|
Huszonnegyedik fejezet : Az elszabadult képzelet
A nap egyetlen megpróbáltatása a mágiaügyi Miniszter harminchat perces unalmas megnyitó beszédének végighallgatása volt. Daniel elaludt rajta, és csak a tucatnyi harsona hangjára ébredt fel, ami jelezte, hogy Albus Dumbledore megnyitni készül a játékokat.
- Remek, akkor Caramel szónoklatának már vége? – próbálta kidörzsölni a maradék álmosságot is a szeméből, nem akarván elmulasztani a párbajok egyetlen pillanatát sem.
Úgy vélte, hogy valószínűleg ez a torna lesz a legérdekesebb dolog, amit eddigi életében valaha látott.
A selejtező, melyben tizennyolc pár vett részt, három órán keresztül tartott. Mire véget ért, a stadion tele volt nyöszörgő és sérült hetedévesekkel, akiknek vérzett az orra vagy eltört a karja. Dumbledore jó előre felkészülhetett erre, mert a St. Mungo tucatnyi gyógyítója segített Madam Pomfreynek ellátni a sebesülteket.
- Hát ez marha jó volt, ugye? – mondta Norbert, miközben a Nagyterem felé tartottak, hogy megebédeljenek, és azt követően megnézzék a hetedéves lányok kvíz-versenyét.
- Hát, inkább véres… - vont vállat Daniel.
- Én nem vagyok oda a párbajért, engem a kvíz-verseny sokkal jobban érdekel – jegyezte meg Gilda. – Biztos szenzációs lesz, és Weasley professzor remekül ellátja a műsorvezető szerepét.
A stadionban lévő vendégeket a Nagyterembe nem engedték be a kvíz idejére, mivel az tele volt diákokkal. A tanári asztal helyét most egy kis színpad foglalta el, melyen félkör alakban tíz kicsi, és velük szemben, középen egy nagyobb pódium helyezkedett el.
Ezúttal egyetlen diákot sem érdekelt különösebben az ebéd – mindenkit a lányok versenyének második fordulója izgatott, különösen azért, mert sok aranyvérű varázsló és boszorkány eddig még sosem látott mugli kvízjátékot.
Ebéd után McGalagony felolvasta a tíz legtöbb pontot elért lány nevét, akik aztán felmentek a színpadra, hogy válaszoljanak Hermione további kérdéseire.
Dan elég jól szórakozott, különösen, mikor a résztvevők rossz válaszokat adtak. A legtöbb pontot két hollóhátas és egy griffendéles lány érte el. Ők voltak a napnyugtakor megrendezésre kerülő harmadik forduló résztvevői.
A kvíz után mindenki visszasietett a kviddicsstadionba, a varázslópárbaj második fordulójára. Ez a forduló még durvább volt, mint az első – a hetedévesek (különösen a mardekárosok) tényleg sok trükkös átkot ismertek.
- Dumbledore-nak igaza volt. Ezektől tényleg tanulhatunk – mondta Daniel, amint azt figyelte, hogy a gyógyítók levisznek a pályáról egy hugrabugos fiút.
- Én nem is akarom látni, amikor ilyen dolgokat csinálnak, Dan – mondta Gilda. – Különben neked nem is sikerülne ilyen átkokat végrehajtanod…
Daniel legszívesebben közölte volna vele, hogy „igenis sikerülne”, de visszafogta magát.
A második forduló után a hat legjobb varázsló maradt versenyben – ők majd a lányok versenyének fináléja után mérkőznek meg a bajnoki címért.
A lányok vetélkedőjének utolsó fordulója még érdekesebbnek bizonyult, mint a második. A három lány három kérdést kapott, és aki a legokosabb választ adta, az lett a győztes. Ezek a kérdések nem a Roxfortban szerzett lexikális tudáson alapultak, hanem azt voltak hivatva megvizsgálni, hogy milyen gyors a gondolkodásuk és milyen furfangos válaszokat adnak a ravasz kérdésekre. A nézők nem túl nagy meglepetésére a győztes egy hollóhátas boszorkány lett. A lány egyáltalán nem volt szép, szemüveget viselt, és pattanásai voltak, ami Dant kissé Hisztis Myrtle-re emlékeztette. Mégis ő lett a Szépség és Szerelem Királynője, és elnyerte a jogot, hogy megkoronázza a varázslópárbaj győztesét, aki végül is egy szintén pattanásos, nagyfogú griffendéles fiú lett.
- Hát ezek aztán összeillenek – súgta Norbert a barátjának. Dan kuncogott, de Gilda lesújtó pillantást vetett feléjük.
- Csak mert nem néznek ki úgy, mint Brad Pitt és Catherine Zeta-Jones, még lehetnek igazán remek emberek.
- Nem úgy néznek ki mint… kicsodák? – vonta össze a szemöldökét Norbert.
- Ne is törődj vele, mugli dolog – intett a lány, aztán figyelmét újra a koronázási ceremóniára fordította: a pattanásos hollóhátas lány valamilyen trónszerűségen ült, a győztes bajnok odasétált hozzá, majd térde esett előtte. A királynő felállt trónjáról, és egy arany babérkoszorút tett a fiú fejére. Az ifjú varázsló széles mosolyt küldött felé, amitől összes óriás első foga kilátszott.
- Na ne, ezek egymásba szerettek – húzta fel az orrát nemtetszése jeléül Norbert.
- A szerelem nem a kinézeten múlik, mikor tanulod meg végre? – pörölt vele Gilda.
- De igenis, azon múlik! – vágott vissza Malfoy.
- Hagyd – súgta Dan a lány füléhez hajolva –, csak azért ilyen kiállhatatlan, mert Lily szakított vele.
- Hallottam ám! – morogta Norbert. – És nem szakított velem! Köztünk igazából sosem volt semmi!
- Örömmel hallom. Nem szeretném, ha a nővéremnek hamarosan kis Malfoyai születnének.
- Ha-ha - morgott a barátja.
- Fel a fejjel, Norb, végre visszamehetünk vacsorázni, és megkóstolhatjuk azt a csodás tortát – vigasztalta Gilda.
A torta valóban nagyon finom volt, és – Kevin rémületére – nem a házak színei szerint osztották szét. Ő, a Weasleyk és még egy csomó griffendéles zöld cukormázas szeletet kapott.
- Én nem eszek meg egy Mardekár színű tortát! – dohogott Kevin, és ellökte magától a tányért.
- Akkor ne egyél salátát, spenótot, kivit, és zöld almát se! – figyelmeztette Lancelot. – Mindegyiknek mardekáros színe van.
Kevin egy „fogd-be-a-szád-ha-nem-akarod-hogy-betörjem-az-orrod” pillantást küldött felé.
- Rendben, rendben, csak azt akartam, hogy tudd – vont vállat Lancelot. – Mondd, ha nem eszed meg a tortádat, az enyém lehet?
Az unokatestvére azonban egy „ne-is-álmondj-róla” pillantással maga elé húzta a tányérját.
A következő öt nap hasonlóan telt el, azzal a kivétellel, hogy a vacsorákhoz már nem maradt a Roxfort születésnapi tortájából.
A tanároknak és a felfogadott varázslóknak rengeteg dolguk volt a játékok megszervezésével, mivel a vacsoránál minden este valami új várta a diákokat, például Celestina Warbeck; aztán egy kabarécsoport, amelyik a Büszkeség és Balítélet varázslóváltozatát adta elő. A negyedik napon pedig a Wacky Wizards zenekar varázsolt diszkó-hangulatot.
Az ötödik nap különleges volt Dan számára, mivel néhány harmadéves rokona és barátja is benevezett a versenyre.
- El sem hiszem, hogy én lettem a Királynő! – ragyogott a vacsoránál Lily az öccsére. Szemében örömkönnyek csillogtak, és Dannek el kellett ismernie, hogy valóban nagyon szép volt a királynői öltözetben, mely hosszú, barackszínű selyemruhából, valamin a fejét ékesítő kicsiny, csillogó kristálykoronából állt.
David Dursley – az aznapi varázslópárbaj győztese és a bajnoki cím tulajdonosa – álmodozó pillantásokat küldött a gyönyörű királynő felé, míg barátnője Circe Diggory vissza nem térítette a valóságba. Yvette Weasley szintén megpróbálta magához térítenie barátját, Christopher Woodot, mivel a fiú egyszerűen nem tudta levenni a szemét Lilyről, amióta az elnyerte a Szépség és Szerelem Királynője címet.
Harry borzasztóan büszke volt a lányára és unokaöccsére, Davidre. Alig tudta elhinni, hogy bárki, aki a Dursley családból származik, ennyire tehetséges varázsló lehet.
- Nos, az én kis hercegnőmből királynő lett, mi? - fordult Lilyhez széles mosollyal.
- Ne hívj engem kis hercegnőnek mások előtt, apa – pirult el a lány.
- Ahogy óhajtja, Felség – hajolt meg játékosan Harry. – Nekem ajándékozná Felséged ezt a táncot?
- Szívesen, jó uram – nevetett Lily, és hagyta, hogy Harry a táncparkettre vezesse. Ezen az estén egy osztrák varázslózenekar Strauss keringőket játszott.
- Jó lenne táncolni egyet, nem? – biggyesztette le az ajkát Gilda, a táncolókat nézve.
- Kivel? – kérdezte Norbert és Daniel kórusban.
- Nekem mindegy – vont vállat a lány. - Csak azt gondoltam, hogy legalább egyikőtök van olyan lovagias, és felkér. Na de mindegy, úgyis késő van. Felmegyek, még akarok tanulni egy kicsit holnaputánra.
- Még mindig tanul? Ez nem normális – súgta Norbert a barátjának, miután a lány otthagyta őket.
- Talán. De lehet, hogy neki van igaza. Ha megnyeri a kvízt, akkor volt értelme a sok tanulásnak – vont vállat Daniel. - De remélem, hogy holnap Yvette nem nyeri el a királynő címet.
És Yvette nem nyert. Ráadásul, legnagyobb bosszúságára Christoper Wood talán épp ezért egyre nagyobb csodálattal adózott az előző nap királynői címet elnyert Lily Potternek.
Végül az első évesek számára is eljött a nagy nap.
Daniel nem aludt jól az előtte lévő éjjel, mivel túl izgatott volt. Ez annál is inkább furcsa volt, mert a verseny első napján nem érzett semmilyen idegességet, és remek éjszakája volt, noha úgy tudta, hogy aznap fog versenyezni. Izgalmának valószínűleg az lehetett az oka, hogy ezúttal nem az ismeretlennel nézett szembe: most már tudta, mi vár rá, és ez eléggé idegesítő volt. Inkább nézett volna szembe az ismeretlennel, akkor nem kellett volna ennyire nyugtalankodnia. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem látja az a sok durva harcot… Semmi kedve nem volt hozzá, hogy gyógyítók cipeljék le a pályáról. Norbert próbálta nyugtatgatni, mondván, hogy az elsőévesek általában nem tudnak olyan fejlett átkokat, amivel komoly sérüléseket okozhatnának egymásnak, Daniel mégis aggódott.
- Fel a fejjel, Dan! Még van egy órád a kezdésig! – mondta neki Gilda. – Egyél valamit, szükséged lesz az erődre.
Az ifjú Potter azonban csak két kis falat tökös derelyét tudott leerőltetni, de mikor elhagyta a Nagytermet, úgy érezte, hogy a derelyék sztepptáncot járnak a gyomrában. Norberttel együtt sok sikert kívánt Gildának az ötvenpontos teszthez, majd seprűjét felkapva a pályára indult.
- Miért tűnik úgy, hogy ma nincs olyan szép napunk? – kérdezte Dan a barátját, aki szintén seprűjét markolászta. A stadion ugyanúgy nézett ki, mint az előző napokon, most mégis sokkal félelmetesebbnek tűnt.
Dan megpillantotta anyját, apját és a testvéreit, akik a Griffendél lelátójáról integettek felé. Kényszeredett mosollyal intett vissza, és megpróbált bátornak látszani. Aztán belépett az öltözők egyikébe.
Legnagyobb megkönnyebbülésére úgy tűnt, hogy Kevin Lancelottal együtt a másik öltözőt választotta. Fél tíz körül Viviane és Valentine jelent meg.
- Nem hiszem, hogy sikeresen oldottuk meg a tesztet, de nem is nagyon bánjuk, ugye? – mondta Viv.
- Egyáltalán nem – rázta a fejét Val. - Anya ugyan biztos csalódott lesz, de mi sosem tekintettük ezt a versengést másnak, mint egy jó játéknak, és nagyon élveztük. Képzeljétek, milyen hülye kérdések voltak: az egyik az volt, hogy pontosan mikor zajlott le a koboldlázadás. Na mit szóltok hozzá, hát ki emlékszik ilyesmire?
- 1612-ben – mondta Norbert.
- Tényleg? Sose gondoltam volna, hogy figyelni szoktál Binns professzor sótlan előadására – mondta Dan. – Mindig úgy tűnt, hogy csak rajzolgatsz a mágiatörténet órák alatt.
- Attól, hogy rajzolgatok, még nyitva tartom a fülem – vonta meg a vállát a barátja. – És milyen kérdések voltak még?
- Nos – mondta Valentine – sokra nem emlékszem, de a legrosszabb a feledtető bájital hozzávalóinak felsorolása volt. Kétlem, hogy bárki is pontosan meg tudta adni a választ.
- Nekem azt hiszem, sikerült – szólalt meg egy hang az öltöző ajtajából.
- Gil – derült fel Dan arca. – Hogy ment? Hány kérdésre tudtad a választ?
- Negyvenkilencre. De nem vagyok biztos a harminchetedikben sem. Ebédnél úgyis megtudjuk az eredményt. És ti, fiúk? Nem vagytok egy kicsit rosszul?
- Nem is olyan kicsit – fintorodott el Dan. – Most hogy említed, hánynom kell.
- Akkor inkább menj ki – mosolygott Lockhart kisasszony.
- Azt hiszem, vissza tudom tartani - vett egy nagy lélegzetet a fiú.
- Biztos voltam benne. Sok szerencsét – hajolt oda a lány, és egy puszit adott az arcára. Mikor a fiú a haja tövéig elpirult, az ikrek vigyorogni kezdtek.
- Hé, én nem kapok egyet? – biggyesztette le az ajkát Norbert.
- Dehogynem – lépett hozzá Gilda, és neki is adott egy puszit az arcára. – Sok szerencsét mindkettőtöknek.
- Igen, sok szerencsét! Próbáljatok meg fent maradni a seprűtökön! Valnek és nekem át kell mennünk Kevinhez és Lancelothoz is, szerencsét kívánni! – mondta Viv, mikor kiléptek az ajtón.
Az öltöző hamarosan megtelt. Számos olyan diák mellett, akit csak látásból ismertek, ott volt három hálótársuk: Jerry Travers, Donald Rookwood és Iago Rosier, valamint a hollóhátas John Nash, a hugrabugos Rowan Atkinson és a griffendéles Nigel Bailey is. Daniel csodálkozott rajta, hogy olyasvalaki, mint Nigel hogy nevezhetett be a tornára: Nigel olyan volt, mint Neville Longbottom – mindig minden bűbájt elrontott. Nos, ő legalább griffendéles volt, és elég bátor ahhoz, hogy megpróbálja, még akkor is, ha bizonyára kudarcot vall. Ezt Daniel nem mondhatta el magáról: amikor még nem volt Képzelő, félve a felsüléstől egyáltalán nem akart részt venni a párbajokban. Csak akkor vette rá a bátorságot, hogy belépjen a versenybe, amikor észrevette, hogy Képzelőként majdnem mindent el tud érni. Korholta is magát, amiért nem volt olyan bátor, mint Nigel Bailey, és elhatározta, hogy képzelőerejét a minimumra korlátozza. Amennyire csak lehetséges, becsületesen akart játszani.
Amikor elérkezett a tíz óra, a huszonnégy résztvevő hallotta, amint Dumbledore megnyitja az utolsó napi varázslópárbajt. Hamarosan elkezdték kihívni a diákokat az öltözőből, abban a sorrendben, ahogy a nevüket kisorsolták. Minél kevesebben maradtak az öltözőben, Daniel annál idegesebb lett. Nem láthatta, mi zajlik a pályán, de tisztán hallott mindent. A kommentátor szerint Rowan Atkinsont levitték a gyepről, hogy rendbe hozzák mindkét törött lábát.
- Nem olyan veszélyes, mi? – fordult a barátjához, aki csak a vállát vonta meg. Dan remélte, hogy ha neki is helyre kell rakni valamelyik törött végtagját, Gilderoy Lockhart nem lesz a közelben.
Végre másfél órányi várakozás után Daniel a saját nevét hallotta kiáltani.
Kilépett az öltözőből a vakító napfényre, és a pálya közepére sétált, ahol ellenfele – a griffendéles Tom Paris – várta.
- Párbajozók, hajoljatok meg egymás előtt – hangzott Dumbledore utasítása.
Miközben kissé meghajoltak, az ifjú Potter megpillantotta apját, aki feltartott hüvelykujját mutatta felé. Ez egy kis bátorságot öntött belé.
- Rajta, Dan! – hangzott egy női hang a Mardekár lelátójáról. Mikor a fiú felnézett, Gilda a szájához érintette kezét és egy csókot dobott felé. Ha más nem is, ez biztosan megadta a végső bátorítást. Felszállt a seprűjére, és Tom Paris is így tett.
A két résztvevő a stadion két ellentétes végébe repült, és várta az igazgató jeladását, hogy egymásnak eshessen. Dan még egy pillantást vetett Gilda felé, aki egy zsebkendőt gyűrögetett izgalmában. Igazán ennivalóan nézett ki, olyan aranyos volt… várjunk csak, ezek zöld szikrák voltak!
Dan „megsarkantyúzta” Nimbusz 4000-es seprűjét, és kinyújtott kezében a pálcájával kilőtt Paris irányába. Mikor háromméternyi távolságba értek egymástól, Dan Reduciót kiáltott, és pálcájával a másik diák seprűjére mutatott, de várakozásai ellenére ellenfele seprűje nem lett kisebb. Paris a gumiláb rontást küldte Danre, akinek a lábai annyira rángatódzni kezdtek, hogy a seprűje kicsusszant alóla. A földön találta magát, és biztos volt benne, hogy valamit rosszul csinált. Nos, ha nem tudja elvégezni a bűbájt a szokásos módon, akkor képzelnie kell. Mikor Tom egy kis kanyart tett a seprűjével, és kárörvendő vigyorral lenézett a fűben elterült ellenfélre, Dan kinyújtotta pálcáját, és elismételte a varázsigét, de ezúttal Képzelő erejét is használta. Parisnek nem volt többé oka a vigyorgásra, mert a seprűje az eredetinek a tizedére zsugorodott, és ő is a fűben kötött ki. A kicsiny seprű tovaszáguldott. Most, hogy mindketten a földön feküdtek, ismét egyenlők voltak.
- Nem rossz, Potter! – mondta Paris. – De mit szólsz ehhez? – mutatott pálcájával Dan talárja felé, és Piroinitió-t kiáltott.
Dan a sietségben észre sem vette, hogy ösztönösen, a képzelőerejével oltotta el a tüzet, anélkül, hogy kimondta volna az eloltására szolgáló varázsigét – és ugyanakkor Baziteót kiáltott Paris seprűjére. A seprű, miközben hátulról a gyanútlan Tom felé közeledett, visszanyerte eredeti méretét, és nyelével úgy fenéken billentette tulajdonosát, hogy az pár méteres repülés után elterült a földön.
- Na mi van, semmi mást nem tudsz használni, csak méretváltoztató bűbájokat, Potter? - ugratta Tom, és pár másodperc múlva Rictusemprát kiáltott.
Dan, a nevetéstől kétrét görnyedve, vonagló kézzel felemelte pálcáját, és elképzelte, amint Parist eltalálja a Zagyváló Átok. Két nevetés közt még a varázsigét is sikerült kinyögnie, de tudta, hogy a képzelőereje volt az, ami megtette a hatását.
Ennek ellenére a bűbáj jól működött, mert Tom megállt, és a pálcájára nézett. – Mi ez? – ráncolta a homlokát, és félredobta a pálcát. – És mit keresek én itt? – összezavarodva nézett körbe. – Mi ez itt, valami futballmeccs? Utálom a futballt, haza akarok mennyi az anyukámhoz! Hol van az anyukám? Van egyáltalán nekem anyukám?
- Ööö… azt hiszem, valahol arra megtalálod – mutatott Dan a Griffendél lelátója felé, és roppant mulatságosnak találta, hogy Tom elindult a mutatott irányába, hogy megkeresse az anyját.
- A mérkőzésnek vége, a győztes Daniel Potter – jelentette be a kommentátor. – A következő pár Lancelot Weasley és Norbert-Devilsmoor Malfoy.
Ebédnél Gilda nagyon izgatottnak tűnt.
- Nyugodj meg, Gil, biztos vagyok benne, hogy sikeresen oldottad meg a tesztet, és bekerültél a második fordulóba – mondta neki Dan két korty narancslé között.
- Ti ketten könnyen beszéltek, tudjátok, hogy sikeresen vettétek az első akadályt, de én még nem lehetek benne biztos!
- Fel a fejjel! – veregette meg Dan a lány kezét. – Minden rendben lesz. Tudom!
Gilda hálás pillantást küldött felé. - Tudod, Dan, nagyon tetszett a zagyváló átok. A srác szenzációs volt, mikor a mamáját kereste!
- Ja, pláne, mikor az anyja felállt a helyéről a lelátón, és odakiáltotta neki, hogy „Itt vagyok, kisfiam! Gyere anyucihoz!” – tódította Norbert.
Dan beleprüszkölt a tányérjába. – Örülök, hogy tetszett. Te is nagy voltál. Szegény Lance, remélem, Madam Pomfreynek sikerült összefoltoznia. És szegény Percy bácsi! Olyan fehér volt, mint a fal! Tudod, hogy még sosem láttam őt elveszíteni a méltóságát? Megérdemelte, hogy egy kicsit megszégyenüljön. Ő és Lance túlságosan egyformák! Beképzeltek és túl magabiztosak.
Dumbledore piros szikrákat küldött a levegőbe, hogy elcsendesítse a diákokat, McGalagony professzor pedig elkezdte felolvasni a második forduló résztvevőinek nevét: Liu Chang, Dorothea Crockford, Julie Dumbledore, Eliza Eliot, Lanivia Flint, Morena Gaillardo, Gilda Lockhart, April May, Nellie Oleson, Viviane Weasley.
- Hé, bekerültél, Gil! – veregette meg Dan a lány vállát. – És Viv is!
- És Liu is – jegyezte meg Norbert szárazon.
- Liu? – intette Dan. – Kit érdekel Liu? Én Gilnek szurkolok!
- Kösz – mosolygott a lány, és felállt, hogy csatlakozzon a többiekhez a színpadon.
Hermione megigazította fekete ruháját (mely érdekes módon Anne Robinsonéra hasonlított, de mindenki tudta, hogy Hermione sosem lenne olyan undok a versenyzőkkel, mint Anne).
- Nos, ismeritek a játék menetét: húsz kérdés, mindegyikre tíz másodperc, és próbáljátok a lehető legtöbbet megválaszolni – mondta a játék háziasszonya bátorító mosollyal a tíz ijedt játékosnak. – Kérlek, próbáljátok ki, jól működik-e a pálcátok, és sikerül-e zöld szikrákat fellőnötök. Köszönöm. És most, kezdődjék a verseny! Ki volt a Roxfort igazgatója Albus Dumbledore előtt?
Julie Dumbledore lőtte fel az első szikrákat: - Armando Dippet.
- Helyes – mondta Hermione. – Ki írta a Kirándulások kísértetekkel c. könyvet?
- Gilderoy Lockhart! – ragyogott Gilda, és az egész Nagyterem nevetésben tört ki.
- Helyes. Mi a neve a Jupiter legnagyobb holdjának?
- Ganymedes! – kiáltotta Liu Chang, mire Gilda elfintorodott. Liu mindig jó volt csillagászatból.
- Helyes. Mikor használtak a varázslók és boszorkányok először seprűt?
- Időszámítás szerint 962-ben – válaszolt újra Liu.
- Pontosan – mosolygott Hermione a lányra. – Milyen mágikus lénynek aranyszínű a kicsinye?
- Az unikornisnak! – ezúttal Vivian adott helyes választ. Elvégre ki tudhatná jobban… ő és a testvére szeptember óta rendszeresen látogatta Angyalt.
- Helyes. Melyik hegycsúcs a legmagasabb a világon?
- A Mount Everest – válaszolt Morena Gaillardo
- Helyes. Melyik a legnépszerűbb varázslózenekar?
- A MAJOM! – kiáltotta Gilda lelkesen, aki nagy M.A.J.O.M. támogató volt, és rajongott a zenekarért is. Még egy M.A.J.O.M. kitűzőt is őrzött az iskolatáskájában.
- Pontosan. Ki volt Merlin legnagyobb ellenlábasa?
- Mim.
- Helyes, Crockford kisasszony. Mit talált fel a mugli Alfred Nobel?
April May felküldte ugyan a zöld szikrákat, de úgy tűnt, megbánta. – Ööö… az elektromosságot?
- Nem, a dinamitot találta fel. Ki írta a ”Mágiatörténet” c. könyvet?
- Miranda Goshawk!
- Nem, Dumbledore kisasszony, Bathilda Bagshot volt az. Én is mindig összetévesztettem őket – mosolygott Hermione. - Milyen varázslénynek van oroszlán teste, de…
- Szfinx!
- Nem, nem Lockhart kisasszony, még nem fejeztem be – mondta Weasley professzor. – Habár a válasz helyes. Milyen származású Joseph Wronsky?
- Lengyel – válaszolt Lavinia Flint.
- Helyes (Lavinia megfordult, és hátrasimította hosszú, barna haját – néhány diáknak le kellett küzdeni vigyorgását). - Minek a rövidítése a kvazár?
- Ez könnyű. Ez a csillagszerű rádióforrás rövidítése – mondta Liu, lekicsinylő mosolyt küldve Gilda felé.
- Helyes. Miről volt nevezetes Szagos Sam?
- Arról, hogy sosem fürdött - szólalt meg az eddig hallgatag mugli származású Eliza Eliot.
- Pontosan. Milyen hatása van a “Leperex” varázsigének?
- Ö… vízlepergetővé teszi a tárgyakat – mondta halkan April May.
- Helyes. Kinek az ötlete volt a Roxfort megalapítása?
- Hugrabug Helga – mondta Eliza.
- Pontosan. Mikor épült a Roxfort Expressz?
- 1867-ben.
- Helyes, Eliot kisasszony. Mióta működik az Ollivander’s az Abszolúton?
- Időszámítás szerint 382 óta – mondta Nellie Oleson.
- Nem, időszámítás előtt 382 óta – rázta a fejét Hermione. – Milyen varázsigétől nő meg valakinek a foga? – valahogy rossz érzése volt a kérdés feltevésénél, de mit tehetett? Ha ez volt leírva a papírra, fel kellett olvasnia.
A tíz másodperc lejárt. – Senki? ”Densaugeo”. És az utolsó kérdés: hol kezdenétek kutatni egy bezoár után?
Ismét csend.
- Senki? – Weasley professzor láthatóan jól szórakozott, miközben a lányokra nézett. – Nos, azt hiszem, bele kellene néznetek a Varázslatos Főzetek c. könyvbe, vagy meg kellene kérdeznetek Piton professzort. Biztos vagyok benne, hogy ő pontos leírást ad nektek róla. Röviden csak annyit, hogy egy kecske gyomrában található.
A tanári asztalnál Aberforth Dumbledore valamiért kuncogni kezdett, mire bátyja, Albus megrovó pillantást küldött felé.
- Nos – jelentette be Weasley professzor – az eredmény a következő: a legtöbb jó választ Chang kisasszony, Eliot kisasszony és Lockhart kisasszony adta. Gratulálok a hölgyeknek, akikkel találkozunk a harmadik fordulóban.
- Ugye, megmondtam, hogy minden rendben lesz?! – mondta Dan vidáman, mikor Gilda visszasétált a Mardekár asztalához.
- Szenzációs voltál! – tette hozzá elismerően Norbert.
- Kösz – vigyorgott a lány. Lavinia Flint valahogy nem nézett ki olyan boldognak, mint Gilda, mikor helyet foglalt Norbert mellett.
Daniel lopva Liu Changre nézett, akin látszott, hogy nagyon el van telve magától. A lány elkapta a pillantását, és azonnal elfordította a tekintetét. Valószínűleg megsértődött a múltkor, mikor Dan visszautasította a partira való meghívását. Dan nem bánta, hogy Liu haragszik rá. Nagyon remélte, hogy a lányok versenyének győztese Gilda lesz, és ha nem ő, akkor az Eliot lány. Bárki, csak ne Liu…
Visszaútjukon a stadionba, Dan, Norbert és Gilda találkozott a Potter családdal.
- Nagyon büszke vagyok rád, fiam! – nézett ragyogó arccal Harry Danielre. - És ti is nagyon jók voltatok – fordult Gildához és Norberthez.
- Köszönöm, Potter professzor – vigyorgott az ifjú Malfoy.
- Dan, tényleg büszkék vagyunk rád – szólalt meg Rose. – Megtanultad tőlünk, hogy lehet valakit nevetségessé tenni!
- Most menj, és csinálj bohócot a következő ellenfeledből is! – tette hozzá Robert.
A szülők dorgáló pillantást küldtek az ikrek felé, aztán Gilda kíséretében mindannyian felmásztak a helyükre.
- Jó neki… - sóhajtott Daniel a Lockhart lány után nézve. – Ő most nyugodtan malmozhat, és nézheti, hogy hagyjuk magunkat kinyiffantani.
- Hát akkor ne hagyd magad kinyiffantani. Ilyen egyszerű – vont vállat Norbert, és barátjával együtt belépett a jobb oldali öltözőbe. Most már csak tizenketten voltak versenyben. A második forduló hat győztese indulhat majd a harmadik fordulóban.
- Tudod, nem értem, hogy lesz ez az egész – dobta le magát Dan egy padra. – A harmadik fordulóban hatan lesznek, igaz? Azaz három pár. Akkor abból lesz három győztes. Hogy lehet három embert összepároztatni a végső párbajra?
- Majd meglátjuk. Mit izgulsz ezen már most? Egyelőre még meg kell érni, hogy lássuk azt a három résztvevőt, és nem lehetünk biztosak benne, hogy meg is érjük.
- Ne legyél olyan pesszimista, Norb – mondta Dan.
- Próbálom… de valahogy olyan érzésem van, nem kerülök be a harmadik fordulóba.
- Nekem is – sóhajtott az ifjú Potter. – De nem számít. Legalább az elsőn túljutottunk, és az is valami. Te jobb vagy, mint Lancelot, én pedig jobb vagyok, mint Paris.
- …és Kevinnél is jobb vagy – mondta a barátja.
- Tényleg… mi van, ha vele is párbajoznom kell?
- Akkor csinálj belőle csótánycsokrot.
- Na ne! Pipa vagyok rá, de igazából nem akarok ártani neki. Úgy értem… mégiscsak a rokonom.
- Akkor nem volt lelkiismeret-furdalásod, amikor a Griffendél ellen játszottunk.
- Mert az más volt. A kviddics nem olyan veszélyes, mint egy lovagi torna. Ott csak egy gurkó találhat el, vagy leeshetsz a seprűdről, de itt egy csomó más dolog is történhet veled.
- Nahát, ki itt a pesszimista? – vigyorgott Norbert, és ő is leült. – Lazíts, Potty! Remekül fogsz párbajozni!
- Remélem. Csak ne Kevinnel, ne Kevinnel… - motyogta Dan.
Hamarosan négy további diák érkezett az öltözőbe, és mind a hatan türelmetlenül várták, hogy elkezdődjön a második forduló.
Végre hangos harsonaszó hallatszott, és Dumbledore bejelentette a második forduló kezdetét.
Ezúttal Norbert neve hangzott el előbb. Dan feltartott hüvelykujjával kívánt neki szerencsét, mikor Norbert kilépett az öltözőből, hogy szembenézzen ellenfelével, a hollóhátas John Nashsel.
A versenyzőknek tulajdonképpen nem volt megengedve, hogy kikukucskáljanak az öltözőből a küzdőtérre, de Daniel nem tudott ellenállni a kísértésnek: látni akarta barátja párbaját.
El kellett ismernie, hogy Norbert remekül küzdött, de Nash szintén jó volt. Párbajuk majdnem tíz percig tartott, és Dan legnagyobb megrökönyödésére Norbert vereségével végződött. Szomorúan figyelte, ahogy barátja kissé remegő lábakkal felmászik a lelátóra, és leül Gilda mellé.
Daniel egy pillanatra irigységet érzett. Norbert már túl volt rajta. Nem nyert ugyan, de bátran harcolt, és nem volt több gondja. Ugyan már, szedd össze magad, Potter! – pörölt magával. Örülnöd kellene, hogy még versenyezhetsz, és lehetőséged van a győzelemre! De Dan mégsem tudott örülni. Talán egy kicsit jobban érezte volna magát, ha tudja, hogy leendő ellenfele nem Kevin lesz…
A kommentátor hangja bejelentette a következő párost: Iago Rosiert és egy Jones nevű hugrabugos fiút. Dan visszarogyott a padra, mivel egy cseppet sem érdekelte a párbaj. Malmozni kezdett az ujjaival, várva a következő páros megnevezését.
- John Williams és Kevin Weasley!
Húúú! Az ifjú Potter megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem került össze az unokatestvérével. Ebben a fordulóban legalábbis nem. Kevin teljesítményét azonban látni akarta. Nem látta a fiú párbaját az első fordulóban, de tudni akarta, mire képes Kevin, így ismét kilesett a küzdőtérre. Hűha, nem rossz… határozottan nem rossz… au, ez biztos fájt… mutasd meg neki Kevin! Hoppá! Csak nem gondoltam komolyan? - rázta a fejét Dan. Hajrá, Williams!
Annak ellenére, hogy Daniel magában unokatestvére ellen szurkolt, Kevin győzött.
- Nigel Bailey és Daniel Potter!
Dan felpattant, és hirtelen tele volt energiával. Bailey könnyű prédának ígérkezett. A fiú kész balfácán. De akkor meg hogy sikerült bekerülnie a második fordulóba? Nos, valószínűleg egy másik balfácánnal párosították össze – csak ez lehet az oka.
A két fiú meghajolt egymás felé, aztán felszállt seprűjére, és a pálya két ellenkező végébe repült.
Dumbledore intett a pálcájával, és zöld szikrákat küldött fel a levegőbe.
Az ifjú Potter gyakorlatilag kilőtt a másik fiú irányába, akinek seprűje közel sem tűnt olyan gyorsnak, mint az övé – talán, mert nem Nimbusz volt, vagy mert a lovasának nem volt olyan nagy gyakorlata a repülésben. Nos, végül is ez Nigel problémája, és Dan nem zavartatta magát miatta. Mikor lőtávolba értek, Dan nyisszantó bűbájt alkalmazott ellenfele seprűjének gallyain. Még jó, hogy az ikrek annak idején eltörték Dan seprűjének gallyait a kviddicsmeccsen, különben sosem jutott volna eszébe, hogy ezt a trükköt kipróbálja Nigelnél.
A griffendéles fiú elvesztette uralmát kormányozhatatlanná vált seprűje felett. A földbe ütközött vele, és egy jó párat bukfencezett.
Dan lovagiasan megvárta, amíg ellenfele felül, aztán azzal a szándékkal irányította rá a pálcáját, hogy mágikus álmot bocsásson Nigelre. A varázsige azonban nem működött.
A fenébe, ez túl komplikált bűbáj ahhoz, hogy képzelés nélkül el tudjam végezni! – dohogott magában, miközben alig tudta kikerülni seprűjével a Carbunculus átkot. Hűha, ezt épphogy megúsztam! No akkor nézzünk egy… Boldog vigyor terült szét Dan arcán, és erősen olyan dologra koncentrált, mely megakadályozza ellenfelét, hogy átkokat és bűbájokat mondjon ki rá: a dadogó átokra.
- Loco…m…ort…moto…rtis… - senki sem értette, hogy Nigel mit akar mondani, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a párbaj véget ért: az egyik résztvevő nem tudta kimondani a varázsigéket, így a Finite Incantatemet sem, tehát nem tudta folytatni a versenyt.
Dan széles vigyorral repült le a pályáról a lelátó felé, ahol a családja és két barátja ült.
- Remekül csináltad, fiam – mosolygott rá az apja.
- Ez nagyon könnyű volt, apa. Nem is értem, hogy Bailey hogy kerülhetett be a második körbe…
- Könnyen. Az ellenfele nem tudta leküzdeni tériszonyát, és repülés közben rosszul lett a seprűjén, így Nigelt kiáltották ki győztesnek – mondta Gilda. – De jó neked, Dan, hogy benne vagy a harmadik fordulóban!
- Te is benne vagy a harmadik fordulóban – emlékeztette a fiú.
- Igen, de az enyém hamarosan kezdődik, és megint remegek, mint a nyárfalevél – sóhajtott a lány.
- Ne remegj – ölelte át Daniel a lány vállát. - Remek leszel. És ha nem is nyersz, én akkor is téged foglak királynőnek tekinteni.
Harry és Ginny jelentőségteljes pillantást váltott, látván, hogy a fiuk Gilderoy lányának kezét fogja.
Maga Lockhart professzor nem vette észre, hogy Harry fia milyen lelkesen öleli Gildát – őt a tükre foglalta le. Míg a stadionban mindenki az utolsó két pár harcát nézte, ő ősz hajszálak után kutatott, hogy kitépje azokat. Észre sem vette, hogy körülötte mindenki kuncog, és ujjal mutogat felé. Néhány alkalommal ugyan felnézett, de dühös tekintete olyankor Perselus Pitont figyelte, akinek a foga vakítóan ragyogott a májusi napsütésben.
A lányok versenyének befejezése előtt fél óra szünetet tartottak, amely lehetőséget nyújtott a nézőknek arra, hogy kinyújtóztassák elgémberedett tagjaikat.
A három barát sétára indult a stadionban. Az egész Norbert ötlete volt, hogy eltereljék Gilda figyelmét a várható megmérettetéstől, és oldják benne a feszültséget.
- Végy mély lélegzetet, és nyugodj meg. Minden rendben lesz. Hallottad, hogy milyen kérdéseket kaptak a többiek, ugye? Csak adj értelmes választ, és győzni fogsz.
- Nem megy az olyan könnyen, Norbert – vonta össze a szemöldökét a lány. - Az előző évfolyamoknál a harmadik forduló kérdései néha nagyon nehezek és agyafúrtak voltak, mivel Weasley professzor találta ki őket. Először egyszerűnek tűntek, de könnyen bolondot csinálhatott magából az ember. Nem szeretnék nevetség tárgya lenni.
- Nem leszel az, Gil – fogta meg a kezét Dan, és biztatóan megszorította. – Biztos vagyok benne, hogy remek válaszokat fogsz adni, és mindenkit elkápráztatsz az eszeddel. Te nagyon okos lány vagy. Majdnem olyan okos, mint Hermione néni, és ő aztán nem semmi.
- Kösz – hangzott a ragyogó mosoly kíséretében adott válasz.
- Szívesen – mosolygott vissza a fiú kissé elpirulva.
- Milyen romantikus – fintorgott Norbert. – Gyerünk, Rómeó és Júlia, vissza kell mennünk, már csak öt perc van a kezdésig.
Miközben visszafelé sétáltak, találkoztak Draco Malfoyjal, aki Gabrielle Delacour (Malfoy) társaságában volt. Draco szokásos lekicsinylő modorában méregette öccsét: kezét a zsebébe dugta, és arca megvetést tükrözött.
- Jobban is szerepelhettél volna, hallod-e – mondta.
- Sajnálom, nem jött össze – vont vállat Norbert.
- Nem sajnálkozni kell! Te egy Malfoy vagy, és most szégyent hoztál a családra!
- Nem igaz – vágott közbe Daniel.
- Ebből maradj ki, Potty! – ripakodott rá a bankár. – Komolyan csalódtam benned, Norbert. Szinte hagytad, hogy az a srác legyőzzön.
- Hagytaaam? – sápadt el a fiú. – Te nem vagy magadnál!
- Dehogynem. Láttam, amit láttam! – válaszolt Draco. – Engem apa mindig is tanított otthon párbajozni. Gondolom, hogy téged is. Feltehetően úgy jöttél a Roxfortba, hogy több sötét varázslatot tudtál, mint mások hetedévben. Mégis hagytad, hogy egy szánalmas kis sárvérű legyőzzön!
- Én ezt nem hallgatom tovább! – Norbert szeme szikrázott a dühtől. - Gyertek! – ezzel sarkon fordult, és otthagyta a bátyját.
- Eszz natyon csúnya dolog volt tőled – korholta a férjét Gabrielle. – ’Ogy le’ettél ilyen undok a kisöcséddel? Le’et ’ogy csalódtál Nohrbehrtben, de én még jobban csalódtam benned! – ezzel sarkon fordult. és elindult lefelé a lelátóról, hogy visszatérjen Roxmortsba.
- De Gabie, Gabie! – futott utána a szőke varázsló. – Meg kell értened! Itt a család becsülete forog kockán! Mondtam neked, hogy milyen sokat jelent számomra a család becsülete, ugye? Ezért vettelek el feleségül!
- Ó, igen? – pördült hátra a roppant dühös véla. – Mikohr elvettél, csak a család becsülete lebegett a szemed előtt, semmi más, ugye? Tehrmészetesen! Meg akahrtad őhrizni a pénzt a kisöcséd számáhra, mi? Na ne nézz ’ülyének Drhaco! Nem töhrődtél akkor az öcséddel, igaz? Semmi mással nem töhrődsz, csak magaddal! Undohrodom tőled! Troth vagy nem, elegem van abból, ’ogy a feleséged legyek!
- A feleségem? – nevetett harsányan Malfoy. - Az ég szerelmére, még azt sem engedted meg, hogy a magamévá tegyelek! És még te hívod magad a feleségemnek?
- Többé már nem, Drhaco! – viharzott el Gabrielle, miközben valamit a földhöz vágott.
A férfi lehajolt a kicsiny tárgyért: a kígyófejes gyűrűért, melyet a troth alkalmával adott a lánynak. – Gyűrűvel, vagy anélkül, nyolc hónapig még akkor is a feleségem vagy… - suttogta Draco, szemével követve a tovatűnő alakot. – És én majd gondoskodom róla, hogy a nyolc hónap letelte után is az maradj.
Míg a kvíz-verseny második fordulója a Nagyteremben zajlott, ahol a vendégek nem láthatták, a harmadik forduló a nagy nyilvánosság előtt, a pályán került megrendezésre.
Mire a nézők a szünet végén visszatértek a helyükre, egy kis emelvény állt a pálya közepén, rajta három székkel. Három bolyhos fülvédő feküdt a székeken, melyeket valószínűleg Bimba professzortól kölcsönöztek.
- Ismeritek a szabályokat, lányok – mondta Hermione Weasley mágikusan felerősített hangja.
A három versenyző bólintott, és helyet foglalt a székeken. A harmadik fordulóban három kérdést kellett megválaszolniuk a lányoknak, de nem hallhatták egymás válaszát, mert az befolyásolhatta volna az övékét. Míg egyikük válaszolt a kérdésre, a másik kettőnek a remekül hangszigetelő fülvédőket kellett viselnie, melyek még a mandragórák sikolya ellen is védelmet nyújtottak. Válaszadás előtt minden versenyzőnek megismételték ugyanazt a kérdést, hogy egyiküknek se legyen alkalma hosszabban mérlegelni a választ, mint a többieknek.
Egy öt tagból álló testület döntötte el, hogy melyik volt a legokosabb válasz. A pártatlanság biztosítása végett a zsűriben nem szerepeltek roxforti tanárok. Az aznapi döntőbizottság Madam Rosmertából, Amos Diggoryból, Arabella Figgből, Mundungus Fletcherből és Sirius Blackből állt.
- Nos, akkor ábécé sorrendben teszem fel nektek a kérdéseket: mindig Chang kisasszonnyal kezdem, aztán Eliot kisasszony jön, végül Lockhart kisasszony – mondta Hermine biztató mosollyal. – Nos, Eliot és Lockhart kisasszony, kérem, vegyék fel a fülvédőt. Köszönöm. A mai első kérdés: Chang kisasszony, ha kifogna egy aranyhalat, mely teljesítené három kívánságát, és legalább egyet saját magára kellene fordítania, mit kívánna? Kérem az indoklást is.
- Nos… - ráncolta a szemöldökét Liu. – Először is szeretném, hogy legyen béke az egész világon. Ne legyen többé háború sehol… azt hiszem, az nagyon jó lenne. Másodszor, azt kívánnám, hogy soha, senki ne éhezzen többé. Harmadszor… valamit magamnak? Ó, hát ez könnyű. Egy boldog családot szeretnék, anyával és apával.
Harry a közelben ülő Chóra lesett, és látta, hogy könnyek csillognak a nő szemében. Harry felsóhajtott. Bárcsak segíthetne rajta! De hát nem állt módjában…
Eliza Eliotnak láthatóan nagyobb gondot okozott a kérdés. - Először… azt szeretném… hogy ne legyen annyi betegség. Ne legyen rák, AIDS, és mindenki egészséges legyen, és végelgyengülésben haljon meg, nem pedig betegségben. Másodszor… jó lenne, ha véget érne a környezetszennyezés. Nem lenne többé ózonlyuk, a vizek és a levegő tiszták lennének. Egészséges életet élhetnénk egy egészséges bolygón. És harmadszor… magamnak, ugye? Szeretném, ha a diáktársaim egyenlőnek tekintenének. Mugli születésű vagyok, és sokan megvetnek a származásom miatt. Jó lenne, ha ennek vége szakadna, és több elismerést kapnék, mint most.
- Azt hiszem, ez egy nagyon jó kívánság, Eliot kisasszony – bólintott Weasley professzor. Ő aztán teljesen meg tudta érteni, mit jelent „másodosztályú” személynek lenni, csak mert nem aranyvérűnek született.
Gilda következett. – Hm… három kívánság, három kívánság… igen, először is megszüntetném a nők elnyomását ezen a bolygón. Egyforma jogokat adnék nekik minden országban, még a moszlimoknál is. Nagyon igazságtalan, hogy úgy bánnak velük, mintha nem lennének jobbak egy rühes kutyánál… Ezt jól ismerem, mert félig egyiptomi vagyok, és a nőknek ott azokba a szörnyű ruhákba kell burkolniuk magukat… egyes országokban még az arcukat is el kell rejteniük, és halálra vannak ítélve, ha kétujjnyi kilátszik a csuklójukból a ruhájuk alól! Némely országban a férfiaknak több feleségük is lehet, még a mormonok is poligámiában élnek. Akkor miért nem lehet egy nőnek több férje? Meg kellene engedni nekik! És ha nem, akkor a férfiaknak is csak egy házastársuk lehessen! Nos, az első kívánságom tehát a női egyenjogúság lenne! A második… nos… azt hiszem, hogy a háborúk előbb vagy utóbb megsemmisítik ezt a bolygót… és a levegő és vízszennyezés is… lehet, hogy pesszimistának tűnök, de nem kell jósnak lennem ahhoz, hogy lássam, a Föld a vesztébe rohan. Ezért azt szeretném, ha a technológia gyorsabban fejlődne, és ha arra kerül sor, az emberiség el tudná hagyni a Földet, és megismerné a világegyetemet. Tudom, hogy ez egy kicsit túlzás, de… egy nap szükségünk lehet rá. Nos ami a harmadik kívánságot illeti… magamnak kívánnék még három kívánságot.
Egyetértő mormolás hallatszott a nézők soraiból, és Gilda jutalmul hatalmas mosolyt kapott Gilderoy Lockharttól, mely mosoly majdnem olyan ragyogó volt, mint Pitoné. Gilderoy mosolya az „ez az én lányom” üzenetet hordozta, de csak egy rövid időre, mert hamarosan a tükör ismét lekötötte figyelmét.
- Köszönöm, Lockhart kisasszony – szólalt meg Weasley professzor. – Most pedig kérem, hogy a résztvevők Chang kisasszony kivételével vegyék fel a fülvédőt.
Miután kérését teljesítették, Hermione ismét Liuhoz fordult.
- A második kérdés: ha lehetősége lenne találkozni bárkivel a világon – legyen az élő, avagy holt – és feltehetne neki egy kérdést, kivel szeretne találkozni, és mit kérdezne tőle?
Liun látszott, hogy egy ideig mérlegeli a kérdést. Aztán egy szomorú mosoly jelent meg az arcán. – Szeretnék találkozni az apámmal, hogy megkérdezhessem tőle, miért hagyott el engem és az anyámat.
A Griffendél lelátóján Harry Ginny válla felett ismét Chóra pillantott. Az asszony arcán jól látszott a bánat. Harrynek fájt érte a szíve, különösen, mert tudta, hogy ebben a percben nemcsak a szomorú, hanem bűntudata is van, mert igazából Cho volt az, aki elhagyta Liu apját, nem pedig fordítva. Liuval csak ő hitette el a csalfa férfiról szóló mesét, aki nem törődött velük. De az igazság az volt, hogy Cho szerelmes volt Harrybe, és ezért nem volt képes azzal a Rossszal maradni, aki állítólag Liu apja.
- Köszönöm, Chang kisasszony – Hermione intett Elizának, hogy vegye le a fülvédőt, és megismételte a kérdést.
- Nos… - biggyesztette le az ajkát Eliza – szeretnék találkozni David Copperfielddel, és megtudni tőle, hogy tudja azt a sok dolgot varázslat nélkül véghezvinni. Úgy értem… ő mégiscsak mugli! Hogy tud ennyi trükköt mágia nélkül megvalósítani?
- Köszönöm, Eliot kisasszony – bólintott Hermione, és Gilda felé fordult. – Lockhart kisasszony, ha lehetősége lenne találkozni bárkivel a világon – legyen az élő, avagy holt – és feltehetne neki egy kérdést, akkor kivel szeretne találkozni, és mit kérdezne tőle?
Gilda szeme összeszűkült, és a szemöldökét ráncolta. – Azt hiszem… én Voldemorttal szeretnék találkozni.
A nézők egy emberként hördültek fel, és Gilderoy Lockhart elejtette a kezében tartott tükröt.
- És mit kérdezne tőle? – kérdezte Weasley professzor kissé remegő hangon.
- Megkérdezném, hogy miért lett gonosz. Egyszerűen nem értem, hogy válhat valaki gonosszá csak azért, mert az apja nem akarta őt és az anyját. A muglik világában is hallani olyat, hogy egyes árvák megerőszakolják sorstársaikat, meg minden… De miért akarhat mindenkit megölve uralkodni a világ felett, csak azért, mert árva volt? Azt értem, hogy ő volt Mardekár örököse, és mint tudjuk, Mardekár Malazár sem a világ legrendesebb fickója volt, de valahogy kétlem, hogy rossz vére ilyen hatással lett volna egy évezreddel később élt leszármazottjára. Szeretném tudni, igazán tudni, hogy válhat valaki ilyen rettenetesen gonosszá!
- Hűha, ennek aztán kötélből vannak az idegei! – suttogta Norbert Daniel fülébe, aki bólintott. Már jó ideje kedvelte Gildát, de a mostani válasz után már csodálta is. Liu és Eliza láthatóan megdöbbent Gilda válaszán. Liu még egy undok pillantást is küldött felé, nyilvánvalóan irigykedett a nézők soraiból a „Voldemorttal” válasz hallatán felhangzott moraj miatt.
Eliza és Gilda felvették a fülvédőket, és Hermione feltette a harmadik kérdést:
- Chang kisasszony, ön szerint mi a legfontosabb dolog az életben, és miért?
- A szeretet – válaszolta Liu. - Szeretet nélkül nem érdemes élni. Mindenkinek szüksége van rá, hogy szeressék, különben olyan gonosz lehet, mint Tudjukki. Biztos vagyok benne, hogy Gilda kérdésére az az egyszerű válasz, hogy Tudjukki gyerekkorában senkitől sem kapott szeretetet, ezért lett gonosz.
- Köszönöm, Chang kisasszony – bólintott Hermione, de nem teljesen értett egyet a lánnyal. A szeretet valóban szükséges, de nem mindenki vált automatikusan gonosszá, aki nem kapott szeretetet gyerekkorában. Harryt például a tizenegyedik születésnapjáig nem szerette senki, és mégis nagyszerű és jószívű ember vált belőle.
- Eliot kisasszony, ön szerint mi a legfontosabb dolog az életben, és miért?
- Természetesen az egészség – vágta rá Eliza. – A betegség az ember egész életét tönkre teheti. Még ha szerető család és barátok is veszik körül az embert, nem lehet boldog, ha beteg. Pláne, ha komoly betegsége van, például rákos. Ha valaki egészséges, megvan mindene.
- Nos, ha ez a véleménye, természetesen elfogadjuk – mondta Weasley professzor, és intett Gildának, hogy vegye le a fülvédőt.
- A legfontosabb dolog az életben? – tűnődött Gilda a kérdés hallatán. – Nos… gondolom, a szex.
Ismét kisebb moraj hallatszott a nézők soraiból. Gilderoy Lockhart egy „ez-nem-az-én-lányom” arckifejezéssel, behúzott nyakkal ült a székén.
- Hú… érdekes vélemény, Lockhart kisasszony. – Hermione jót derült magában, miközben a lányra pillantott. – Meg tudná magyarázni, hogy miért?
- Nos – vont vállat Gilda – ön azt kérdezte, mi a legfontosabb dolog az életben. És én azt mondtam, hogy a szex, mivel szex nélkül egyáltalán nem is lenne élet… - Gilda a cipőjére fordította a pillantását, láthatóan zavarban volt. Talán nem kellett volna ilyen szókimondónak lennie… de eső után köpönyeg… Liura pillantott, aki „te-vesztes” pillantást küldött felé. És Liunak bizonyára igaza volt: túllőtt a célon. Hogy mondhatott ilyesmit! Ha egy hetedéves mondta volna, még csak-csak rendben van, de ez a kijelentés egy tizenegy éves gyerek szájából bizonyára sokkolta a zsűri tagjait. Nos, végül is ez úgyis csak egy játék, gondolta Gilda.
- Rendben van – mondta Hermione. - Mindhárman érdekes válaszokat adtatok. Most a zsűrinek időre van szüksége, hogy meghozza döntését, melyet szokás szerint a fiúk harmadik fordulója előtt tudhattok meg. Most pedig tizenöt perc szünet következik.
Gilda örült, hogy végül lehuppanhatott Dan és Norbert mellé.
- Neked aztán van bátorságod, Gil! – mondta neki Dan.
- Nem, nekem inkább agybajom van – ráncolta az orrát a lány. - Nem tudom, miért mondtam azt! Csak kicsúszott a számon… ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, és gondolkodás nélkül kimondtam.
- Mindig az első megérzés az igazi – szólt közbe Harry. – Valóban érdekes válaszokat adott, Lockhart kisasszony.
- Köszönöm, professzor úr – mondta Gilda, de fogalma sem volt róla, hogy Harry bókolni akart neki, vagy gúnyolódott rajta. Egy pillantást vetett az apjára, aki még mindig összekucorodva ült a hátsó sorban, megpróbálva olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak lehetséges. Még így is sokan megfordultak, és ujjal mutogattak rá, miközben azt suttogták, „ő az apja annak a lánynak!”
Mielőtt a tizenöt perc letelt volna, Daniel az öltözőbe ment. Most már csak ő és másik öt résztvevő volt versenyben. Az öltözőben még egy hollóhátas és egy hugrabugos fiú volt. A másik öltözőben tartózkodó mindhárom diák griffendéles volt. Úgy látszik, mindig griffendélesekkel kell megküzdenem, sóhajtott Dan. Egyre jobban remegett az idegességtől, ahogy a harmadik forduló közeledett.
Végül harsonák hangja törte meg a nézők moraját, és Albus Dumbledore hangja szólalt meg, bejelentve a lányok harmadik fordulójának eredményét. – Meg kell mondanom, hogy a zsűri ezúttal nagyon nehéz döntés előtt állt. Mindhárom hölgy nagyon érdekes és okos választ adott, olyan választ, mely bizonyítja, hogy korukhoz képest nagyon eszesek és érettek. De a zsűrinek meg kellett hoznia a döntését, és ki kellett választania azt, akit most megkoronázunk… Hadd jelentsem be, hogy a királynő második udvarhölgye Eliza Eliot. Tapsoljuk meg őt, hölgyeim és uraim!
A tömeg lelkesen tapsolni kezdett, mikor Eliza átvett egy kis bronzdiadémot az igazgatótól. Szégyenlősen mosolygott a nézőkre, és mosolyában egy kis szomorúság bujkált.
- A királynő első udvarhölgye Liu-Ling Chang! Nagy tapsot neki!
Éljenzés és taps közben Liu mogorva arccal sétált az igazgatóhoz. Ő nem csak kicsit volt szomorú, mint Eliza, hanem határozottan sértődöttnek látszott. Egyáltalán nem mosolygott, mikor megkapta az ezüst diadémot.
- Így természetesen csak egyetlen személy maradt, aki a mai Szépség és Szerelem Királynője lehet, mégpedig Gilda Lockhart! – mondta Dumbledore ragyogó arccal. – Kérem, fáradjon ide, Felség!
- Hé, téged hív! – bökte oldalba Norbert Gildát, aki döbbenten ült mellette. Úgy tűnt, levegőt sem vesz, szinte nem is él… a szája nyitva volt, a szeme kikerekedett.
- Jól vagy? - rázta meg gyengéden a fiú.
- Mi van?
- Dumbledore téged hív. Te vagy a királynő.
- É… én? – kérdezte a lány reszelős hangon. Természetesen tudta, mikor Liut szólították, de valahogy nem merte elhinni. Hogy ő? A királynő?
- Igen – bólintott Norbert. – Mozdulj már!
- Ne várakoztassa meg az igazgató urat, Lockhart kisasszony – mosolygott rá Harry.
- Menj, kedves – tette hozzá bátorítóan Ginny.
Gilda lassan felállt, és Norbert is felpattant, mert a lány úgy nézett ki, mint aki mindjárt összecsuklik. A fiú segítségével sikerült felmásznia a díszpáholyba.
- És most hadd koronázzam meg a Királynőt – mondta az igazgató. Gilda letérdelt, miközben keze-lába remegett. Mennyire kívánta, hogy ez bekövetkezzen, de most, hogy megtörtént, nem tudta elhinni… Miután megkapta a koronáját, lassan felállt, és látta, hogy apja megfordul ültében, és felnéz a díszpáholyra, arcán az ”ez-az-én-lányom-egy-igazi-Lockhart!” diadalmas kifejezéssel. Gilda boldog mosolyt küldött felé. Végre sikerült elérnie, hogy az apja büszke legyen rá. A gondolat túláradó örömmel töltötte el.
Tekintetét lassan végighordozta a pályán, és három fejet látott megjelenni a jobb oldali öltöző ajtajában. Az egyik Danielé volt, aki csodálattal nézett fel rá. Mosolyát elrejtve odaintett neki, aztán elfoglalta a helyét a díszpáholyban: szokás szerint a királynő mindig a trónjáról nézte végig a torna utolsó fordulóját.
Daniel tisztában volt vele, hogy ha megnyeri a következő párbajt egyelőre még ismeretlen ellenfelével szemben, akkor még egyszer meg kell küzdenie a bajnoki címért. Örült, mikor Kevin Weasleyt egy hugrabugos fiúval párosították össze. Ha annak a srácnak sikerül legyőznie Kevint, akkor Danielnek nincs oka az aggodalomra. De valahogy volt egy olyan érzése, hogy a hugrabugos fiú veszíteni fog unokatestvérével szemben.
Ha Trelawney professzor megérzései is olyan igaznak bizonyulnának, mint Danielé most, akkor bizonyára nem a Roxfortban tanítana, hanem a Delphi jósdában ülne…
Természetesen Kevin Weasley győzött.
Ez azt jelentette, hogy ha Danielnek sikerül megvernie következő ellenfelét, akkor 50 százalék az esélye, hogy legközelebb az unokatestvérével kell megmérkőznie.
Dan végül egy Sean Smith nevű griffendélessel került össze. Látta harcolni a fiút az első két fordulóban, és el kellett ismernie, hogy elég ügyesen párbajozik. Persze Smith nem volt Képzelő, Dan viszont igen. Mikor az első fordulóban megpróbált normál mágiát használni, és majdnem elvesztette miatta a párbajt, Daniel elhatározta, hogy a Smith fiú esetében csak Képzelő erejére hagyatkozik. Speciális varázserejét használva Sean könnyű prédának bizonyult. Az alig négy percig tartó párbaj után Smith a gumilábrontás és a némító átok keverékével tántorgott le a pályáról. Az utóbbi megbénította a hangszálait, ezáltal nem tudta kimondani sem a Finite Incantatemet, sem bármilyen más varázsigét. Ez a fajta varázslat hasznosnak bizonyult Nigel Baley esetében is, azzal a különbséggel, hogy Dan ott a dadogó átkot alkalmazta. Ha Smith jobban odafigyelt volna Dan és Nigel párbajára, sejthette volna, hogy ellenfele hasonlóval fog próbálkozni, és képes lett volna felkészülni az átok kivédésére.
Nos, Sean baja, hogy nem figyelt jobban!
Dan, tudván, hogy újra párbajoznia kell, visszament az öltözőbe, és várt, amíg a griffendéles és hollóhátas diák befejezte küzdelmét. Két elsőéveshez képest elég csúnya harcot folytattak: a griffendéles fiúnak eltört a karja és az állkapcsa, a hollóhátas pedig elvesztette az eszméletét, mikor saját seprűje a griffendéles versenyző varázslatának hatására leütötte. Egyikük sem tudta folytatni a versenyt. Nem volt többé menekvés, Danielnek az unokatestvérével kellett párbajoznia.
- Hölgyeim és uraim – emelkedett fel székéről Albus Dumbledore. – Hadd jelentsem be a varázslók milleniumi lovagi tornájának utolsó párbaját. A két résztvevő Daniel Leonard Potter és Kevin Frederick Weasley. Üdvözöljük őket a pályán, és kívánjunk nekik sok szerencsét a párbajhoz!
A nézők ujjongásban törtek ki, amikor a két fiú a két egymással szemben álló öltözőből a pályára repült: Daniel a Nimbusz 4000-esén, Kevin a vadonaúj Rocket 5001-egyesén.
Enyhén – nagyon enyhén – meghajtották egymás előtt a fejüket, és várták az igazgató rajtjelzését.
Daniel mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, de hiába. Még soha nem volt ilyen ideges életében. Tudta, hogy le tudná győzni Kevint, ha akarná, könnyen győzelmet arathatna felette, ha használná képességét, megalázhatná, és a földbe tiporhatná, de… már nem volt biztos benne, hogy akarja-e. De hát mardekáros vagyok! - gondolta. Jelenleg egyáltalán nem érezte magát mardekárosnak. Szíve mélyén nem érezte úgy, hogy ártania kell az unokatestvérének, bármit is mondott neki, vagy tett ellene Kevin. Azt szerette volna, ha hirtelen villám csapna a kapupóznákba, és a stadion lángba borulna, akkor lefújnák a párbajt. De később biztosan megtartanák…
Dumbledore pálcája zöld szikrákat lövellt a magasba.
Hát akkor gyerünk! - biztatta magát Daniel, és „megsarkantyúzta” seprűjét. Ezúttal ő és az ellenfele sokkal gyorsabban ért lőtávolságba, mint az előző párbajok alkalmával… Alig indultak neki, máris a pálya közepén jártak, és a nézők legnagyobb meglepetésére kivont pálcával elrepültek egymás mellett a pálya ellentétes végébe, épp csak egy pillantást vetve egymásra.
Miért nem lőtt ki rám Kevin egy átkot sem? - csodálkozott Dan. És én miért nem küldtem rá legalább egy rontást?
Nem volt sok ideje a gondolkodásra, mert az unokatestvére újra felé lódult Rocket 5001-esével. Kevin is meglepődött a saját és unokatestvére „tétlenségén”.
Legnagyobb meglepetésükre ismét elérték a pálya közepét, és farkasszemet nézve szó nélkül lebegtek egymással szemben.
Végül Kevin törte meg a csendet, de nem varázsige hagyta el az ajkát. – Mi van, beijedtél, Potter?
- Nem, miből gondolod? – kérdezte Daniel.
- Abból, hogy az első alkalommal nem mertél megátkozni.
- Én azt hittem, hogy te nem mertél megátkozni engem – hangzott a válasz.
- Ó, igazán? – a Weasley fiú arca gúnyos kifejezést öltött. – Akkor ezt figyeld!
- Mit? – vigyorgott Dan, és maga elé tartotta pálcáját, hogy kivédje Kevin kis szélbűbáját, melynek le kellett volna löknie őt a seprűjéről. Kevin szája tátva maradt, mikor ellenfele nemcsak hogy nem terült el a földön, de a feléje küldött szél egy kisebb tölcsér alakú tornádóvá alakult, és eltűnt Daniel pálcájában.
- Hogyan… - kapott levegő után a Weasley fiú.
De az ifjú Potter nem válaszolt, hanem megpöccintette pálcáját, mire a tornádó hirtelen kiszökkent belőle, egyenesen Kevin irányába. Miután a földre taszította Kevint, a tornádó visszatért Daniel pálcájába, és eltűnt. Még jó, hogy a Képzelő tréningeken megtanulta kordában tartani a természet erőit, gondolta Daniel, és leugrott a seprűjéről, míg Kevin feltápászkodott. Kevin arcán nemcsak meglepetés és félelem tükröződött, hanem egy kimondatlan kérdés is: ”mi a fenének szálltál le a seprűdről?”
Noha a kérdés nem hangzott el, Daniel nagyon jól értette. – Azt akarom, hogy egyenlők legyünk. Könnyű megátkozni téged a seprűmről, ha utána elrepülhetek az ellenátkod útjából. Most egyenlők az esélyeink.
Kevin döbbent arckifejezése felháborodottá és mélységesen sértődötté vált. – Nincs szükségem a szánalmadra! – üvöltötte. – Diffindo!
- Ó! - szisszent fel Daniel, amikor a talárja széthasadt, és leesett róla. Pólóban és farmerben állt a pálya közepén. Milyen jó, hogy a varázslótalár alatt egész családja a mugli ruhákat részesítette előnyben! Minden valószínűség szerint hasonló esetben olyasvalaki, mint Malfoy, most csupán egy alsónadrágban állna mindenki előtt. Hm, nem is rossz ötlet! Ezt a játékot ketten is játszhatják! - gondolta Dan, és pálcájával Kevinre mutatott, de nem mondott egyetlen varázsigét sem, csak elképzelte, hogyan nézne ki egy Malfoy talár nélkül.
Mielőtt Kevin észrevehette volna, hogy mi történik vele, Daniel élénk képzeletének hatására az egész stadion nevetésben tört ki a Weasley fiú égszínkék színű alsónadrágja láttán.
- Reparo! - kiáltotta a griffendéles fiú magára mutatva, de a varázsige nem működött, mivel ellenfele nem a Diffindót használta. Kevin nem tudta, hogy Daniel milyen varázsigét használt, de majd felrobbant dühében, mikor észrevette, hogy a varázsige nem állítja helyre ruházatát.
- Mit csináltál velem? – kiáltotta.
- Semmit, csak kicsit tovább fejlesztettem a te ötletedet – vont vállat Dan, azt mérlegelve, hogy mi legyen a következő húzása.
A felbőszült Kevin azonban gyorsabb volt, és cserébe ugyanúgy zavarba akarta hozni Danielt, ezért Tarantallegrát kiáltott.
Néhány másodpercre Daniel elvesztette uralmát a lábai felett, melyek a legbonyolultabb ír sztepptánc-lépéseket produkálták.
- Nem rossz, Daniel Flatley! – vigyorgott Kevin, és egy rángófül rontással egészítette ki táncos lábú ellenfele összképét. A vigyor azonban az ajkára fagyott, mikor látta, hogy Dan becsukja a szemét, és lába megszűnik kapálódzni, és a füle sem rángatódzik többé. Úgy nézett ki, mintha Dan transzba esett volna, de csak három vagy né
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
