|
29. fejezet: Megfagyott szívek, olvadó testek
2006.02.24. 19:16
Ginny úgy érezte, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. – M… micsoda? – dadogta, szívére szorított kézzel. – Nem úgy értette, ugye? – Valósággal könyörögve nézett az öregemberre. – Kérem… mondja, hogy nem úgy értette!
Az öreg megrázta a fejét. – Igazán sajnálom, hölgyem, de tényleg halott. Láttam őt meghalni.
- Mikor? Hogyan? – vágott közbe Mileta, aki ugyanolyan döbbent volt, mint Ginny.
- Lent voltam a tónál a többiekkel… amikor… amikor… jött az a forgószél… láttam egy ismeretlen varázslót… ő keltette a forgószelet… A bájitaltanárnő is vele volt… fogták egymás kezét, mintha szerelmesek lennének vagy mi… Aztán… aztán a férfi megölte Harry Pottert.
- De miért? – sikította Ginny, belekapaszkodva az öregember talárjába. – Mondja meg! Miért?
- Én… én nem tudom… az a varázsló valami varázsigét kiáltott Potterre aki erre összeesett… holtan. Emlékszem, a többiek kiabálni kezdtek, pálcáikat a varázslóra szegezték, de hiába, nem tehettek semmit… a forgószél elragadta őket.
- De hol van a holttest? – kérdezte Draco, akinek az arca ugyanolyan sápadt volt, mint a két nőé.
- A föld fagyott volt… így hát vágtam egy léket a tó jegébe… - kezdte az öregember, de elhalta a hangja.
Ginny az ablakhoz szaladt és kitekintett a tóra, miközben könnyek csorogtak le az arcán. – Miért kellett megölnie Harryt? – suttogta, szemét férje jeges “sírjára” szegezve. – Miért? Mit tett Harry, hogy meg kellett halnia?
- Nos hát… lefeküdt a gonosz varázsló barátnőjével – érkezett a válasz hátulról. Anna Karenina volt az.
- Micsoda? – kapott levegőért az öregember. – Harry Potter… lefeküdt a bájitaltanárnővel?
- Ez… ez akkor bosszú volt? – pislogott Ginny.
- Nagyon valószínű – vont vállat Anna. – Különben, amikor a pincében kísértettem, egyszer bementem egy helyiségbe, amelynek a létezésről nem is tudtam… ott aludt egy hosszú szakállú fickó… ugyanaz volt, aki a forgószelet keltette… bár még mindig nem tudom ki az.
- De miért feküdt le a tanárnő Harryvel? – kérdezte Ginny. – Miért, és…?
Draco a vállára tette a kezét. – Hagyjuk ezt a kérdést máskorra. Most a gyásznak és az emlékezésnek van itt az ideje, nem a kérdéseknek.
- Nem! – kiáltotta szenvedélyesen Ginny, és kitépte magát Draco öleléséből. – Most a bosszúnak van itt az ideje! - Bosszúnak… bosszúnak… bosszúnak… visszahangozták a folyosó falai. – Megölöm azt az embert! - Megölöm azt az embert… azt az embert!
- Ginny, nyugodj meg! – kérlelte Draco a kezéért nyúlva, de a boszorkány hátraugrott, a pálcát markoló maga elé tartotta, a szeme pedig smaragdzöld szeme szikrát szórt a dühtől és a gyűlölettől.
- Ginny! – kiáltotta Draco, pálcáját védekező állásba emelve. – Én csak segíteni akarok!
- Akkor gyere, és segíts megölni Harry gyilkosát! – üvöltötte Ginny. Arca ugyanolyan vörös volt, mint a haja, a hangja pedig elcsuklott.
- Sajnálom. Stupor! – szólt Draco és a boszorkány eszméletlenül zuhant a padlóra. A szőke varázsló a többiekhez fordult. – Majd én vigyázok rá, pihenésre van szüksége… és védelemre… saját maga ellen. Jelenlegi állapotában ön- és közveszélyes.
Draco lehajolt, felnyalábolta Ginny testét és elindult vele felfelé a lépcsőn.
Draco letette a nő karcsú testét az ágyra és betakarta. Ginnynek még öntudatlan állapotában is látszott az arcán, hogy mennyire szenved. Draco leült az ágyra, megfogta a nő kezét, és gyengéden cirógatta.
- Tudom, mit érzel – suttogta, bár tisztában volt vele, hogy a nő nem hallja. – Vagy talán mégsem. Azt tudom, milyen érzés elveszteni azt, akit szeretünk… velem is ez történt… bár a nő, akit szeretek nem halt meg. Az az asszony él… de mást szeret. Nem is tudom… egyszer talán még lehet esélyem nála… tudod, özvegyasszony. Mit gondolsz… mit gondolsz, remélhetek? Remélhetem, hogy egy szép napon viszonozza az érzelmeimet?
- Remélheti – érkezett egy halk hang a félig nyitott ajtóból.
- Ó, maga az – Draco felnézett és látta, hogy az öregember ott álldogál.
- Sajnálom, nem akartam hallgatózni – mondta bocsánatkérően az öreg. – Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, segíthetek-e valamit… például vigyázzak-e az ifjú hölgyre, míg ön aludni megy.
- Nem megyek aludni – rázta fejét Draco.
- Pedig ráférne magára. Már elmúlt tíz óra. Fáradtnak látszik. – Az öregember odasétált az ágyhoz. – Menjen. Majd én virrasztok mellette, és nem hagyom, hogy kárt tegyen magában.
- Hogy tudná megakadályozni? – Draco szomorúan rámosolygott az öregre. – Ő egy nagyhatalmú fiatal boszorkány, maga pedig egy gyenge öreg mugli.
- Bízzon bennem – szólt az öregember. – Tudok én vigyázni rá… és ha valami baj van, szólok magának.
Furcsamód Draco megbízott az öregben, bár még a nevét sem tudta. – Tényleg, mi is a neve?
- A nevem? - pislogott az öregember. – Szólítson Pjotrnak.
- Rendben, Pjotr – bólintott Malfoy. – Megyek, alszom egyet. A szobám pont ez alatt van. Ha Ginny felébredne és valami butaságot csinálna, csak kopogjon a padlón. És… - Ginny pálcájáért nyúlt. – Ezt jobb, ha elviszem.
- Jó éjszakát, Draco Malfoy – mondta Pjotr.
- Jó éjt. – A fiatal varázsló visszafordult az ajtóból. – Hé, honnan tudja a nevemet?
- A láthatatlanná tévő köpönyeg – hunyorított az öregember. – Ott álltam a köpönyegben, magához közel, amikor bemutatkozott a kísérteteknek.
- Ó, már értem – bólintott Draco és kiment a szobából
Az öregember leült Ginny mellé, és úgy nézett le rá, mint egy nagypapa az unokájára, az arckifejezése csupa törődés és aggodalom. Biztosra vette, hogy a fiatalasszony álmodik, mert a szemhéja gyorsan mozgott, mint amikor valaki az álom REM szakaszában van.
Ginny valóban álmodott, felidézve élete legboldogabb pillanatait, amelyeket Harryvel töltött…
- Nem vagy mérges, mert szeretlek, Harry?
- Hogy... hogy gondolhatsz ilyet? Mérges? Nem, Ginny, ellenkezőleg, örülök, hogy szeretsz.
- F... feleségül engem?
- Igen. Megtisztelő lenne, ha feleségül jönnél hozzám, Virginia Weasley. Szeretlek.
…talán ez volt a sors akarata. Talán próbára akart tenni minket, hogy a szerelmünk elég erős-e, hogy mindezt kibírja-e... és elég erős, Harry. Mindegy mi történt, vagy mi történik majd, én mindig szeretni foglak, és nem érdekel, ha a jövőbeli gyerekeink nem lesznek boszorkák és varázslók Attól még szeretni fogjuk őket. Tehát... nincs értelme visszatartani magunkat attól, hogy kifejezzük a szerelmünket egymás iránt. Fejezd ki Harry. Mutasd meg, mennyire szeretsz.
- Ó, Ginny.
- Harry… - suttogta Ginny, és könnyek peregtek le az arcán.
Az öregember szíve elnehezült látva, hogy ez a szép fiatal teremtés ilyen borzasztóan szenved, még ha csak álmában is.
- Jól van, shhhh – odanyúlt ráncos kezével, hogy letörülje a könnyeket. Ginny nyilván megérezte a kezét az arcán, mert felpattant a szeme és felült.
- Ki maga? – kérdezte.
- Nem emlékszik rám? Ma találkoztunk. Aberforth Dumbledore szolgája vagyok.
- Az öreg… - suttogta Ginny, hirtelen ráeszmélve mit jelent számára, hogy ismeri ezt az öregembert: azt jelenti, hogy tudomást szerzett a férje haláláról. – Ó… - lehajtotta a fejét, és reszketve zokogni kezdett.
Az öregember szorosan átölelte, így a nő vörös haja odasimult hosszú fehér szakállához. Ginnynek jól esett az öreg ölelése, és bár nem tudta volna megmondani, miért, de valahogy biztonságban érezte magát. Az öreg simogatta a fejét, míg Ginny sírt, teljesen benedvesítve a szakállát.
- Sírjon. Csak sírjon. Az segít – mondta lágyan, és a fiatal boszorkány sírt is egy darabig. Mikor végül elapadtak a könnyei, visszahúzódott az öregember öleléséből.
- Mit csinál maga a szobámban? – kérdezte szipogva.
- Vigyáztam az álmát – az öreg jóindulatúan mosolygott rá.
- De miért? Nem is ismer engem.
- Volt egy lányom, és maga rá emlékeztet – mondta Pjotr. – Amikor szüksége volt rám, mindig ott voltam mellette… hogy álomba ringassam, hogy megvigasztaljam, amikor szomorú volt…
- Hol van most a lánya? – kérdezte Ginny.
- Meghalt. A feleségemmel együtt – sóhajtotta Pjotr.
- Sajnálom – mondta Ginny. – Nekem legalább megvannak a gyerekeim… ők a mindenem… csak ők maradtak nekem.
- Egy szép napon talál nekik új apát – mondta az öregember, a nő vállára téve a kezét.
- Micsoda? – sziszegte Ginny. – Szó se lehet róla! Senki sem pótolhatja Harryt! Soha többé nem megyek férjhez!
- Biztos benne? – kérdezte Pjotr. – Maga még olyan fiatal… maga előtt az egész élet. Még jöhet valaki, akit képes lesz megszeretni.
- Nem! Senki! – csattant fel a fiatal boszorka. – Hűséges leszek Harry emlékéhez.
- Hűséges valakinek az emlékéhez, aki nem volt hű magához? – rázta fejét ez öregember. – Ő nem is érdemelte meg magát. Megérdemelte a halált.
- Nem! – fordult el Ginny. – Ő… őt megbabonázták… azt hitte, hogy az a nő én vagyok! – újra zokogni kezdett. – Kérem, menjen ki a szobámból. Egyedül akarok lenni.
- Sajnálom, de nem tehetem. Megígértem Mr. Malfoynak, hogy vigyázok magára.
- Malfoy! – morogta a nő. – Mit képzel magáról? Hogy ő az apám, vagy mi?
- Nem – mondta az öregember komolyan. – De törődik magával.
- Törődik? Csak azzal törődik, hogyan fektessen le – morogta Ginny. – De nem kapja meg, amit akar… Harryt különben sem találtuk meg … se élve, se holtan. Nem fizetek neki.
Bár az öregnek fogalma sem volt, a nő miről beszél, nem szólt egy árva szót sem.
Másnap reggel a három bajnok és Draco összegyűltek a tanáriban, hogy megvitassák, mit tehetnének, de nem találtak semmi megoldást a problémára.
- Tényleg. Itt ragadtunk, nem tudunk segíteni a többieken, és még az a fagyott fickó is ott van, akiről nem tudunk semmit… - sóhajtotta Dennis a szendvicsén rágódva.
- Fagyott fickó? – vonta föl szemöldökét Draco. – Miről beszélsz?
- Egy jégbe fagyott férfi – mondta Mileta morcosan. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel sírt.
- A második phróba alatt találtuk meg – tette hozzá Guillaume.
- Ez érdekes lehet – jegyezte meg Draco. – Meg tudnátok mutatni?
- Nos, len’ van a jégbahrlangban – vont vállat Dennis. – Leme’etünk megint… báhr nem sok kedvem van ’ozzá.
- Nekem sem – rázta a fejét Mileta. – De ha ezzel nem segíthetünk a többieken, talán segíthetünk azon a férfin. Kiolvasztjuk, vagy ilyesmi.
- Ja, az jó lesz. Gyerünk, mutatjuk az utat – mondta Dennis Malfoynak és letette a szendvicsét.
- Mit keres ez itt? – kérdezte Ron, Lucius Malfoyra mutatva.
- Fogalmam sincs – felelte Arthur. – Egy Malfoy az Odúban? Ez nagyon érdekes.
Molly az ajtóhoz lépett és beengedte Luciust. – Jó reggelt – üdvözölte a varázslót. Amaz csak bólintott és bevonult az Odú kúria nappalijába.
- Mit keresel itt? – vonta föl a szemöldökét Arthur. – Az időpont nem alkalmas arra, hogy vendégeket fogadjunk. Készülődünk az utazásra a Durmstrangba.
- Ezért vagyok itt – mondta Lucius. – Magukkal megyek.
- Ez hátborzongató – mondta Draco, a férfi hosszú fekete szakállát fixírozva. – Olyan… élőnek látszik. Csak épp nem mozog.
- Igen. Mi is ezt gondoltuk – felelte Dennis. – Tudod, hogyan olvaszthatnánk ki?
Draco vállat vont. – Nem vagyok biztos benne… azt hiszem, halott. Még ha felolvasztanánk is, nem éledne fel.
- Nem tudsz valami bűbájt, amivel feléleszthetnénk? – érdeklődött tovább Dennis.
- Egyáltalán fel kéne éleszteni? – kérdezte Malfoy. – Remekül néz ki így… Különben is, mért pont én tudnám a megfelelő bűbájt?
- Hát… Mardekáros voltál és Malfoy is. Neked kéne tudni valami sötét varázslatot, mint ez…
- Csalódást kell okoznom, Creevey. Semmi használhatót nem tudok. Ha csak nem a sima melegítő bűbáj…
Az áttetsző jégfalra szegezte pálcáját, és azt mondta. – Calor.
A jég olvadni kezdett, de a folyamat meglehetősen lassú volt. Pár perc múlva mind a négyen egy tócsában álltak, és a megfagyott ember néhány testrésze kiszabadult fogságából. Kezei, szakálla, és az orra kint volt a jégből.
- Segíthetnétek ám – dörmögte Draco. – Próbáljuk meg együtt.
A három bajnok felemelte pálcáját, és kórusban mondták ki a varázsigét.
A követező pillanatban a barlang talaját víz öntötte el, és a falban foglyul esett férfi nagy loccsanással a vízbe zuhant.
- Kapjátok el! – kiáltotta Draco, aki keresztül gázolt a vízen a férfi lebegő testéhez. – Mobilicorpus! – szólt, felemelve az ernyedt testet a levegőbe. – Fel kell vinnünk a kastélyba. Ott vagy felélesztjük, vagy eltemetjük rendesen.
A másik három bólintott, követve őt és a levegőben lebegő testet.
Tíz perc múlva elérték a kastélyt, és Draco leeresztette a férfi testét az előcsarnok kőpadlójára. – Szerintem menjünk fel a szobáinkba és vegyünk fel valami száraz ruhát. A fickó nem fog elszaladni, míg átöltözünk.
Otthagyták a fekete szakállú, mozdulatlan férfit és fölmentek.
Egyszerre csak, mintha megtámadták volna az érzékei. A levegő belehasított a bőrébe jeges fogaival, a szél pedig mintha egy hurrikán erejével süvített volna a fülében. Nem érezte, merre van fent és lent, forgott vele a világ, szédült és hányingere volt… aztán jöttek a látomások. Látomások a gyerekkoráról, önmagáról és ikerbátyjáról, amint játszanak, képek bátor és igazságos apjukról, kedves és csinos anyjukról… emlékek a feleségéről… és élete utolsó napjáról. A fivére árulásáról, gonosz, magas hangú, éles nevetéséről, amint megpöccintette a pálcáját, és rá szegezte…
Felült, mélyet lélegzett, mintha ez volna a legcsodálatosabb dolog a világon… újra lélegezni. Tüdeje hidegnek érezte az oxigéndús levegőt, amely felélénkítette testét, életre keltette alvó elméjét, és amelytől újra élőnek érezte magát.
Megdörzsölte szemét, körülnézett a teremben, és valahogy nagyon kicsinek érezte magát.
- Ezt nézzétek! – kiáltotta egy hang, amely felülről jött. Lassan megfordult, és látta, hogy hatan jönnek lefelé a lépcsőn. Négyen közülük szinte futottak, de a másik kettő, egy vörös hajú nő és egy hosszú fehér szakállú öregember, lassabban követték a többieket.
A négy futó alak azonnal odaért hozzá, letérdelt mellé, és döbben arccal nézett rá.
- Hogyan éledt fel? – kérdezte egy barna hajú fiatal fiú valami furcsa nyelven.
- Nem tudom – vont vállat a szürke szemű szőke férfi. – Hogyan ébredt fel?
A fekete szakállú férfi pislogott. Ezek az emberek azon a nyelven beszéltek, amelyet hallott, és megtanult, amikor a Brit szigeteken utazgatott; de nagyon szokatlan dialektusban beszélték a nyelvet. Nem ugyanazzal a kiejtéssel, amelyet ő ismert…
- Kik maguk? – kérdezte az őt körülvevőktől.
- Draco vagyok –felelte az egyik szőke fickó.
- Dennis.
- Guillaume.
- Mileta.
- Ginny.
Az öregember azonban nem mutatkozott be. Ajka remegett és szeme megvillant a félelemtől a csuklya alatt. – Maga… maga! – tört ki. – Maga vitte el őket!
- Micsoda? – kérdezte a fekete szakállú férfi zavartan. – Mit tettem én?
- Maga a gonosz varázsló, aki mindenkit elrabolt! – kiáltott rá Pjotr.
- Gonosz varázsló? – sápadt el a feléledt férfi. – A fivérem. Anor. Maga róla beszél… ez azt jelenti, hogy… felébredt? Jaj, ne!
- Micsoda? – kérdezte Draco. – A varázsló, aki elrabolta a többieket, a maga fivére?
- Igen. Csak ő lehet… ha egyszer úgy néz ki, mint én… - felelte a fekete szakállú férfi. – Ikrek vagyunk. Az öregember ezért tévesztett össze vele. Különben, a nevem Aaron.
- Aaron… - a vörös hajú nő letérdelt mellé. – Hogyhogy megfagyott?
- A fivérem… - felelte halkan Aaron. – Ő és a szeretője, Natasa… - felnézett, és a tekintete a hatalmas női szoborra esett. – Ő az! Az a szajha! – Felugrott, és a szoborra mutatott. – Natasa! A fivérem szeretője! Ők tervelték ki, együtt! Ők akarták uralni a varázsvilágot… - Egy pillanatra elgyengült és az ablakkeretnek dőlt támaszért. Semmi kétség, sokkos állapotban volt. Tekintete a tóra esett. – Mi… - zihálta, - mi csak a téli napfordulót ünnepeltük itt… volt egy kis házunk a tó mellett… azt hiszem éppen itt, ahol ez a kastély, vagy bármi legyen is ez, áll jelenleg… Az ünnepek jól kezdődtek, nem gyanítottam semmit… Aztán másnap Anor megölte a feleségemet, és hogy megszabaduljon tőlem is, nos… megfagyasztott. Aztán… meggyilkolta apánkat… láttam, mert a lelkem elhagyta a testemet pár perccel azután, hogy megfagytam… Mindent láttam… apánk küzdött vele… de öreg és gyenge volt… csak azt tehette, hogy elvégzett egy bűbájt, amellyel sikerült örök álmot bocsátania Anorra. Aztán a súlyosan sérült apám meghalt. A testem visszaszívta a lelkemet, mert tulajdonképpen nem haltam meg… így a fagyott testben töltöttem az időt, semmit se tudva a külvilágról, ki tudja mennyi ideig… tényleg, milyen nap van ma?
- Március 25 – felelte Guillaume.
- De milyen év?
- 2000.
- Micsoda? – Aaron levegőért kapott. – Kétezer? Akkor… akkor én több mint ezer évet töltöttem a jégben! 1104 évet!
- Mr. Aaron, - szólalt meg újra a vörös hajú nő, - a fivére elrabolt körülbelül hatszáz embert innen. Van valami elképzelése róla, hová vihette őket?
Aaron a nő tiszta szemébe nézett, és kétségbeesést látott benne. – Mr. Aaron, a férjemet már elvesztettem a fivére miatt. De itt van még a sógornőm, aki ikreket vár… meg kell találnunk őt… és más barátaink is vannak az elraboltak között. Meg akarjuk menteni őket. Tudja, hol találjuk őket?
Aaron mélyet sóhajtott. – Azt hiszem, tudom. Oda viszem önöket… de először szeretnék valami száraz ruhát, ha nem bánják.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
