|
Tizedik fejezet: Citius, altius, fortius
- Gilda!!!!! – Gilderoy Lockhart lihegve futott a repülésóra helyszínére. – Gilda! – kiáltotta, és zokogva zárta karjaiba a lányát.
- Apu? – a lány kibontakozott az ölelésből. Láthatóan megdöbbent az apjától oly szokatlan érzelmi kitöréstől.
- Jól vagy? – kérdezte a férfi elhaló hangon.
- Persze, hogy jól, Dan megmentett.
- Dan? – Lockhart professzor a fiúra nézett. – Hogyan? Csak az ablakból láttalak, láttam, hogy az ág ingadozik alattad, és lerohantam… hogyan mentetted meg a lányomat?
- Repültem – vont vállat Dan, mire Gilderoy őt is olyan szorosan megölelte, hogy csak úgy ropogtak a bordái.
- Ha látta Gildát az ablakból, miért nem bűvölte meg az ágat, hogy ne törjön le? – kérdezte Norbert a testnevelés tanárt.
- Nos… - Gilderoy elpirult. – Nem vagyok túl jó ebben a fajta varázslatban.
Daniel elfojtott a nevetést: Harry már réges-rég elmesélte neki, milyen kétbalkezes varázsló Mr. Lockhart.
- Én ön, professzor? – fordult Norbert Neville-hez. – Ön nem tudta volna megállítani Gilda zuhanását?
Longbottom professzor a fejét rázta. – Attól tartok, én sem vagyok túl jó ebben a fajta mágiában. Másrészt, még Albus Dumbledore sem menthette volna meg az ifjú hölgyet… emlékszem, hogy harmadikos koromban egy kviddicsmeccsen Harry Potter leesett a seprűjéről a dementorok miatt, és Dumbledore csak lassítani tudta a zuhanását… Ha tehát az ifjú Potter nem cselekedett volna, Lockhart kisasszony már nem lenne köztünk.
- Én hősöm! – kiáltotta Gilderoy, és újra Dan nyakába akart borulni, de lánya, Dan nagy megkönnyebbülésére, kettőjük közé lépett. A könnyes szemű apa tehát még egyszer megölelte Gildát.
- Mégis csak szereti a lányát – súgta Dan az ifjú Malfoynak. – Csak jól titkolja.
- Ó, itt jön Danny, a kis hős! – üdvözölte Kevin, amint Daniel beállt a Nagyterem előtt ebédre várakozók sorába. – Most biztosan el vagy telve magadtól!
- Csak féltékeny vagy – mondta Norbert hűvösen. – Irigykedsz, mert még senki életét nem mentetted meg, míg Dan már négy életet mentett meg.
- Négyet? – vonta föl szemöldökét Viv.
- Ja, Gildáét és a tieteket – mutatott a Malfoy fiú Kevinre és az ikerlányokra.
- A mi életünket nem megmentette, hanem tönkretette! – toporzékolt Valentine.
- Még mindig dühös vagy a háromszáz pont miatt, mi? – sandított rá Norbert. – Megértem, hogy nagy szívás ennyi pontot elveszíteni. Mennyi pontja is van a Griffendélnek? Mínusz százkilencven? A Mardekárnak már százhúsz van, és ebből ma húszat Dan kapott. Most biztos nem örültök, hogy nem a ti házatokban van… de a Griffendél vesztesége a Mardekár nyeresége.
- Ki beszél itt veszteségről? Közlöm veled, hogy a Griffendél egy hónap alatt visszanyeri a pontokat a kviddicspályán! – csattant fel Viviane.
- Olyan biztos vagy benne? – somolygott Norbert. – Hogy remélhet győzelmet a ti szánalmas lánycsapatotok? Pontosan hány lány is van a csapatotokban? Öt? És csak két fiú? – nevetett. - Készüljetek fel a szörnyű vereségre, csajszik.
- Megkérdezhetem, miért vagy olyan biztos benne, hogy ti győztök? – tette karba a kezét Kevin.
- Mert a Mardekárnak jó játékosai vannak. Öt fiú és csak két lány. Én is a csapatban vagyok, most választottak ki terelőnek. Gilda is benne van… ő is terelőt játszik. Ööö, emlékeztek milyen jól tud ütni, nem? És persze itt van Daniel is.
- Daniel? – a Weasley gyerekek elképedtek. – Mit játszol, Dan? Talán van egy új poszt, a zuhanó?
- Fogó vagyok – felelte az ifjabb Potter hűvösen, és belépett a Nagyterembe, amint kinyílt az ajtó. Barátja követte.
- Még ők beszélnek a Griffendél verségéről! – horkant fel Kevin. – Daniel fél a repüléstől… gyerekjáték lesz megverni őket.
- Ne bízd el magad – ráncolta homlokát Val. – Láttuk, hogy mentette meg azt a lányt, jól repült. Piszok jól.
- Csak szerencséje volt – vont vállat Kevin. – És még ha jól repül is, ti ketten pokollá tehetitek ez életét a meccseken, nem igaz, lányok?
- Célozzunk a seprűje farkára? – tűnődött Viv.
Kevin bólintott. – Úgy esett le Harry bácsi régi Tűzvillámáról is hat éve. Akkor baleset volt… most a meccsen majd szándékos lesz.
- Olyan büszke vagyok rád, fiam! – mondta Harry Danielnek a dolgozószobájában aznap délután. – Legyőzted a félelmedet, és megmentetted Gilda életét. Nagyon bátor dolog volt. Beloptad magad Gilderoy szívébe, egész nap rólad áradozott. Azt hiszem, fel kell készülnöd rá, hogy hálája örökké üldözni fog.
- Nagyszerű – fintorgott a fiú. – Újabb okot ad rá, hogy a Weasley gyerekek gúnyolódjanak rajtam. Már megmondták a véleményüket: hogy biztos a fejembe szállt a dicsőség, de ők mégis feltörlik a Mardekárral a kviddicspályát a meccsen, mindegy játszom-e…
- Micsoda? – vágott közbe Harry. – Kviddicsezni fogsz?
- Ja, fogó leszek – vont vállat Dan. – Amilyen az apa, olyan a fia.
- Ez… elég meglepő.
- Látom, ez nem éppen kellemes meglepetés a számodra – jegyezte meg a fiú, mivel Harry arcán látszott, hogy nincs elragadtatva.
- Ne vedd rossz néven, Daniel – mondta az apja. – Örülök neki… hogy fogónak választottak, nagy eredmény, és sok sikert kívánok hozzá, de…
- …te azért a Griffendélnek szurkolsz. Ezt akartad mondani, ugye?
- Nem egészen – rázta a fejét Harry. – Tanárként pártatlannal kell maradnom. Tehát sem a Griffendélnek, sem a Mardekárnak nem szurkolok. Másrészt… mindkét csapatban játszik egy-egy gyerekem. Nem sérteném meg Lilyt azzal, hogy a Mardekárnak drukkolok, és téged sem, azzal hogy a Griffendélnek.
- Ó, nem is jutott eszembe, hogy nemcsak a Weasleyék ellen játszom, hanem a nővérem ellen is. Ez gáz…
- Kész vagy rá, hogy ellene is játssz?
- Készen állok Kevin és az ikrek ellen játszani – felelte Dan dacosan. – Végül is miattuk léptem be a csapatba.
Harry rosszallóan nézett a fiára. – Szóval dühödben cselekedtél, hogy bosszút állj… A harag rossz tanácsadó, Daniel, ezt ne felejtsd el.
- Nem fogom. Mennem kell, apa. Vár a mai büntetőfeladat.
Amint az ajtó becsukódott a fiú mögött, Harry mélyet sóhajtott. Dumbledore-nak igaza volt, amikor azt mondta, Dan megtalálja majd helyét abban a házban. Igazi mardekáros lett belőle.
Aznap délután a Potter házaspár találkozót beszélt meg, hogy megnézzék az eladó házakat.
Így Harry lesétált Roxmortsba, és a Három Seprű felé vette útját. Útközben találkozott a tucatnyi macskáját sétáltató Mrs. Figgel, Draco Malfoyjal, aki éppen néhány mérges koboldot terelt ki a bankjából, és Chóval, akit hűvös udvariassággal köszöntött.
- Végre, Potter úr! – Ginny felkelt a székéről, és gyorsan megcsókolta.
- Hello, drágám, hogy vagy? És a kis csibész odabent? – Gyengéden megpaskolta felesége hasát.
- Biztosan remekül van – mosolygott az asszony vajsörét kortyolgatva.
- Nem kéne kerülnöd az alkoholfogyasztást? – aggódott Harry.
- Drágám… tudod, hogy alig van benne alkohol.
- Mégis veszélyes a házimanókra, és a kisbaba még kisebb, mint egy manó, és…
- Harry… - nevetett Ginny. – Már megint túlságosan aggódsz. Ne vedd rossz néven – megsimogatta férje arcát. – Aranyosnak találom, de… kicsit bosszantónak. Minden terhességemet végig idegeskedted… persze az első kivételével…
- Akarod, hogy Egyiptomba költözzek? – mosolygott szomorúan Harry. Amikor Ginny az első gyermeküket várta, ő történetesen Egyiptomban és Indiában tartózkodott. Amnéziában szenvedett, és nem emlékezett jegyesére, barátaira, sőt saját nevére sem. Nem volt ott Ginny reggeli rosszulléteinél és hangulatváltozásainál… nem tudott a szülésnél sem jelen lenni… Amikor Ginny újra és újra állapotos lett, Harry be akarta pótolni azt az időt, amit akkor vesztett, mikor felesége Lilyt várta.
- Szó se lehet róla! – rázta a fejét Ginny. – Tényleg bosszantó volt az aggódásod, amikor Dant, a hármas-ikreket és Leát vártam, de még mindig jobb volt, mint várni a híreket rólad, azt sem tudni, merre jársz… az pokoli volt, Harry… – megszorította a férje kezét. – Lehetsz védelmező, szerelmem, csak ígérd meg, hogy nem viszed túlzásba.
- Megígérem, Mrs. Potter. Mehetünk?
Kijöttek az ivóból, hogy megnézzenek egy házat a Mézesfalástól pár méterre. A közelsége miatt ez lett volna a legkedvezőbb, Ginnynek azonban nem tetszett.
- Túlságosan mogorva kinézetű, Harry. Nem való gyerekeknek.
A második ház túl kicsinek bizonyult a nagycsalád számára, de a harmadik megfelelt a várakozásaiknak, sőt túl is szárnyalta azt.
Az épületet vidám sárgára festették, a tetőt pedig takaros zsúpfedél borította. Volt hét hálószoba, három fürdőszoba, előszoba, nappali, konyha, és hatalmas pince beépített uszodával. Kívülről fele olyan nagynak sem látszott - Harry gyanította, hogy tértágító bűbájt alkalmaztak a belsejében. A baloldali szomszédnak nagyon hasonló háza volt, de Ginny kijelentette, hogy az feleannyira sem olyan takaros, mint ez. A jelenlegi tulajdonosok, Mr. és Mrs. Sanders, körbevezették Potteréket a kertben is.
Ginny nem is igazán a házat, inkább a kertet találta elragadónak: nagy szabad terület volt benne a kviddicsezéshez, egy kis lugas a pihenéshez, és egy kis tavacska békákkal és vízililiomokkal.
- Hozzunk esetleg pár kerti törpét is? – kérdezte Harry. Ugyanarra gondolt, mint a felesége: a kert nagyon hasonlított az Odúéra.
Ginny mosolygott, és lehúzta férje fejét egy hosszú csókra. – Olyan boldogok leszünk itt, drágám.
- Igen, úgy lesz. Csak Siriust sajnálom… egyedül marad a Black kúriában… Mit gondolsz, beszéljük rá, hogy költözzön ide hozzánk?
- Megpróbálhatjuk.
Mielőtt Harry visszatért a Roxfortba, Ginny pedig a Black házba, meglátogatták Ront a faluban. Hermionét is ott találták, ő ugyanis idejének egyik felét a kastélyban töltötte, másikat otthon a férjével és a kisfiával.
- Harry bácsi! – Rupert, Hermione és Ron legkisebb gyereke, odafutott, és a nyakába ugrott.
- Hé, fiatalember! – Harry összeborzolta a fiú gesztenyebarna haját. Örült, hogy barátaival töltheti az estét, hisz régen nem voltak már így együtt.
- Szóval megveszitek a Sanders házat? – kérdezte Ron.
- Nagyon valószínű.
- A helyetekben meggondolnám a dolgot.
- Miért?
- Mert az állandó marakodás a szomszédokkal az elképzelhető legrosszabb dolog – vélte Hermione.
- Hogy érted ezt? – ráncolta homlokát Ginny.
- A szomszédotok nem más lesz, mint…
- …mint?
- Malfoy.
- Draco? – a Potter házaspár testületileg kapott levegőért.
- Sajnos – bólintott Hermione. – Nem tudom biztosan, de Sandersék talán ezért akarnak megszabadulni a háztól… Sajnálom, ha tönkretettem a terveiteket…
- Ó, milyen kár, annyira tetszett az a ház! – sóhajtotta Ginny.
- És továbbra is tetszeni fog, drágám! – csattant föl Harry. – Nem adjuk föl az álmainkat, csak mert az a tetű a szomszédunk!
- De… pokollá teheti az életünket, Harry! – érvelt Ginny.
- Ha úgy lesz, majd mi is azt tesszük vele – felelte kis mosollyal a férje.
Ginny nem értette, miért mosolyog. – Mi olyan vicces?
- Képzeld csak el, Gin - mondta Harry. – Malfoynak mi… azaz, a hármas-ikrek lesznek a szomszédai!
Ron nevetni kezdett, és még Hermione is elmosolyodott
- Soha – nem – fogom – a – gyerekeimet – Malfoy – közelébe - engedni! – felelte Ginny mérgesen.
- Te talán nem, de én igen – vigyorgott Harry. – És akkor Isten irgalmazzon neki!
- Örömmel látom, hogy újra rendben vagy, haver – mosolygott Ron. – Hermione mondta, hogy eléggé lehangolt voltál mostanában.
- Az voltam, és még vagyok is – vont vállat Harry. – De nem tehetek semmit, hát akkor meg minek rágódjak rajta, nem?
- A fiad miatt, ugye? – kérdezte Ron.
- Igen – felelte Harry elkomorodva. – Nemcsak a Mardekárba került, de ráadásul összeveszett az unokatestvéreivel.
- Azok miatt a pontok miatt – bólintott a barátja. – Hermione mindent elmondott.
- Megkérdezhetem, hogy én miért nem tudok erről? – tette karba a kezét Ginny.
- Én… nem akartalak aggasztani, édesem – felelte Harry. – A mostani állapotodban…
- Miféle állapot? – vonta föl szemöldökét Hermione.
- Kell ezt kérdezni? – somolygott Ron. – Csak nézd, hogy elpirultak.
- Ginny! – csapta össze kezét sógornője. – Ez csodálatos! Gratulálok! Neked is, Harry!
- Köszönjük – mosolyogtak Potterék.
- Terveztétek, vagy…? – érdeklődött Ron.
- Nem igazán – rázta fejét Harry.
- Akkor elszakadt… – jegyezte meg Ron, és nevetésbe tört ki, látván, hogy húga és barátja még jobban elpirul.
- Mi szakad el? – jött egy hang a félig nyitott ajtóból.
- Rupert! Menj fel a szobádba! Nem szép dolog kihallgatni a szüleidet! – szidta a fiát Hermione.
- Jól van, na – sóhajtotta Rupert, és elment.
- Visszatérve a gyerekeinkre… – mondta Ginny. – Mi a helyzet?
Harry felvilágosította.
- …és Daniel csak azért fog kviddicsezni, hogy bosszút álljon? – Ginny hitetlenkedve rázta a fejét. – Ez annyira nem jellemző rá!
- Pontosan. Ez olyan mardekáros – sóhajtotta Harry.
- El se hiszem… a fiam megváltozott…
- Nem, Ginny - szólalt meg Hermione. – Nem csak a te fiad, de az én lányaim is. Kevin is. Pedig ők griffendélesek, mégis úgy viselkednek, mintha mardekárosok lennének. – Nagyot sóhajtott. – Reméljük, az ellenségeskedésük nem tart sokáig.
- Hogyan békíthetnénk ki őket? – tűnődött Ginny.
- Majd kitalálunk valamit. – A sógornője bátorítóan mosolygott rá. – Te csak ne aggódj, Gin.
- Ha már Malfoyról van szó – próbált témát váltani Harry –, láttam, amint kipenderített két koboldot a bankjából.
- Ó, az nála szokásos eset. A koboldok elmennek hozzá, és követelik, hogy zárja be a bankját, mert a Malfoy&Malfoy komoly versenytárs a Gringottsnak. Tegnap az egyik megpróbálta kinyírni – mondta Ron széles vigyorral.
- …és ez lesz a kezdete egy újabb koboldlázadásnak… koboldok Draco Malfoy ellen – tette hozzá Harry. – Egy szép napon olvashatjuk a Reggeli Prófét főcímét „A Malfoy&Malfoy-t felrobbantották a koboldok”.
- Ne is tréfálj ilyenekkel, Harry! – dorgálta szelíden Ginny. – Olyan szép épület, sajnálnám, ha romba dőlne. Egyébként a bankkal szemközti épület is nagyon szép lett. Gyorsétterem, vagy mi?
- Igen. Cho McRice étterme – morogta a férje.
- Ahaaaa...
- Mi ez a savanyú arc, haver? – somolygott Ron. – Régebben tetszett a csaj, nem?
- Nem.
- Ugyan már, Harry, ne tégy úgy, mintha nem ő lett volna az első lány, akitől erekciód lett!
- Ron! – Harry és Hermione csúnyán nézett rá.
- Mi az az erekció? – jött Rupert hangja az ajtó mögül.
- Nem azt mondtam, hogy menj lefeküdni? – ugrott fel az anyja, és kézen fogva a gyereket, fölfelé indult vele.
- Szóval, mi az, anyu? – kérdezte a kisfiú. – Mond meg, kéééérlek!
- Olyasmi, amit majd idejében megtudsz. Jó éjt. – Nehogy Rupert meghalljon további illetlen részleteket, Hermione varázslattal lezárta az ajtót.
- De anyuuuu, tudni akarom! – hallatszott a gyerek panaszos hangja az ajtón át.
Hermione kis mosollyal az arcán lement, és amint belépett a nappaliba látta, hogy Ginny mérges.
- Miért, Harry? – sziszegte. – miért nem mondtad el nekem?
- Miért kellett volna, húgocskám? – kérdezte Ron. – Csak egy álom volt, minden kamasz fiú álmodik ilyeneket lányokról, aztán más lányt vesz el később. Például vedd Seamust, először Aliciáról álmodott, aztán Lavendert vette feleségül. Dean Fleurről álmodott, és…
- …és kiről álmodtál te? – vágott közbe Hermione.
- Csakis rólad, drágaságom. – Ron kicsit elpirult.
- Örömmel hallom.
- Gin, csak álom volt, és már el is felejtettem – mondta Harry könyörgő tekintettel, aztán Ronhoz fordult. – Tényleg, honnan tudsz te az én első…?
Ron még vörösebb lett. – Láttalak. Negyedikben. Álmodban motyogtál bizonyos dolgokat…
- Kérlek, ne részletezd! – rázta fejét Harry zavartan, de nevetve. – Felejtsük el Chót. Az egyetlen nő, akit szeretek, és valaha is szerettem, az Ginny. – Tudta, hogy ez nem felel meg teljesen az igazságnak, de nem törődött vele. Nem akarta, hogy Cho emléke közé és a felesége közé álljon. Soha.
Miután Daniel visszatért a büntetőmunkáról a klubhelyiségbe, Norbert átadta neki Piton üzenetét. Házvezető tanáruk beszélni akar vele a pincében lévő dolgozószobájában.
Dan eltűnődött rajta, mit akarhat tőle a professzor.
Amikor odaért a dolgozószobához, bentről Piton és Mr. Bradley hangját hallotta.
Mikor lettek ezek ketten ilyen elválaszthatatlanok? - gondolta, és belesett a szobába. A két férfi az ajtónak háttal állt, szemben a táblával. A bájitalok mestere valamilyen bonyolult képletet firkált föl, miközben kommentálta társának a táblára írtakat.
A gondnok megrázta a fejét, és magyarázni kezdett valamit Pitonnak, amit az bizonyára félreértett, mert nagyon megrökönyödve állt, már amennyire Daniel meg tudta ítélni, hiszen csak hátulról, és időnként profilból látta a tanárát.
Bradley újra megrázta a fejét, kivette a krétát Piton kezéből, letörült pár számot a tábláról, és helyette másokat írt fel, aztán visszaadta a krétát a professzor kezébe.
Daniel nem tudta volna megállapítani, hogy micsoda, de valami történhetett kettejük közt, mert mikor a kréta visszaadásakor Bert keze hozzáért Perselus kezéhez, mindketten megmerevedtek, mintha elektromos ütés érte volna őket. Csak egy pillanatig tartott, aztán Piton gyorsan hátralépett. – Rendben van, most már értem, Mr. Bradley. Úgy tűnik, maga is taníthat nekem egy kis kémiát.
- Olybá tűnik, professzor. Jó, hogy a tárgyaink ilyen tökéletesen kiegészítik egymást.
- Kiegészítik… egymást… tökéletesen – bólintott a bájitaltan tanár. – Nos, köszönöm a leckét.
- Szívesen – mosolygott Bert, és az ajtó felé fordult.
- Mr. Bradley? – szólt utána a bájitaltan tanár.
- Igen?
- Még nem is kérdeztem: hogyhogy egy ilyen ragyogó elme, mint maga, a Roxfortba jött padlót sikálni? Maga olyasvalaki, akinek Oxfordban lenne a helye.
- Engedje meg, hogy most ne válaszoljak erre a kérdésre, professzor. Ha eljön az ideje, mindent elmondok, megígérem.
Daniel ellépett az ajtótól, amikor a Bradley elindult, így a gondnok nem vette észre, hogy hallgatózott.
- Ó, hello, Daniel – mosolygott, kilépve. – Piton professzorra vársz?
- Igen. Hívatott.
- Nos, akkor szia.
Daniel kopogott a félig nyitott ajtón, hogy felrázza Perselust révedezéséből. Piton a tábla előtt állt, és a kezében lévő krétát bámulta, melyet Bradley adott neki az imént. Amikor meghallotta a kopogást, összerezzent, és felnézett.
- Aha, Potter.
- Beszélni akart velem, uram.
- Úgy van - bólintott Piton. Álmodozó arckifejezése egy csapásra eltűnt, és helyét a szokásos „undorodom-amikor-egy-Pottert-látok” kifejezés váltotta fel. – Longbottom professzor tájékoztatott, hogy kiválasztottak fogónak.
- Igen, uram.
Perselus közelebb lépett hozzá, és úgy nézett a szemébe, hogy Danielnek minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ne szaladjon el.
- Eredményt akarok látni tőled.
- Eredményt, uram? – pislogott Dan, bár jól értette, mit akar mondani Piton.
- Fogalmazzunk így, Potter: nyerd meg a meccset a Griffendél ellen, vagy…
- …vagy? – amint ez a szócska elhagyta Daniel száját, máris megbánta.
- Ne is akard tudni, Potter – morogta Piton. – Hidd el, nem akarod tudni.
- Értettem, tanár úr – bólintott a fiú. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legyőzzük a Griffendélt. Nincs is nagyobb vágyam.
- Ezt örömmel hallom, Potter, örömmel hallom. A Mardekár már hét éve nem nyerte meg a kviddics kupát.
- Idén meg fogja – fogadkozott Daniel, bár félig sem volt olyan derűlátó, mint amilyennek látszott.
- Nem ígéretet akarok, Potter, hanem bizonyítékot.
Pont, mint az Old Spice reklámban - gondolta Dan savanyúan.
- Gyakorolj keményen, és mutasd meg a Griffendélnek egy hónap múlva! – Piton a falon függő naptárra pillantott. – Pont egy hónap múlva. Eredményt, Potter!
Daniel nyugtalanul forgolódott ágyában. „Bizonyítékot, Potter!” dörgött álmában Piton professzor hangja, miközben ő a meccs kellős közepén épp lezuhant a seprűjéről. Zuhant, zuhant, amikor hirtelen valaki elkapta: két erős, mégis gyengéd kar ölelte át a testét - mikor megfordult, hogy megnézze ki kapta el, Gilda Lockhartot pillantotta meg. A lány édesen mosolygott, karja szorosan ölelte Danielt… talán túl szorosan is. A lány keze olyan helyeken érintette a testét, ahol a kviddicstaláron keresztül is csiklandós volt… nem, nem is igazán csiklandósság volt, inkább kellemes borzongást küldött a gerincébe, és egyre hevesebben…
Dan lihegve felült. Kinyúlt baldachinos ágya függönyén, föltette a szemüvegét, és majdnem felkiáltott rémületében.
Harry sem aludt jól, fejfájása még álmában is tovább kínozta. Törvényszerű, hogy minél rosszabbul alszik az ember, annál furcsábbakat álmodik. Harry nem először álmodta, hogy betűk táncolnak előtte és szavakba rendeződnek. Hiába próbált visszaemlékezni a betűkre és szavakra, nem tudta felidézni őket. Néha egy női sikoly hasított a levegőbe, egy szenvedő asszonyé, aztán egy zöld fénysugár látszott, Harry pedig lihegve ébredt föl, és egész teste verejtékben fürdött.
Egyre jobban kezdett aggódni visszatérő álma miatt, és hálás volt, hogy felébresztette valaki, aki az ajtaján kopogott.
A látogató a fia volt. Beengedte.
- Mit csinálsz itt ilyen korán? Még csak fél hét… – ásított Harry, visszaülve ágyára.
- Álmodtam valamit, apa – mondta Dan nagyon sápadtan, mintha beteg lenne.
- Te is? Hm, valami baj lehet a Hold állásával, vagy nem is tudom… Én is álmodtam valamit, és nagyon nem tetszett.
- Fogadjunk, hogy a tied nem volt olyan rossz, mint az enyém…
- Miért? Miről szólt a tiéd?
- Majdnem meghaltam benne – felelte a fiú –, aztán megmentettek…
- Megmentettek? Akkor nem lehetett olyan borzasztó álom – mutatott rá az apja.
- Nem, nem az… az volt, hogy Gilda mentett meg, és aztán…
Harry aggódni kezdett látván, hogy fia arca hirtelen krétafehérről rubinvörössé válik. – Jól vagy?
- Igen, de tíz perccel ezelőtt még nem voltam jól – rázta fejt Dan. – Mert Gilda… túlságosan magához szorított… és aztán felébredtem, és valami furcsát éreztem…
- Mit?
- Én… először nem tudtam… - nyelt nagyot Dan. – Úgy megijedtem, apa, azt hittem, komoly bajom van, és talán van is, már azon gondolkodtam, elmegyek Madame Pomfreyhez, de aztán gondoltam, hogy az olyan ciki lenne, és…
- Dan, fogalmam sincs, mit hordasz itt össze – vágott közbe az apja. – Mitől ijedtél meg?
A fiú arca most már olyan vörös volt, mint a lemenő nap. – Attól a ragadós fehér izétől, apa.
- Ragadós, fehér… ó! – Harry szeme elkerekedett, aztán nevetni kezdett. Hanyatt esett a párnájára, és hasát fogta, mert már fájt, annyira nevetett. – Ó, Daniel!
- Ez nem vicces, apa! Lehet, hogy haldoklom, te meg szétröhögöd itt az agyad! – A fiú őszintén sértődött volt.
- Még hogy haldokolsz? – Harry letörölte nevetéstől kicsordult könnyeit. – Ellenkezőleg, fiam csak most kezdesz igazán élni… igazán élni. Férfi lettél.
- Férfi? Még mindig nem értem – ráncolta a homlokát Dan.
Apja mély lélegzetet vett. – Sajnálom, fiam, az én hibám. Már rég el kellett volna mondanom, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtörténik… Én két évvel idősebb voltam nálad, amikor velem megtörtént… - Álmodozó kifejezés jelent meg az arcán. – Cho Changról álmodtam.
- Chang? Rokona esetleg Liu Changnak?
- Igen, Cho Liu anyja.
Daniel levegőért kapott. Ez vajon ugyanaz a Cho, akivel apja a Mézesfalásban beszélgetett? Annak kell lennie… Harry azt mondta annak a Chónak, hogy érzett valamit iránta… akkor álmodhatott is róla…
Habár Daniel zavarba ejtőnek találta a dolgot, mégsem akart a nőről kérdezősködni, ugyanis tartott tőle, hogy elszólná magát, és apja megtudná, hogy kihallgatták őt és Chót. – Szóval… nem halok meg, apa? Nem is vagyok beteg?
- Gyere – intette magához Harry, és leültette az ágyra maga mellé. – Most beszélgetni fogunk, mit apa a fiával…
Mikor Dan fél óra múlva elhagyta Harry szobáját, a feje zúgott a fiúk kamaszodásáról szerzett új ismeretektől. Már korában tudott pár dolgot a szexről mármint, hogy „a dugó a konnektorba való”, de sok mindenről fogalma sem volt, például a „nedves álmokról”, amelyekről Harry mesélt neki. Dan sokkal tájékozottabban jött ki apja szobájából, mint ahogy bement oda, de valahogy mégis az volt az érzése, hogy apja nem mondott el neki mindent… És volt még egy kérdés, amire Harry biztosan nem tudott volna válaszolni: Miért Gilda? Nem is úgy kedvelte a lányt… ő Liut kedvelte. Gilda jó barátja, de inkább cimborájának tartotta, mint „lánynak”.
Nagy sóhajjal a hálókörlete felé indult, és őszintén remélte, hogy a közeljövőben nem kell Gildával beszélnie, mert biztos meghalna szégyenében.
Daniel egész bájitaltan órán nem tudta kiverni a fejéből a kora reggeli incidenst, és olyan messzire ült Gildától, amennyire csak tudott. Furcsamód, Piton nem bánt vele olyan csúnyán, mint az első bájitaltan órán.
Az is hihetetlen volt a fiú számára, hogy bár csak egy hetet töltött az iskolában, annyi minden történt ezalatt a rövid idő alatt, hogy úgy érezte, mintha már több hónapja érkezett volna a Roxfortba.
Unokatestvérei továbbra is lesújtó pillantásokat vetettek rá, de ez már egy cseppet sem zavarta őt.
Bűbájtan órán Danielnek meggyűlt a baja az egyszerű melegítő bűbájjal: megfagyasztotta a pohár vizet, amelyet melegíteni kellett volna. Kevin és az ikrek gúnyosan nevetni kezdtek rajta, de még ez sem izgatta. Azelőtt ahányszor meghallotta a gúnyos nevetést, Liura gondolt, és attól mindig jobb kedve kerekedett. Kedve ezúttal azonban csak még rosszabb lett, mikor észre vette, hogy Liura gondolván ugyanolyan állapotba került, mint reggel. – Ó, a francba! – motyogta.
- Mi van? – kérdezte Norbert, és egy pálcasuhintással felforralta a vizet.
- Nekem… ööö, Potter professzor? – tette fel a kezét Dan, miután derék tájt megigazította a talárját.
- Igen? – kérdezte Harry.
- Nem érzem jól magam, tanár úr. Kimehetnék a mosdóba?
Apja bólintott, és aggódva nézte, de arckifejezése megváltozott, amikor látta, milyen sajátságosan tartja fia a talárja szegélyét. Elrejtette vigyorát, és folytatta a tanítást a melegítő bűbáj ellenbűbájának, a hűtő bűbájnak (nem ugyanaz, mint a hőhűtő-bűbáj, hanem egy sokkal egyszerűbb változat) bemutatásával.
Miközben Daniel az ajtó felé tartott, hallotta, amint Kevin röhögve odaszól neki: - Icipici Dannie-nek pipilni kell? – De nem törődött vele.
Egy perc múlva magára csapta a legközelebbi fiú WC ajtaját, és hozzá akart kezdeni ahhoz, amit Harry olyan készségesen elmagyarázott neki reggel, amikor az a furcsa érzése támadt, hogy valaki nézi. Megfordult, és egy kísértetet látott, aki fölötte lebegett és kíváncsian méregette.
- Myrtle! – kapott levegőért. – Mit csinálsz itt? Ez férfimosdó, és te lány vagy!
- Te is bejöttél a lányvécébe, és te fiú vagy… vagy férfi, amint látom – tette hozzá a lány vihogva, és tekintetét egy leheletnyivel Dan derékvonala alá irányította. – Kicsit korán érő típus vagy, nemde?
- Nem. De én egy évvel idősebb vagyok az osztálytársaimnál, mert kiviblinek születtem, és csak egyéves koromban kaptam varázserőt. Így egy évvel később jöttem az iskolába… és fogalmam sincs, miért beszélgetek veled! – morogta Dan szenvedő arccal, a nyomás a nadrágjában ugyanis kezdett elviselhetetlené válni.
- Talán mert érdekel a dolog. Nézhetem?
- A fenébe, nem! – kiáltotta a fiú mérgesen. – Már tudom, hogyan láthattad Lily fogantatását. Állandóan leselkedtél, ugye?
- Nem! – kiabálta a lány. – Csak az apádat néztem, igazán! Ő volt az egyetlen, akit szerettem meglesni!
- Ó. És miért lesel most engem? – vonta össze szemöldökét Dan.
- Mert annyira hasonlítasz rá! – sóhajtotta a szellemlány.
- Jaj, neeee... – nyögött a fiú a fájdalomtól és a bosszúságtól. – Szerelmes vagy az apámba?
- Voltam… de most, hogy már felnőtt férfi, én pedig még mindig kamaszlány… gondoltam, használhatlak téged Harry-pótléknak… - vont vállat Myrtle.
- Harry-pótléknak? – nevetett gúnyosan Dan. – Menj a pokolba!
- Jól van, megyek már! – csattant föl a kísértet. – De ne hidd, hogy feladom, mert nem! – Ezzel eltűnt.
A fiú mélyet sóhajtott, lehúzta a zipzárját, és arra gondolt, hogyha ezt jelenti férfinak lenni, ő szívesen lemondana róla.
Daniel úgy töltötte a következő hónapot, hogy igyekezett egyáltalán nem gondolni a lányokra. Túl sokat ez sem segített, mert legnagyobb rémületére továbbra is nedves álmai voltak. Nemcsak bosszantotta a dolog, de volt egy olyan érzése is, hogy valami nincs rendben vele. Harry szerint testi reakciói teljesen normálisak voltak egy tizenéves fiúnál, de Daniel nem akarta elmondani apjának, hogy van még valami más is. Nem igazán tudta volna megmagyarázni, mi is az, de mióta „férfivá” vált, valami furcsa érzése volt… mintha valamilyen misztikus energia töltené be tetőtől talpig… ettől az energiától mégsem lett ügyesebb bűbájtanból és átváltoztatástanból, sőt, a kimerítő testnevelés órák, és kviddics edzések után sem érezte kevésbé fáradtnak magát tőle. Tehernek érezte az energiát, amely nem segített neki, csak ki akart törni belőle, és szinte fojtogatta. A fiú tudta, hogy ezt nem lehet a hormonokra fogni
Ahogy teltek a napok, Daniel úgy érezte, egyre jobban telítődik ezzel a rejtélyes és zavarba ejtő energiával, de nem tudta, hogyan adhatná ki magából. Először azt gondolta, csak a hormonok okozzák, és ha „játszik magával”, könnyen megszabadulhat az energiafeleslegtől, de tévedett. Ez a dolog biztosan nem a kamaszodásával függött össze.
Míg az első csillagászat órán mohón igyekezett közel kerülni Liu Changhoz, a későbbieken próbált tőle olyan távol maradni, amennyire csak tudott. A kislány meg is kérdezte, hogy vajon már nem érdekli őt az Uránusz? Dan a lány közelségének hatására hevesen elpirult.
Mostanában tehát kerülte Liut.
Sokkal nehezebb volt azonban kitérnie Gilda Lockhart útjából, mivel nemcsak az órákon ült a közelében, hanem együtt kviddicsezett is vele, és el kellett szenvednie a lány jelenlétét heti három alkalommal az edzések alatt.
Az edzések jól mentek a hatodikos mardekáros kviddics kapitány, Ted Avery vezetésével, aki rendesen megtornáztatta a csapatot. Daniel kimondottan hálás volt neki a kemény tréningért, mert az edzések után sosem voltak nemkívánatos álmai és kínos ébredései.
Ted Avery őrzőt játszott a csapatban, a hajtók Lavinia Flint, Patrick Parkinson (Pansy másod unokatestvére) és egy Walter Wimple nevű fiú (a Kísérleti Bűbájok Bizottsága egyik tagjának, Gilbert Wimple-nek a rokona) voltak. Parkinson és Wimple negyedikbe járt, jól ismerte egymást, és remekül tudott együttműködni. Lavinia Flint, aki csak ebben az évben lépett be a csapatba, könnyen alkalmazkodott hozzájuk, így a kapitánynak nem kellett aggódnia a hajtók miatt. Láthatóan ígéretesnek találta a két új terelőt, Norbertet és Gildát is. Majdnem mindig Daniel kapta a letolást, legtöbbször ok nélkül. Dan a pozíciója fontosságának tulajdonította a dolgot. Avery biztosan azért vetette alá a legkeményebb kiképzésnek, mivel a meccs végeredménye a fogón áll vagy bukik. Dannek tulajdonképpen az a benyomása volt, hogy Avery nem igazán látja szívesen a csapatban. Talán, mert úgy érezte, hogy egy Potter nem való a Mardekárba.
Dan azonban nem bánta a kapitány durva bánásmódját, mert az legalább elterelte a gondolatait más problémáiról. Csak annyi kellett tennie, hogy a cikeszre összpontosít, és elképzeli Kevin dühös arcát, amikor elkapja előle.
A napok és hetek multával, furcsa módon csillapodott az a vágya, hogy bosszút álljon unokatestvérein, és már nem vágyott annyira arra, hogy legyőzze a Griffendélt. Egyszer meg is említette ezt Norbertnek, aki magán kívül volt dühében, és rögtön emlékeztette őt unokatestvérei csúnya viselkedésére. Dannek valahogy az az érzése támadt, hogy Norbert olajt önt a tűzre, és bosszúállásra bátorítja őt, de neki nem volt szíve ilyen sokáig haragot tartani. A Weasley gyerekek persze elég komiszak voltak vele, de ő nem volt az a bosszúálló típus. Hetekkel korábban nagyon vágyott rá, hogy legyőzze őket, de mostanra ez az érzés bizonyítási vággyá szelídült - meg akarta mutatni, hogy jó fogó, de már nem az volt a célja, hogy „lesöpörje” a griffendéleseket a pályáról. Egyrészt azért szégyellte magát, mert ellenségeskedik az unokatestvéreivel, másrészt azért, mert nem elég hű a Mardekár csapatához.
Bár legtöbb mardekáros osztálytársa kezdte elfogadni őt, Daniel mégsem volt túl boldog a házban. Talán sosem lesz az…
Ezalatt a giffendélesek ugyanolyan keményen készültek az eljövendő meccsre, mint a mardekárosok. Az ő csapatkapitányuk, Olivia Ollivander, hajtót játszott Lily Potterrel és Circe Diggoryval együtt. Viviane és Valentine a terelők posztját kapták meg, és csak két fiú volt a csapatban: az őrző, Christopher Wood, és a fogó, Kevin Weasley.
A mérkőzés napján Olivia szokásos módon lelkesítő beszédet tartott a csapatnak: - Tudjuk, hogy a mardekárosoknak jobb seprűik vannak, mint nekünk. – Valóban, a mardekárosoknak Rakéta 6000-es seprűik voltak, míg a griffendéleseknek Égiháború 4500-asaik. – Tudjuk, hogy náluk több fiú van, mint nálunk, de nem törődünk vele. Megmutatjuk nekik, hogy a lányok is tudnak olyan jól kviddicsezni, mint a fiúk! Ez persze nem rátok vonatkozik… – mosolygott rá Kevinre és Chrisre. – Tehát a Mardekár előnyben van hozzánk képest, de mégis megnyerjük a meccset, igaz?
- Hát persze, Olivia! – lelkesedett a többi hat játékos.
- Pláne, ha sikerül lelökni Dant a seprűjéről, ahogy terveztük – súgta Kevin az ikreknek, akik bólintottak. Nem vették észre, hogy Lily figyeli őket.
- Eljött a nap, Potter. Bizonyítékot akarok – mondta Piton professzor a reggelinél Danielnek.
- Természetesen, uram – bólintott a fiú, és megpróbálta leküzdeni idegességét, noha tetőtől talpig remegett.
- Gondolj a gorombaságokra, amiket Kevin és a lányok mondtak neked – szólalt meg Norbert. – Jusson eszedbe minek neveztek: koszos mardekárosnak és gyámoltalannak… hogy nevettek, akárhányszor elrontottál egy bűbájt, és látni akarták, hogyan esel le a seprűdről!
- Oké, Norbert, elég! – csattant fel Dan. – Emlékszem mindenre!
- Akkor tudod, mit kell tenned – vigyorgott a barátja. – Mutasd meg nekik, Dan!
- Ne izgulj, megmutatom! – az ifjú Potter felugrott székéről, és a nővérének ütközött. – Mi az, Lily?
- Beszélnem kell veled, Dan – mondta gyorsan a lány, aki nagyon sápadt volt.
- Sajnálom, dolgom van.
- De ez nagyon fontos! – tiltakozott a nővére.
- Kopj le, griffendéles, nem látod, hogy nem érdekli? – morogta oda az ifjabb Malfoy, majd elkapta Dan karját, és kivonszolta őt a Nagyteremből.
- Mi van, ha tényleg valami fontosat akart mondani?
- Csak el akart bátortalanítani a meccs előtt, haver – vélte Norbert. – Nyugodj meg, félóra múlva kezdünk.
Daniel nagyot nyelt. – Félóra múlva? - Alig bírt legyűrni egy tökös derelyét, és most ez a derelye is visszakívánkozott. – Hányingerem van… - motyogta, és elfutott a mosdóba.
- Sokkal érdekesebb azt nézni, mikor zsebhokizol, mint mikor hánysz – szólalt meg egy hang, amint Daniel megtörülte az arcát.
- Kopj le, Myrlte – sóhajtotta Dan. Már hozzászokott, hogy a kísértet követi, de továbbra is szörnyen idegesítőnek találta a lányt.
- Hé, ne haragudj rám – mosolygott a lány. – Csak szerencsét akartam kívánni neked.
- Tényleg? – vonta föl szemöldökét a fiú. – Nem is tudtam, hogy a Mardekárnak szurkolsz.
- Nem a Mardekárnak drukkolok, hanem neked. Sok szerencsét, Daniel.
- Kösz. Rám fér.
- Elérkezett a szezon első kviddics mérkőzése, Griffendél a Mardekár ellen! – szólalt meg a közvetítő, David Dursley hangja a mágikus mikrofonból. – A két csapat felsorakozott a pályán, a Griffendél Ollivander kapitány, a Mardekár pedig Avery kapitány vezetésével! Ebben az évben három új játékos lépett be a Griffendél csapatának soraiba, és négy új játékost üdvözölhetünk a mardekárosok között is!
Danielnek David nem tűnt részrehajlónak, ami furcsa volt, mivel hallott róla, hogy Lee Jordan annak idején mindennek elmondta a mardekárosokat. Talán David pártatlansága Daniellel való barátságának tudható be? A Dursley fiú talán nem akarta megbántani unokatestvérét azzal, hogy leszólja a Mardekárt. Ez igazán szép tőle…
A nézők mind helyet foglaltak a lelátókon; vörös és zöld zászlókat lengtek, és bíztatták a csapatukat. Harry valahol a griffendéles és a mardekáros szurkolókat elválasztó képzeletbeli vonalon ült, így jelezve, hogy egyik szurkolótáborhoz sem tartozik.
Dan elkapta apja tekintetét, és megkönnyebbült a hangtalan üzenettől, melyet Harry arckifejezése sugallt. Sok minden volt benne: bátorítás, csitítás és kérlelés… kérés… de vajon mit kért Danieltől? Hogy játsszon szabályosan? Vagy hogy bocsássa meg neki, amiért nem lenget zöld zászlót? Dan száz százalékig megértette Harryt: soha nem fog a Mardekárnak drukkolni, de nem akarja a bukásukat sem, mivel az a saját fia bukását is jelentené.
A fiú kicsit sajnálta az apját, hiszen nem lehet könnyű neki végignézni azt a mérkőzést, amelyben két legidősebb gyereke egymás ellen játszik.
- Jól vagy, Daniel? – kérdezte Gilda, felrázva révedezéséből.
- Igen – mosolygott rá, talán először, amióta a lányról álmodott.
- Megint mosolyogsz rám – jegyezte meg kissé gúnyosan Gilda. – Micsoda megtiszteltetés! Nem tudom miért, de egy ideig úgy éreztem, kerülsz engem.
- Kerüllek? Dehooogy. Miért kerülnélek? – Dan igyekezett ártatlannak látszani.
- Nem tudom – rázta a fejét a lány. – De nem volt valami kellemes érzés, Dan. Azt hittem, már nem vagy a barátom.
- De az vagyok. Csak kicsit izgatott vagyok… a meccs, meg minden.
A lány „ne-nézz-hülyének-tudom-hogy-valami-más-van-emögött” tekintetet vetett rá, de a fiú próbált úgy tenni, mintha nem venné észre.
A griffendélesekre nézett, akik összedugott fejjel tárgyaltak valamit. Csak nővére, Lily pillantgatott az öccsére aggódó arccal csapattársai feje fölött.
- Longbottom professzor megérkezett a pályára, hogy elindítsa a mérkőzést! – jelentette be David Dursley. Neville megfogta a seprűjét, felszállt rá, és kinyitotta a négy labdát tartó ládát.
Ted Avery végignézett csapattársain, és pillantása megállapodott Danielen, mintha hangtalan üzenetet küldene neki: „nyerd meg a meccset, vagy…”, aztán Neville elengedte a kvaffot, és a tizennégy játékos felrepült a levegőbe.
- A kvaff a griffendéles Circe Diggorinál, átadja Ollivander kapitánynak, aki kapura dob… Avery kapitány védi! – ordította az ifjabb Dursley. – Parkinson megszerzi a kvaffot, pontos gurkó Viviane Weasleytől, és elejti!
Míg a hat hajtó, négy terelő és két őrző teljes erőbedobással játszott, Danielnek és Kevinnek nem túl sok dolga akadt, a cikesz ugyanis még nem került elő. Mindkét fiú a kicsi arany labdát kereste, és időnként sötét pillantásokat váltottak.
- Lily Potter gólt dob, vezet a Griffendél! – jelentette be David, és a tömeg vörös transzparenseket lengetve tapsolni és ugrálni kezdett. Kevin csúnyán rávigyorgott unokatestvérére.
- Lockhart terelő Wood őrző felé üti a gurkót, de Val Weasley terelő új irányba küldi… óhó, szóljon valaki Madame Pomfreynak, hogy készítsen elő Wimple hajtónak egy ágyat!
Walter Wimple-t valóban fejbe találta a gurkó, és majdnem leesett a seprűjéről. A feje annyira vérzett, hogy majdnem eszméletét vesztette, de valahogy mégis hallotta Ted Avery utasítását, hogy hagyja el a pályát. Piton professzor segített neki leülni a lelátóra, és egy gyors bűbájjal elállította a vérzést. Wimple azonban nem úgy nézett ki, mint aki képes folytatni a játékot.
A Mardekárnak most eggyel kevesebb hajtója volt, és Kevin újból kárörvendően Danielre somolygott.
A következő tíz percben a Griffendél két gólt szerzett, és harminc-nullára vezetett. Végül Norbert ragyogó gurkókezelésének köszönhetően Olivia Ollivander elejtette a kvaffot, Lavinia Flint elkapta, és pontot szerzett: 30-10 a Griffendél javára.
Patrick Parkinson kapta el legközelebb a vörös labdát, és újabb gólt szerzett a Mardekárnak. Rögtön ezután Circe Diggory szerezte meg a kvaffot, és a mardekáros karika felé süvített vele, de Gilda gurkója megállította, és a pontszerzés lehetősége ismét Lavinia Flintnél volt.
Míg David Dursley átállította a mágikus táblát 30:20-ra, Lily Potter hirtelen az öccse mellett termett.
- Dan!
- Mi van? – vonta össze szemöldökét a fiú. Nem volt szokásos, hogy az ellenfél játékosai beszélgessenek meccs közben, kivéve a „kopj le” és „bazzeg” kiáltásokat.
- Az ikrek… ők… - kezdte Lily, de a dühös Ollivander kapitány elrángatta, és alaposan lehordta, amiért nem volt ott, mikor Circe elejtette a kvaffot, így nem tudta elkapni Lavinia előtt.
Lily odakiáltotta Oliviának, hogy sajnálja, és elsüvített, hogy lehetőség szerint elkapja a vörös labdát Flint kisasszonytól.
A Mardekár egyenlített 30:30-ra.
Dan azon tűnődött, mit akarhatott annyira elmondani a nővére, hogy még a Griffendél győzelmét is kockára tette, amikor hirtelen meglátott valamit felcsillanni a reggeli napsütésben.
Valami aranyat…
Rögtön a cikk-cakkban repülő kis arany labda felé irányította Rakéta 6000-sét, mint ahogy Kevin is a saját Égiháború 4500-asát.
Dan egyre közelebb került a cikeszhez, amikor a seprűje hirtelen megbokrosodott, ugyanis egyszerre két gurkó találta el, és a gallyak apró darabokra törtek.
A Rakéta 6000-es veszíteni kezdett a magasságából.
Az ifjabb Potter próbálta felrántani a seprűt, de az csak nem akart engedelmeskedni neki, inkább a talaj felé száguldott.
Tíz méter a becsapódásig…
Daniel nem látta, hogy Viviane és Valentine kezet ráz…
Hét méter…
Nem látta, hogy apja hamuszürke arccal felugrik a helyéről, és valami zuhanás-lassító bűbájt szór rá Piton professzorral és mindkét Dumbledore fivérrel együtt.
Négy méter…
Nem hallotta a rémült sikoltozást…
Egy méter…
A becsapódás kettétörte a seprűjét, és valószínűleg a jobb lábát is. Hanyatt esett, de fájdalma ellenére gyorsan a könyökére támaszkodott, és látta, hogy a cikesz hat méterrel fölötte suhan el, Kevinnel a nyomában…
Hirtelen mindent újra hallott: a nézők sikoltozását a lelátókon; némelyik izgatott, némelyik rémült volt… aztán meglátta a két griffendéles terelőt, amint nevetnek és mutogatnak rá… végül tekintete újra Kevinre szegeződött…
Két méter… egy… és az unokatestvére eléri a cikeszt…
A Weasley fiú kinyújtotta jobb kezét, előrehajolt, amennyire csak tudott, ujjai szinte már súrolták a kis arany labdát… amikor az hirtelen felrobbant.
Nem volt nagy robbanás, de épp elég ahhoz, hogy a cikesz egy kis füstgomolyagban eltűnjön, és Kevin a puszta levegőt markolja.
Gúnyos vigyor jelent meg Daniel arcán, aztán elájult.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
