Szépen lassan elérkezett a temetés ideje. Ginny állt a szobájában a tükör előtt és nézegette magát. Ez annyira távol állt tőle! Talpig feketében. Temetik az egyik legjobb barátnőjét. Ez a helyzet is ismeretlen volt neki. Nem tudta, szabad-e sírnia, vagy nem. Nem tudta, hogy ő ott mennyire számít fontos embernek. Amellett, hogy szomorú volt, nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Örült, hogy Hermione fog beszédet mondani Sarah-ról, mert tudta, hogy ő nem lenne képes rá. Vajon Hermionénak menni fog? És Harrynek, aki Danről fog? Ők is így éreznek? Nem tudott sokáig gondolkodni, mert el kellett indulniuk. Ron, Hermione, Harry és ő együtt hoppanáltak a Highgate temető elé, onnantól kezdve pedig szótlanul lépkedtek egymás mellett. A temető közepén, de tényleg a kellős közepén két hatalmas, gyönyörű sír állt, telis tele virágokkal és koszorúkkal. Rengetegen voltak. Az egész minisztérium, plusz még a családtagok is...Szépen sorjában gyülekeztek az emberek, míg nem elkezdődött a temetés.

-         Kedves gyászoló embertársaim! – szólalt meg a pap. - Azért vagyunk ma itt, ezen a hideg téli délutánon, hogy elbúcsúzzunk két barátunktól, Sarah Davistől és Daniel Vetteltől. Ez a két fiatal aurorként dolgozott a Mágiaügyi Minisztérium Auror Parancsnokságán három éve. Mindketten hihetetlenül ambiciózus, szorgalmas, nyitott emberek voltak, akik azért akartak aurorok lenni, mert átéltek már egy háborút, és ezzel akarták kiküszöbölni azt, hogy legyen egy következő. De a szerencse sajnos nem nekik kedvezett. Két héttel ezelőtt harcoltak az aurorok a visszatért halálfalókkal, akik nem egy embert öltek, vagy kínoztak meg társadalmunkban. Ők ketten nem élték túl ezt a küzdelmet. De emlékezzünk rájuk úgy, mint hősökre, akik értünk harcoltak a halálfalók ellen! – beszédét taps fogadta. Miután ez a taps elhalt, a pap újra megszólalt. – Én nem tudok sokat Miss Davisről és Mr. Vettelről. Viszont vannak olyanok, akik igen. Úgyhogy most megkérem Mr. Harry Pottert, szóljon pár szót Daniel Vettelről! – Harry felállt, kikecmergett a széksorok közül, majd elindult a pódium felé. Minél közelebb volt hozzá, annál inkább vissza akart fordulni. Folyamatosan arról győzködte magát, hogy meg kell tennie, ha valakiért, legalább Danért. Mikor kiért az emelvényre, néma csönd lett.

-         Nos, hát...én is sok szeretettel köszöntök mindenkit, aki megtisztelt minket a jelenlétével. – kezdett bele. – Huh...az az igazság, hogy hál’ Isten, ezt hozzá kell, hogy tegyem, nem csináltam még ilyet, és most nagyon furcsán érzem magam. Nem tudom, hogy tulajdonképpen mit is kell csinálnom. Danről, bocsánat, Danielről beszélni a temetésén...ez egy olyan dolog, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy bekövetkezik. És őszintén szólva, még mindig nem tudom elhinni. Túl hihetetlen számomra, hogy Daniel, az egyik legjobb barátom, halott. Daniel! Ő az, akiről mindig is úgy gondoltam, hogy soha nem halhat meg. Nagy szerepet játszott az emberek életében. Még azokéban is, akik csak alig ismerték. Hát még az enyémben! Daniel volt az, aki nekem mindig ott volt. Ott volt mellettem akkor, amikor jó kedvem volt, és velem együtt örült. Ott volt mellettem akkor, amikor rossz kedvem volt, és idióta viccekkel, na, meg a folyamatos elemezgetéseivel próbált mindig jobb kedvre deríteni. És ez az esetek döntő többségében sikerült is neki. Hiszen az a lazaság, az a vidámság, és az, ahogyan lehetett rajta nevetni, az senki másban nem volt meg. Arra például sosem jöttem rá, hogy mikor dolgozik. Munkaidőben nem dolgozott. Reggel 9-kor elkezdtünk dolgozni, negyed 10-kor pedig, óramű pontossággal berontott az irodámba. Hát igen. Sohasem kopogott. Mindig mondtam neki, hogy nem ártana, de őt ez cseppet sem érdekelte. Negyed 10-kor minden nap berontott az irodámba, leült és elkezdett dumálni. Mindenről. Amiről csak lehetett. És elemzett. Mindig elemzett. Mindent. Minden egyes kimondott mondatomat elkezdte boncolgatni, és általában értelmetlen dolgokat hozott ki belőle. Mindig egy jó fél óra után sikerült kitessékelnem az irodából, de csak úgy, hogy Sarah-hoz küldtem. Nyilván vele is sok időt töltött, szóval nem tudom, mikor dolgozott. De legalább vidámságot csempészett mindenki életébe. – mosolyodott el. - Sok tulajdonsága idegesített. Ezt be kell, valljam. – többen nevettek egy kicsit. – Viszont inkább legyenek meg ezek a tulajdonságai, mintsem, hogy ő maga ne legyen. Mert – Harry mély levegőt vett – hiányzik. Mert bele kell törődnöm abba, hogy innentől kezdve senki nem ront be az irodámba, senki nem jön utánam mindenhova és senki sem dumál nekem folyamatosan. És ebbe beletörődni nehéz. Nagyon nehéz. – Harry érezte, hogy elerednek a könnyei. – De mindenkit arra kérek, hogy ne sirassa Danielt. Nevessünk. Mert, ha nevetünk, azzal emlékszünk a legjobban rá. Köszönöm! – Harry beszédét tapsvihar fogadta. Körülnézett, és látta, hogy mindenki könnyezik. Voltak, akik zokogtak, voltak, akik mosolyogni próbáltak, és voltak, akiknek csak csillogott a szemük. De látta, hogy mindenki könnyezik. Mikor visszaért a helyére, az emberek még akkor is tapsoltak.

-         Fantasztikus voltál! – szipogta Ginny, mire Harry átölelte. Eközben a pap újra kiment az emelvényre, majd megszólalt. – Most pedig megkérem Miss Hermione Grangert, hogy meséljen nekünk Sarah Davisről! – Hermione kiment, de nem tudta elkezdeni, mert sírt. Miután lecsillapodott, belefogott.

-         Én is...köszöntök mindenkit – szipogott. – Harry előttem egy nagyon szép beszédet mondott Danielről. Remek volt Harry! Senki sem tudott volna ilyen jókat mondani. – dicsérte meg Hermione. - Sarahról beszélni a temetésén nekem egy mérhetetlenül szorongató érzés. Nekem nem furcsa. Engem...engem egyszerűen sokkolt, amikor megláttam, hogy az egyik legjobb barátnőm holtan fekszik előttem. És az, hogy az az ember ölte meg, akit előtte szintén az egyik legjobb barátnőmnek tartottam. – nem egy ember hördült fel a hír hallatán. – Így egyszerre ért a csalódás és a szomorúság. Sarah...Sarah volt nekem az az ember, akiben feltétlenül megbíztam. Jó, persze, nem csak benne, de ha Sarah azt mondta volna, ugorjak le egy szakadékban, ott lesz, az alján, és elkap, megtettem volna. Végülis, ez gyakran megtörtént. Képletesen. Sarah-t még az aurorképzőn ismertem meg, és az első pillanattól fogva nagyon jó barátnők lettünk. Minden egyes helyzetben, amikor döntenem kellett, javasolt valamit, és azt mondta, ha nem sikerül, majd ő segít. És volt, ami sikerült. Volt, ami nem. De akkor mellettem volt, és segített. Ha mélyponton voltam, ő volt az, aki kirángatott belőle, ha túlságosan a föld felett jártam, ő volt az, aki visszarántott a valóságba. Szóval, mindig ki tudott józanítani. És most...most vajon ki fogja ezt megtenni? Nem maradtam magamra. Hiszen nem csak Sarah volt az, aki mindig mellettem volt. De ki fog dönteni helyettem, ha én nem tudok? Ki fogja mutatni a helyes utat? Képtelenség, hogy minden egyszerre elvesszen! – Hermione nem bírta tovább és elsírta magát. Lejött a dobogóról és kirohant. De nem csak ő. Mert, hogy közben eleredt az eső. Igazi ónos eső volt. De csak úgy szakadt. Az emberek elfeledve mindent kirohantak a temetőből. Sőt! Volt, aki elhoppanált. Hirtelen akkora lett a kavalkád, hogy beláthatatlan volt.

-         Hermione! HERMIONE! – ordította Ron, de sehol sem találta, és elrohant. Három ember maradt csak a temetőben. Harry, Ginny és Peter. Akik annak ellenére, hogy elkezdett esni, nem mozdultak onnan. Most viszont döbbenten ültek és néztek. 10 perccel később elállt az eső, továbbá Ron és Hermione és visszajöttek. Ők is ugyanúgy ledöbbentek.

-         Hát...asszem, vége a temetésnek. – szólalt meg Peter.

-         Vége van. – szólt Ginny, majd mind az öten elhoppanáltak.

Egy hónappal később, január végén hatalmas volt a nyüzsgés az Auror Parancsnokságon. Ez a nyüzsgés azért volt, mert aznap derült ki, hogy ki lesz az új főnök. Az elmúlt napokban Peter nagyon sokat gondolkodott, felmérte a helyzetet, és most már ott tartottak, hogy perceken belül kihirdeti az eredményt. Sarah és Daniel temetése sajnos nem ért jól véget. De az ünnepek után többen is elmentek a temetőbe, és gyertyát gyújtottak néhai munkatársaiknak. Most viszont mindenki lázban égett, hogy vajon ki lesz az új főnök. Harry gyakran gondolt Danre, hogy mennyire be lenne zsongva, és kétpercenként rohangálna be az irodájába, hogy megvitassa vele, vajon ki vezeti ezután az Auror Parancsnokságot. Erre elmosolyodott, és ezzel a mosollyal lépett be a minisztérium nagytermébe. Ott már a levegőn is érezni lehetett az izgatottságot. Leültek Ronnal, Hermionéval és Ginnyvel, és együtt vártak az eredményre. Nemsokára megérkezett Peter, és felment az emelvényre. Hirtelen beállt a csend.

-         Üdvözlök mindenkit! Bizonyára mindenki nagyon izgatott, hogy vajon kit választottam meg az utódomnak. Több napig kellett gondolkodnom rajta. De minden vonal egy emberhez vezetett, akiről tudom, hogy ő a megfelelő ember ennek a posztnak a betöltésére. Erős, jól képzett, és képes elirányítani egy egész ügyosztályt. Tehát, nem is húzom tovább a szót. Az Auror Parancsnokság új főnöke a mai naptól nem más, mint... – itt Peter egy jó nagy hatásszünetet tartott - ...HARRY POTTER! – A teremben kitört a tapsvihar. Harry nem merte elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Ő lett az Auror Parancsnokság főnöke! Te jó ég! Úgy kellett kilökdösni az emelvényre. Mire kiért mindenki állva, hangosan tapsolt, Harry pedig még mindig nem hitte el. Miután az emberek abbahagyták a tapsolást, megszólalt.

-         Huh...hát...nem is tudom, mit mondjak. Nagyon örülök, és nagyon meg vagyok lepve, de igazság szerint még mindig nem hiszem el. Minden esetre köszönöm! Köszönöm mindenkinek, és remélem, hogy méltó utódja lehetek Peternek! Még egyszer köszönöm! – Ezek után egy hatalmas buli következett. Mindenki sorban gratulált Harrynek, ennyiszer szerinte még életében nem fogott kezet. Hullafáradt volt, mindenkivel beszélgetett, úgyhogy kisurrant a teremből. A folyosón egyedül lehetett, és nem volt nagy nyüzsgés.

-         Nem lehet ebben a minisztériumban elbújni! – hallott a háta mögül egy ismerős hangot. – Ahhoz túl sokan vagyunk. – Harry megfordult, és látta, hogy Ginny közeledik felé. Harrynek csak rá volt szüksége. Mikor a lány odaért hozzá, Harry egyből megcsókolta. Csak ez kellett. Semmi más.

-         Gratulálok. – mondta Ginny, miután szétváltak. – Megérdemelted.

-         Igazán?

-         Aha. – bólintott Ginny. – Én sem tudtam volna nálad alkalmasabbat elképzelni.

-         Köszi. – vigyorgott Harry. – Mondd csak! Mi lenne... – hajolt közelebb a lányhoz - ...ha lelépnénk?

-         Na, de főnök úr! Mégis hogy képzeli ezt? – nevette Ginny. – Bár...még kaphatsz egy kis időt, amíg nem kell irányítanod az aurorokat.

-         De ezt az időt veled akarom tölteni.

-         Nos, ez esetben, azt hiszem, nincs más választásom.

-         Eltaláltad. – mondta Harry, majd újabb csókolózásba kezdtek. Ezek után pedig két pukkanás kíséretében otthagyták az egész ünneplő minisztériumot.