Tizenhetedik fejezet: Ne magyarázkodj! Úgy sem hiszek neked!


Harry, Draco szobája felé vette az irányt. Mikor odaért, nem kopogott, hanem fülét az ajtóra rakta Nem hallott semmit. Benyitott a szobába, de ott nem volt senki. Igazából, arra számított, hogy Ginny is ott lesz. Azt hitte, hogy Draco és Ginny egy szobában alszanak, de a berendezést láttán megértette, hogy itt csak Draco lakik.
- De hol van ő? – kérdezte mérgesen.


*


Draco ott ült Ginny ágya szélén és nézte, hogyan alszik. ”Hogy kérhette tőlem Cho azt? Nem akarok Ginnynek fájdalmat okozni! Nem teszem meg!” A gondolkodását Ginny hangja szakította félbe. A nő álmában beszélt. A száját egy név hagyta el. „Harry!” Kimondta a nevet és elmosolyodott.
- Tudtam, hogy még mindig őt szereted! – mondta hangosan Draco. Ginny erre kinyitotta szemeit.
- Szia! – szólt álmosan.
- Szia, drágám!
- Mióta vagy itt? – Ásított egy nagyot.
- Körülbelül tíz perce. Szépet álmodtál? – Ginny nem tudta, mit mondjon. Nem akarta elmondani, hogy Harryvel álmodott.
- Igen!
- Miért nem mondod az igazat? Miért nem mondod el, hogy vele álmodtál? – Ginny gyorsan felült az ágyban.
- Nem tudom, miről beszélsz! – mondta zavartan Ginny.
- Mielőtt felébredtél, az ő nevét mondogattad!
- Sajnálom, Draco! – mondta Ginny szomorúan.
- Sajnálod? SAJNÁLOD? – ordította Draco. Ginny kiugrott az ágyból.
- Draco! Tényleg sajnálom!
- Tudod, sokszor úgy érzem, hibát követtem el, mikor feleségül vettelek! – Ginny kirohant a mosdóba. Gyorsan felöltözött, majd visszatért. Sírva.
- Én mondtam, hogy gondold át! Mondtam, hogy csak akkor vegyél el, ha biztos vagy! Mondtam, hogy nem tudom elfelejteni! – Már Ginny is ordított. Nem vették észre, hogy Harry Potter az ajtó mögött hallgatózik, mivel időközben Ginny szobájához ért.
- Én belementem, mert már akkor is szerettelek!
- És te tudod, hogy én hányszor éreztem úgy, hogy egy győzelmi trófea vagyok neked? Egy trófea, amit Harry legyőzéséért kaptál! Bemocskoltam a családom nevét azzal, hogy hozzád mentem! De engem nem érdekelt! Akkoriban már csak benned bíztam! – Draco közelebb lépett a könnyező Ginnyhez. Meg akarta érinteni arcát, de Ginny elhúzta azt.
- Menj a francba! – ordította Ginny.
- Nem! Mi most megbeszéljük azt, amit már tizenegy éve meg kellett volna.
- Hálás vagyok, Draco! Már nincs mit megbeszélnünk! Köszönöm, hogy segítettél felnevelni a lányomat! Hogy szeretted!
- Ginny! Én nem vagyok Potter! Én nem engedem, hogy elmenj!
- Nem is akartam elmenni! Az bánt, hogy talán te szerettél a legjobban, az életemben! És én ezt soha nem tudtam neked viszonozni! De az én szememben te vagy Kate IGAZI apja!
- Jaj, Ginny! - Odalépett és megölelte feleségét. – Olyan boldog voltam! Olyanok voltunk, mint egy igazi család! Szerettelek, és szerettem Kate-t! És most is szeretlek titeket!
- Te csak ne szeresd az én lányomat! – mondta egy hang, ami nem Ginnyé volt. Harry rontott be az ajtón. – Nincs hozzá semmi közöd!
- Mert neked van? – Harryt már csak néhány centi választotta el Dracótól. – Soha nem láttad! És még azt mered mondani, hogy a te lányod?
- Láttam volna, ha nem tiltjátok el tőlem!
- Elég! – ordított Ginny. – Elég! – A két férfi Ginny felé fordult. – Nem vagy az apja! – ordította Harrynek.
- Mi az, hogy nem vagyok az apja? – ordított már Harry is.
- Draco az apja! Ő nevelte fel! Lehet, hogy nem a vérszerinti apja, de az én szememben az az igazi apja, aki felnevelte! És Draco nevelte fel!
- Ha nem mentél volna el, akkor én neveltem volna fel!
- Ha nem csaltál volna meg, nem mentem volna el! – Draco csak a fejét kapkodta.
- Nem érted, Ginny? Nem voltam magamnál! Valamivel megbűvölt! – Harry közelebb indult Ginnyhez, de az felemelte egyik kezét.
- Ne! Ne magyarázkodj! Úgy sem hiszek neked! És most takarodj a szobámból! És ha a lányom közelébe mész, nagyon megbánod!
- Mi történt veled, Gin? – kérdezte Harry. Ginnynél betelt a pohár.
- Ne szólíts Ginnek! Gin meghalt! Meghalt, mikor megcsaltad Cho Changgal! Takarodj! TAKARODJ! – Ginny majdnem megfulladt könnyeitől.
- Jól van! Megyek! – Közelebb lépett Ginnyhez. – De jól jegyezd meg: én csak TÉGED szeretlek!
- Hozzá ne érj! – kiáltotta Draco. Szinte elfelejtették, hogy Draco is a szobában van.
- Elmegyek! Viszlát! – Kilépett az ajtón. Ginny úgy érezte, nem tud állva maradni. Egy pillantást vetett Dracóra, majd összeesett.

*

Mikor felébredt, a gyengélkedőn volt. Madam Pomfrey ott szorgoskodott körülötte.
- Látom, felébredt!
- Mi történt?
- Elájult! A férje hozta be! Nagy trauma érhette, ha annyira ideges lett, hogy elájult! – Ginny megpróbált felülni.
- Mióta vagyok itt?
- Két órája! A férje nagyon megrémült! Ha nem küldöm el, akkor most ott feküdne a szomszéd ágyon, idegösszeroppanás miatt! Nagyon szeretheti magát, Gineva!
- Megkérhetem, hogy hívjon Ginnynek?
- De, csak ha négyszemközt vagyunk! – kacsintott az idős gyógyító. – Te pedig szólíts Poppy-nak!
- Milyen nap van?
- Nagyon beverhetted a fejed, ha erre sem emlékszel! Vasárnap van! Várjunk! – A gyógyító közelebb lépett Ginnyhez. – Te ismerős vagy nekem!
- Valószínű, hogy ismer, mert kb. tizenhét éve én is ide jártam, és elég sokszor feküdtem a gyengélkedőn, gurkó sérülések miatt!
- Ginny Weasley lennél? Az e kedves, okos, szép lányka?
- Igen!
- Nem is ismertelek fel! Nagyon megváltoztál, kislányom!
- Hát… sokat változtam! Az biztos! – suttogta maga elé.
- Az a Malfoy tette ezt veled? Soha nem kedveltem, de nem hittem, hogy a feleségét is bántalmazza. Igaz, tőle ez is kitelik!
- Ne beszéljen így róla! Neki ehhez semmi köze! Kérem! Nem ő tette ezt, hanem… - Ginny nem akarta kimondania nevét, mert akkor minden kiderül.
- Ki? – kérdezte az asszony. Választ már nem kapott, mert Dumbledore érkezett, Hermionéval a jobbján.
- Áh! Látom felébredt! Madam Pomfrey, magunkra hagyna minket? – kérte Albus az idős gyógyítót.
- Hát persze, Albus! – Elindult az ajtó felé. – De ne izgassák fel! - Majd végleg kiment a teremből. Hermione leült Ginny ágy szélére, és megpróbálta megfogni a kezét, de Ginny elhúzta.
- Hagyj engem békén! – ordított Hermionére.
- Ginerva! Csak beszélni szeretnénk magával!
- Miről?
- Arról, ami történt! Még nem szoktuk meg, hogy egy professzorunk a második napján rögtön a gyengélkedőn fekszik, valami lelki trauma miatt.
- Mi akar tudni?
- Azt, hogy mi történt! – válaszolt Hermione.
- Miért nem mész, és vigasztalod Harryt? – mondta Ginny Hermionénak gúnyosan. – Ahhoz jobban értesz!
- Ginny! Kérlek! Ne bánj így velem! A barátnőd vagyok! Emlékszel még?
- NEM!!! Nem emlékszem! – Hermionénak potyogni kezdtek könnyei.
- Ahogy látom, Malfoy alapos munkát végzett!
- Neki ehhez semmi köze! – Ginny felállt, majd pár pillanat múlva Hermione is. – Ha egyszer mellém álltok, nem Harry mellé, akkor a barátom lennél még!
- Nem emlékszel, Ginny! A legjobb barátnők voltunk! Mindent megbeszéltünk! Mikor… mikor bánatod volt, megvigasztaltalak, és mikor én voltam szomorú, te mellettem voltál! - Egyre közelebb ment Ginnyhez. – Együtt nevettünk! Együtt pletykáltunk! A fiúkat is kitárgyaltuk! Megbeszéltük, hogyan csábítsuk el őket! Együtt sétáltunk, vásároltunk! Együtt vártuk a babáinkat! Együtt sírtunk, nevettünk! Ez neked már semmit nem jelent? – Már Ginny is sírt. Felidézte ezeket a beszélgetéseket, és belátta: hiányoznak. Lassan közeledni kezdett a síró Hermionéhoz. Mikor már csak pár centi választotta el őket, átölelte barátnőjét.
- Jaj, Hermione! Annyira sajnálom! Hülye voltam, hogy kizártalak az életemből! És én is csak most jöttem rá, hogy hányszor vágytam arra tizenegy év alatt, hogy mellettem légy! Hogy a válladon sírjak! Hogy veled nevessek! – Egymás vállán sírtak egy ideig, mikor váratlanul megszólalt Dumbledore.
- Látom, két barátnő újra egymásra talált! – mosolyodott el.
- Igen! És nem fogom hagyni, hogy újra megtörténjen az, ami tizenegy éve szétválasztott minket – mondta Ginny.
- Én elmegyek! Azt hiszem, van miről beszélniük! – Kilépett az ajtón.
- Üljünk le! – mondta Hermione és letörölte könnyeit. – És hagyjuk abba a sírást, mert még ráncosak leszünk. – nevetett fel.
- Úgy sajnálom, Herm!
- Nem, Ginny! Én sajnálom! De erről most ne beszéljünk! Beszéljünk a családról! – Ginny erre elkomorodott.
- Te mindent tudsz. Draco felsége vagyok, és van egy lányom.
- Nem akartalak megbántani! Akkor mesélek én!
- Rendben! Úgy is kíváncsi vagyok, mi van a családommal!
- Akkor kezdem Charlie-val! Van egy felesége, és két gyermeke. Egy lány és egy fiú. A fiukat Billnek hívják, a lányukat a te tiszteletedre Ginevának! Nagyon szomorúak voltunk, hogy eltűntél és mivel Charlie-t a kislány rád emlékeztette, Ginervának nevezte el!
- Mi van Fleur-rel?
- Újra férjhez ment, de nem boldog! Nagyon szerette Billt!
- Percy?
- Még mindig a minisztériumban dolgozik és a miniszter talpát nyalja! – Ginny erre felnevetett.
- Soha nem lesz belőle semmi!
- Fred és George még mindig a Vállalatukat vezetik. Egyre jobb találmányaik vannak. Már az egész világ ismeri őket. Se feleségük, se gyerekük! Ha tudnád, milyen szomorúak voltak, mikor a keresztlányuk eltűnt.
- És…anya és apa? – Félve, de kimondta a neveket.
- Nagyon nehezen viselték az eltűnésed! Molly magát hibáztatta, mikor engedte, hogy elszaladj, azzal az ürüggyel, hogy a minisztériumba kell menned! De erősnek kellett lenniük.
- És Ronnal és veled mi a helyzet?
- Van két csodás gyermekünk, Rose és Hugo. Rose-t már láttad a beosztáson. Hugo kilenc éves, és olyan, mint én! Legalábbis a külseje! A humorérzéke az apjáé és szinte minden belső tulajdonsága! Talán, a testvéreid közül, ő viselte a legnehezebben az eltűnésedet! És tudod, mi Rose kedvenc esti meséje?
- Nem! Micsoda?
- A ti történetetek! Ron elmesélte neki! Azóta, minden este ezt a mesét kéri!
- És mi van… Harryvel?
- Tizenegy év alatt, mindenhol keresett! Egyszerűen nem bírta elfogadni, hogy eltűntetek! Fred és George néha bemutatott neki lányokat, hátha elfelejt téged! De Harry csak azokra figyelt fel, akik úgy néztek ki, mint te! Külsőleg! De azokkal sem csinált semmit, mert egyik sem volt olyan, mint te! Mindenkiben téged keresett! Kilenc éve tanít és…
- Ne! Elég volt! – mondta Ginny. – Mesélj inkább a gyerekeitekről és magatokról.
- Rendben! Hát… Hol is kezdjem. Jó lesz onnan, amikor eltűntél? – Ginny bólintott. – Szóval… Harry egyik nap, csurom vizesen és kisírt szemmel jött hozzánk. Elmesélte mi történt. Ron azonnal kidobta. Néhány nap elteltével Ron belátta, hogy Harrynek szüksége van ránk. Utána, Harry mindennapos vendég volt nálunk. Így telt el néhány év: Majd kiderült, hogy terhes vagyok. Ron és Harry nagyon örültek.De Harrynek el kellett jönnie, tanítani a Roxfortba. Megszületett Hugo. Majd Dumbledore felajánlotta, hogy tanítsak számmisztikát. Így Ron maradt a gyerekekkel. Én minden hétvégén hazamegyek hozzájuk. McGalagony két éve meghalt, így én lettem az igazgatóhelyettes. Arra a két évre Dumbledoe vette át az átváltoztatástan tanítását, míg nem talált egy megfelelő tanárt. Így kerültél ide te.
- És Piton? Vele mi lett?
- Senki sem tudja! Eltűnt! De képzeld! Harry, amikor hazamegy a házatokba, akkor mindig abban a gyerekszobában alszik, amit együtt rendeztetek be. Pont olyan, mint amikor elmentetek. – Ekkor beért Madam Pomfrey.
- Poppy? Mikor mehetek el? – kérdezte Ginny.
- Akár most is! Már jól van!
- Köszönöm! – Hermione és Ginny elindult az ajtó felé. Ginny már nyúlt a kilincsért, mikor az ajtó kinyílt és beleesett annak a férfinak a karjaiba, akit a legjobban szeretett volna elkerülni.