|
31. fejezet: Útközben
2006.02.24. 19:18
Amint Fred belépett Hermione szobájába, ott találta Ront az ablaknál állva, döbbent arccal. A fiatalember szája tátva volt, és nem is pislogott. Úgy nézett ki, mint azok a szerencsétlenek, akiket kővé dermesztettek a Roxfortban nyolc évvel korábban.
- Hé! - Fred elhúzta a kezét Ron arca előtt. - Van itthon valaki?
Ron összerezzent és megragadta bátyja kezét. - Terhes.
- Kicsoda? Micsoda? - kérdezte Fred kirántva kezét Ron vasmarkából.
- Hermione.
- Mi? Honnan tudod?
- A naplójából. - Ron elvörösödött és lehajolt, hogy felvegye a könyvecskét a padlóról. - Kisbabát vár, Fred! Az én gyerekemet! Szent ég, ki tudja, hol van most! Elrabolták, talán kínozzák is, pedig gyermeket vár! Hogy lehettem ilyen hülye? Hogy feltételezhettem, hogy hűtlen volt hozzám? Hogyan tehetném jóvá? A pokolba is, békapetében kéne megfőzni engem, nem érdemlek jobbat! Hát micsoda átkozott, alávaló, mocskos gusztustalan szemétláda vagyok én?
- Hé, hé, hé, nyugodj le, öcsikém! - kiáltott rá Fred. - Lehet, hogy a magadról alkotott véleményed igaz, de jobb lenne, ha abbahagynád a jelzők gyűjtését, ugyanis mennünk kell.
- Menni? Hová?
- Egy Azgard nevű helyre - felelte Fred. - Malfoy azt mondja, ott van a családunk.
- Honnan tudja? - vonta össze szemöldökét Ron.
- Nos, én csak azt tudom, hogy beszélt Anna Karenina szellemével, aztán lement a pincébe. Körülbelül egy óra múlva visszajött és azt állította, hogy talált egy üres emelvényt valami felirattal, amely szerint az Azgard uráé, vagy micsoda… Malfoy erősködött, hogy Azgardba kell mennünk, és hogy megbízhatunk benne.
- Bízzunk benne? Előbb hinném el, hogy Piton professzor Bálint-napi kártyát küldött Harrynek, mint hogy higgyek ennek a…
- Csak semmi jelző! - figyelmeztette Fred.
- Egyszerűen csak nem bízom benne! - tört ki Ron.
- Én sem. De nincs más lehetőség, hogy megtaláljuk Ginnyt, Harryt, Hermionét és… a gyerekedet - kacsintott Fred az öccsére.
Ron szívét valamiféle melegség öntötte el, mintha egy kellemes, bolyhos takaróba burkolózott volna. - A gyerekemet, mi? - somolygott Fredre. - Oké, próbáljunk meg bízni Malfoyban.
Körülbelül egy órája repültek, amikor Aaron a sötétedő láthatárra mutatott. - Azgard!
Ginny és Mileta levegőért kaptak, annyira megdöbbentő volt a kastély szépsége, amely láthatóan jégből épült. Tornyai megcsillantak a holdfényben - az egész épület ragyogott az éjszakában, mint egy hatalmas fehér tűpárna az ég felé törő számtalan tornyával. Az egész kastély egy hatalmas sziklán állt a Barents-tenger partján. Az egyik tornyot felettébb különös módon építették, úgy tűnt, mintha a víz fölött lebegne. Ginny gyanította, hogy varázslattal támasztották meg, nehogy lezuhanjon, akárcsak a régi Odú bizonyos részeit.
- Gyönyörű! - lehelte Dennis csodálattal.
- Igen, valóban az - bólintott Aaron és Pjotrhoz fordult. - Lenne szíves ott letenni a szánt? - Egy havas dombra mutatott az épülettől egy mérföldnyire.
- Nos, megpróbálom… de öreg vagyok, emiatt kicsit rövidlátó. - Pjotr meresztgette a szemét, próbálva kivenni a havas dombot.
- Miérht, hát nem rhepülünk fel a khastélba? - kérdezte Guillaume.
- Nem éppen - rázta a fejét Aaron. - Nem mehetünk csak úgy oda. Nem kopoghatunk be simán a kapun, remélve, hogy a fivérem ajtót nyit, és keblére ölel minket. Másképp kell megközelítenünk a kastélyt.
- Hogyan? - kérdezte Draco.
- Alulról - felelte Aaron. - Létezik egy rejtett alagút-rendszer a kastély alatt. Azon a domboldalon van az egyiknek a bejárata. Remélem, nem omlott be az évszázadok alatt.
Mindannyian leszálltak a szánról, és végtelenül hálásak voltak, hogy egy darabban vannak a zűrös repülés után.
- Javaslom, hogy maga maradjon itt a rénszarvasokra vigyázni, öreg - mondta Draco.
- Szó sem lehet róla, fiatalember - erősködött Pjotr. - Magukkal megyek. Nem hagyhat itt.
Draco felemelte a pálcáját, de Ginny megfogta a kezét. - Ne! Hadd jöjjön, ha ragaszkodik hozzá.
- Csak hátráltat minket! - bizonygatta Malfoy. – Vén már, és nem tud elég gyorsan menni! Csak terhünkre lenne!
- Egy teher, aki idehozta magukat - mutatott rá Pjotr.
- Ez igaz - bólintott Aaron. - Nélküle nem is jutottunk volna el ide. Egyikünk sem tudja hajtani ezeket az állatokat - mutatott a rénszarvasokra. - Sokat köszönhetünk neki.
Draco összevonta a szemöldökét. - Én nem akkor sem tartom jó ötletnek. Súlyosan megsebesülhet, öreg.
- Malfoy! - képedt el Ginny. - Épp most mutattál emberségességet!
- Valóban? - pislogott amaz. - Nem szándékoztam…
- Tudod, mit jelent ez! - emlékeztette a boszorkány.
- Álmodozz csak! - morogta a fiatalember és követte Aaront az alagútba.
- Lumos - szólt Aaron, körülnézve a pálcája hegyéből áradó gyenge fénynél. - Az alagút sértetlennek tűnik.
- Ezt örömmel hallom - felelte Malfoy. - Jut eszembe, honnan szerezte a pálcáját? Azt is lefagyasztották magával együtt?
- Akár hiszi, akár nem, igen - bólintott a fekete szakállú férfi. - Magam is meglepődtem, amikor benyúltam a zsebembe, és megtaláltam a pálcámat. Még jobban meglepődtem, hogy még működik, miután tizenegy évszázadon keresztül fagyott volt. Erős pálca ez. - büszkén meglóbálta. - Remélem, nem kell a fivéremen használnom… - tette hozzá sóhajtva.
- Szereti őt, ugye? - Ginny a férfi vállára tette a kezét, aki megértő zöld szemébe nézett és bólintott.
- Rossz útra tért, embereket gyilkolt… még apámat és a feleségemet is, de… mégis a fivérem… Nem tudnám megölni.
- Ne aggódjon, majd mi megöljük maga helyett – jelentette ki Draco. - Induljunk, Weasley!
- Potter! Hányszor mondjam még? - tört ki Ginny könnyes szemmel - Lehet, hogy Harry meghalt, de az özvegye vagyok, és viselem a nevét, amíg csak élek!
- Oké, oké, nem kell mellre szívni, jó? - legyintett a szőke varázsló és az alagút felé indult.
- Tévedtem. Semmi emberség nem szorult ebbe a fickóba! - szitkozódott a boszorkány.
- Fáhradt vagyok! - kezdett panaszkodni Guillaume csupán kétórányi séta után. - Aludnom khell, különben kahrikás lesz a szemem!
- Semmi másra sem tudsz gondolni, mint a külsődre? - csattant fel Mileta.
- Mi máshra khéne gondolnom?
- Nos, például a beuxbatonsos barátaidra! - felelte a lány.
- Ninsenek bahrátaim a Beauxbatonsban - felelte Lochar ásítva.
- Vajon miért - forgatta a szemét Dennis.
- Ha nincsenek is barátaid, legalább gondolj Zvezda professzorra! - javasolta Mileta.
- Ja, a khis Szvetlana… elég jó az ágyban.
- Lefeküdtél egy tanárral? - sziszegte Mileta.
- Nem khellett volna? - vont vállat Guillaume. - Különben is ő akharta, nem én.
- De akkor is, ez undorító! - folytatta a lány.
- ’a neked sikehrült volna lefeküdni ’Arry Potterrhel, nem mondtad volna, ’ogy undohrító, ugyebáhr? - A francia fiú átható pillantást küldött a lány felé. Mileta érezte, hogy elpirul, és könnybe lábad a szeme. Elfordította a tekintetét, és az öregemberhez fordult, aki nehézkesen lépkedett.
Hirtelen ötlettel odalépett hozzá. - Segítsek? - kérdezte.
- Nem, köszönöm - mosolygott rá Pjotr. - Tudok járni, azt hiszem. Annyira nem vagyok ám öreg.
- Tényleg, hány éves? - kérdezte Mileta kíváncsian.
- Udvariatlanság valakinek a korát firtatni! - szólalt meg Dennis.
- Nem mindig udvariatlan - mosolygott Pjotr. - Különben is, a kor nem számít. Az ember annyi idős, amilyennek a szíve mélyén érzi magát. Ha fiatalabbnak érzi magát, akkor fiatalabb is.
- És maga hány évesnek érzi magát? - szólt közbe Guillaume.
- Nos, körülbelül húsznak - kacsintott rá az öreg, aztán hirtelen elbotlott egy kőben.
- Pjotr! - Mileta és Ginny letérdeltek mellé. - Jól van?
- Jól vagyok, ne aggódjanak – felelte az öreg kvibli gyenge hangon.
- Mondtam, hogy nem kellett volna jönnie - dörmögte Draco. - Túl nehéz ez már a maga korában.
- Mint mondtam Mileta kisasszonynak és Guillaume úrnak… a kor nem számít. - zihálta az öregember.
Ginny odavarázsolt egy pohár vizet, és megtámasztotta az öreg fejét, hogy megitassa. Az öreg hálásan mosolygott rá, amint a szájához emelte a poharat.
- Itt kéne maradnunk egy ideig, Malfoy - mondta Ginny. – Mind elfáradtunk.
- Nem bánom. Három óra. Nem több – egyezett bele a szőke varázsló. - Én majd őrködöm, míg alusztok. Rajta.
Miután erősítő bűbájt szórtak az öregemberre, mindenki aludni tért.
Draco sétált a folyosón egy darabig – őrködött, míg a többiek aludtak, és figyelt minden neszre. Nem sok hallani való volt, leginkább Aaron és Mileta horkolása. Amint Draco elsétált Ginny mellett, pálcájának fénye a nő arcára hullt, és megdöbbentette a látvány: az asszony sírt álmában. Odanyúlt, hogy letörülje könnyeit, de a keze megállt a levegőben. Megrázta a fejét és odébb ment, ledobta magát egy kőre, majd egy nagy sóhajjal a kezébe temette az arcát.
- Maga szereti őt - szólalt meg egy hang.
Draco fölnézett, és látta, hogy az öregember felkelt. Pjotr odajött és leült mellé.
- Micsoda? - vonta föl szemöldökét Malfoy.
- Azt mondtam, szereti őt. A vörös hajút.
- Ezt meg miből gondolja? - Draco próbált közömbösnek látszani.
- Láttam még a kastélyban, miután megtudta, hogy a férje meghalt… Hallottam, ahogy beszélt vele. Úgy beszélt, ahogy csak egy szerelmes férfi beszél… és látom magát most. Szereti őt. Próbálja tagadni, de semmi értelme, fiatalember. Bizony, maga szerelmes.
- Mi van, ha igen? - Malfoy csúnyán nézett rá. - Nem a maga dolga.
- Talán igen, talán nem - vont vállat Pjotr. - Csak tudni szeretném, mik a szándékai.
- Miféle szándékaim? - vonta össze a szemöldökét Draco.
- Feleségül akarja venni?
- Feleségül? - nevetett komoran Draco. - Miért venném feleségül, ha megkaphatom anélkül is?
- Megkapni őt? - az öregember szeme felvillant - hogy a meglepetéstől, vagy a méregtől, Draco nem tudta megállapítani. Különben is, mit képzel magáról ez a bolond vénség? Miféle joga van faggatni őt a Ginnyhez fűződő kapcsolatáról? Nos, talán csak az a konzervatív típus, aki nem nézi jó szemmel a papi áldás nélküli ’szentségtelen’ kapcsolatokat… - Hogy értette ezt? - erősködött az öregember.
- Úgy értettem, hogy megkaphatom, amikor csak akarom… Már majdnem meg is kaptam.
- Ezt magyarázza meg! - követelte Pjotr.
- Nos, nagyon igyekezett lefeküdni velem, amikor… - Draco hangja elhalt.
- Amikor?
- Amikor az a Mileta elmondta neki, hogy a férje lefeküdt valaki mással. Szóval, Ginny azt hitte, hogy a férje szándékosan tette… hogy megcsalta őt. Bosszúszomjas volt, és meg akarta torolni… azt akarta, hogy lefektessem. Persze az adósom is volt… de anélkül is akarhatta, hogy az adósom lett volna… - Draco vállat vont.
- És… lefeküdt vele… ugye?
- Nem.
Az öregember szeme felvillant talárja csuklyája alatt… átható szemeitől Draco úgy érezte, mintha röntgen-sugár pásztázná.
- Miért nem?
- Nem a maga dolga, Pjotr.
Az öregember bólintott, elfordította a tekintetét, és az alagút sötétjét fürkészte. - Azt hiszem, aludnia kéne. Őrködöm egy darabig.
Draco bólintott. Örült, hogy vége a beszélgetésnek. Valahogy kényelmetlenül érezte magát az öregember jelenlétében. Valami nem volt rendben ezzel az emberrel… valamiért… értelmetlenül viselkedett. Igaz azonban, hogy, Draco ismert más bolond öregeket is. Ott van például Albus Dumbledore…
Hamarosan újra útra keltek. Guillaume panaszkodott, hogy milyen keveset pihentek. Végül Mileta bokán rúgta, és ettől legalább egy időre elhallgatott.
Aaron élénken beszélgetett Dennisszel az elmúlt tizenegy évszázad eseményeiről. Mohó kíváncsiság gyötörte és mindent tudni akart.
- … Nagy-Britannia tizenegy évig volt köztársaság, de amúgy mindig királyság volt. A királynő II. Erzsébet.
- Királynő? Úgy érted, egy nő az uralkodó? - Aaron egészen meglepődött.
- Igen, de nem igazán ő irányít, mert a hatalmát a parlamenttől kapja. Mondhatjuk, hogy uralkodik, de nem kormányoz.
Aaron zavarban volt az új fogalmaktól, így Dennis megpróbált mindent elmagyarázni neki a Torykról és a Lordok Házáról, a különféle egyházaktól Cambridge-ig, a Times-tól a BBC-ig.
- És azok a repülők tényleg varázslat nélkül repülnek?
- Igen, persze - bólintott Dennis. - A muglik nagyon találékonyak, és meglepődne, ha látná, milyen jól elboldogulnak varázslat nélkül. Rengeteg csodálatos találmányuk van, például az Internet.
- A micsoda?
- Nos ez afféle háló, amely lehetővé teszi, hogy beszélgessünk a világ bármely részén élő emberekkel.
- Háló?? Mint a pókháló, vagy mi? - kérdezte Aaron.
- Nem ez teljesen modern technika… el sem tudja képzelni, mennyi minden van rajta, amit az ember nem tud. Miután kiszabadítottuk a barátainkat, el kell jönnie Angliába, és megmutatok mindent… az autókat, a telefont, a számítógépeket, a tévét, a mikrohullámú sütőt… és az apám tehenét, Dollyt.
Míg Dennis és Aaron elmerültek a Hubble űrteleszkópról folytatott társalgásban, Pjotr odalépett a csendbe burkolózó Ginnyhez.
- Távol jár.
- Tessék? - nézett fel amaz. - Ó, bocsánat. Nem vettem észre, hogy itt van. Elgondolkodtam a…
- A küldetésen? A harcon?
- Nem egészen - rázta fejét a boszorkány. - Harryre gondoltam… tűnődtem, vajon lát-e engem… bárhol is van most… vajon segít-e nekem, hogy kitartsak…
- Biztos vagyok benne - mondta gyengéden az öregember. - Bizonyára nagyon szerette magát.
- Ó, igen, szeretett - sóhajtotta Ginny. - Szeretett, és én mégis kételkedtem a hűségében… Attól félek, soha sem tudom túltenni magam rajta… Amikor utoljára beszéltem vele, kiabáltam vele, elkergettem… borzasztóan bántam vele. Írtam neki bocsánatkérő levelet, és válaszolt is, hogy megbocsátott, mégis… Nem tudtam személyesen bocsánatot kérni, és most már nincs is rá lehetőségem… ha nem lennének gyerekeim, én…
- Nem - az öreg megszorította Ginny karját. - Ne is gondoljon arra. Egyetlen rendes férfi sem kívánná, hogy kövesse őt a másvilágra.
- Tudom, hogy ő nem akarná… - egy könnycsepp futott le a nő arcán. - Mégis azt kívánom, bár vele lehetnék, bárhol van is…
- Ha szereti őt, akkor mindig magával lesz, örökre. A szíve mélyén - szólt az öreg csendesen. - Akiket szeretünk, sosem hagynak el minket.
A sötét cella lakói számára minden eltelt nap maga volt a pokol. Viktor Krum morcosabb volt, mint valaha, állandóan csúnyán nézett és ráncolta bozontos szemöldökét. Minerva próbált olyan távol maradni Aberforthtól, amennyire tudott; Hermione pedig letargiába süllyedt. Fájt a szíve a gondolatra, hogy talán sosem látja többé Ront, hogy talán semmi mást nem lát többé, mint az őt körülvevő szürke falakat… hogy Ginnynek egyedül kell felnevelnie a gyerekeit, Harry nélkül… Már reménykedni sem mert ebben a cellában, ahol valósággal élve voltak eltemetve. A bizonytalanság lassú méregként gyilkolta őt. Kimerült volt, émelygett és kezdte feladni. Azon kapta magát, hogy naponta legalább tízszer is sírva fakad, aztán McGalagony odamegy hozzá, átöleli és a fülébe suttogja, hogy minden rendben lesz… Bár ez sem segített. Aberforth volt az egyetlen, aki nem veszítette el jókedélyét, folyton vicceket mondott, de azok süket fülekre találtak.
- De tényleg, Minerva, ez volt az egyik legjobb tréfa! Nem tudna legalább egy mosolyt kisajtolni magából?
McGalagony megvetően pillantott rá. - Maga elképesztő, Mr. Dumbledore! Egyszerűen elképesztő. Nem látja, hol vagyunk? Kicsit sem szomorú Harry Potter halála miatt? Nem aggódik, hol vannak a többiek?
- Egyszerre csak egy kérdést, Minerva! - mondta Aberforth. - Először is, hol vagyunk? Öö… egy cellában? Másodszor: szomorú vagyok-e Harry miatt? - Mélyet sóhajtott. - El se tudja képzelni, mennyire. Fáj a szívem érte, nemcsak mert nagyszerű varázsló volt, hanem nagyszerű barát is… és remek horgász. De meghalt. Nem gyászolhatjuk örökké. És harmadszor: igenis, aggódom a többiekért, de mit tehetünk értük? Semmit! Egyáltalán semmit! Csak annyit tehetünk, hogy életben maradunk, és reméljük, hogy egy szép napon ránk köszönt a szabadság. És ha elfelejtjük, hogy az élet szép lehet… ha megadjuk magunkat a kétségbeesésnek, akkor biztosan meghalunk. Tehát, drága Minerva, - közelebb lépett hozzá, - nem szabad elfelejtenünk nevetni… mert ez lelkierőt ad nekünk… hogy éljünk, hogy kitartsunk.
- Aberforth - suttogta a boszorkány, elfelejtve, hogy Mr. Dumbledore-nak kéne szólítania. - El se hiszem, hogy ezt hallom magától… - Nyelt egy nagyot. - Úgy értem… úgy látszik, tud maga normális is lenni… Nem gondoltam, hogy ilyen… bölcs tud lenni.
Aberforth széles mosollyal jutalmazta. – Még jó, hogy tudok, kedves Minerva.
McGalagony sóhajtott. - Akkor jól van. Próbáljon megnevettetni minket. Ha meg tud nevettetni, megígérem, hogy megbocsátom a korábbi viselkedését, és azt is, hogy nem töröm el többet a végtagjait.
- Áll az alku! - csapta össze kezét a férfi. – Na, akkor hadd meséljem el a történetemet a kecskével!
- Arról már hallottam - vont vállat Minerva. - Írtak róla az újságok.
- Az újságok! - Aberforth ingerülten legyintett, és a falnak támaszkodott. - A felét sem írták meg! Semmit sem tudtak róla! Majd én elmondom a teljes történetet… készüljenek fel életük legnagyobb… - nem tudta befejezni a mondatot, mert a fal, amelynek támaszkodott, hirtelen elmozdult és ő elesett, pontosan Draco Malfoy lába elé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
