Harry nekitámaszkodott a falnak, s lehajtotta a fejét. Kavarogtak a gondolatai.

Pedig nem történt semmi új. Bella már rég nem volt ismeretlen, sőt, meglehetősen közelről ismerte.- elvigyorodott.

Igen emlékszik még jól. Egy vagy két hónappal az után, hogy hűséget fogadott Voldemortnak, jelent meg Bellatrix Lestrange, a maga ijesztően vonzó valójában. Kívánatos, ezt senki sem tagadja, bárki megveszne érte. Bármit megadna, ha csak egy éjszakára is megkaphatná. Lestrange vakon teljesített minden parancsot a Nagyúrnak, bármi is legyen az.


Mikor belépett az ajtón, mikor ráemelte azt a végzetes tekintetét, tudta, tudta mit akar. Mi a célja ennek az egésznek. Bellatrix csak egy báb volt mestere kezében, melyet ahhoz használt, hogy felderítse ki hű hozzá valóban, s ki csak a felszínen. S ez idáig halálbiztos módszer volt. Ez idáig.


Bella és a nővére, Narcissa és a húguk Androméda is ezt a feladatot látták el egy ideig. Narcissa egyik küldetésén a teszt célpontja, Lucius Malfoy volt. Ám a csábítás olyan jól sikerült, hogy a varázsló feleségül is vette. Androméda esete viszont egészen más. A Black lányok erre lettek rendelve szüleik által, ahogy a két örökös, Regulus és Sirius is a sötét oldal szolgájának volt szánva.

Ám a család egyik feketebáránya Sirius szégyent hozott rájuk, s ha ez még nem lenne elég, Androméda unokahúgát is megfertőzte nevetséges elveivel, erkölcsösség...oh, milyen hangzatos szavak, s míly üresek. Androméda levélben hívta segítségül az idősebbik Black fiút, s az megszöktette őt a Rend segítségével. így egyedül Bellatrix maradt a Nagyúr kezében.


Hát őt küldte el Harryhez is. Hitte, hogy mint előtte oly sokan bedőlnek Bella csábító bájainak. A terv mindig ugyanaz volt, akkor kell megfogni az embert mikor a legsebezhetőbb, a leggyengébb. Lestrange tőléletesen dolgozott, ügyes volt, gyorsan eljutott a kívánt fázisba és akkor könnyűszerrel kifürkészhette az alany legféltettebb titkait gondolatait, míg az mit sem sejt.


Kívétel nélkül bedőlt mind. Kit nem sebzett átok, kin nem fogott szó, kiben könyörület szikrája sem fogant meg, az megbukott egy pár csábos szempár, s annak ígérete miatt.

De Harry más volt.

Mikor odakerült, alig múlt tizenhat, és mégis...többet élt már meg, mint sokan a halálfalók közül. Erős volt, ezt tudta a nagyúr is, épen ezért akart belelátni a gondolataiba, tudni mik a céljai az álmai...a vágyai. Valamit, amivel kordában tarthatja.


Hát útjára indította a Bellát, az tette, amit szokott, ám meghökkentő volt amit tapasztalt.

Azt hitte hamar sikerül a fiú bizalmába férkőznie, ám meglepő hidegség fogadta. Soha, senki nem volt még ellenálló a bájaira. De ő más volt, hiába próbálkozott bármivel ő rideg maradt.

Mikor ezt jelentette Voldemortnak, ő csak nevetett Bella kétségbeesésén. Csak mosolygott, a fiú keményebb, mint hitte.

A nő tovább próbálkozott, hónapokon át ment a játszma, végül Harry ráunt, elűzni nem tudta semmivel.

A társai mind bolondnak tartották, túl büszkének. Mit képzel, hogy visszautasítja Bellatrix Lestrangot.

A nőt, aki a legerősebb boszorkány mindközül, a leggyönyörűbb, s legvadabb is.

Nyílt titok volt, hogy csalja a férjét, s a csatlósok sorban álltak érte, de ő megválogatta a szeretőit. Hogy mi alapján azt senki sem tudta. Senkit nem érdekelt. Ha bejutottál a felsőbb körökbe, volt esélyed nála.



Három rétegből állt Sötét oldal társadalma. Legalul álltak az újoncok, a frissen toborzott fiatal suhancok, esetleg idősebbek, kiket valamivel rákényszerítettek a gyilkolásra.


Aztán jöttek azok, akik már megbízásokat kaptak, akik a piszkos munkát végezték, a tömegmészárlásokat, a közkatonák úgymond.


S végül az elitréteg. A gazdagok és tekintélyesek, többnyire nagy múltú családok sarjai. Ők kapták a legfontosabb feladatokat, a kémkedést és a fontos emberek legyilkolását.


Szokatlan volt, hogy Harry Potter szinte rögvest a legfelső réteg tagja lett, féltékenységet ébresztett sokakban. Már az első napokban, mikortól a Nagyúr magához hívatta, s saját kezűleg oktatni kezdte.

Harry is tisztában volt ezzel, ám őt tudta az okot, amiért mindez létre jöhetett, s amit nem tudnak sokan.

Bella akciója előtt is tudta, vér ide vagy oda, Voldemort nem bízik benne. Hiába próbálta feltörni a fiú elméjét szüntelenül kudarcot vallott, s ez nagy szó volt.



Megbízta Lestrangot a fiú elcsábításával. Bolondítsa magába, hitesse el vele, amire vágyik, s aztán törjön be a gondolatati közé. S mikor a hosszas próbálkozás után végül sikerült ágyba csalogatni, újból gátba ütközött. Sikertelenül kereste a gyenge pillanatot, az nem jött el. Az elméje mindvégig zárva maradt.

Harry nem volt ostoba, tudta jól mire megy ki a játék, elég erős volt ahhoz, hogy fenntartsa józanságát, hát tovább játszott. Kihívva ezzel a nagyúr titkolt elismerését.

Alkalom alkalmat követett, s Bella azon kapta magát, már meg sem próbál a céljára összpontosítani, szórakozásból látogatott el a fiúhoz éjjelenként, s az nem küldte el. Nem mutatta, hogy kedve telne benne, de azt sem, hogy unná, hát folytatódott. Végül a szerepek felcserélődtek, Bella vált rabul saját vágyainak, s nem a kiszemelt áldozat.


-A Nagyúr már vár.- szólt egy hang. Harry felkapta a fejét. Bella éjkék pillantása végigkísérte, míg lassú léptekkel végül eltűnt a nehéz faajtó mögött.


A szobában, egy hatalmas karosszékben Voldemort ült. Háttal neki bámult a tűzbe.

-Látom a meggyőző képességed nincs gond.- sziszegte szokott érzelemmentes tónusban- Mi az hát, amiért beszélni kívántál velem?

-Szeretmék engedélyt kérni a foglyok sajátkezű kivégzésére.- felelte.

-A foglyokkal Malfoy foglakozik. Ő a felelős a büntetésükért.

-Nagyúr, úgy hiszem engem illetne meg mindez, én lepleztem le őket.- a hangjában indulat csendült, sértettség.

-Te voltál az ki először észre vetted valódi szándékuk igaz, de rajtad kívül mások is voltak, kik időben cselekedtek. Különben is miért ragaszkodsz úgy a személyes kivégzéshez?

A fiú nem válaszolt.

-Hisz, ha jól tudom a lány, akivel távoztál, nincs a cellákban, a többivel.- Harry nem láthatta, mégis érezte, hogy ura mosolyog. Kigúnyolja.

-Malfoyé sincs.

-Ez igaz, az ő esetében én adtam engedélyt.

-Miért?

-Az nem a te dolgod!

-Akkor én is az engedélyedet kérem megtartani a lányt.

-Mit teszel, ha nem adom meg.- hangzott a felelet. Harry felkapta a fejét.

-Akkor is megtartom.

-Sejtettem. És ugyan miért ragaszkodsz ennyire hozzá? Miért ér annyit, hogy szembe szegülj az apád szavával.

Harry nem válaszolt ezúttal sem.

-Bosszúd végül a sírod lesz.-szólt újra. Harry arcán döbbenet ült.

-Uram... -Voldemort feltartotta a kezét.

-Tudom, hogy ki az a lány. Tudom mit jelent neked. Sosem tiltottam neked semmit, főként nem kínzást, a bosszú egészséges gyűlölet, szükség van rá. De ez esetben mást látok. Láttam a tűzt a szemetekben, ez a lány hatalmas, nagy falat lehet...

-Ismerem őt, tudom, hogy törjem meg...

-Ne vágj a szavamba!- emelte fel a hangját.- Érzem, indulat van benned, erős érzelem és még valami, amit elzársz előttem..

-Uram, én soha nem titkolnék..

-Ne hazudj! Elzárod előlem az elméd. Nem vagy bolond. A lányt viszont akkor is veszélyesnek találom itt tartani.

-Akkor Ginny Weasleyt miért nem tartod veszélyesnek?!- horkantott fel meggondolatlanul.

-A kettő nem összehasonlítható. A Weasley lány gyenge, nem gyáva, gyenge. Bolond, aki képes eszmékét halni, de a másik, Hermione, ő különbözik.

A fiú összeráncolta a szemöldökét, mi ez a hang, furcsa, ahogy Hermionéról beszélt.

-Benne van láng, ezért is félek, hogy megégeted, magad. Vágy ég benne, a tudásra és a hatalomra, amit ha felajánlsz....Az ő szenvedélye tökéletes fegyver Dumbledor kezében, s könnyen halálos is lehet, ha eltalál, de a mi kezünkben is legalább akkora kincs lehet. Furcsa, hogy te, aki képes voltál Bellát is visszautasítani, ki látszólag nem vagy rabja vágynak, most mégis így elragadott ez a lány.- Harry újra felnézett.- Igen tudom, hogy mi jár a fejedben. Én tanítottam, hogy a lelket kell előbb megtörni, s csak aztán a testet. S néha a test gyötrésével lehet a legnagyobb sebet ejteni a lelken. Van eszed, s hamar rájöttél, mivel kínozhatod leginkább, de meglehet csak vágyaid vakítottak, s véletlen mindaz, ami erre az útra terelt. Lényegtelen, a lányt veszélyesnek találom, nem maradhat.

-Tudod jól, hogy akaratod ellenére is itt tartom. Hát miért kéred újból?

-Figyelmeztetlek, bármit tesz a lány, téged terhel a felelősség érte. S már most elmondom, nem leszek kegyesebb veled, csak, mert a fiam vagy. Megértetted?

-Igen, apám!- vágta rá gúnyosan, majd sarkon fordult, s elhagyta a szobát.

-Bolond ifjú, forrófejű és makacs. De majd megtanulja az alázatot.- morogta magában Voldemort.



Hermione bizonytalanul lépkedett a lépcsőn mely meredeken ívelt a magasba. Eltévedt. Mikor látta Harryt kijönni a szobából, futni kezdett, de a végeérhetetlen folyosók közt elvesztette az utat, s már majd nem egy órája kóválygott fel s alá céltalanul. Végül a lépcső tetején zsákutcába futott, a végén ugyanis csak egy egyszerű kopott ajtó volt.

Hermione már fordult is vissza, de egy lépcsőfok után megtorpant s visszanézett a megkopott ezüst kilincsre. Volt valami hívogató benne, valami, ami kalandra hívta, mint a régi szép időkben. Hát visszalépett, s lenyomta a kilincset, az ajtó fájdalmasan felnyikordult.



A várt vaksötét helyett azonban aranylófélhomály fogatta. A helyiség olyan volt, mint akármilyen elhagyatott osztályterem a Roxfortban. A kőfal, s a nagy háromszög ablakok, de a szoba közepén egy oda nem illő tárgy állt. Egy nagy ódivatú tükör..

Odasétált elé, majd belepillantva hátrált egy lépést.


A lány, aki visszanézett rá ismeretlen volt. Nem is tudta eddig miért nem fázott, mikor még mindig csak az alsóneműben volt, a haja csapzottan tapadt az arcára. A bőre hófehér volt, az ajkai vérpirosak, bizonyára, a sok harapdálástól, miközben a helyes utat kereste kétségbe esetten.

Bátrabban, egy kicsit közelebb lépett, feljebb húzta az atlétát. Előtűnt a tetoválás, a finom liliom mely kecses vonalakkal bélyegezte meg.

Kinyújtotta a kezét, és a tükörben megérintette a virágot.

-Döbbenetes, hogy ez a törékeny külső milyen mérget rejt, nem de?- hallatszott egy hang a háta mögül. Hermione felkapta a fejét.

A tükörben látta, a háta mögött egy alak bontakozott ki a sötétből. Mikor végre belépett a gyertya fénykörébe, Hermionénak elakadt a szava.

A háta mögött egy férfi állt, hosszú fekete jól szabott talárban. Magas volt, és vékony. Fekete haja és csillogó smaragd szemei voltak. A negyvenes éveiben járhatott már, mégis arcának vonásai vonzók maradtak.

-Ki maga?- kérdezte, még mindig a tükörbe bámulva.

-Te ki vagy?- kérdezett vissza, vékony ajkain mosoly játszadozott.

-Senki.- felelte remegő hangon.

-Látod. A név nem lényeges, csak egy szó, a fontos az, kit rejt e szó.

-Egyetlen szó sok mindenre képes. Ébreszthet félelmet s rettegést, míg megnyugvást, s békét is.

-Mindezt tettekkel is kiválthatod.

-Igaz. De néha se tettekre, se szavakra nincs szükség, elég csak egy gondolat...

-Azt mondod a beszéd s az érintés fölösleges külsőség csupán?

-Néha...

Még ki sem mondta elakadt a szava. A tükör most újra mást mutatott.

A nyúzott ruha eltűnt róla. S helyette egy sötétlila, selyemruha tűnt fel, fekete csipkével. A haja elegáns kontyban feltűzve pihent a tarkóján. Újra megérintette a tükröt, majd álmodozva a saját bőrét. Ujjai nem tapintottak selymet.

Az idegen csak mosolygott.

-Valamihez valóban nincs szükség szavakra. Hermione nézte a tükörben, ahogy az idegen végighúzza a kezét a derekán, s ahogy letekintett, az érintése mentén előtűnt a ruha, mely nem sokkal ezelőtt még csak a tükörben létezett.

-Ezt te...

-Igen.

-Hogyan?- olyan éhesen, mint mikor a szomjazó a csepp vízért kér.

-Megmutathatom...-előre lépett, közvetlenül a lány mögé, Hermione érezte a közelségét. A férfi felemelte a kezét, s végighúzta az ujjait a nyaka mentén. S nyomában egy gyönyörű fekete gyémánt nyakék tűnt fel. Elakadt a lélegzete, a nyakához emelte a kezét.

-Ez csupán külsőség, értéktelen üresség...-azzal csettintett egyet s, mielőtt a lány ujjaival megérinthette volna köddé vált a nyakék.

- Meg akarom tanulni.- mondta határozottan. Az alak tovább mosolygott.

-Hunyd be a szemed.- mondta, érezte, ahogy a férfi ujjai eltakarják a szemét. Majd belesúgta a fülébe.

-A külső nem minden. Emlékezz erre.

Mikor kinyitotta a szemét, már nyoma sem volt a férfinek, se a tükörnek. Újra Harry szobájában volt. A ruha is eltűnt, s a haja ugyanúgy lógott a szemébe, mint annak előtte. Vajon csak képzelete játszott vele, csupán illúzió volt.

De nem tudta tovább fejtegetni gondolatatit, mert abban a pillanatban nyílt az ajtó és Harry lépett be rajta.