|
Tizenkettedik fejezet Rejtélyek
- Vernon bácsi? Petunia néni? – Harry odalépett az újonnan érkezettekhez, akik kimondottan döbbentnek látszottak. – Mit csináltok ti itt?
- Ó, én hívtam meg őket! – a Zorrónak öltözött David Dursley szaladt oda (nagy)szüleihez, és kézen fogva behúzta őket a sátorba, mielőtt még üdvözölhették volna Harryt (ha egyáltalán akarták őt üdvözölni). – Úgy örülök, hogy eljöttetek! – mondta örömmel.
Látván az idősebb Dursleyék arckifejezését, Harry komolyan kételkedett benne, hogy túlságosan örülnének az ittlétnek.
- Rosszul látok, vagy az ott tényleg a valódi bácsikád és a nénikéd? – lépett barátjához Ron.
- Nekem valódinak tűnnek. És senki sem olyan ostoba, hogy Százfűlé főzettel épp az ő alakjukat öltse fel, tehát valószínűleg igaziak – vont vállat Harry, és követte a vidám Davidet és rémült nagyszüleit a tömegbe.
- Ez vicces lesz – vigyorgott Ron, és csatlakozott Harryhez Dursleyék „becserkészésében”. Amint elhaladtak a bagolynak öltözött Hermione mellett, az ő szeme is elkerekedett a meglepetéstől és sietősen kimentette magát McGalagonynál, hogy követhesse a fura kis csoportot.
- Látjátok, az odaát, ott Dumbledore professzor. Házimanónak öltözött, aranyos, ugye? – folytatta David. Vernon és Petunia arckifejezése elárulta, hogy a legkevésbé sem találják aranyosnak az igazgatót. – És az a zenekar a MAJOM, ők a kedvenceim, minden koncertjükön ott voltam! Akarjátok, hogy kölcsönadjam valamelyik lemezüket? Mind megvan ám! – Amennyire Harry megítélhette, Vernon és Petunia valósággal megrémült az ötlettől, hogy otthon a MAJOM zenéjét hallgassák. – Ó, és ezek a kis üstökösök… - folytatta David, de kissé későn, mert egy mágikus üstökös lecsapott Petuniára.
- Segítséééég! – sikított az asszony, és miközben megpróbált elszaladni támadója elől, pont Harry karjaiba futott.
- Hm, hello, Petunia néni… – Harry igyekezett elrejteni gúnyos mosolyát, ami a jelen helyzetben elég nehéz feladat volt. – Nem tudom, észrevettétek-e, de már köszöntem.
Beismerésként Vernon bácsi mordult egyet, míg felesége még mindig unokaöccse karjaiban reszketett.
- Én próbáltalak figyelmeztetni, nagyi – mentegetőzött David. – Ezek nem igazi üstökösök, csak elvarázsolták őket, hogy ijesztgessék a vendégeket. Viccesek, nem? – Petunia mogorva tekintetéből Harry látta, hogy egyáltalán nem találja viccesnek a dolgot.
- Nos, nagy meglepetés itt látni titeket a Roxfortban – jegyezte meg Harry, amint nagynénje kibontakozott az öleléséből. – Azt hittem, utáljátok a varázslatot.
- Adj valami szíverősítőt! – morogta Petunia, elegáns krémszínű kosztümjét igazgatva. – Szükségem van valamire, ami rendbe hoz ez után a nagy ijedtség után!
- Próbálja meg ezt, Mrs. Dursley. – Ron egy poharat nyomott a kezébe, és mielőtt Harry megkérdezhette volna, mi az, Petunia egy kortyra lenyelte.
- Máris jobb. – Petunia lesimította a haját… vagyis csak simította volna, ha ott lett volna. De tollai nőttek haj helyett.
- Petunia! - ordított Vernon, amint felesége egy fekete tollú, nagy madárrá változott.
- Francba, azt hittem, Fred és George már abbahagyták ezeket a hülye vicceket! – bosszankodott Ron. – Fogalmam sem volt, hogy „megmérgezték” a vajsört a „feketerigó-konyakkal”. Esküszöm, hogy nem tudtam, Mr. Dursley…
- Nem érdekel, hogy tudta, vagy sem! – bömbölte Vernon. – Vissza akarom kapni a feleségemet!
- Nyugodj meg, bácsikám, egy percen belül visszaváltozik – mondta Harry. – De azért lesz egy-két szavam a kedves sógoraimhoz.
Petunia pár pillanat múlva valóban visszaváltozott jó öreg mugli alakjába, és első szava ez volt: - Vigyél innen, Vernon! Ez egy bolondokháza!
- Mondtam, hogy el se kellett volna jönnünk! – értett egyet Vernon. – GYŰLÖLÖM A MÁGIÁT!
- Ugyan, ugyan, Petunia néni, a javát még nem is láttad – szólt Harry engesztelően.
- Úgy érted, a legrosszabbat… – felelte nénikéje, és gyanakodva méregette unokaöccsét.
- Neeeem – vigyorgott Harry. – Látod azt a helyes kis sártat ott? Sybill, az én kitűnő barátom van ott, és hidd el, nagyszerű mulatságban lesz részed, ha bemész a sátrába.
- Tényleg? – biggyesztette le a száját Petunia, és elolvasta a feliratot a sátor bejáratán. – Egy jövendőmondó?
- A legjobb, akit kaphatsz – kacsintott Harry. – Nyilván meg akarod tudni, mit hoz a jövő?
- Nem, nem akarja! – vágott közbe Vernon.
- Miért ne, Vernon? – csattant föl a felesége.
- Mert az idegeid nem elég erősek ilyesmihez, drágám.
- Nem, nem! – felelte az asszony. – Különben is, mi baj érhet? De mennyire, hogy bemegyek!
- De, drágám… - kiabált utána Mr. Dursley, amint az asszony eltűnt a sátorban. Férje utána ment, arra az esetre, hogy megvédje a sátorban tartózkodó őrültektől.
- Apu mondta, hogy jó ideje ilyenek a nagyiék – mondta David. – Kicsit civakodósak, tudod… folyton összekapnak valamin… Gondoltam, szükségük van egy kis változatosságra, azért hívtam meg őket.
- De… hogy érted el, hogy eljöjjenek? – kíváncsiskodott Harry. – Én azt hittem, hogy nincs az a hatalom, ami rávenné őket, hogy a Roxfortba látogassanak.
- Ez igaz – vigyorgott a fiú. – Nos, én nem csupán meggyőzést alkalmaztam, hanem… megzsaroltam őket.
- Ha, a kis csibész! – mondta Ron elismerően. – Hogyan csináltad?
- Azt mondtam nekik, hogy soha többé nem megyek el hozzájuk, ha most nem látogatnak meg engem. Na, ettől úgy megijedtek, hogy inkább eljöttek. Jobban szeretnek, minthogy nemet mondjanak – felelte Davie, és láthatóan nagyon büszke volt magára. Harry feltételezte, hogy Petunia és Vernon ugyanannyira szeretik Davidet, mint Dudleyt, így már nem volt meglepő, hogy hagyták magukat megzsarolni.
- És hogy találtak ide? – vonta össze szemöldökét Ron.
- Gondolom, a Roxfort Expresszel – vélte Harry. – Aztán csak követték a tömeget, Roxmortsból idáig.
- Kíváncsi vagyok, vett-e a nagybátyád Bogoly Bertie féle mindenízű drazsét a büfékocsis boszorkánytól – vigyorgott Ron. – Szeretném látni, amint megkóstolja a hányás ízűt.
Harry és David nevetett, de Hermione az ég felé emelte a szemét.
- Harry, hogy lehetsz olyan gonosz, hogy Trelawneyhoz küldted a nénédet? – szólalt meg.
- Ne légy ünneprontó, Herm! – somolygott a varázsló. – El se tudod képzelni, életem hány napját rontotta el az én drága néném… most hadd fizessek vissza belőle egy kicsit…
- Figyelem, kérem, figyeljenek! – csendesítette el a tömeget Albus Dumbledore pár perccel tíz óra előtt. – Hamarosan bejelentem a jelmezverseny nyerteseit. A legjobb jelmezt viselő tanuló házát száz ponttal jutalmazzuk, és ötven galleon értékben könyveket kap a Czikornyai és Patzától. A második helyezett negyven pontot kap, és egy húsz galleonos vásárlási utalványt a Gladragstól, a harmadik pedig húsz pontot, és egy általa választott ízesítésű hatalmas tortát a jövő héten újra megnyitó Mézesfalásból. Engedjék meg, hogy köszönetet mondjak az iskola nevében a bőkezű szponzoroknak, Mr. McGregornak, a Czikornyai és Patza tulajdonosának, Miss Ingallsnek a Gladrags tulajdonosnőjének, és Mrs. Potternek, a Mézesfalás tulajdonosnőjének. És most - széles vigyort villantott az egybegyűltekre -, hadd lássuk a mágikus szavazat-számlálót!
Rámutatott egy gépre, amely a mugli eredményjelző tábla varázs-változata volt, és a roxforti tantestület szavazatait mutatta.
- Hm… egy szavazat hiányzik – mondta az igazgató. – Piton professzoré. Hol lehet a tanár úr?
Harry csak ekkor jött rá, hogy egész este nem látta Pitont.
- Hm… itt vagyok, Albus – jött egy hang a bejárattól. Mindenki arra fordult, és sokan levegőért kaptak.
- Ezt nem hiszem el! – hápogott Harry. – Rosszul látok, vagy tényleg Neville nagymamájának ruhája van rajta?
Ron nem volt abban az állapotban, hogy válaszoljon, mert az elfojtott nevetéstől szúró oldalát fogta.
- Igen, Harry az van rajta – felelte Hermione, oldalpillantásokat vetve Neville-re, aki szüleivel együtt tátott szájjal bámulta Pitont.
A légy zümmögését is hallani lehetett volna a sátorban, miközben Piton odasétált az igazgatóhoz zöld ruhájában és keselyűvel díszített pazar kalapjában. – Remélem, nem késtem el. A jelmezem elkészítése… hm… egy kis időbe telt – tette hozzá, és enyhe pír tűnt fel sárgás arcán.
A tömeg nevetésben tört ki, és Piton számára megmagyarázhatatlan módon tapsolni kezdett. Azok a vendégek tapsoltak leghangosabban, akik egykor ott voltak az osztályban Neville-lel, amikor a híres „mumus a szekrényben” epizód lejátszódott a sötét varázslatok kivédése órán tizennyolc évvel azelőtt.
- Nos, azt hiszem, lekéstem a szavazásról, tekintve, hogy nem láttam a gyerekek jelmezeit, úgyhogy, ha megbocsát Albus? Innom kell valamit – jelentette ki a bájitaltan tanár, és eltűnt a tömegben.
A moraj csak akkor hagyott alább, amikor az igazgató pálcájával piros szikrákat küldött fel.
- Nos, akkor egyel kevesebb szavazattal kell beérnünk – mondta. – A szavazatok szerint… - újra meglegyintette pálcáját, a tanárok szavazatait jelző gép felé fordulva. – Amint látom a harmadik helyezett Mr. Peter Parker a Hollóhátból, Pókember jelmezével. Két szavazatot kapott a tantestülettől. A második hely Julie Dumbledore kisasszonyé a Hugrabugból, arany galleon kosztümjéért… három szavazat. A száz pont nyertese pedig… Mr. Rowan Atkinson a Hugrabugból, remek töklámpás jelmezéért… ő öt szavazatot kapott. Kérem a nyerteseket, hogy jöjjenek ide!
- Persze, hogy nyert valamit, hiszen az igazgató másodunokahúga! – sziszegte a mardekáros Iago Rosier barátjának, Alan Traversnek, aki bólintott, ahogy mindketten tekintetükkel kísérték Julie-t.
- Szerintem megérdemelte a díjat. Nekem nagyon tetszik a jelmeze! – mondta Daniel Potter Liu Changnak, aki egyetértően bólogatott. – Igaz, Norbert? – fordult arra, ahol nemrég még a barátja állt, de csak a hűlt helyét találta. – Nem láttátok Norbertet, srácok?
- Láttam, hogy kiment a sátorból úgy negyedórája – felelte Iago.
- Azt mondta, beszélni akar a bátyjával… - tűnődött Dan. – Lefogadom, hogy lemaradt Piton nagyszerű belépőjéről… bánni fogja, amíg csak él!
- Nagyon valószínű! – kuncogott Liu.
- Gondolod, hogy meg volt bundázva? Úgy értem, hogy a Julie Dumbledore lett a második helyezett? – ráncolta szemöldökét Harry, Hermionéhoz fordulva.
- Nem hinném – felelte a boszorkány. – Jól tudod, hogy Albus nem tenne ilyet. Még Aberforth sem kérné meg a többi tanárt, hogy szavazzanak a dédunokájára. Én például szabad akaratomból szavaztam rá, mert tényleg tetszett a jelmeze. Te kire szavaztál?
- Egy másodikos hollóhátas lányra, aki Magyar Mennydörgőnek öltözött – felelte Harry, oldalpillantást vetve McGalagonyra. Az átváltoztatástan tanárnő barátságosan méregette a kis „arany galleont”. Harryt kellemes meglepetésként érte, hogy egykori házvezető tanára nem csak mogorván tud Julie-ra nézni. Ez jó jel, talán a végén még megkedveli a kislányt. – Csak most jövök rá... Julie és Rowan Atkinson is hugrabugosok. Ez azt jelenti, hogy a Hugrabug száznegyven pontot kapott! Hm… talán csak vágyálom, vagy lehetséges, hogy a változatosság kedvéért a Hugrabug nyeri a házkupát? Évszázadok óta nem nyerték meg. Tényleg megérdemelnék.
- Ó, hogyhogy nem a Griffendélnek szurkolsz, Potter? – jött Draco Malfoy elnyújtott hangja a háta mögül.
- Tanárként pártatlan vagyok, Malfoy – felelte Harry. – Komolyan gondolom: a Hugrabug megérdemli, hogy végre megnyerje a házkupát.
- Mielőtt visszamennének táncolni és szórakozni, még van egy dolgunk – jelentette be az igazgató. – Három nyertesünk kiválasztja a legjobb jelmezt a tanárok öltözékei közül, és a nyertes jelképes díjat kap: tíz üveg ingyen vajsört az elbűvölő Madame Rosmertától. – Albus a Három seprű tulajdonosnőjére pillantott, aki Sirius mellett állt. – Egy percet adunk a nyerteseknek, hogy megbeszéljék a döntésüket.
Julie, Rowan és Peter kuncogva összedugták a fejüket. Harry jól sejtette, kit választanak majd nyertesnek.
- Ó, igen, megvan – vigyorgott Dumbledore, miután a gyerekek a fülébe súgták a szavazatukat. – Örömmel jelentem be, hogy a nyertes Piton professzor!
A diákok és vendégek éljenezni kezdtek, és Perselust keresték a tömegben, de a férfi eltűnt.
- Amint látom, nincs itt… milyen kár – biggyesztette le az ajkát az igazgató. – Természetesen ettől függetlenül megkapja a tíz üveg vajsörét, ha elmegy a Három seprűbe. Nos, folytatódjék a parti!
A MAJOM épp újra játszani kezdett, amikor „Sybill Szögletéből” a kiabáló Petunia rontott ki: „El innen, Vernon! Elegem van az egészből! Először az a hülye üstökös meg akar ölni, aztán attól az italtól madárrá változom, most meg ez az idióta hastáncosnő! El tudod képzelni, mit jósolt nekem? Nem? Azt mondta, hogy amint kilépek a sátorból, egy elefánt nagyságú pók támad rám, de ne aggódjak, mert csak a két karomat és az egyik lábamat töröm el, valamint, hogy egy évig amnéziás leszek, és hogy ez az egész nem is olyan nagy tragédia!”
- Kicsit ingerült, nem? – mosolygott a férjére Stella Sinistra, amint Petunia kijött a sátorból.
- Muglik, gondolom – mosolygott vissza Remus, és ivott egy nagy korty pezsgőt. – Megyek, megnézem Jamie-t, jó? Mindjárt visszajövök.
- Rendben - bólintott Stella. Lupinék nem nagyon örültek, hogy a kastélyban kellett hagyni a fiukat, de tizenegy év alatti gyerekek nem jöhettek a partira, és a szabály az szabály… Mr. Bradley megígérte, hogy vigyáz a kisfiúra a bál idején.
- Jól vagy, édesem? – kérdezte Anck-sun-Amun Lockhart, ahogy odalépett a lányához. – Olyan sápadtnak tűnsz!
- Furcsán érzem magam, anyu – felelte a lány. – Szédülök… és nem emlékszem…
- Mire?
- Nem emlékszem az utolsó félórára…
- Tényleg? – ráncolta homlokát Sunny. – Mi az utolsó dolog, amire emlékszel?
- Emlékszem, hogy Daniel elpirult, amikor Liu Chang odajött hozzánk… aztán eljöttem, hogy hagyjam őket turbékolni… Meg akartam keresni apát, aztán… aztán egyszerűen nem emlékszem többre!
- Édeském… - anyja aggódva nézett a lányára. – Lehetséges, hogy valaki törölte az emlékeidet?
- De miért tenne ilyet bárki is, anyu?
- Nem tudom – rázta fejét Sunny. – De akárki volt is az, nem akarta, hogy emlékezz valamire, amit láttál, vagy tettél… és sajnos nem valószínű, hogy megtaláljuk a tettest ebben a tömegben… Beszélek Dumbledore-ral, jó? Csak maradj mellettem.
Gilda bólintott, és az anyjával együtt az igazgató keresésére indult.
Harry úgy döntött, hogy a sokkot kapott Petunia után megy, nehogy jelenlegi állapotában valami butaságot csináljon. Talán tényleg kegyetlenség volt beküldeni őt Sybillhez… Harry egy kis bűntudatot érzett.
- Várj, Petunia néni! – kiabált Dursleyék után szaladva. Petunia lélegzete elfúlt, de mégis úgy futott, hogy Vernon alig bírt lépést tartani vele. Már elhaladtak a varázsszökőkút mellett, és a tópart felé szaladtak, amikor az erdő irányából hirtelen Piton tűnt fel, aki úgy rohant, ahogy csak a lába bírta.
Harry majdnem utolérte a nagynénjét, amikor észrevette Pitont, és azonnal rájött, hogy miért rohan a bájitaltan tanár: öt akromantula üldözte.
- Potter! Segítség! – kiabálta Piton.
- Bácsikám, nénikém, a fa mögé! – parancsolta a mugliknak Harry. Ekkor az ingerült Petunia fülhasogató sikolyt hallatott. A rémülettől földbe gyökerezett a lába, és mozdulni sem bírt, de szerencsére Vernon összeszedte minden bátorságát, és berántotta nejét egy hatalmas tölgyfa mögé.
Látva, hogy segítség érkezett, Piton megállt, és szembe fordult a pókokkal. – Kábítsuk el őket háromra! Egy kettő, három! – Ő és Harry egyszerre Stuport kiáltottak a pókokra, de a bestiáknak az átok csak annyi lehetett, mint egy csiklandozás, mert egyre csak közeledtek. Harry megpróbálkozott mind az Impedimenta, mind a Stupor átokkal a közelebbi példányon, és sikerült is megbénítania azt, de amint a pók összerogyott, épp Perselusra zuhant, és maga alá temette a Mardekár ház fejét.
- Piton! – kiáltotta Harry, de a professzor nem válaszolt - lehet hogy már meg is halt, de legalábbis eszméletlen volt.
Hirtelen Remus tűnt fel a háta mögött. A varázsló csak fel akart menni a kastélyba, hogy megnézze, minden rendben van-e a kisfiával, de amint meglátta, mi történik odakint, csatlakozott Harryhez a küzdelemben.
- Próbáljuk meg elkábítani őket!
- Ez egy ostoba ötlet, már Pitonnal is próbáltuk, de nem működött! – kiabálta Harry dühösen, és szikraesőt zúdított az állatokra, hogy megpróbálja elriasztani őket. Mindhiába.
- Azt hiszed, a szikrák elijesztenek négy ekkora rohadt nagy pókot? Nem vagy észnél? – kiáltotta Lupin, és pálcáját két pókra szegezve lángsugarakat lőtt feléjük. A pókok láthatóan féltek a tűztől, és meghátráltak egy kicsit. – Látod, így kell ezt csinálni!
- Tényleg? – kérdezte Harry gúnyosan. – Ha olyan okos vagy, mondd meg, miért támadnak megint?
- Fogd be, és csinálj valami értelmeset, ha tudsz, tökfej!
- Tökfej? Fogalmad sincs róla, mit kezdjünk ezekkel a szörnyekkel, te szenilis vénember!
- Szenilis? Vénember? – sziszegte Lupin. – Hogy merészeled kétségbe vonni a szakértelmemet, te zöldfülű kis tanársegéd?
- Segéd? – kiabálta Harry, kábítóátkot lőve a hozzá legközelebbi pókra, de csak tíz másodpercre tudta megbénítani. – Tökéletesen képzett varázsló vagyok, ha nem tudnád!
- Tökéletesen képzett a seggem, te beképzelt, önző hőscincér! – morogta Remus, miközben egy vízszintesen növő vastag faágra szegezte pálcáját. Az ág elvált a törzstől és lezuhant, pont az egyik pókra. – Látod, neked ez nem jutott volna eszedbe, Ragyásfejű!
- Ragyásfejű? Hé, ez Malfoy szövege! – ordította Harry. – Ha még egy tisztességes sértést sem tudsz kitalálni, miért nyitod ki azt a nagy szádat? – Hirtelen rántást érzett, ugyanis a maradék három pók egyike felkapta.
- Mit is mondtál? – somolygott Lupin gúnyosan, miközben egy másik pók fellökte. A pálca kiesett a kezéből.
- Szent aranycikesz! – kapott levegőért Daniel. Épp kiment a sátorból, hogy megnézze nagynénje kiborulását, de arra a látványra nem készült fel, amely odakinn fogadta: apja vadul szabadulni próbált egy akromantula szorításából, Lupin professzor pedig a füvön feküdt, és egy másik pók fenyegetően közelített feléje.
A következő pillanatban Dan érezte, hogy egy energiahullám hagyja el a testét, és a Harryt tartó pók hirtelen leejtette őt; amelyik pedig Remust akarta megölni, megállt. A három el nem kábított pók szintén megdermedt, de nem úgy, mintha elkábították volna őket, hanem megfagytak. Pont olyanok voltak, mint három csúf jégszobor.
- Mi folyik itt? – McGalagony professzor repkedő copfokkal, Aberforth pedig bolyhos jeti jelmezében szaladt oda az elkábított pókokhoz. Csak sétálni akartak egy kicsit a holdfényben, és fel szerették volna idézni a mézesheteik emlékeit, amikor meglátták a hatalmas bestiákat, majd egy pillanattal később a hatalmas jégszobrokat. – Potter?
- Az apámat és Lupin professzort megtámadták! – felelte Daniel remegve. – És Piton professzor is itt van! – mutatott a félig az akromantula alatt fekvő alakra.
Minerva és Aberforth egy pálcamozdulattal felemelte az állatot a bájitaltan professzorról.
- Életben van – mondta Minerva, kitapintva az ütőeret Perselus nyakán. – De szüksége lesz Madame Pomfreyra.
- Ó, és tönkrement az a csinos kis kalapja! – Aberforth a keselyűs kalap földön heverő, szétszakadt maradványaira nézett, aztán leguggolt Harry mellé. – Hé, kölyök, jól vagy?
- Jól vagyok… - motyogta Harry, és az eséstől kificamodott bokáját masszírozta.
- Apa! – Daniel a karjaiba szaladt, és szorosan átölelte. – Úgy féltem, hogy meghalsz!
Harry a fia fejét simogatta, és azon tűnődött, mi menthette meg a haláltól.
- A felelőtlenséged majdnem megölt minket! – morogta oda Remus, könyökére támaszkodva.
- Az én felelőtlenségem? – csattant fel Harry. – Azzal voltál elfoglalva, hogy engem sértegess, ahelyett, hogy a bestiákkal harcoltál volna!
Aberforth és McGalagony aggódó pillantást váltottak. Harry és Remus nem szokott így viselkedni egymással. Ellenkezőleg, mindig nagyon jó barátok voltak…
- Meg… meghaltak…? – jött Vernon Dursley remegő hangja a tölgyfa mögül.
- Igen, előjöhettek a búvóhelyetekről, már nem bántanak senkit… legalábbis azt hiszem – mondta Harry a fagyott bestiákat méregetve. Alig mert hinni a szemének. – Ön volt az, McGalagony professzor? Vagy te, Aberforth?
- Micsoda? – kérdezte Minerva.
- Te fagyasztottad meg őket? – mutatott Harry a pókokra.
- Én nem – rázta a fejét Aberforth, miközben elővarázsolt egy hordágyat, és ráemelte Piton testét. – Kiléptünk a sátorból, és a pókok éppen akkor akarták összetaposni Remust… aztán a következő pillanatban megfagytak. Fogalmam sincs, hogyan történt.
- Látott valamit, Potter? – Minerva Danielhez fordult. – Egy varázslót, vagy valakit, aki megbénította a bestiákat?
- Nem, tanárnő – felelte a fiú.
- Biztosan? – kérdezte McGalagony. Olyan érzése volt, hogy Daniel nem mond igazat. A fiú hetekkel korábban bosszúságot okozott neki, amikor a Griffendél háromszáz pontot vesztett miatta, és bár Minerva tudta, hogy a jó szándék vezette a gyereket, mégis neheztelt a fiúra. Bár húsz évvel korában történt, amikor rajtakapta Harry Pottert, amint Neville nefeleddgömbjéért repül, még mindig emlékezett Harry bűntudatos arckifejezésére, miután arra utasította, hogy jöjjön vele a kastélyba. Most Daniel ugyanolyan bűntudatos arcot vágott… Ez a fiú tud valamit, amit nem akar elmondani. Minerva magában megjegyezte, hogy beszélnie kell Albusszal az ifjabb Potter szokatlan viselkedéséről.
- Jó… – szólalt meg végül –, akkor… menjünk a gyengélkedőre, amilyen hamar csak lehet. Úgy néz ki, Perselus eléggé rossz állapotban van, és maguk is megsérültek – mondta Harrynek és Lupinnak. Azok ketten bólintottak, bár kerülték egymás tekintetét. – És azt hiszem, a mugli rokonaira is ráférne egy kis nyugtató.
- Visszamehetek a partira? – kérdezte Daniel.
- Persze. Mondd meg anyának, mi történt, és azt, hogy a gyengélkedőn talál – felelte az apja, és Dursleyékhez lépett. – Gyere, Petunia néni, elviszlek az iskolai nővérhez.
- Nem, nem viszed sehova! – morogta Vernon, és átkarolta remegő feleségét, mintha meg akarná védeni elmebeteg unokaöccsétől. – Elviszem a Privet Drive-ra, és felhívom Dr. Smith-t…
- Bácsikám... – sóhajtott Harry. – Hallgass rám. Ebben az állapotban nem viheted sehová. Épp most esett át egy csúnya sokkon, pihennie kell egy kicsit. És neked is. Madame Pomfrey megbízható idős hölgy, és szavamat adom, hogy nem fog semmi veszélyeset csinálni Petunia nénivel. Többször foltozott össze, mintsem meg tudnám számolni. Bízz bennem. – Ezzel gyengéden kihámozta nagynénjét Vernon karjaiból, és elindult vele a kastély irányába. Vernon, mivel nem tehetett mást, követte őket.
- Nem fogod elhinni, mi történt öt perccel ezelőtt! – mondta Daniel Gildának. – Hol van Norbert?
- Nemt’om. Még nem került elő – vont vállat a lány. – Szóval, mi történt?
- Öt óriási pók megtámadta apát, Pitont és Lupint!
- Ó… és meghalt valaki? – kérdezte a lány aggódva.
- Nem, de lehet, hogy Piton meg fog. Nagyon rossz állapotban van… az egyik pók rázuhant, csoda, hogy még él! A pókok majdnem megölték apát és Lupint is.
- És hogyan élték túl?
- Nos… - Dan a cipőjére meredt. – Asszem, én csináltam.
- Te? Mit?
- Elképzeltem, hogy a pókok jéggé fagynak, és úgy lett – suttogta a fiú.
- Hűha… akkor mégis van valami titokzatos hatalmad! – mondta a lány csodálattal.
- Úgy tűnik… de kérlek, ne mondd el senkinek, Gilda!
- Lakat van a számon – ígérte a kislány. – Ha te megosztottad velem a titkodat, én is elmondok valamit: most a bálon valaki kitörölte az emlékezetemet.
- Micsoda? – képedt el Dan. – Kicsoda? És miért?
- Fogalmam sincs, ki volt az… de nem tudok felidézni egy félórát. Olyan furcsa az egész… az utolsó dolog, amire emlékszem, az az, hogy amikor otthagytalak… épp gésa kisasszonnyal enyelegtél.
- Nem enyelegtem vele! – morogta Dan.
- Nos, akárhogy is, otthagytalak benneteket, hogy megkeressem apát, és aztán nem emlékszem a következő félórámra… még a díjkiosztó ünnepséget is elmulasztottam! Azt sem tudom, ki nyert! A MAJOM már újra játszott a díjátadás után, amikor hirtelen „magamhoz tértem”. Úgy értem… olyan volt, mintha álomból ébrednék… kitisztult az agyam, és rájöttem, hogy nincs semmilyen emlékem az elmúlt harminc percről. Csak anyu és az igazgató tudja, és most már te is. Kérlek, tartsd titokban.
- Persze, de ez azért mégiscsak hátborzongató – felelte Dan.
Miután Minerva és Aberforth Madame Pomfrey gondjaira bízta a sebesülteket, visszatértek a pókokhoz. A mozdulatlan állatok körül már egy kisebb csoport gyűlt össze. Az igazgató is hitetlenkedve rázta a fejét, amint a merev testeket nézegette.
- Öt akromantula… mi az ördögöt kereshettek a tiltott rengetegen kívül?
- Fogalmam sincs, Albus, de megtámadták Perselust – tájékoztatta McGalagony, és félrehívta Dumbledore-t, hogy a kíváncsi vendégek ne hallják. – Harry Potter és Remus Lupin segíteni próbált neki, de ők is megsérültek. Ha a bestiák nem fagynak meg valahogy, valószínűleg mindhárman meghaltak volna. Arról nem is beszélve, hogy Potter és Lupin nagyon furcsán viselkedett… mintha megbabonázták volna őket, vagy valami…
- Megbabonázták, Minerva? – vonta föl a szemöldökét az igazgató. – Úgy látszik, furcsa dolgok egész sorozata történik ma este: ez a támadás, aztán van még egy megmagyarázhatatlan eset… képzelje, Gilda Lockhart emlékezetét módosította valaki!
- Micsoda? – hördült fel McGalagony. – De ki tehette?
- Még találgatni sem tudunk – rázta fejét az igazgató. – Rejtély, rejtély hátán… hogyan fagyhattak meg ezek az akromantulák? Van valami ötlete? Amennyire én tudom, csak a leghatalmasabb varázslók képesek ilyen erejű fagyasztó bűbáj végrehajtására.
- Nem tudom, hogyan történt, Albus – válaszolt Minerva. - De talán Daniel Potter tudja.
- Daniel Potter?
- Igen. Ő közelebb volt az apjához és Lupinhoz, amikor a pókokat ártalmatlanná tették. Talán látott valamit, amit Aby és én nem…
- Minnie drágám, a fiú azt mondta, nem látott semmit – szólt Aberforth, átkarolva feleségét.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem mond igazat – szögezte le Minerva. – Ki kellene kérdezned, Albus!
- Meglesz – bólintott az igazgató. – De nem most. Amint látom, társaságot kapunk. – Két, az erdő felől közeledő alakra mutatott. Két kentaurra.
- Ó, hello, Ronan! Firenze! – üdvözölte őket Aberforth. – De jó, hogy látlak benneteket!
Ronan legyintett, és Albushoz ügetett. – Az erdőben teljes a káosz, igazgató úr.
- Gyanítottam valami ilyesmit – bólogatott Dumbledore. – Öt akromantula hagyta el az erdőt, és tanárokat támadott meg. Meg tudjátok ezt magyarázni?
- Igen, úgy gondoljuk, igen – szólalt meg Firenze. – Az akromantulák rettegnek a baziliszkusztól. És most felbukkant egy az erdőben.
- Egy baziliszkusz? – kapott a szívéhez McGalagony.
- Nos, majdnem – felelte Ronan. – Csak egy bűbáj volt… feltehetően sötét varázslat… Valaki baziliszkusszá változtatott egy vastag ágat, valami káprázatbűbájjal. Az ág mozogni kezdett, tekeregni és sziszegni… az akromantulák meglátták, és rémületükben szétszéledtek… Egy részük az erdő mélyére menekült, a többiek az iskola felé vették az irányt… A „baziliszkusz” elől menekültek. A varázslat hatása csak rövid ideje múlt el, és ezzel együtt az ágról is eltűnt az illúzió: újra puszta fadarab lett belőle.
- De miért… miért változtatna valaki egy ágat ilyen szörnyű teremtménnyé? – ráncolta homlokát Aberforth.
- Fogalmam sincs – rázta fejét Firenze. – Akárki tette is, nyilván kitűnő halloweeni tréfának tartotta a dolgot.
- Nos… köszönjük az információt – szólt Albus. – Visszaszállítjuk a pókokat az erdőbe és kiolvasztjuk őket.
- Talán ezúttal tévedtek a csillagok… - sóhajtotta Ronan.
- Hogy érti ezt? – ráncolta a szemöldökét Minerva.
- Valami szörnyűség közeledik. Már egy évtizede baljós jeleket látunk, és egyre rosszabbak lesznek… jelzik, hogy a gonosz közeledik… Csak remélhetjük, hogy a csillagok tévednek. Mindenesetre tartsák nyitva a szemüket! Jó éjt.
A Dumbledore fivérek és Minerva figyelték, amint a kentaurok eltűnnek az erdőben, észre sem véve, hogy az összeverődött emberek kíváncsian tekintgetnek fejéjük.
- Megyek a gyengélkedőbe – jelentette ki az igazgató. – Beszélnem kell a sérültekkel, leginkább Perselusszal. Ő talán tud valamit. Remélem, már olyan állapotban van, hogy elmondhatja, mi történt vele. Ha nem, akkor várnunk kell reggelig.
Harry egy ágyon ült a gyengélkedőben, míg Poppy a karján lévő vágást kezelte valami pokolian csípős folyadékkal. Egy szót se szólt, csak a padlót bámulta, és próbálta feldolgozni az eseményeket. Miért támadtak azok a bestiák Pitonra? És miért volt vele olyan goromba Lupin? És miért volt ő olyan durva Lupinnal? Egyszerűen nem értette.
Oldalpillantás vetett Remusra, aki kinézett az ablakon. Ő is megkapta a kezelést Pomfreytől, és el akart menni, de a nővér ragaszkodott hozzá, hogy még egy kicsit a gyengélkedőben maradjon. Petunia néni erős nyugtatót kapott, és mivel Vernon sem akart megnyugodni, Poppy az ő torkán is leerőltetett egy kis „Mormota” álomitalt, amitől egyből elbóbiskolt. Horkolása betöltötte a szobát, melyben egy ideje más hangot nem is lehetett hallani.
Pomfrey természetesen Pitont vette először kezelésbe. A szerencsétlen bájitaltan tanárnak több bordája eltört, kificamodott a lába, és belső sérülései is voltak. A javasasszony szerint nem sokon múlt az élete, további öt percet nem bírt volna ki a pók alatt. De szerencséje volt.
Hirtelen kivágódott a gyengélkedő ajtaja, és Bert Bradley, a gondnok viharzott be rajta. Piton ágyához rohant, és térdre esett.
- Hogy van? Életben van? Túléli? – kérdezte kétségbeesetten.
- Persze, hogy túléli. Két vagy három napot itt tölt, és jobb lesz, mint új korában – bizonygatta a nővér.
- Ó… jól van – mosolygott Bert, és leült Piton ágyára. A bájitalok mestere egy pillanatra kinyitotta a szemét, és tekintete találkozott Bertével.
- Mr. Bradley… - suttogta.
- Hogy van? – kérdezte Bert.
- Úgy érzem magam, mint Neville Longbottom üstje bájitaltan óra után. Össze vagyok törve – krákogta gyengén Perselus, de a szája kis mosolyra húzódott.
A gondnok felkacagott, és hirtelen nagyon megkönnyebbültnek látszott. – Gyorsan meg kell gyógyulnia, professzor, mert nem akarom elmulasztani a hidrogén izotópok megvitatását, amit péntekre terveztünk.
- Alig várom – mosolygott Perselus.
Ismét nyílt az ajtó, és Albus lépett be. – Látom, Perselus, fenn vagy. – Dumbledore derűs pillantást küldött Piton és Mr. Bradley felé. – Beszélnünk kell. Képes vagy rá?
Piton bólintott.
- De Albus! – tiltakozott Poppy. – A betegem épphogy csak megmenekült a halál karmaiból, és nincs tárgyalóképes állapotban!
- Elég jól vagyok, hogy beszélni tudjak, Madame Pomfrey – mondta Perselus, most már kicsit erősebb hangon, mint ahogy Mr. Bradleyvel beszélt.
A javasasszony az égre emelte a tekintetét. – Gondolom, nekem most mennem kell.
- Igen, Poppy, ha lennél olyan kedves – mosolygott Albus.
- Én is megyek – szólt a gondnok, és kisétált. Harry szintén felállt az ágyról, amelyen ült, és Remus is az ajtó felé indult, amikor Dumbledore odaszólt nekik: – Ti ketten maradjatok!
Harry visszaült, Lupin pedig visszament az ablakhoz. Dumbledore egy széket húzott Perselus ágya mellé, és leült, aztán pálcáját az ajtóra szegezve mágikusan bezárta azt.
- És most, uraim, beszélgetni fogunk.
- Miről? – morogta Remus szúrós pillantást vetve Harryre, aki hasonlóval viszonozta.
- Először is rólatok – jelentette ki Albus. – Minerva említette, hogy furcsán viselkedtetek, és nekem is úgy tűnik, hogy ellenségesek vagytok egymással.
Egy darabig egyikük se szólalt meg, aztán végül Harry így szólt: – Nem tudom, mi történt az udvaron, Albus, de amíg a pókokkal küzdöttünk, megmagyarázhatatlan vágyat éreztem, hogy sértegessem Remust.
- Én ugyanazt éreztem – tette hozzá a sötét varázslatok kivédése tanár. – És így is tettünk: mindennek elmondtuk egymást…
- Mit ittak az utolsó órában, mielőtt veszekedni kezdtek? – kérdezte Piton.
- Csak egy pohár pezsgőt – vont vállat Harry.
- Ugyanazt – mondta Remus.
- Nem volt a pezsgőnek furcsa íze? – folytatta a bájitalok mestere, bár jelen állapotában szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került a beszéd. – Nem volt édesebb, mint rendesen?
- Talán édesebb volt – bólintott Lupin. – Igen azt hiszem, az volt.
- Határozottan – erősítette meg Harry. - Miért?
- Mert ez csak egyet jelenthet: valaki bájitalt öntött a poharukba, valami szokatlanul édeset… és tekintve a hatását, feltételezem, hogy a viszály főzet volt az – mondta Perselus.
- Viszály főzet? – Lupin szeme összeszűkült. – Sosem voltam jó bájitaltanból, de erre emlékszem. Ha két személy azonos időben iszik belőle, és egy órán belül találkoznak, akkor ellenségek lesznek… sértegetni kezdik egymást, és olyan dolgokat mondanak, amelyeket esetleg gondolnak ugyan egymásról, de normális körülmények közt ki nem ejtenének a szájukon.
- Alapos leírás. Tíz pont Remus házának – mosolygott gúnyosan Piton.
Ezek szerint valaki megitatott velük valamit, amitől ellenségekké lettek, gondolta Harry. De ki tenne ilyet, és miért? Ez nem lehet Fred és George műve, igaz? Az ikrek nagy tréfacsinálók, és elképzelhető róluk, hogy feketerigó likőrt töltsenek valakinek a viszkijébe, de Harry biztos volt benne, nem mennének olyan messzire, hogy szándékosan viszályt szítsanak. Harry azonban másban is eléggé biztos volt… - Ez azt jelenti… - fordult Remushoz összevont szemöldökkel –, hogy mindig is azt gondoltad, hogy éretlen vagyok, beképzelt… és önző?
- Nos, nem egészen, Harry – felelte gyorsan Lupin. – Csak azt, hogy kicsit nagyképű lettél, mióta a Porpicinél játszottál. Tudod, ahogy otthagytad a csapatot, hogy a sztár-fogó hírneved ne csorbuljon… ha ez nem önteltség, akkor semmi! És hirtelen elhagyni a csapatodat nem csak önteltség, hanem önzés is volt! Nem törődtél a csapattal, csak a nyavalyás hírneveddel! Igen, önző vagy! Jut eszembe… tényleg szenilis vénembernek tartasz?
- Nos… nem, csak… néha az őrületbe kergetsz azzal, hogy olyan maradi vagy, mint az öreg varázslók és… megváltoztál, mióta újra normális, emberi életet élsz! Túlságosan földhözragadt lettél, és túlzottan ragaszkodsz mindenhez, ami békés, nyugodt életet biztosít neked! Unalmas lettél, Remus! A fenébe is, ezt gondoltam, és gondolom még mindig! – kiáltotta Harry, és felugrott az ágyról.
- Én pedig azt gondoltam, hogy önző vagy, és most is úgy gondolom! – csapott öklével a legközelebbi éjjeliszekrényre Lupin.
- Ezek szerint a bájital hatása még nem múlt el teljesen – jegyezte meg Perselus enyhe gúnnyal a hangjában. – Ez meglehetősen kellemetlen, tekintve, hogy most már tudják, hogy a sértések a másik valódi véleményét tükrözik róluk… A fenébe azzal az átkozott Griselda Grindelwalddal, aki feltalálta a viszály főzetet!
Látván, hogy Harry és Remus már majdnem egymásnak ugrik, Dumbledore közbelépett. – Nyugodjatok meg, mindketten! Még mindig a főzet hatása alatt vagytok.
- Hatás alatt, vagy nem, Potter azt gondolja, hogy szenilis, öreg és maradi vagyok! – vetette oda Remus.
- Ő meg azt gondolja, hogy beképzelt és önző vagyok! – morogta Harry.
- Persze, persze, de ez most nem fontos – jelentette ki az igazgató. – Most, hogy már tudjuk az ellenségeskedés okát, rá kell térnünk egy másik komoly témára, a póktámadásra. Két kentaur most tájékoztatott, hogy egy baziliszkusz-illúzió kergette ki a pókokat az erdőből.
- Egy baziliszkusz-illúzió? – vonta föl szemöldökét Harry.
- Igen. Valaki nyilván káprázatbűbájt szórt egy vastag faágra, hogy úgy mozogjon, mint a kígyók királya. Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, ez nem csak gyerekes tréfa, hanem szándékos merénylet volt. Valaki szándékosan uszította az akromantulákat a vendégekre, és történetesen Perselus Piton volt az első, aki az útjukba akadt. Igaz, Perselus?
Aggódó kifejezés terült szét Piton arcán. – Határozottan szándékos volt. És tudom, hogy én voltam az elsődleges célpont.
- Hogy érti ezt? – kérdezte Harry.
- Nem sokkal azután, hogy bementem a sátorba, valaki a kezembe nyomott valamit, de mire megfordultam, hogy megnézzem, ki volt az, az illető már eltűnt. Ekkora tömegben nem volt nehéz eltűnni, ugyebár. Egyébként meg, amit a kezembe nyomtak, egy rövid levél volt. A talárom zsebében van.
Albus felemelte Piton talárját a szomszédos ágyról, és a zsebéből előhalászott egy pergamendarabot. Ez állt rajta: Az életed veszélyben van. Én segíthetek neked. Találkozzunk a három fenyőnél 10:10-kor.
– Persze, kíváncsi lettem, mit jelenthet a levél – folytatta Piton. - Azt hittem, csak tréfa, de biztosra akartam menni, hát elhagytam a sátrat, és rögtön az erdő szélén álló három fenyőfához indultam. A levél küldője nem került elő, de helyette jöttek azok a bestiák, és meg akartak ölni.
- De… miért akarna megölni valaki? – vonta össze szemöldökét Remus.
- Nem tudom – rázta a fejét Perselus.
- Történt valami különös mostanában, a ma esti eseményeken kívül, Perselus? – kérdezte Albus. – Bármi szokatlan?
A bájitalok mestere habozni látszott egy pillanatig. – Azt hiszem, igen. A sötét jegyem fáj már egy ideje.
Mindhárom másik férfi felhördült. – Hogyan lehetséges ez? – Harry találta meg elsőnek a hangját. – Voldemort meghalt! Láttuk meghalni! Mind a négyen!
- Így van – helyeselt Lupin. – Halott. Akkor hogyan fájhat a sötét jegye?
- Fogalmam sincs – felelte Perselus. – Valamikor szeptemberben kezdődött. Először azt hittem, csak a reumám, de aztán rájöttem, hogy a többi végtagom nem fáj, csak a bal alkarom. Különféle fájdalomcsillapító krémeket kezdtem használni, de nem igazán segítettek. A tompa fájdalom mostanra csaknem állandóvá vált.
- Mutasd! – utasította Albus, és Perselus felgyűrte a pizsamája ujját. A koponya, szájában a kígyóval, olyan halovány volt, mint mindig. Nem volt fekete, de még vöröses sem. Úgy nézett ki, mint egy régi tetoválás, és mégis fájt. Milyen különös… - Azt kell mondjam, fogalmam sincs, mitől fáj a jegyed – jelentette ki az igazgató, majd Harryhez fordult. – Neked is vannak fájdalmaid? Úgy értem, fájt mostanában a sebhelyed?
- Nem – felelte a fiatal bűbájtan tanár. – Volt mostanában némi tompa fejfájásom, de úgy tűnt, az egész homlokom fáj, nem pont a sebhelyem. Az idegeskedésnek tulajdonítottam a dolgot… tudod, a fiam furán viselkedik az utóbbi időben. Először is, a Mardekárba került. – Harry csúnyán nézett Pitonra. – Aztán veszekedni kezdett az unokatestvéreivel, akikkel azelőtt barátok voltak… Végül meg azért kezdett kviddicsezni, hogy bosszút álljon rajtuk… Aggódtam miatta, és azt gondoltam, azért fáj a fejem, mert állandóan ideges vagyok. De az utóbbi két hétben a fájdalom már ritkábban jelentkezett… talán azért, mert Daniel mostanában nem adott annyi okot az aggodalomra. Nem tudom, Albus.
- Rendben van, ennyi elég. Köszönöm, Harry – bólintott az igazgató. – Csak még egy kérdés hozzád és Remushoz: van valami elképzelésetek, hogyan fagytak meg a pókok?
- Nem én voltam – vont vállat Harry. – Te voltál, Lupin?
- Nem, Potter – mondta Remus, rá sem nézve Harryre. – Elmehetek, Albus? Meg kell néznem a fiamat. Mr. Bradley vigyázott rá, de tekintve a jelenlegi állapotát – a gondnok iménti érzelmi kitörésére utalt –, nem tudom, ki vigyáz éppen Jamesre.
- Persze, menj csak. Jó éjt, Remus – felelte Albus.
- Én is megyek. Ginny biztosan aggódik – mondta Harry, ahogy Lupin kinyitotta az ajtót és kiment.
- Harry? – szólt utána Dumbledore.
- Igen?
- Lennél olyan kedves az irodámba kísérni a fiadat? – Látván Potter professzor rémült arckifejezését, Albus mosolyogva hozzátette. – Ne aggódj, nem akarom megbüntetni, mivel nem hiszem, hogy bármi rosszat tett volna. Csak beszélni szeretnék vele.
- Persze, Albus – bólintott Harry. Távoztában azon tűnődött, hogy mit akarhat az igazgató Danieltől.
A folyosón megpillantotta Remust a kisfiával és a feleségével, Stellával, aki átölelte férjét, és azt motyogta: - Örülök, hogy jól vagy. Úgy megijedtem, amikor mondták, mi történt!
- Harry! – ugrott fel Ginny egy székről, és odafutott hozzá. A megkönnyebbülés könnyei gördültek le az arcán. Normál körülmények között nem kezdett volna sírni, de terhes lévén a hormonjai megbolondultak, így könnyebben sírva fakadt, mint máskor. – Dan mondta, mi történt! – Ginny férje karjaiba vetette magát. – Jól vagy, szerelmem?
- Persze, édesem – sóhajtotta az ifjú varázsló, és felesége válla fölött lopva Lupinra pillantott. A két férfitekintetet találkozott, és Remus sietősen elfordult.
Harry szíve elszorult. Lelkiismeret-furdalása volt, amiért megsértette Remust, hogy mindennek elmondta… mégis úgy érezte, igaza volt: az egykori vérfarkas megváltozott, és nem előnyére. Még mindig kedves és barátságos volt, de túlságosan kényelemszerető lett, amit Harry kimondottan unalmasnak talált. Nem mintha megbánta volna, hogy második kívánságával megszabadította Lupint a farkasemberségtől… Egyébként meg sosem gondolta volna, hogy Remus ilyen rossz véleménnyel van róla. Harry Potter - beképzelt? Ő csak a dicsősége teljében akarta befejezni a kviddicsezést, és nem mint nyugalmazott öreg fogó, akit az újságok „A Fiú Aki Majdnem Leesett A Seprűjéről” címmel emlegethetnének… Ha ez beképzeltség, akkor igenis beképzelt. Remusnak azonban nem volt joga annak nevezni!
Harryt valójában nem is az bosszantotta a legjobban, hogy beképzeltnek nevezték, hanem az, hogy Lupin azt állította róla, hogy önző. Ő! Önző! Amikor egyik drága kívánságát Remusra pazarolta! Rápazarolta, holott a varázserejét is visszakérhette volna! De nem, ő jobban akart segíteni a barátjának, mint visszakapni a varázserejét, és ezek után Remus önzőnek merészeli nevezni! Na persze, Remusnak nem volt tudomása Harry kívánságról, és fogalma sem volt róla, miért múlt el hirtelen a farkasembersége. Harry ugyanis titoktartásra kérte azokat, akik a Durmstrangban jelen voltak; de Harry most szerette volna Lupin arcába vágni, hogy „Én tettelek újra igazi emberré, én vesztegettem rád egy kívánságomat, te hálátlan dög! Na most, kit is nevezel önzőnek?” Harry azonban visszafogta magát, mert érezte, hogy már nincs értelme elmondani az igazságot. Az már semmit sem változtatna meg közte és barátja közt. Barátja egyáltalán?
Harry a zsebébe nyúlt, hogy adjon egy zsebkendőt a síró Ginnynek, de helyette csak egy gyűrött papírdarabot talált, a pergament a jövendőmondó sütiből.
„Elveszítesz valami fontosat ma este” - ez állt rajta, és a jóslatnak igaza volt: valóban valami fontosat veszített el ma este. Remus barátságát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
