszer már jártatok! Akkor nem volt baja, azt mondtad!

-         Az igaz. Talán most se lesz. – sóhajtott Harry, amikor kopogtak. – Gyere be!

-         Helló. – lépett be Ginny. – Szia, Dan!

-         Szia, Ginny! Oké, fiatalok, én leléptem! Cső!

-         Szia! – köszöntek el Dantől.

-         Na, figyelj. Voltam Peternél, aki úgy gondolta, hogy nyilván jövök hozzád, és akkor hozzam már el ezt a...mit csinálsz? – kérdezte Ginny, mert közben Harry kivette a kezéből a lapot és átkarolta a lány derekát.

-         Nem érdekel. – közölte Harry.

-         Na, de Mr. Potter! Mégis milyen viselkedés ez? – kérdezte mű-szemrehányóan Ginny.

-         Hát...- Harry szája ravasz mosolyra húzódott, és épp készült megcsókolni Ginnyt, amikor olyan csattanással nyílt az ajtó, amilyennel Dan szokott bejönni. De Harry tudta, hogy ez most biztos nem Dan.

-         TI MÉGIS MIKOR AKARTÁTOK EZT KÖZÖLNI VELEM? – hallatszott az ingerült férfihang.

-         Ne, Ron, ne! – rohant be a szobába Hermione. – O-ó. – csak ennyit tudott kinyögni, amikor látta, hogy elkésett.

-         Szóval. Még egyszer. Mikor akartátok ezt közölni velem? – Ron próbált egy nyugodtabb hangot megütni, de nem igazán jött neki össze.

-         Hidd el, Ron, el akartuk mondani... – kezdte Harry.

-         Igen? Mikor?

-         Öhm... – Harry és Ginny rémült pillantásokat váltottak. – Figyelj, Ron. – folytatta Harry. – Azért nem mondtuk el, mert féltünk tőle, hogy mit fogsz szólni hozzá.

-         Féltetek? – vonta fel a szemöldökét Ron.

-         Igen. – felelte Ginny.

-         De hiszen...ugyan már, dehogyis! Szerintem tök jó, hogy összejöttetek. Örülök neki. – Ginny és Harry felsóhajtottak. – Egészen addig, - emelte fel a hangját Ron – amíg nem kezdtek el nyilvános helyen smárolni. – erre Harry, Ginny és Hermione is felnevettek.

-         Nem fogunk. – ígérte Ginny.

-         De lenne még egy kérdésem. – folytatta Ron. – Miért van az, - Ronon látszott, hogy egyre feszültebb – hogy már – Ginny és Harry ismét riadt pillantásokat váltottak – rajtam kívül az egész minisztérium tudja? – Ron a végén már majdnem ordított.

-         Tudod, bátyó, ez itt a Mágiaügyi Minisztérium. Olyan, mint a Roxfort. Gyorsan terjednek a hírek. – védekezett Ginny.

-         Ebben igazad van. Hát jó, el van nézve. – mind elkezdtek nevetni, amikor hatalmas durranás hallatszott. Régi griffendéleshez és kiváló aurorhoz méltón kapták elő mind a négyen a pálcájukat, és indultak el kifelé.