Időközben Kevin, Viv és Val Firenze vezetésével egyre mélyebbre hatolt az erdőbe. Foguk vacogott a hidegtől, de a kentaur sürgette őket. – Siessünk! Nincs sok időnk!

Tizenöt percnyi futás után valami csillogót láttak meg a bokrok sötét levelei között. Valamit, ami világított… fehér és arany fénnyel.

- Ott van! – kiáltotta Firenze, odaugrott és félretolta egy szederbokor ágait. A tisztásra érkező három gyerek elé életük legszomorúbb látványa tárult: egy varázslatosan fehér nőstény unikornis feküdt a földön egy hatalmas letört faág alatt. Az ág legalább negyven centi átmérőjű volt, és láthatólag nagyon összezúzta szegény állatot.

Az aranyfény forrása egy kis egyszarvú csikó volt, amely anyja körül szaladgált, időnként lehajolt és megbökte az orrával.

- Óóóó… - csapta össze a kezét Viviane, látván a csikó milyen kétségbeesetten próbálja feléleszteni az anyját.

Firenze lehajolt, hogy felemelje a letört ágat, de egyedül nem tudta megmozdítani. Kevin a másik végére szaladt, Viv Kevinnek segített, Val pedig Firenzének. Négyen meg tudták mozdítani az ágat, de még mindig túl nagy és nehéz volt.

- Talán meg tudnánk… - kezdte Kevin, és a lányok bólintottak. Mindhárman az ágra szegezték pálcájukat. - Vingardium Leviosa!

- Jó, hogy apáim megtanítottak erre, mert ezt még nem vettük bűbájtanból – mondta Kevin örömmel.

Az egyszarvú kanca végre kiszabadult, de továbbra sem mozdult, csak kinyitotta türkizkék szemét, és szeretettel nézett a csikójára.

- Nem tudnánk valahogy rendbe hozni? – kérdezte Valentine. Fájt a szíve a gondolatra, hogy ez a gyönyörű teremtés a szemük előtt pusztul el.

- Attól félek… - Firenze lehajolt, hogy közelebbről megnézze a kancát, – attól félek, eltört a gerince. Nem vettem észre, amikor segítségért futottam…

A csikó anyja nyakához fészkelte az orrát, miközben kicsi aranyszínű teste remegett. A kanca búcsút vett kölykétől a maga csendes módján: tekintete aggódást és szeretetet sugárzott, mielőtt örökre lehunyta a szemét.

A csikó megérezhette, hogy anyja meghalt, mert panaszosan felnyerített.

- Hát itt vagytok! – törte meg egy nyers hang az unikornis halála után beállt csendet. A három Weasley gyerek összerezzent, amint meglátták Pitont előbotladozni a bokrok közül, de még jobban meglepődtek, hogy Dant is vele látták.

- Mi a fenét képzeltetek, hogy ide jöttetek??? – harsogta a bájital tanár, mire a csikó ijedtében a kentaur mögé bújt. A professzor rendszerint sárgás arca hamuszínű volt a méregtől és kimerültségtől, míg eső csepegett zsíros hajáról.

- Mi csak… - kezdte Viviane, de úgy érezte, cserbenhagyja a hangja.

- Csak nekem segítettek megmenteni az egyszarvút – szólalt meg Firenze e gyerekek védelmében. – Nem lehet őket hibáztatni.

- Megmenteni az unikornist? – köpte gúnyosan Piton, a halott kancára pillantva. – Nem úgy néz ki, mint ami meg van mentve.

- Mert túl későn értünk ide! – magyarázta Kevin.

- Az ág rázuhant és eltörte a gerincét! – tette hozzá Valentine, könnyeivel küzdve. Nem számít, milyen vagány gyerekek, és mekkora bajkeverők voltak az ikrek, mégsem maradtak közömbösek, annál sokkal jobban megrendítették őket a történtek.

- Amint látom a csikó elárvult – jelentette ki Piton. – Gondoskodás nélkül elpusztul. Malfoy, fogd a csikót. Aberforth Dumbledore gondjaira bízzuk.

Norbert bólintott és felvette az anyja után nyerítő kis teremtést.

- És most gyerünk! – kiáltott rá a professzor a Weasley gyerekekre. – Kifelé az erdőből, siessetek!

- Viszlát! – az ikrek szomorúan intettek Firenzének, és követték Pitont.

Úton a kastély felé Daniel egyre azon tűnődött, hogy egy olyan embert, mint Piton mi visz rá arra, hogy gondoskodni akarjon egy unikornis csikóról. Csak nem azt jelenti, hogy mégis van szíve?

Amint a hat agyonázott ember belépett a kastélyba, megpillantották Bert Bradleyt, a gondnokot, és Gilda Lockhartot.

- Piton professzor! – kiáltotta Bert. – Hiszen ön bőrig ázott! És a gyerekek is!

- És? – morgott rá Perselus.

- Meg kell kérnem, hogy bocsásson magukra szárító bűbájt, mielőtt beljebb jönnek, különben egész éjjel a sarat kell takarítanom, amit behordanak.

- Nagyszerű – súgta Norbert Dan fülébe. – Ő se különb Fricsnél.

Meglepetésükre Perselus nem tiltakozott. Magára, majd a gyerekekre mutatott pálcájával, és egy szempillantást alatt megszárított mindenkit.

- Köszönöm szépen, professzor – mondta Bert. – Gyönyörűség a tiszta folyosókat látni. Lockhart kisasszonnyal éppen a tisztító technikákról beszélgettünk, amelyeket az édesapja alkalmaz a szépség szalonjaiban…

- Mr. Bradley! – Piton egy intéssel elhallgattatta a gondnokot – Nem érek rá padlósikálásról szóló előadásokat hallgatni. Komoly megbeszélnivalóm van ezekkel a tanulókkal. – Fordult az öt gyerekhez. – Gyertek utánam.

Hamarosan beléptek Piton pincebeli dolgozószobájába. Dan már hallott az apjától erről a szobáról, és számára is éppoly hátborzongatónak tűnt, mint ahogy Harry leírta: ronda döglött állatok lebegtek büdös folyadékkal teli üvegekben.

- És most… - morogta Perselus – Emlékeztetni akarlak benneteket, hogy semmi, ismétlem semmi nem lehet mentség arra, hogy egy tanuló belépjen a Tiltott Rengetegbe! Még ha jó szándék vezetett is… - Olyan átható pillantást vetett a három Weasley gyerekre, amitől az az érzésük támadt, hogy belelát a lelkükbe. - Ezért száz pontot vonok le tőletek.

- SZÁZAT??? – hördült föl Kevin. A Griffendélnek sikerült 35 pontot elérnie az első két iskolai napon, de Kevin 10 mínusz pontjának köszönhetően, melyet azért vontak le tőle, mert megütötte Lancelotot az évnyitó lakomán, a háznak most 25 pontja volt. Ha most 100 pontot veszítenek a Griffendélnek mínusz 75 pontja lesz. Nem valami rózsás kilátások.

- 100 pontot… fejenként – felelte Piton.

Látván a Weasley gyerekek arcát, Daniel akaratlanul is gyűlöletet érzett Piton iránt. Korábbi feltételezése, hogy a bájitaltanárnak talán van szíve, cáfolatot nyert. Pitonnak határozottan nincs szíve.

- MICSODA? – kiabálták az ikrek, hallván az “ítéletet”.

- Jól hallottátok. – Vont vállat Perselus. – Legyetek hálásak, hogy nem adok mellé büntetőmunkát is.

Most a két mardekáros fiúhoz fordult. Daniel igyekezett nem rémültnek látszani, de hallván, mit tett Piton az unokatestvéreivel és a Griffendéllel, el se merte képzelni, miféle borzalmas végzet vár rá a térkép ellopásáért.

- Ami téged illet Potter… tudom, hogy elloptad a térképet, és le kellene vonnom száz pontot érte… de ez alkalommal kegyes leszek. Egy hónap büntetés Mr. Bradley-vel… segítesz neki a kastélyt takarítani, a térképet pedig elveszem és elzárom a szobámban. Nem tanácsolom, hogy megpróbáld újra ellopni. Malfoy…

- Devislmoor, uram – javította ki Norbert.

- Akkor Devilsmoor. – Bólintott Piton. – Értesítem Aberforth Dumbledore-t, hogy jöjjön el a csikóért. Várd meg itt a dolgozószobám előtt. És most… gyerünk lefeküdni!

Amint az öt gyerek kilépett Piton szobájából, Dan meglepetten látta, hogy Gilda Lockhart összefont karral a falnál áll. Nyilván kíváncsi volt, milyen fejmosást kap Dan és Norbert Pitontól, ezért követte őket a pincébe.

Mielőtt Dan azt mondhatta volna, “Jobban teszed, ha nem kezdesz kárörvendezni”, Kevin ökle találkozott az orrával. Egyből vérezni kezdett. – Mi van…?

- Te idióta! – kiabálta Kevin. – Miért kellet Pitonhoz rohanni és beköpni minket, mi?

- Mi csak segíteni akartunk…

- Segíteni? – visította Viviane. – Ó, nagyon sokat segítettél! Neked köszönhetően a Griffendélnek mínusz 275 pontja van! Rekord!

- Csak nem akartam, hogy az óriáspókok megegyenek! – vágott vissza Daniel – Láttam a térképen, hogy bementek az erdőbe és attól féltem, nem jöttök ki élve! Piton volt az első tanár, akit találtunk, hogy segítsen!

- Óó, milyen hálásak vagyunk! – csattant föl Valentine. – Láttál minket a térképen… és most Piton elkobozta! Három napig sem tudtad megtartani!

- Muszáj volt szólni a térképről, anélkül nem találtunk volna meg titeket!

- Bárcsak ne találtatok volna meg! – harsogta Kevin. – Bár megevett volna titeket egy vérfarkas! Te… te… nem vagy többé a barátom!

- Figyelj, te seggfej… - kezdte Dan, de Norbert közbevágott.

- Nem veszitek észre, hogy bajotok eshetett volna az erdőben? Nem értitek, hogy Dan csak a biztonságotokért aggódott?

- Ó, Mr. Malfoy leereszkedett hozzánk! – horkantott Kevin gúnyosan. – Nem érdekel, mit mondasz, te szemétláda, de egy biztos: te és Daniel tényleg jól összeilletek! Mindketten árulók vagytok, és Piton talpát nyaljátok! Mindketten rohadt mardekárosok vagytok!

A következő pillanatban Daniel odaugrott, hogy behúzzon egyet Kevinnek cserébe a vérző orráért. Amikor Norbert megpróbálta visszahúzni Dant, kapott egyet az állára az egyik ikertől, aki láthatóan azt hitte, be akar kapcsolódni a verekedésbe.

Mielőtt az öt gyerek ronggyá verhette volna egymást, Gilda Lockhart beavatkozott. Néhány jól irányzott jobb- és balegyenessel szétválasztotta a verekedőket.

- Megfizetsz az árulásodért, Potter! – morogta Kevin, amint elvonult a gyilkos tekintetű ikrekkel, sérült csuklóját dajkálva és fájó ujjperceit masszírozva.

- Ezt nem hiszem el… Potternek szólított! – suttogta Daniel, nem volt elég erős, hogy hangosabban beszéljen. – Elvesztettem. Elvesztettem őket.

Norbert átkarolta barátja vállát – Nem tehetsz róla. Nem érdemlik meg a barátságodat. Ha a pontok és az a hülye térkép fontosabbak nekik, mint a te szereteted és törődésed, akkor egyáltalán nem érdemelnek meg.

- Kösz. – Dan megpróbálkozott egy halvány mosollyal. A kis egyszarvúra nézett, melyet Norbert letett, mielőtt verekedni kezdtek. Gilda az állatka mellett térdelt és gyengéden simogatta.

- Hát nem édes kis srác? – motyogta Dan.

- Kislány. – mondta Gilda. – Nőstény.

- Nőstény? – tűnődött az ifjú Potter. – Akkor asszem, tudok neki egy nevet.

A másik kettő kérdően nézett rá.

- A nővéremnek, Lilynek kiskorában volt egy plüss egyszarvúja. Most a legkisebb húgomé, Leáé. Angyal a neve.