|
1. fejezet: Elõhang
A 'Botrány a Roxfortban' és az 'Egy varázsló szégyene' folytatása, a trilógia befejezõ része. Trelawney ismét szörnyû veszélyeket jósol Harrynek, Harry pedig szokása szerint elereszti a füle mellett a jóslatot. Ez egyszer azonban talán jobban tenné, ha hallgatna Sybillre...
A szerzõ elõszava: Na gyerekek, végre itt a harmadik rész! Négy fordító áldozatos munkájába került (még én is fordítottam pár fejezetet), de végre elkészült :) A frissítés azonban nem lesz olyan gyakori, mint az elõzõ kettõnél, mert a lektorálás még javában tart.
Mivel ez is a Fõnix rendje ELÕTT íródott, csak az elsõ négy HP könyvre és a trilógia elsõ két részére alapoz, tehát lesznek benne olyan elemek, amelyek ellent mondanak a Fõnixnek és a Félvér hercegnek.
Arra felhívnám becses figyelmeteket, hogy erre a történetre fokozottan igaz az, amely már az elsõ kettõre is: FONTOSAK A RÉSZLETEK. Ezért kérlek, ha érdekel a sztori, akkor figyelmesen olvassátok.
Azoknak, akik nem olvasták a ’Botrány a Roxfortban’ és az ’Egy varázsló szégyene’ címû sztorikat: amennyiben kíváncsiak vagytok erre a ficre, akkor ajánlatos elolvasnotok az elsõ kettõt is, különben ebbõl nem sokat fogtok érteni :)
Disclaimer: a HP szereplõk Rowling-é. Ezen kívül a történetben szerepel néhány név, melyeket különbözõ filmsorozatokból (mint Star Trek Voyager, az Elveszett ereklyék fosztogatói vagy A farm, ahol élünk) vettem kölcsön. Rowan Atkinson pedig egy színész, ennél fogva õt sem én találtam ki, csak mivel nagyon csípem õt (éljen Mr. Bean!), felhasználtam a nevét egy-két jelenetben. John Nash szintén létezõ ember volt, egy matematika zseni. John Williams pedig a kedvenc filmzene szerzõm.
A Legnagyobb Ellenség
Írta: AgiVega
Fordította: Kathleen, Snitch, AgiVega és Bálint
Elsõ fejezet
Elõhang
“… húzd közelebb a széked
a szakadék széléhez
és elmondok egy történetet.”
/F. Scott Fitzgerald/
2011 nyara
A roxforti könyvtárban számos szekció található. Külön részlege van a varázsló történelemnek, külön a nyelvtanulásnak (ebben a részlegben többek között sellõ/angol, és kobold/angol szótárak is vannak); külön részlege van a sárkányoknak is. A haladók számára íródott sötét varázslatok kivédése könyvek megint csak egy másik szekcióban találhatók. Persze ott van zárolt részleg is… és van egy olyan szekció, amelybe egy árva diák vagy tanár sem tette be a lábát évszázadok óta. Ez a részleg a könyvtár legtávolabbi sarkában helyezkedik el, és teljesen elhagyatottnak tûnik, tekintve, hogy soha senki nem használja. Hogy miért? Azért, mert ez a könyvtár legrégibb része, ahol olyan könyveket és pergameneket tárolnak, amelyek már kezdenek szétmállani.
Dumbledore a nyár elején megbízta Madam Cvikkert, hogy nézze át ezt szekciót és selejtezze ki a használhatatlanságig tönkrement köteteket.
A könyvtáros nõ nem volt elragadtatva az ötlettõl. – Munka, munka és megint csak munka! Még a szünidõben is! – füstölgött magában, amint belépett a legrégebbi részlegbe. Összerázkódott és felnézett a magas polcokra. Úgy húsz lehetett belõlük, telezsúfolva penészes, porlepte kötetekkel. – Talán egy évig is eltart, mire végzek ezzel a munkával! – sóhajtotta lemondóan.
A roxforti könyvtár mindig is ódon hangulatot árasztott, de ebben a részlegben szinte tapintható volt a múlt lehelete. Ezeket a köteteket évszázadok óta nem kölcsönözték ki. Nem is katalogizálták õket - talán az elõzõ könyvtáros attól tartott, hogy ha hozzájuk ér, menten darabokra hullanak.
Irma Cvikkernek is voltak kételyei afelõl, hogy sérülés nélkül ki tudja-e válogatni a használható könyveket. Nagyot sóhajtott, és leemelte az elsõ könyvet a legközelebbi polcról - valahol csak el kellett kezdenie ugyebár…
A könyvnek valaha tûzpiros borítója volt, de az eltelt évek vastag porréteget hagytak rajta. A címe is majdnem olvashatatlan volt, Irma csak annyit tudott kivenni belõle, hogy “.edve .eleségem” Valószínûleg azt jelentette: “Kedves feleségem”, de a “k” és “f” betû hiányzott. A könyvtáros-nõ belenézett a könyvbe. Kézzel írták, mivel még azelõtt kötötték, mielõtt az a Guttenberg nevû mugli feltalálta a könyvnyomtatást. Az 1032-ben íródott könyv egy varázslóról szólt, akinek a feleségét máglyán égették meg. Nem csoda, hogy a boszorkány meghalt, hiszen a hõhûtõ bûbájt csak évtizedekkel késõbb találták fel.
Madame Cvikker becsukta a könyvet, és letette az asztalra. Nemsokára újabb tekercsek és pergamenek csatlakoztak a “Kedves feleségem”-hez az asztalon. Némelyiket idegen nyelven írták, mások olyan rossz állapotban voltak, hogy Irma a “használhatatlan” kötetek összegyûjtéséhez használatos kézikocsiba tette õket. Már készen volt a polccal, amikor érezte, hogy valami átsuhan rajta, mint egy hideg szélroham.
- Hóborc! Te vagy az? – kiáltotta mérgesen. A kopogószellem vihogva tûnt elõ a semmibõl.
- Lám lám, mit csinál a vén Cvikker? – kérdezte, felkapva két kötetet a kocsiról, és zsonglõrködni kezdett velük. Amint újra és újra feldobta õket, hogy aztán megint elkapja, apró pergamendarabok záporoztak a padlóra.
- Ebbõl elég, Hóborc! Azonnal tedd vissza õket a kocsira! – kiáltotta Irma felháborodva.
- Ó, csak nem rontottam el a fáradságos munkádat, Cviki? – kacagott a kopogószellem, és felvett egy vastag RBF krónika címû kötetet a legközelebbi polcról. A polc történetesen kissé labilis volt, így megingott és eldõlt, nekiesett a következõnek, amelyik eltalálta a harmadikat… és ez egészen addig folytatódott, míg az “õsrégi részleg” összes polca dominószerûen eldõlt, és tartalmuk szerteszét szóródott.
- Jaj, ne! – kapott a szívéhez Irma. – Hogy fogom ezt mind rendbe rakni?
Tudta, hogy még a legerõsebb Reparo bûbáj sem tehet a helyére több ezer könyvet és pergament.
- Na, most már biztosan eltart egy évig, ha nem kettõig! – rázta a fejét hitetlenkedve, míg szemébe dühös könnyek gyûltek. – Meg kell kérnem McGalagonyt, hogy segítsen rendbe hozni – motyogta, aztán eszébe jutott, hogy Minerva pillanatnyilag távol van: õ és Aberforth Viktor Krumnál vendégeskedik Bulgáriában.
Az igazgató, Dumbledore is elérhetetlen, mivel távoli rokonainál az Egyesült Államokban tölti a szabadságát. Cvikker nem tudta, milyen rokonai vannak Albusnak az államokban, de jelenleg nem is érdekelte.
Eltökélten a sarokba ment, hogy megnézze, vajon az utolsó polc is a falnak dõlt-e. Hála az égnek nem, de a körülötte lévõ katasztrófa sújtotta terület így is túl sok volt Irma szemének. Mély sóhajjal megfordult, hogy visszaballagjon az elsõ polchoz, amikor a könyvkupac tetején billegõ könyvecske lecsúszott és éppen a lába elé pottyant. A könyvtáros-nõ lehajolt és felvette a vékony könyvet. Finom, zöld bõrbe kötötték, de zöldesszürkére színezõdött a penészrétegtõl, amely vastagon borította. Közönséges könyvnek tûnt volna, ha nincs két nagy kezdõbetû rajta: MM.
A betûk kissé kidomborodtak, és közelrõl nézve meg lehetett állapítani, hogy eredetileg ezüst színûek voltak. Most majdnem feketének látszottak, de Cvikker hátán mégis végigfutott tõlük a hideg.
Az asszony kinyitotta a könyvecskét, és olvasni kezdte a kézírást, amely nehezen kivehetõ volt, hiszen õsinek látszó hurkolt betûkbõl állt. Kétségtelenül férfikéz írta.
Az Úr 1000. évében
Tegnap töltöttem be vala tizenhatodik életévemet. Atyám egy kardot ajándékozott nekem, édesanyám pedig ezt a naplót, mondván, hogy ebbe írjam a velem történendõket. Atyám úgy vélte, szükségtelen dolog egy férfinak írni-olvasni tudni, de mi mást várhatnók olyasvalakitõl, aki írástudatlan?
Édesanyám kívánságára tanultam meg az írás és olvasás nemes tudományát. Õ ugyanis azt akarta, hogy magam az Úrnak szentelvén pap legyek. Ó, igen, némely varázslók buzgó istenhívõk. Minden vasárnap meg kell jelennünk a templomban, megelõzendõ, hogy a király gyanakodni kezdjék. Nekünk, mágikus népeknek, fenn kell tartanunk a mugliság látszatát, ha el kívánjuk kerülni az üldöztetést. Jómagam megvetem a muglikat, de a családom kedvéért hajlandó vagyok úgy tenni, mintha egy lennék közülük.
Tehát, istenfélõ anyám meggyõzte vala atyámat, hogy legalább egyik fiát szentelje az Úrnak, és atyám végül beleegyezését adta. Akkortájt még élt Sergius fivérem, így õ volt a családi vagyon várományosa. Sergius egy éve halt meg egy fertelmes mugli betegségben (pestisben, vagy hogyan is nevezik?). Akkor atyám visszahívott engem a teológiai kollégiumból és oktatni kezdett a lovagok és varázslók életmódjára. Mostanra jómagam vagyok a hatalmas Mardekár vagyon egyedüli örököse.
Madam Cvikker lapozott néhányat és tovább olvasta a naplót. Mardekár Malazár naplóját.
Az Úr 1011. évében
Az Úr kegyelmébõl atyám ötven esztendõs lett. Születésnapja megünneplése alkalmából varázsló lovagi tornát rendeztünk a Mardekár birtokon. Édesanyám valódi látnok, és kedvét leli a kristálygömb kémlelésben. Igen szórakoztatónak tartja a jövõ szemlélését. Egyszer egy mugli lovagi torna jelent meg lelki szemei elõtt. Ez a lovagi torna nevû idõtöltés úgy egy évszázad múlva nagyon népszerû lesz a muglik körében, de anyám már most tudja, pontosan milyen is lesz: lándzsás lovagok ülnek lóháton, és iparkodnak egymást lelökni a lovakról. Atyám születésnapi ünnepségének megszervezésekor anyám azzal az ötlettel állt elõ, hogy rendezzünk ilyesféle tornát, varázsló módra.
Ötven “varázsló-lovag” nevezett be a tusára, és sors-húzás útján döntötték el, melyikük melyikkel hivatott megvívni. A tusa három napig tartott. Az elsõ nap végén a legderekabb lovag kiválasztotta a Szépség és Szerelem Királynõjét, egy kis virágkoszorút adván néki. A legderekabb lovagnak történetesen legjobb barátom, Griffendél Godrik bizonyult, és Lady Hedviget, az én jegyesemet választotta királynõjének. Az igazat megvallva reám tört a féltékenység, amint a hölgy fejére helyezte a koszorút, hiszen nekem magamnak kellett volna ezt tennem, amire atyám kegyesen figyelmeztetett is.
Hugrabug Henrik lovag sértõdöttnek tûnt, hogy nem az õ leányát Helgát választották a Szépség és Szerelem Királynõjének. Napjaink angolhonjában Helgát tartják a legszebb boszorkánynak, de jómagam meg vagyok gyõzõdve róla, hogy Hedvig csinosabb és bizonyosan eszesebb is.
Hedvignek, a “királynõ”-nek a tiszte megkoronázni a gyõztes lovagot a tusa harmadik napján.
A második napon került sor az elõdöntõre. Az elõdöntõben Hollóháti Hektor lovaggal, drága Hedvigem fivérével vívtam meg, Godrik pedig Archibald Dumbledore-ral, Lady Helga jegyesével párbajozott.
A harmadik nap volt a legizgalmasabb: a döntõ megmérettetés Godrik és jómagam között. A hagyomány szerint egyikünk haláláig kellett volna folytatnunk a küzdelmet, de megegyeztünk, hogy a párbaj mindössze elsõ vérig tartson. Seprûkön lovagolva kezdtük vala a csatát (a seprûk voltak hivatottak a muglik lovait helyettesíteni) varázspálcáinkkal próbálván lelökni egymást a földre. Godrik igen ügyesnek bizonyult, de én is jól tartottam magam, ekképpen mindjárt az elején sikerült leátkoznunk egymást a seprûinkrõl. A földön folytattuk hát a párbajt. Hugrabug Helga szerint a miénk volt a leglátványosabb varázsló-párbaj. Õszintén el volt bûvölve a teljesítményünktõl. Az én Hedvigem azonban csak akkor vala elbûvölve, amikor Godriknak egy jól irányzott átokkal sikerült megbénítania engem. Tehát Griffendél lovag gyõzedelmeskedett a tusában, és jegyesem ragyogott. Talán õt szereti és nem engem? Úgy gondolom, kérdõre kell vonnom.
Szükségtelen megemlítenem, milyen szörnyen éreztem magam, amikor Godrik letérdelt Lady Hedvig elõtt, hogy átvegye arany babérkoszorúját. Abban a pillanatban gyûlöltem õt – igen, a legjobb barátomat! Szégyelltem magam és megrémültem a gondolattól, de Mardekár lévén, félelmemet nem ismerhettem be. Az élet megy tovább, és legközelebb jómagam gyõzedelmeskedem majd Godrik fölött és nyerem el a trófeát.
Ezen események után hangulatom nyomott vala, de gratuláltam barátomnak és meghívtam egy italra. A sátorba vezetõ utunk során több alkalommal megálltunk megízlelni a csodás tortákat, melyeket a boszorkányok készítettek az aznapi sütõ-versenyre, és meghallgattuk a kobzosok gyönyörû históriás énekeit. Késõbb Hedvig Helgával együtt csatlakozott hozzánk, és Helga ragaszkodott hozzá, hogy fizessen a gáláns vesztesnek (jómagamnak) egy vajsört. Hogyan utasíthattam volna vissza a nemes hölgy ajánlatát? Amíg vajsörünket fogyasztottuk, elbeszélgettünk. Leginkább a boszorkányüldözésrõl folyt a szó, és a bosszantó kényszerûségrõl, hogy muglinak mutassuk magunkat, mintha kedvelnõk õket.
Hedvig elbeszélt egy esetet egy tizenhárom éves lányról, kinek szülei évekkel korábban elhaltak. A bácsikája, egy mogorva és zsémbes varázsló nevelte föl, aki nem fordított gondot arra, hogy megtanítsa unokahúgát, hogy tartsa kordában a varázserejét. A leány véletlenül felrobbantotta a helyi templom oltárát, és a muglik nyomban lefogták. Addig kínozták, míg beismerte, hogy boszorkány. A leányt máglyán égették meg.
Hallván ezt a históriát Godrik nagyon haragos lett és olyan jelzõkkel illette a muglikat, melyeket nem bír el papír és ténta. Soha nem hallottam tõle ilyen szavakat. Helga hanyagul vállat vont és megjegyezte: - Kellene egy iskola a boszorkányoknak és varázslóknak, ahol elsajátíthatnák, hogyan kell varázsolni és megtanulhatnák kordában tartani varázserejüket.
Arckifejezésébõl ítélve nem is sejtette, mily bölcs dolgot mondott. Csak akkor ébredt rá, hogy valami szokatlant mondhatott, amikor Hedvig, Godrik (és talán jómagam is) tágra nyílt szemmel bámultunk reá.
- Mi az? – pislogott, és idegesen igazgatta ébenfekete hajfürtjeit (állandóan ezt teszi, amikor zavarban van, a haját csavargatja - roppant idegesítõ szokás) – Valami rosszat mondtam?
- Éppen ellenkezõleg, drágám! – Hedvig átölelte õt. – Zseniális vagy!
No most már Helga is meglepõdött. – Azt gondolod, jó ötlet? Egy varázsló iskola?
- A legjobb idea, amelyet évek óta hallottam – jelentette ki Godrik igen komolyan, de komolysága ellenére szeme ragyogott az izgalomtól.
Mire elváltunk aznap este, eltökéltük, hogy alapítunk egy iskolát a varázsló ifjaknak. Helga kedvenc, Roxy nevû varacskos disznaja után Roxfortnak neveztük el.
Madame Cvikker tátott szájjal nézett föl a könyvecskébõl.
- Ez a napló bizonyára azóta van itt, hogy az iskolát alapították! – mormogta. – Hogyhogy soha nem találta meg senki? – Nyilvánvaló volt, hogyha a kopogószellem nem zavarja meg Irmát, most sem talált volna rá a naplóra, hanem valószínûleg csak a hónapokig tartó rendszerezõ munka végén kerül a kezébe…
Már éppen be akarta csukni a könyvecskét, hogy asztala egyik Hóborc-biztos fiókjába zárja, amikor egy kis pergamen-darab hullott ki belõle. Az asszony lehajolt, felvette és látta, hogy többszörösen összehajtogatták.
Szétnyitotta és rögtön látta, hogy egyáltalán nem kicsi, hanem nagyon is nagy pergamenrõl van szó, melyet gondosan kidolgozott, szépen formált betûkkel írtak. Úgy nézett ki, mintha kódexmásoló szerzetesek készítették volna.
Mégsem lehetett mugli szerzetesek mûve, mivel az írás arany tintával készült és négy címerpajzs volt rajta. A pajzsokon lévõ figurák (oroszlán, kígyó, sas és borz) mozogni látszottak.
Amikor Irma rájött, miféle iratot talált, majdnem elejtette meglepetésében.
- Albusnak látnia kell ezt! – kiáltott fel, és öt perc múlva egy sárgásbarna bagoly kelt útra Amerikába, Madame Cvikker sürgõs üzenetével.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
