- Rossz fiú vagy, Harry - vonta össze a szemöldökét Ginny, ahogy meglátta a gyengélkedőbe lépő fiatalembert.

- Rossz fiú? - kérdezte zavartan Harry. - Miért?

- Mert ilyen sokáig várattál! - mosolygott a lány és kinyújtotta felé a karját. A fiú leült az ágyra. - Madame Pomfrey holnap reggel elenged a gyengélkedőről - mesélte Ginny vidáman. - Boldog vagyok, hogy végre itt hagyhatom ezt a helyet. Nem mintha nem szeretném a csokoládét, de már vágyom egy kis kenyérre, zöldségre, és persze hiányoznak a tanulmányaim is, és... hé, Harry, valami baj van?

- Mi? Ó, ne haragudj - nézett rá bocsánatkérően Harry. – Kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Elkalandoztak? - a lány karba tette a kezét. - Azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen ebben az iskolában, aki felé a gondolatait el szoktak kalandozni. Tényleg, Harry mi történt? Nyugtalannak látszol.

Témánál vagyunk - sóhajtott a fiú, megfogta a lány kezét. Tekintetük találkozott. - Valami fontosat kell mondanom neked, Ginny. Valamit, ami... talán ijesztő. Ne félj, annyira nem rossz... ah, nos, a nézőponttól függ, de… - ne kerülgesd a forró kását, térj a lényegre - oké, szóval McGalagony azt mondta, hogy nem igazán sikerült megfelelően alkalmaznod azt az Anti-Conceptus Bűbájt, drágám. - Kimondtam, kimondtam! - könnyebbült meg... egy másodpercre. De aztán észrevette, hogy Ginny milyen csendes, és rosszul kezdte érezni magát. - Megértette vajon, amit mondtam?

- Ginny? - suttogta, megszorítva kissé a lány kezét. Talán sokkot kapott, és ki kell zökkenteni belőle.

- Anya meg fog ölni – szólalt meg végül Ginny. - És téged is.

- Ha megöl, akkor nem tudlak feleségül venni - próbált tréfálkozni Harry.

- F...feleségül? - dadogta a lány.

- Aha - Harry lecsúszott az ágyról, térdre esett, de közben nem engedte el a lány kezét. - Virginia Weasley, megtisztelnél azzal, hogy feleségül jössz hozzám? Szeretlek.

A lány túl meghatott volt ahhoz, hogy beszéljen, a sírás fojtogatta. Éretlen és ostoba tettük következményének súlya ránehezedett törékeny lelkére és a kegyetlen igazság úgy nyúlt ki felé, mint valami szörnyű mágikus lény sötét csápja.

Terhes.

És Harry Potter, a fiú, akit tízéves kora óta szeret, most házasságot ajánl neki. Azt kéri, hogy legyen a felesége.

Harry Potter felesége...

- Ginny? - a fiú aggódó hangja törte meg a csendet. - Átgondolhatod a dolgot. Nem sürgetlek. Ha nem tudsz most válaszolni, én megértem…

- Shh! - Ginny letérdelt mellé, ujját a szájára téve. - Te kis buta! Miért gondolod, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy eldöntsem hozzád megyek-e?... A válaszom igen. Boldogan leszek a feleséged. Én is szeretlek.

- Ó, Ginny! – sóhajtott Harry és szorosan karjába zárta a lányt.

Egyikük sem tudta, mennyi ideig térdeltek ott egymást átölelve. Ginny hangosan szipogott, Harry pedig próbálta elfojtani az öröm és megkönnyebbülés könnyeit. Megint rendben volt minden.

Minden? Nos, minden, kivéve, hogy el kell mondaniuk titkukat a tanáraiknak, iskolatársaiknak, rokonaiknak és barátaiknak... mindenkinek a varázslók világában... és szörnyű botrány lesz, ahhoz kétség sem fér...

De ebben a pillanatban az idő megállt a szerelmesek számára, egyikük sem törődött a gyengélkedőn kívüli világgal. Nem volt senki más, csak ők ketten... és persze a meg nem született gyermekük. Ginnyt ölelve és csókolva, Harry nem gondolt Trelawney jóslatára - hogy egy bizonyos születés furcsa... és sötét eseményeket indíthat el..

* * * * *

Körülbelül egy óra múlva Minerva McGalagony lépett be a gyengélkedőbe. Harry és ifjú jegyese nem vette rögtön észre. Az ágyon ültek, háttal az ajtónak. Ginny a fejét Harry vállára hajtotta, a fiú jobb karja a lány karcsú testét ölelte. A jövőjükről beszélgettek, amelyről a leghalványabb fogalmuk sem volt, de jól esett álmodozni kettőjük, illetve hármójuk végtelen boldogságáról.

A mindig szigorú és közönyös McGalagony professzor meghatódott a két üldögélő gyerek láttán. Szerelem és béke sugárzott felőlük. Egy percig csak állt az ajtóban, aztán megköszörülte a torkát, hogy észrevegyék.

Harry és Ginny megfordult.

- Úgy látom, minden a terv szerint ment, igaz, Potter? - kérdezte Minerva.

- Igen professzor - bólintott a fiú és felállt. Volt rajta valami furcsa. Valami szokatlan. McGalagony nem igazán tudta volna megmondani, hogy mi, de valami megváltozott rajta. Az arca ugyanaz volt: csinos, koránál jóval fiatalabbnak tűnő - mégis volt valami különbség. Talán szájának máskor lágy vonala látszott most határozottabbnak, talán a szemei nem csillogtak olyan csintalanul, mint máskor... komolyabban tűnt.

A professzor megdöbbent a felismeréstől hogy ez a fiú felnőtt - tulajdonképpen alig huszonnégy óra leforgása alatt. Nem az évek tették öregebbé, hanem az élet számos megpróbáltatása - és különösen ez a mostani… Az a tudat, hogy apa lesz – az volt életének legnagyobb megpróbáltatása.

Most pontosan úgy nézett ki, mint az apja: egy felnőtt férfi.